Lövölde tér

A Lövölde térnél, a piros lámpánál álltam a sorban, a kocsiban ülve. Vártam. Egy magára hagyott ipartelep zárt kapujánál, a lépcsőn ült egy korban hozzám hasonló férfi. Mellette bőrönd, indulásra készen, kihúzott fogantyúval. A férfi arca vörös a széltől, haja csapzott, öltözete rendes. Dohányzott, egy rosszul megcsavart cigarettát szívott. Krákogott. Ivott a sörből amit a kezében tartott. Behunyta a szemét, és a nap felé fordult. Felnézett, látta hogy nézem. Felém intett kis mosollyal. Helló. Visszaintettem, nyugtázta, bólintott. Szívott a cigiből, ivott a sörből. Ült a lépcsőn. Amikor elindultunk intettem én is, viszonozta. Barátok is lehettünk volna, gondolom. Út közben volt, én is. Ki tudja, ki mi végre van a világon. Talán meg kellett volna állnom, leülni mellé a lépcsőre, csavarni egy cigit, és csak ülni, szemben a nappal. Nem álltam meg. Mindenki a maga életét éli. Olyan, amilyen.