Apokalipszis

Síró fák sóhaja száll: megkopott énekük, világ végén,
Gyökerüket elrágta a sárkány, nem szív már vért.
Törzsüket átölelte a fagyos kristályéjszaka,
Vörös koronájuk lebukott horizont alá.
A Hold befátyolozza őket, összeszűkül pupillája,
Gyülekezik a köd, s a szürke felhők utána.
Éjsötét hajában megannyi gyémánt csillog,
A szarvasok elvágtattak, a hó már nem ropog.
Menekülj, fuss! – suttogja az útra kelt varjúhad,
- Itt már élet nem marad, nem sarjad.
Megkövült virágok, ezernyi csontváz,
Holt lelkek –, s az ősz halál markába zár.
Régi avart befedte már a dér,
A fák törzséből csak úgy ömlik a vér.
Ágaikon a fagyöngy millió üveggömb,
Csillogó ezüstárnyként visszaverődnek a holdtükrön.
Nincs már itt semmi, csak a kietlen világ,
Holt lelkek -, s az ősz halál markába zár.