Szabadon?

Múlt hét péntek óta szabad vagyok - már ami a gipszcsizmában töltött fogságot illeti. Azóta szorgalmasan járok gyógytornára igaz, nem ide a helyi szakrendelőbe, hanem a virtuóz szikebűvész javaslatára a Sportkórházba.
Szívesen tépnék ezerrel- jószokásom szerint -, de lajhártempóra vagyok kárhoztatva. Elgondolkodtató állapot. Hisz én csak egy hétköznapi sportbaleset miatt kényszerülök ideiglenesen "lassúzni", de bizony vannak szép számmal mások, akik születési hiba, baleset vagy érettebb koruknál fogva minden egyes nap így élik az életüket. Apró, lassú léptekkel, sántikálva, bicegve. Miután már vagy harmadszor jöttek nekem a zebrán a tömegben, és jópárszor végigálltam a teljes menethosszt a buszon, elgondolkoztam rajta, vajon minden ember születésétől fogva vak és érzéketlen mások testi hibáira?
Álltam a buszon, mellettem egy idős bácsi, kieresedett kézzel markolta a kapaszkodót, ezüstkeretes sokdioptriás szemüvege mögött befelé fordult tekintet csücsült. Fénylő feje búbján pár hajszál árválkodott, némi izzadtság összetapasztotta őket. Testvériesen simultak egymáshoz, majdnem úgy mint ahogy a bácsika simult én hozzám. Jóformán egymást tartottuk. Igyekeztem tehermentesíteni a jobb lábamat, ami a rázkódó, kanyargó buszon szinte kivitelezhetetlennek tűnt. De csak szinte, mert a végén egészen belejöttem. legalábbis azt hittem. Egészen addig pöpecül ment az akrobatamutavány, míg busz nagyot nem fékezett.
A bácsi nekem dőlt, én pedig féllábon állva igyekeztem a saját súlyom mellett az övét is megtartani. Nem sikerült, kénytelen voltam ránehezedni a frissen szabadult lábamra, szemem előtt szupernóvák robbantak, égett, lángolt a világ körülöttem, de csak engem perzselt a lángja. Félvállravetett hátizsákom nagyot lendült, nekiütődött egy ülő hölgy fejének, és alaposan szétzilálta tökéletesre csirizelt frizuráját. Azok a szemek! Kénköves, bugyogó forróság tört elő a tekintetéből.
- Nem tud vigyázni? - rikoltotta, s úgy meredt rám, mintha legalábbis a Golgota hegyi két lator egyike volnék álruhában. Felháborodottan remegett a szája széle, s azt vártam, hogy a fülén fütyülve tör ki mindjárt a gőz. De nem történt semmi. Az utasok fejcsóválva mormogták a szólamaikat a tapintatlan, hátizsákos fiatalokról. A hölgy a frizuráját igazgatta, én beharapott szájjal igyekeztem visszafojtani a fájdalomkiáltást, a bácsika pedig csendes rezignáltsággal egyenesedett ki. Rá sem nézett a hőbörgőre, továbbra is úgy tűnt, kizárja a világot, mintha nem is lenne jelen az utazásnál. Könnybelábadt a szemem, és derekasan bevallom egy csepp ki is csordult. A tönkrement frizura alól rosszindulatú nyilacska röppent felém.
- Jaj, de érzékenyek vagyunk kislány - Gúnyos mosolyból húzott fodor táncolt a rúzsozott ajkakon, a szipolyszemű társakat keresve hordozta végig a tekintetét a közelben állókon, ülőkön.
Mögöttem felszabadult egy hely, s a lehetőség láttán igyekeztem kikerülni a hárpiásodni készülő nő hatásköréből. Odasántikáltam, s már majdnem leültem, mikor eszembe jutott a bácsika. Megráncigáltam az ingujját és a székre mutattam. Halványan elmosolyodott, felhőskék szeme megvidámodott. Megcsóválta a fejét.
- Üljön le maga kislány, nem az én lábam fáj.
Szemöldököm kérdőn a magasba szaladt, miközben megkönnyebülve letettem magamat. Lenéztem, ahová a bácsika is nézett. A bokámon tenyérnyi hosszú élénkvörös heg fintorgott a csont körül, a fehér bőrön úgy hatott, mint valami szemrehányás. Azt ordította, lehetne több eszem is mint a délutáni csúcsforgalomban buszozni. Szívesen feleseltem volna vele, de végül úgy döntöttem nem teszem ki magam több, az elmeállapotomat firtató tekintetnek. Elvégre nem mindennapi látvány a bokájával beszélgető nő.
- Mikori? -kérdezte a bácsika.
- Nem olyan régi, mint szeretném. Egy hónapja műtötték- válaszoltam. Ennyiben is maradt a dolog, a bácsika nem kíváncsiskodott többet. Ahogy újra szemrevételeztem a bokámat, dagadás, lilulás után kutatva, észrevettem valamit a bácsikán. Az egyik lába furcsán idegenszerű volt, mintha nem is láb lenne a kopottas nadrág alatt. Felkaptam a fejemet, és ahogy egymásra néztünk, ő fanyarul elmosolyodott.
- Nekem már nagyon rég nem fáj a lábam - mondta csendesen, és a újra a szemüveg mögé menekült a világ elől.
- Diabetes?- kérdeztem, mert kibújt belőlem a kiváncsiság. Megrázta a fejét.
- Repeszgránát - mondta.
Azt hiszem itt volt az a pillanat, amikor nem tudtam mit mondani. Tátogtam párat, de nem találtam olyan szót, ami kisegíthetett volna. Kínomban nem tudtam mit tegyek, de a bácsika már nem volt ott. Csak ösztövér alakja, vékonyka karjai, és a feje búbján összebújó hajszálak lötyögtek tovább a busszal. Ő valahová elbújt, vagy elrepült? Nem tudom.
Jött a megállóm, elvergődtem az ajtóig, majd kínosan lassan, hátamban érezve a mögöttem tűkön ülő - álló városi gepárdok türelmetlenségét, letotyogtam a lépcsőn. Megakadt a tekintetem az üveg túloldaláról kitekintő frizurás nőn. Engem nézett. A busz lassan csorgott a forgalommal, én még lassabban sántikáltam az aluljáró felé, s közben végig magamon éreztem a szipolyszemű pillantását. A bőröm alá furakodott, bizsergett tőle még az agyam is. Az ilyen nézést törvénnyel kéne tiltani. Végül az aluljáró útját állta a tolakodásának, s megkönnyebbülten készültem a következő mutatványra, a mozgólépcsőzésre.
Azon gondolkoztam, vajon mi a jó fenéért történt velem ez a baleset. Aztán rájöttem. Lelassulásom következményeként lelassult a világom is. Nem csupán elmegyek az emberek mellett, nem csak nézem, de látom, észreveszem őket.
- "Féllábú, nyomorék, gyógypedes, vénszatyor, mankómaratonista, gurulóátok és öregtata" - Csak egy pár cimke a sokból, amikkel azokat illetik, akiknek a világa lelassult. Én meggyógyulok hamarosan, és újra futni fogok, ők már sosem. Aztán, ha vénszatyor leszek újra beállok a sorba "lassúzni".
Remélem addigra betiltják a szipolynézést.

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2009-06-18 15:06 Carpenter

Carpenter képe

Igen észre kell venni ezt mert általában a buszokon utazók önmagukba zárkózva külvilággal csak testileg érintkeznek főleg ha életútjuk során történt vmi ami miatt háttérbe szorultak a többiekhez képest.Nem reagálnak a külvilágra mert az sem rájuk.A városi tömegközlekedésen sokféle emberrel lehet találkozni megtalálhatsz itt bmit amit keresel csak olvasni kell bennük.És ez egy jó írás blognak meg nagyon jó!:)
A Titánok mondanak neked vmit?;)

cs, 2009-06-18 15:35 Muraközy Konrád (nem ellenőrzött)

Évekkel ezelőtt úgy döntöttem, e téren is népnevelő leszek. Elhatároztam és azóta is tartom magam ahhoz, hogy kizárólag kisgyermekes anyukáknak/kismamáknak, idős/rászoruló embereknek adom át a helyet magamtól, mindenki másnak csak kérésre.
Mindenki azon lamentál, hogy elidegenednek egymástól a városiak. Akkor hát nyissák ki a szájukat és kérjék meg, adjam át a helyet. Szívesen megteszem. De kérjék.

Ha fáj a lábad, szólj az első alkalmatos embernek, aki ül, hiszen ránézésre elég nehéz megmondani, hogy bajod van.

Az más kérdés, hogy az olyan idióták, akik fölhorkannak, ahogy az a nő is tette, csapatosan járják a várost, jól láthatóan szimbiótái a tömegközlekedési eszközöknek (fellelhetők még bármely sorban, bármely boltban/piacon/hivatalban is alakuljon ki, rendszerint betolakodva eléd, ha hagyod).

Tegyük még mindehhez, hogy igyekszem értelmesen fölhasználni az utazásra fordított időmet, ezért olvasok/írok/meditálok. Nem a környezetemre figyelek. De kérésre (és a fent említett kivételeknek anélkül is) bármikor átadom a helyem.

Lehet ezért bunkó parasztnak tartani, de semmivel sincs több joga egy akciónyugdíjasnak (zvekkeres, nagyszatyros nyugdíjasok, akik mindig vonszolják magukat, kivéve, ha furakodni, tolakodni, vagy az ülőhelyekért versenyezni lehet) leülni, mint nekem, aki alkalmasint ugyanolyan fáradt és kimerült lehetek, mint bárki más.

Tanulság: ha rászorulsz, igenis harcold ki magadnak az ülőhelyet.

cs, 2009-06-18 15:38 Carpenter

Carpenter képe

Egyre veszedelmesebb vagy amióta új avatárod van :) Aki a tömegközlekedést használja annak kijut ebből.

cs, 2009-06-18 18:26 Muraközy Konrád (nem ellenőrzött)

Ne félj... rettegj!

;> ;> ;>

cs, 2009-06-18 16:05 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Ám Andrea szemszögéből ennek nagyobb a kockázata, mint a tiedből, ugyanis a hozzád hasonlók jóval kevesebben vannak (és jóval kevesebben ülnek!), mint a fentebb említett nőhöz hasonlók. Vagyis a megszólítással csak azt éri el, hogy a szipolyszemű ülve fogja legorombítani, hogy mit pofátlankodik, nem látja, hogy ő is fáradt, neki ugyanolyan joga van ülni, és szégyellje magát, ha annyira le akart volna ülni, hát ott volt ez a hely, mikor felszállt, miért nem ült le, csak most, hogy ő elfoglalta, most kell, mi? És ettől zeng az egész busz, és mindenki szegény fájós lábúra fog haragudni, hiszen azt nem hallották, miért akar leülni, csak azt, hogy egy tisztes polgár kifakadt, hogy ezek a pofátlan fiatalok itt tolakszanak, mert ezeknek semmi sem jó.
Én eddig csak ilyennel találkoztam. Én is megkaptam a magamét hasonló esetben. Persze nekem csak a kezem volt gipszelve, de kanyargó trolin táskával a háton nem lehet fél kézzel állni (el is tört a gipsz utazás közben, de másnap levették, nem nagyon érdekelt).
Én azért átadom a helyemet, ha látom, hogy valakinek szüksége van rá. Mostanában nem nagyon, mióta ájultam a villamoson inkább ülök, ha tehetem, és ne nézzen rám nagy szemekkel senki. Főleg, hogy rájöttem, csak a túltömött villamoson nincs ülőhely. Mindig máskor van (érthetetlen okból), csak két lépéssel többet kéne tenni. És ha valakinek tényleg fáj a lába, hát leül oda is - kivétel az "akciónyugdíjasok", akiknek az a hely kell, ahol te ülsz. ("Néni meglátta, hogy jön a troli, kattogós tatyóját a hóna alá csapta, utánasprintelt, majd a lépcsőn nyekeregve, lassított felvétellel felmászott, felállítva az új tíz perces rekordot. És a tök üres buszon az a hely kellett neki az ablak mellett, a vezető mögött, ahol én ültem. Csak az. A következőnél leszálltam, lefutottam a trolit, majd megvártam a végállomásnál, és lesegítettem a nénit. Azt az acrot láttátok volna!" - egy osztálytársam mesélte régen)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

cs, 2009-06-18 16:32 Carpenter

Carpenter képe

:D A vége Dóri! Ez jó kis hozzászólás volt ;) Én már sose ülök le amikor speciel a suliból jövök még ha szabad hely is van csak a probléma van belőle egyszer azért szóltak meg mert bele merültem a könyv olvasásba és egy kicsivel később vettem észre h a öreg hölgyike mellettem áll és nem is szólt semmit.de amikor átadtam a helyem az egész busz akkor vettem észre h mindenki öreg rajtam kívül:S rólam beszélt az egész busz h na én mekkora egy b.nkó vagyok és h nevelhettek így a szüleim:S Azóta többnyire ha jó az idő inkább sétálok:D

cs, 2009-06-18 18:25 Muraközy Konrád (nem ellenőrzött)

Az olvasás szent, a könyv örök érték, aki le akar ülni, az meg szóljon.
Megtanítok neked most egy ősi és jól bevált varázsigét. A titok nem maga a hangsor, hanem az ejtés módja. Annak egyszerre kell csodálkozónak, pökhendinek, lesajnálónak, értetlenkedőnek és rendkívül határozottnak lennie, hogy mindenki számára világossá tegye: nem vársz választ, de ha mégis megpróbálkozik vele, újra beveted.

A varázsige pediglen:
ÉS?!

EK: per. Igen, EK, ezt a perek során is be lehet vetni.
"Maga nem adta át a helyét!
És?
De át kellett volna adnia!
ÉS?
De nem érti meg? Át kellett volna adnia!
ÉS?!"

:D

cs, 2009-06-18 19:13 Arvael

Arvael képe

Óóóh, erről nekem is eszembe jut valami! Sztorizgassunk! :lol:
Szóval még középiskola. Tudni kell, a metróvonal kb. 80%-át utaztam minden reggel oda, minden délután vissza. Szóval azért elég hosszú volt és csúcsforgalomban, mikor az öreg nénikéknek is feltétlenül menni kell a piacra, mert az csak hajnali 8-ig van nyitva, reggelente, igen kellemes volt.
De úgy rémlik, ez visszafelé történt. Elég hosszú napom volt, a táskám irtó nehéz, én teljesen lefáradva agyilag és fizikailag is és csak bambulok ki a fejemből. Igazán nem tudom, ilyenkor hogy nézhetek ki, én valami üres tekintetre tippelnék, ami bámul egy pontra bele a nagyvilágba. Vannak, hogy kimaradnak megállók is, mialatt ilyen agykikapcsolt állapotban leledzem.
No de a lényeg: megálló (félig regisztrálom a mozgást), aztán jött a leghosszabb két megálló közti rész (igen, Keleti-Né... izé Pstadionok) és valahol a felénél felocsúdok. Magamhoz térek, körbenézek, mint aki egy mély álomból ébred (és kb. úgy is érzem magam), mire látom, hogy öreg nénike ott kapaszkodik a közelemben, még egy körbenézés, senki nem adja át a helyét, én hullafáradt vagyok és már nagyon elegem van a napból és a nehéz táska, etc. De hát azért mégiscsak szeretem azt hinni, rendes lánynak neveltek, szóval felállok - kicsivel a megálló előtt volt már ekkor.
Mondom: "Tessék leülni!"
Nénike odatopog, én próbálok körülötte kapaszkodni a fenti csőnél (ami önmagában kihívás az én magasságommal), mire ül lefelé és már félig ült, félig még állt (igazi akrobata mutatvány, főképp, ha belevesszük azt is, a Stadionok előtt-után szokott görbesínes hullámvasutat játszani a szerelvény), a néni szemembe néz, kedves mosollyal és:
"De azért láttam, elgondolkozott, átadja-e a helyét" és aranyosan meglapogatja a karomat.
...
Komolyan mondom, ha odafértem volna még az ülésemhez, visszaülök ezután.
Innentől fogva kétszer is megnézem, kinek adom át a helyemet, de tényleg.
Még van egy-két sztorim, de tartok tőle, már ezzel is halálra untattam a kedves társaságot - már aki velem maradt a hozzászólásom végéig x'D
EK: ronda - igen, ronda dolog volt a nénitől :(
___
"Legnagyobb dicsőségünk nem abban rejlik, hogy sosem bukunk el,
hanem hogy felkelünk minden alkalommal, mikor elbukunk."
- Konfuciusz

cs, 2009-06-18 19:16 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

Hmm, nem lehet, hogy csak poénnak szánta? Vagy nem olyan arckifejezéssel mondta...
___________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."

cs, 2009-06-18 19:32 Arvael

Arvael képe

Hát, nem úgy emlékszem, hogy poénkodos arckifejezéssel vagy hangnemben mondta volna, hogy őszinte legyek... mivel azonban már amúgy is eléggé le voltam strapálva, ha úgy mondta volna se értettem volna belőle a poént :|
De nem, tök komoly hangon mondta :/
___
"Legnagyobb dicsőségünk nem abban rejlik, hogy sosem bukunk el,
hanem hogy felkelünk minden alkalommal, mikor elbukunk."
- Konfuciusz

cs, 2009-06-18 18:21 Muraközy Konrád (nem ellenőrzött)

Persze, ez igaz, és nem is Andreára haragszom, hanem azokra a tapló gerontomúmiákra, akik már ötven évesen is élőhalott szipirtyóknak tűnnek. Talán az a szerencsém, hogy
1. visszaszólok, ha beugatnak az ilyen tirpákok
2. néhány centi híján 2 méter vagyok és 110 kiló felett (ebből olyan 80 az arcom :) ), tehát a legtöbb ilyen "hölgyike" is visszafogja magát. Vagy sem. De akkor meg szórakoztatjuk az utazóközönséget.

Lányok! Ne hagyjátok magatokat! Ezek a bkv-szimbióták sem halhatatlanok. ;>

És jó a sztori a srácról :)

EK: Audi. Az, EK, az kéne.

cs, 2009-06-18 19:37 SirTelen

Annélkül, hogy megkérdőjelezném bárki hozzászólását, csak jelezném, hogy az ittlévőkből még válhat szipolynézésű öreg, de azokból az emberekből már sosem lesz fáradt/fájós lábú/elgondolkodó fiatal. Tehát ez eléggé egyirányú nézőpont. :) Ne itélj, hogy ne itéltess!
*
Az írás viszont tetszett. Nagyon jól megfogalmaztad azokat a problémákat, amivel szembesülhet az ember a tömegközlekedési eszközökön, méghozzá egy érdekes szemszögből. A tiédből. :)
A szipolyszemű nőt, és a kedves utastársakat bizonyára mindenki ismeri, valamint az egymás mellett elrohanás tényét is, de üdítő volt ezeket a te szemeden keresztül látni.
--------------------------------------------------------------
"hitehagyott a jó, s a rosszakat
a meggyőződés szenvedélye fűti..."

William Butler Yeats