Klasszikus műveltség

Falúdy György: Klasszikus műveltség

A latin meg a görög. A második világháború óta középiskoláink túlnyomó többségében beszüntették a latin (és görög) nyelv és irodalom évszázadok óta megszokott tanítását. Olaszország kivételével ugyanez történt Európában és egész Amerikában. Ennek megfelelően csökkent az egyetemeken a klasszika filológia tanítása is. Néhány évvel ezelőtt viszont Pennsylvania egyes iskoláiban ismét bevezették a latin oktatását. A kezdeményezést más országokban is szóba hozták, habár nagyobb változás nem történt sehol. Gondolhatunk-e arra, hogy a klasszikus nyelvek oktatása újjászületik?Kételkedem. A század első évtizedeiben gimnáziumainkban nyolc évig, heti hat órán át tanítottak latint. Akkori elképzelés szerint ez az oktatás sorolta be az illetőt a művelt emberek kategóriájába, a „lateinerek” felsőbb osztályába. Angliában ennél tovább és ennél szigorúbban mértek: húsz évvel ezelőtt senki sem remélhette, hogy bármelyik bankba tisztviselőnek veszik fel, ha nem tanult latinul a középiskolában. Hogy mi szüksége egy banktisztviselőnek a latin nyelv ismeretére, arra nem adtak választ; legfeljebb arra gondolhatunk, hogy ezekből az iskolákból szívélyesebb emberek kerültek ki, mint a többiből.Nálunk a világháború óta nyíltan kimondták, hogy a klasszikus nyelvek ismerete nem tartozik többé a műveltséghez. Ez ugyan igaz, de azért sajnálatos, hogy csak arról beszélünk, ami nem tartozik a műveltséghez, ahelyett, hogy megmondanók: mi tartozik hozzá?Egyébként a latin és görög tanulása a műveltség megszerzéséért már a XIX. században is csak fikció volt. A szülők nem azért íratták be gyermekeiket a gimnáziumba, hogy későbbi életükben egy-egy latin kifejezést használjanak magyar helyett, olykor Cornelius Neposból vagy Ciceróból idézzenek és tudják, ki volt Szókrátész és mi történt Szálámisznál. Hanem azért, mert a latin középiskolát végzett ember másnál könnyebben kapott állami, megyei, városi, sőt bármilyen állást, könnyebben gyarapította vagyonát, jobban és könnyebben élt. Azaz: latinul valójában nem a műveltség kedvéért tanult, hanem azért, mert jelentős szociális és anyagi előnyökkel járt. Ez az állapot megszűnt, miután előzetesen is csak tradicionális maradványa volt azoknak a koroknak, amikor a tankönyveket latinul írták, iskolákban és egyetemeken latinul tanítottak és – Dante, Chaucer, Bocaccio, Rabelais és Ronsard előtt – a meglévő világi irodalom latin nyelven szólt. Manapság nyilvánvaló, hogy a biológia vagy a kémia ismerete, vagy a számítógép technikájáé, jóval inkább biztosít megélhetést, mint ha valaki Cicero Atticushoz írt leveleit vagy az Aeneis hatodik énekét ismeri. Így tehát érthető, hogy a latin és görög klasszikusok kimaradtak a nevelésből és az ember nem egykönnyen lát racionális okot, amiért ezen változtatni kellene. Valami baj közben mégis történt. Először a jeles irodalomtörténész, F. L. Lucas egyik tanulmányában olvastam erről. Lucas 1938-ban a cambridge-i egyetemen aláírásokat gyűjtött Chamberlain miniszterelnök ellen, amiért Münchenben kapitulált Hitler előtt, és ezzel nem elkerülte, hanem közelebb hozta a háborút. Lucas elmondja, hogy kiáltványát Cambridge középkori és klasszika-filológia professzorai mind aláírták, míg a természettudósok jelentős hányada megtagadta az aláírást. Nem azért, mintha féltek volna Chamberlaintől, hanem mert azt hitték: igaza van. Vagyis a klasszicisták és a középkor tanárai valamit tudtak, amire a természettudósok nagy része még nem jött rá. Hasonló a helyzet osztálytársaimmal, akikkel együtt jártam a humanista, nagyszerű Fasori Gimnáziumba. Negyvennyolcan érettségiztünk 1928-ban, és azóta sikerült nagyjából végigkísérnem osztálytársaim életét. Negyvennyolcunkból egy lett nyilas, egy lett kommunista. A többi, nagyrészt csendesen, de kitartott a demokrácia mellett, míg latin-görög tanárunk, doktor Kliment Jenő, hősi halált halt a nyilasok ellen. Úgy tudom, hogy Pannonhalmán hasonlóan kedvező az arányszám szélsőségek ellen; mindenesetre jóval kedvezőbb az országos átlagnál. Nehéz megmondani, miben járul hozzá a klasszikus nevelés bizonyos tisztánlátáshoz, hiszen nem egyedül és nem szükségszerűen járul hozzá. Az ókori történelem tanítása nálunk rövid és hiányos; másutt, mint például Angliában, többnyire nem létezik. A nyolcéves latin és a négy év görög viszont bizonyos nyomot hagyott az emberekben. Nem sokat, de annyit mégis, hogy rájöttek: kultúránk és civilizációnk nem Artúr királlyal, Childebert-tel vagy Árpád fejedelemmel kezdődött, hanem a régi görögökkel. Tőlük ered minden: építészettől, történetírástól, orvostantól, szobrászattól, atlétikától, festészettől filozófiáig, demokráciáig és irodalomig. Aki ezt nem érzékeli, bizonytalanul áll a világban, bár nem veszi észre. Aki érzékeli, legalább tudja, milyen a világ és hol áll benne. A hazai történelmet nem lehet jóindulat, sőt patriotikus túlzás nélkül megírni. Tanulni csak egy másik történelemből, a rómaiakéból és a görögökéből lehet. Aki félig-meddig ismeri Kleónt, a harminc athéni zsarnokot, Sullát, Nerót vagy Domitianust, már akkor rájött, kicsoda Sztálin vagy Hitler, mikor a tömeg még ünnepelte őket. De a legnagyobb ajándék, amelyet Szókrátésznek, Epiktétosznak, Zénónak, Epikurosznak és társaiknak köszönhetünk, valószínűleg nem az, hogy a filozófiák közti szabad választás elé állítottak bennünket, amitől mások eltiltottak. Hanem még inkább az a nyugalom és derű, melyben éltek és amelyet haláluk előtt tanúsítottak. Recski fogolytársaimmal együtt nemegyszer idéztük, némiképpen hasonlónak tűnő helyzetben Seneca szavait halála előtt: Quod futurum sit, ne nimium pependeris, vagyis: ne nagyon figyelj arra, mit hoz vagy nem hoz a jövendő. Jól tudom: sokan vannak, kik mindezt hasonló vagy más formában a klasszikusok ismerete nélkül is tudják. Mégis úgy hiszem, hogy a múltban nagyon sokan ezt az iskolai klasszikus nevelésből hozták, szinte önkéntelenül és életben-halálban hasznukra volt. A legfőbb baj talán az, hogy a jelenkori, nagyrészt technikai nevelés minden értéke mellett, ezekre a kérdésekre nem válaszol és az erkölcsi bátorság kötelezettsége helyett a nyárspolgári morál lyukas zsebkendőjét lengeti felénk.