Szubjektíven a kultúráról

Lehet, hogy talán helytelen, de az irodalom és művészet kedvelői is néznek tévét és nem vagyok ezzel magam sem másként. A bőséges kínálatból, amelynek felét látatlanba dobnám a kukába, főleg az ismeretterjesztő és természeti filmek szerepelnek a kedvenceim között, mert a gyomrom nem szereti sem a műanyagot, sem az előre megrágott szellemi vackokat.

Elszigetelt, érintetlen helyek bemutatása megnyugtat és azt a hamis biztonságérzetet adja, van még hely valahol a világban, ahol nem a téboly az úr. Végül rá kell jöjjek, ez az érzés is csak délibáb.

Legutóbb egy indián származású férfi mindennapjait mutatták be, ahogy tanítgatja a gyermekeit vadászni, gyűjtögetni. A hóban követik a nyomokat, pézsmapocokra vadásznak és hasznos dolgokat farigcsálnak össze egy bicskával. Tiszta, egyszerű, szellemi sanax, amitől nem hasít belém a holnapi megfelelés kényszere. Pontosan addig tartott ez az érzés, amíg tíz percenként nem tartotta fontosnak a főhős közölni velem, a nézővel, hogy mennyire fontos a fiatalok tanítása és a hagyományok átadása.

Itt szinte azonnal lefagytam és értetlenül bámultam. Miféle összetett hagyományok lehetnek és mennyire mély, sokrétű tudás, ahol az írás nem fejlődött ki? Ott ahol szájhagyomány útján adja át egyik generáció a másiknak a tudást, emlékezetből és a kőkorszakban megrekedt társadalmi struktúrát örökíti tovább. Igaz, megtanult írni, láncfűrészt és puskát kezelni, de a tudat, az ötezer évvel el van maradva attól, amiben élek, amibe beleszülettem.

Hogyan lenne képes egy olyan társadalom ércet olvasztani, ahol a hóból vizet készíteni is tudomány és generációkon keresztül oktatják egymást a tűzgyújtás rejtelmeire?

Magamban vigyorogva gondoltam arra, az idősebb milyen arccal teszi helyre a fiatalokat, ha a hód nyúzásának ismertetése közben helytelenül központoznak, vagy kihagynak egy lélegzetnyi vesszőt. Igen, a kultúra.