Heti kérdés – A szerkesztő kérdez

Néma gyereknek...

Az a helyzet, hogy az ember (általában) társas lény, aki sokban köszönheti fennmaradását annak a ténynek, hogy megtanult kommunikálni, ezáltal pedig együttműködni embertársaival. Tulajdonképpen az ember azon szerencsés "állatfaj", amely nemcsak képes nyelvet használni, hanem azt különböző eszközök segítségével távolságtól függetlenül teszi azt.
A kommunikáció, amit folytatunk másokkal, lehet verbális vagy non-verbális.
Előbbire példa mondjuk a reggeli közbeni beszélgetés a munkatársunkkal, a sporthírek az újságban, de akár az sms is, amit a barátnőnknek küldünk, hogy este később érünk haza.
Miért fontos a verbális kommunikáció? Mert "néma gyereknek az anyja se...", vagyis a verbális kommunikáció segítségével fejezzük ki az igényeinket, közlünk, informálódunk stb.
A non-verbális kommunikáció a verbális kísérője: gesztikuláció, arckifejezések, szemkontaktus, érintés, hangsúly, hangerő és a többi. Ami fontossá teszi a non-verbális kommunikációt: általa megerősíthetjük, gyengíthetjük, helyettesíthetjük, kiegészíthetjük, hangsúlyozhatjuk azt, amit verbálisan közlünk. Például mennyire egyértelmű, hogy állítani valamit a másiknak úgy, hogy közben kerüljük a szemkontaktust, nem igazán őszinte megnyilvánulás.
Amire most kíváncsi lennék: mennyire szoktatok figyelni a beszélgetőpartneretek -- vagy akár egy tévés személyiség, üzleti partner stb. -- non-verbális megnyilvánulásaira? Van-e olyan jel, amit mindig felismertek mint másodlagos üzenet egy bizonyos embernél? Szerintetek mennyire lehet az ilyesmire tudatosan odafigyelni adó (beszélő: hogy eladja/bedumálja azt is például, amiben nem hisz) és vevő (hallgató: hogy felfedezze az árulkodó jeleket a másik őszintétlensége kapcsán) oldalról?
És ha irodalom: tudtok idézni, mesélni olyan példát, ahol írásban valamilyen szinten megjelent a non-verbális kommunikáció, hogy gyengítse vagy erősítse azt, amiről a beszélő hablatyolt (és ez jól át is jött, amikor olvastátok a művet)?

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2016-07-11 19:57 Dana

Dana képe

A nagy melegben egy kis fejtörésre adok okot...

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2016-07-12 08:40 Kentaur

Kentaur képe

Először nem értettem a kérdést, hiszen írásban hogyan is jöhetne át a non-verbális kommunikáció. Aztán a "művet"-nél rájöttem, hogy alkotásról van szó, ahol a narrációban létrejöhet ez.
Pont az elmúlt félévben kellett irodalomelméletből elemeznünk Newmantól "A szemlélő helyzete": Nemi szerepek, narráció és tekintet az Üvöltő szelekben című, feminista irodalomkritikai tanulmányt.
Az egész másról sem szól a feminista vonulat mellett, mint a nonverbális kommunikáció szerepéről az adott műben, sőt, azt is felveti, hogy alapból milyen furcsa és fals valahol, hogy kommunikációnk elsősorban vizuális (gondoljunk csak a láttással kapcsolatos igék nagy szerepére), az írás maga is egy vizuális kommunikáció (jelek), ami szeretné magát verbális kommunikációnak (mesének, "elbeszélésnek") eladni.

Szokták rám mondani, hogy nagyon vizuális író vagyok, szerintem a grafikus figyel ki a sorok közül. Oda szoktam figyelni, hogy ha fontos, akkor leírjam a mimikát, testtartást.

Ami a való életet illeti, a nonverbális kommunikáció az, amire az is odafigyel, aki azt hiszi, hogy nem figyel rá. Ezt alapból ösztönszinten értelmezzük és regálunk rá. A marketingesek, tévések, stb.-k ezt tanulják, hogy hogyan kell a másikat "becsapni": széles mosoly, a tekintet keresése, nyílt mozdulatok, egyenes de laza tartás mind azt az érzetet kelti, hogy ez az ember őszinte és barátságos, igazat mond. Egy profival szemben mit sem ér, ha bemagoljuk, hogy mit jelent a testbeszéd, mert ura a mozdulatainak és mimikájának. Legfejebb egy lassított felvételről, kinagyítva érhetők tetten mikromimikai jelek, amiket nem lehet kontrolálni.

Ez könnyen átfordulhat egyébként, ma már mindenki menekül, ha az utcán felé tart egy idegen ember, aki mosolyog rá: tuti el akar adni valamit.

Megint másik oldal, hogy kultúránként, nemzetenként változik a testbeszéd, kézjelek, néha még a mimika jelentése is. A francia és magyar különbségekről írtam már dolgozatot interkultúrális szemantika témában, és érdekes például, hogy ha egy francia röviden elmosolyodik arra, amit mondasz, az nem azt jelenti, hogy szellemes vagy, hanem azt jelzi ezzel, hogy annyira rossz volt, hogy az már szánalmas. Ha pedig a szemét dörzsöli, nem fáradt, hanem azt jelzi, hogy tudja, hogy kamuzol. A sor a végtelenségig folytatható, mind tudjuk, hogy a térköz mennyire mást jelent mondjuk az olaszoknál, és hogy két orosz férfi csókja nem homoszexualitás. :-)
Szóval aki nemzetközi babérokra tör, jobb, ha csínján bánik a narrációban bemutatott nonverbális jelekkel, mert esetleg könnyen másra gondolnak más nemzetek olvasói.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

sze, 2016-07-13 16:12 Dana

Dana képe

Nagyon érdekes az, amit az eltérő kultúrák eltérő "beidegződéseiről" írsz. Erre még sosem gondoltam. Ugyanakkor úgy érzem, a témával ebben a hőségben kivertem mindenkinél a biztosítékot :-).

Köszönöm a hozzászólásod és az elgondolkodtatást.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

sze, 2016-07-13 17:17 Gitáros

Gitáros képe

Nagy dolog, ha valaki otthonosan mozog ebben a témában, és olyan szakértővé válik az évek során, hogy a beszélgetőpartnere verbális és nonverbális jeleiből pontos következtetéseket tud levonni az illető jelleméről, igazmondásáról vagy esetleges hazugságairól, füllentéseiről, őszintétlen megnyilvánulásairól.
Ugyanakkor, én nem szívesen ülök-ülnék le beszélgetni egy ilyen képzett emberrel egy baráti beszélgetésre, mert állandóan arra gondolnék, hogy minden hangsúlyomra, gesztusomra, pillantásomra és kéztartásomra vigyáznom kell - nem engedhetem el magam egy pillanatra sem -, mert aki szemben ül velem, az a magánéletben sem tud elvonatkoztatni az ezen a téren megszerzett tudásától, és állandóan szakértői szemmel figyel engem.
Ennél nincs borzasztóbb, még belegondolni is rossz...

Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy ne lenne hasznos, ha valaki apró jelekből észreveszi, ha - mondjuk - át akarják verni, be akarják húzni a csőbe, vagy hazudnak neki.
Az nagyon jó, csak ne essünk túlzásba.

Miki

sze, 2016-07-13 19:19 Dana

Dana képe

Nagyon ritkán vagyok rá képes, hogy mások non-verbális jeleire figyeljek -- sokkal jobban lefoglalnak a mondottak kapcsán felmerülő gondolataim és az, hogy én mit válaszoljak. Amúgy majd' húsz éve tanulom a tízig, de legalábbis az ötig számolást, de még nem jött össze: kényszeres vágyat érzek a hangom hallatására. Szoktam is mondani, mekkora durva lenne, ha még viselkedni is tudnék...

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

sze, 2016-07-13 17:48 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Ez az, amire annak idején Onsai azt mondta, hogy írásban (főleg amatőröknél) a nők imádják leírni az összes apró nonverbális jelet a dialógus alatt, míg a férfiak nem erőltetik, inkább az "akcióra", a "cselekményre" koncentrálnak. Ebből lesznek aztán a tipikus túlírások a "szemeivel nézett, miközben a kezével végigsimított a haján és a jobb lábáról a balra helyezte a testsúlyát" stílusban.
Tudatosan nem szoktam figyelni az apró jelekre, csak bizonyos személyeknél. Egyszer régen anyu megjegyezte, hogy minden gesztusom nagypapámra emlékeztet, a hanghordozásom, a témáim apukámra. (Meg a humorom. Persze anyu ezt kissé neheztelően mondta neki, valahogy úgy, hogy "Le sem tagadhatnád a lányodat, ugyanaz a bornírt humor! Borzasztóak vagytok!") Azóta ezt figyelem, és igaza van. Szóval igyekszem tudatosan kerülni a nagyon rájuk emlékeztető dolgokat, de belém ivódott, kitörölhetetlen. Érdekes, hogy megfigyeltem, de régi jó barátok kedvenc frázisait, nonverbális apróságait is képes vagyok, voltam átvenni, és akkor is megmaradnak, ha nem találkoztam velük évek óta. Én nem vagyok ilyen erős hatással másokra, relatíve kevés embert tudok, aki bármit is átvett volna tőlem. De ugyanez előjön egy hosszú beszélgetés után is, valamiért átragad rám a másik nonverbális kommunikációja (beleérzés? ennyire nem vagyok érzékeny...), és csak nehezen tudom "lemosni". Valószínűleg ezért veszek át könnyen kisebb gesztusokat. Szerintem ritka idegesítő jelenség lehet, ha valaki felismeri.
Mindez nem korlátozódik az élőbeszédre, az írás "nonverbális jeleit", jellemző stíluselemeket, helyesírási hibákat (!), mondatszerkezetet is képes vagyok átemelni sok olvasás után - egyre nehezebb így olvasni, minden regény után órákig más és más ember vagyok. A net ebből a szempontból még veszélyesebb, hiszen itt vannak hozzászólások is, amik még inkább az adott személyre jellemző stílussal operálnak, még személyesebb (szinte élőbeszéd-szerű), és ha akarom, az összes megnyilvánulását elolvashatom.
Ha már Kriszti válaszolt: egyszer, mikor a könyve megjelenése előtt leszedtem a műveit az oldalról, a többséget újraolvastam. Két teljes órát vártam az utolsó mű törlése előtt, mert egy egymondatos választ sem mertem megkockáztatni, annyira "Kentaur voltam". Szegény Kata hozzászólásait egy ideje nem olvasom, csak átfutom, mert még zenét is linkel, aztán nem tudok miatta dolgozni, mert "mindenem Katás". Egyszer még táncolni is megkockáztattam, eskü! (Nem tudok továbbra sem, de bevertem a lábam a fotel sarkába.) Para olvasásáról kénytelen leszek leszokni, minden novellája után készült pár bekezdés "Para-frázis". Hematith biztosan neheztel rám, mert hiába kéri néha, hogy "csak olvassam" a művét, nem bírom. Utána valahogy a tudományos cikkeket is túlírtnak érzem. Hogy a kérdés kiírója se maradjon ki: Danám, ha sok írást raksz ki egyszerre, nem merem elolvasni a hozzászólásaidat, mert utána én biztosan nem fogok megszólalni. Mikor felmerült a neved a szerkesztőségre, és újraolvastam az írásaidat, elmentem horrort írni. Aztán inkább olvastam Kelvint, aki még mindig úgy tud írni, hogy elmenjen a kedvem a horrortól. Jobban járt a világ, nem értek a borzongatáshoz. Aztán Sren... ő nagy kivétel, neki egy szerencsétlen levélre nem tudok válaszolni, mert annyira benne van minden szóban, hogy két hétig fogalmazok egy viszontválaszt, mire nagyjából értelmesnek látom és nem tűnik parodisztikusnak... aztán kitörlöm, mert mégis az.

Oké, nem pont ez volt a kérdés, de nekem is meleg van. :) (Meg legalább mindenki tudja, miért mondom, hogy írok, de azonnal törlöm. Nem akarjátok ti azt látni!)

_____________________
Dr. Bloody Dora

sze, 2016-07-13 19:14 Dana

Dana képe

Egy Dóri-féle szösszenet. Összefogott, van eleje, közepe, vége és csattanója :-)!

Én borzasztóan hiányolom a BD tanácsözönt -- ha az ember túléli az első döbbenetet, csak akkor nem tanul belőle, ha nem akar.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

cs, 2016-07-14 06:41 Roah

Roah képe

Nekem is hiányzik a hangod innen, nagyon hiányzik, Dóri.

Egyébként a véleményem erről...hát, felénk otthon volt ebből egyszer beszélgetés, erről a témáról, nem csak a családban, hanem barátok, haverok, kollégák között is.

Például hogy Apu és az egyik Öccse miért beszél, és magyaráz úgy, mintha egymás tükörképei lennének, vagy két jó barátnak a nevetése miként lehet kottára azonos, illetve két, vagy három kolléga között egy mezei mondatot, hogy képesek úgy beszélni, hogy az egyik elkezdi, a másik halad vele, a harmadik pedig befejezi.
Nem hinném, hogy újdonság lesz, amit mondok:

"Mintha csak Apádat hallottam volna..."

De az "Apádat" - ra bárki behelyettesíthető aki...

aki...
Az összes beszélgetés, amit a témában folytattunk arra az eredményre jutott, hogy a 'másolás' genetikai részünk, és minél több időt töltünk valakivel, annál jobban ráhangolódunk, akarva-akaratlan vesszük át a mozdulatait, tekintetét, valahogy úgy, mint az ásítást, szinte reflexből - ez a dolog néha még a viszony minősítésétől is független. Például van olyan, akit nem kedvel valaki, a grimaszai mégis átragadnak rá, ha sok időt töltenek együtt.
Talán innen ered, ebből a másolásból a Testvérek közötti kísérteties hasonlóság, mozdulataikban, beszédben, ha nem is azonos mondjuk az arcuk - értem ez alatt azt, hogy mondjuk az egyik kövér, a másik sovány, az egyik vörös, a másik fekete, satöbbi -, vagy barátok közötti sajátos, különleges egyezések.
Ha az illetőt még szeretjük is, vagyis érzelmileg kötődünk hozzá, akkor aztán lessük (!) minden mozdulatát (néha itt is érvényes szerintem a tudatalatti, tehát ez olykor-olykor, ez a lesés, nem is szándékos, nem tudatos, hanem magától értetődő lehet) akkor aztán, főleg azok a mimikák, vagy szó-fordulatok, sőt, még a gondolkodás-módot is átvehetjük, cserélhetjük, így lesz, vagy lehet mondjuk a legszembetűnőbb a hasonulás. Ha az adott kvalitást különösen szeretjük, akkor aztán végképp átvehetjük, tudattal vagy anélkül is.

Hm.
Fura, de talán ez a legszembetűnőbb része az emberi kapcsolatoknak, ezek az azonosságok. Ezt tartom az 'azonosulásnak'.
Ha sok a közös, vagy sok lesz (!) a közös vonás - így is Eggyé lehet válni.

Másolásnak tudok be a témában kapcsolatban sok mindent. Nem törvényszerű, de az esetek többségében ez áll szerintem a háttérben.
Hogy ebből mik nyílhatnak ki tovább? Sok minden.

Ezért nem hiszek az arcmimikának, és ehhez hasonlóknak.
Mert sok oka lehet a miérteknek a háttérben.

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2016-07-14 16:11 Pyrrhusz

Pyrrhusz képe

Minden élőlény kommunikál valahogy. Gondolkodik is. De csak mi tudunk elképzelni dolgokat, ezért vagyunk a bolygó urai. Gyakran pókerezem, ott számit, ki mit csinál, vannak-e berögzült mozdulatok, amellyel elárulja lapjai erősségét. Sokan napszemüveget tesznek, feleslegesen.
Szoktam figyelni a másikat, jó pár mentalizmusról szóló könyvet is elolvastam, bár "hidegolvasni" azért nem tudok olyan jól. A direkt hipnózis, azt jó lenne megtanulni.:-)
A Gömb. Crichtontól.
Jerry. Itt vagyok.

- "Az örökkévalóság nagyon hosszú. Különösen a vége felé." -Woody Allen

cs, 2016-07-14 17:19 Ovidius

Ovidius képe

A fél kriminálpszichológia erre alapul...
A verbális és non-verbális kommunikáció és jelrendszer összhangjára.

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!

cs, 2016-07-14 17:38 Para Celsus

Para Celsus képe

Nekem a kedvencem (khm, khm...) amikor irodalmi (vagy színpadi) művekben eltúlozzák a gesztusokat, a mimikát. Amolyan "némafilmes" módon - mikor a főhős a szívére tapasztja a kezét, mikor a rossz hír hallatán a hősnő hátraveti a fejét, kézfejét a homlokára szorítja, és egy "Ah!"-t nyöszörög, vagy amikor a hősszerelmes fél perc ismeretség után térdre rogy, hogy így mutassa ki lángoló érzelmeit.

"A bonviván reszketve lép a nő mögé, aki fájdalmában énekel, s két kezét azzal a célzattal emeli fel, hogy szomjas ajkaihoz rántsa a nő fejét. De utolsó pillanatban mégis legyőzi magát, s hörögve és borzongva a vágytól, elfordul és a sarokba lép, arcát kezeibe temeti. Az ejaculatio interruptusnak ez a tipikus és fájdalmas esete megdöbbentően hat a nézőkre, s érzékenyebb idegzetűek, ha látták ezt egyszer, soha többé életükben nem állanak egy nő mögé, hogy szomjas ajkaikhoz rántsák az imádott fejet. Inkább rögtön elmennek a sarokba." (Márai Sándor - Operette)


"The Rainmakeeeer!"