Kongó - 2.fejezet: Az akció

2.fejezet: Az akció

A naplemente után két, számomra idegen alak is csatlakozott hozzánk, ők voltak Jack és John. Leon barátai is a NET-nek dolgoztak, és az volt a feladatuk, hogy megvédjék a külföldieket Kriston ezredestől.
A dzsip már útra készen állt, Jack és John csak ránk várakoztak. Cuppanós puszit kaptam a homlokomra Leon anyjától. Leon átölelte, majd homlokon csókolta az idős hölgyet, akinek szeméből kicsordultak a könnycseppek, és őszülő hajtincsei az arca elé buktak. Csöndesen szipogott, mikor eleresztette fiát és szomorúan nézett utánunk addig, amíg el nem kanyarodtunk a terepjáróval az utca sarkán.
Leon szótlanul bámulta az utat, és közben a dzsungel magába szippantott. Már legalább egy órája indultunk útnak, mikor a terepjáró hirtelen leállt. Leon próbálta a motort többször újraindítani és aggódó pillantásokat vetett a műszerfalra.
- Kifogyott a benzinünk. - jelentette ki.
Fogtam magam és kiszálltam a járgányból. Épp egy benzines kannát vadásztam volna elő, amikor hirtelen vad morgást hallottam a hátam mögött. Rémülten a nekem segítő John szemébe mélyedtem, akin szintén aggodalom ült. Nagyon lassan mertem csak hátra pillantani. Egy gyönyörű, ébenfekete párduc figyelte minden lépésemet, támadásra készen. A szívem a torkomban dobogott, megpróbáltam óvatosan visszamenni Leon mellé. Azonban minden reménytelennek bizonyult, mert a nagymacska rám ugrott, és erősen belekarmolt a jobb vállamba. Feljajdultam a fájdalomtól, azt hittem végem van. Ekkor hallottam meg a dörrenést, amely megmentette az életemet. Jack kezében pihent a füstölgő revolver, a vadállat pedig teljes súlyával rám nehezedett. Hallottam, amint becsapódik a dzsip ajtaja, és ahogy Jack és John közelebb jöttek hozzám. Megszabadítottak a nehéz testtől, Leon pedig aggódva szaladt oda hozzám.
Megvizsgálta a vállam, John kötszert és fertőtlenítőt kerített elő. A pólóm válla már cafatokban volt, Leon pedig ott eltépte. Csúnya volt a seb, de szerencsémre nem elég mély, nem ért csontot. A fertőtlenítő nagyon csípett, összeszorítottam a fogam és némán tűrtem a fájdalmat. Miután ezzel is megvoltunk, Leon bekötötte a vállamat a gézzel.
Már a terepjáróban ültünk, mikor elszundíthattam, mert valamilyen gyógyszert is le kellett nyelnem. Arra eszméltem, hogy a járgány fékez, Leon lekapcsolta a fényt és beleolvadtunk az éjszakába. Csak a Hold tombolt fent az ég csillagos leplén.
- Jobban érzed magad? - kérdezte Leon.
- Igen, sokkal jobban vagyok, köszönöm.
- Megérkeztünk Monkotóba. Csak gyalog mehetünk tovább, ha nem akarjuk, hogy felfedjenek minket.
- Rendben. – biccentettem.
Kiszálltam a terepjáróból, Jack elől, John pedig a hátam mögött fedezett. Úgy osontunk a szállodáig, mint az árnyékok. Mikor elértük az épületet nagy kő esett le a szívemről, és megkerestük azt a szobát, ahol megszálltam. A helységben minden fel volt forgatva, a cuccaim szétszaggatva, a könyvem lapjai darabokban, a bőrönd cafatokban. Az irataimat nem találtuk meg, hiába kerestük, forgattunk fel mindent.
- Vissza kell szereznünk az irataimat! - tört fel belőlem a sírás.
- Nyugalom Zoe ígérem, hogy visszaszerezzük.

Éjjel három óra volt, mire visszatértünk Watsi Kengoba. Leon anyja örömmel fogadott, és betessékelt bennünket a vendégszobába. Leon fertőtlenítőt, kötszereket és gyógyszert hozott be a dzsipből. Lecsavarta a régi gézt, melyen vérfolt nyoma maradt. A fertőtlenítővel ismét átitatta a sebet, ami most is csípett. Lüktetett a vállam, szinte ordítottam volna a fájdalomtól, ezért erősen összeszorítottam a fogamat. Leon óvatosan megérintette kezével a vállam, majd elővette a gézt és becsavarta vele.
Érdeklődve nézett felém, gesztenyebarna szeme belém vésődött.
- Holnap el kell mennünk innen, nem vagyunk biztonságban.
- Rendben. Szerinted van esély rá, hogy valaha is hazajussak?
- Nem sok. - sóhajtott. - Sajnálom, de mindent el fogok követni, hogy hazajussál.
Úgy éreztem magam, mint amikor összetörik az álmom. Már soha nem tudom megírni a szakdolgozatomat, amit nagyon szeretettem volna leadni. Be kellett látnom, hogy ez lehetetlen, hiszen Kongóban vagyok, amiről senkinek sincs fogalma. Átkoztam magamban azt a pillanatot, amikor Doyle betoppant a könyvtár egyik eldugott helyiségbe, és azt is, mikor elcsalt Kongóba.
Egymás mellet feküdtünk szótlanul, gondolatainkba merülve. A telihold besütött az ablakon, és fényét ráhintette a bútorokra, a régi faliórára is, melynek mutatói már négy órát mutattak.
- Min gondolkozol?
- Azon, hogy mi módon törhetnénk be az ezredes táborába és szerezhetnénk vissza az irataidat.
- És van már valami terved?
- Az a baj, hogy nagyon őrzik. Több NET tagra van szükség ahhoz, hogy csak úgy betörjünk.
- Értem. Egyébként hogyan ölték meg Doyle Bealst?
- Szíven szúrták egy dinoszaurusz csontjával, amit kifaragtak.
Sóhajtottam, és ökölbe szorítottam a kezem. A Holdat szürke bárányfelhő takarta el, és rám zúdult az álom vad örvénye.

Arra riadtam fel, hogy az arany korong legelső sugarai belopakodnak a szoba ablakán. Leon még mindig mellettem szuszogott.
Már kint ültem a szabadban, mikor Leon utánam jött.
- Ma meglátogatjuk Dambella nénit! - jelentette ki.
- Ki az a Dambella néni?
- Az unokatestvérem, Jess anyja. Egyébként meg az állatok gondozója, rengeteg sérült vadon élő állatott ápolt már.
- Ugye fekete párducai nincsenek?
Leon felnevetett, amit eddig most hallottam először.
- Tudtommal nincsenek. - mosolygott.
A fájdalmas búcsúzás után útnak indultunk. Leon anyja egészen addig követte szemével a terepjárót, míg el nem fordultunk az egyik sarkon. A dzsungel most hallgatott mellettünk, mintha aludt volna. Leon mereven nézte az utat, mármint az ösvényt, amelyen végigmentünk. Elméláztam a fákon és megpróbáltam magamban megemészteni az eseményeket.
Nem is volt olyan régen az, mikor Kongóba csaltak. Azóta is a düh pattog az ereimben, ha csak erre gondolok. Igyekeztem másfelé terelnem a figyelmem. Az égen bárányfelhők vonultak. Aztán Leonra pillantottam, aki még mindig az utat kémlelte.
- Már nemsokára elérjük Igendét.
- Rendben. Arra felé is vannak Kriston ezredesnek emberei, vagy csak a te barátaid vannak?
- Vannak ott barátaim, de nem kizárt, hogy Kristonnak is vannak.
Késő délután volt, mikor elértük Igendét. Nem kellett sokat megtennünk, mire a dzsip fékezett. Megérkeztünk Dambella nénihez.
Dambella néni házának udvara igen tágas volt. Mikor Leon csengetett, egy ormány nyúlt ki a kerítés rácsai mögül. Megijedtem, de Leon pillantása megnyugtatott.
- Ő Ellie, egy kis elefánt. Dambella néni egyik házi kedvence.
- És mi a másik?
- Helen, egy nőstényoroszlán. Nem kell tőle félni, nagyon szelíd.
- Oké, ha te mondod.
Ellie nagyon aranyos volt, még meg is paskoltam az oldalát. Dambella néni idősödő nő volt, de fiatalabb, mint Leon anyja. Mosolygott, mikor kinyitotta a kiskaput. Ő már jobban értett és tudott beszélni angolul, erős akcentussal. Kinyílt a ház ajtaja is és rajta pedig egy Leonnal egy idős nő lépett ki. Csokoládébarna bőrén táncolt a napfény. Rövid zöld nadrágot, és fekete toppot viselt. Fekete haja enyhén hullámos volt, rövid fazonú. Zöld baseball sapka ernyőzte gesztenyebarna szemeit.
- Szia, Leon! Úgy örülök, hogy itt vagy! Már aggódtam, hogy Kriston emberei elraboltak.
- Jess, engedd meg, hogy bemutassam Zoe Huntert!
- Örvendek, Jessica Glave. - biccentett Jess.

A rövid bemutatkozás után bementünk a kiskapun, amit aztán Dambella néni gondosan kulcsra zárt. Egy hatalmas nőstényoroszlán nyújtózott, majd Leonhoz ment és rövid morgással üdvözölte. Visszatartottam a lélegzetem, mikor Helen végigszaglászott. Reménykedtem benne, hogy nem olyan vad, mint az a fekete párduc volt, amely megsebesítette a vállamat. Szerencsére nagyon szelíd volt, nem bántott. Inkább elállt az utunkból és leheveredett a zöld fűre. Leon bátorítón nézett rám, így egy nagy sóhaj után követtem Dambella nénit a házba.
Amint beléptem egy nappali fogadott, enyhe narancssárga színű falak közt találtam magam. Fehér kárpitú garnitúra hevert a sarokban, vajsárga díszpárnákkal. A heverő előtt, pedig egy dohányzóasztal állt szépen faragott lábakon.
Jess biztatott bennünket, hogy foglaljunk helyet. Engedelmesen helyezkedtünk el a garnitúrán, eközben Dambella néni a nappaliból nyíló konyhában sürgött-forgott. Jess érdeklődve pillantott Leonra, aki térdére könyökölt, összeillesztette ujjait és a földet nézte.
- Nos?
- Jó, oké. - adta meg magát Leon. - Kriston elrabolt minket, de megszöktünk.
- Remek. Csak úgy repdesek az örömtől. Az volt a feladatod, hogy gyertek el onnan, mielőtt Kriston emberei megérkeznek, hogy biztonságban legyetek.
- Jess, kérlek, hagyjuk a témát! Nem esett bajunk.
- Rendben. Miss Hunter, szabad kérdeznem, hogy hogyan keveredett Kongóba?
A lány ridegsége teljesen átáradt rám. Nem értettem, hogy mi baja van velem.
- A barátaimnak csak Zoe. - helyesbítettem ki. Sóhajtottam és belekezdtem a mondókámba. - Éppen anyagokat gyűjtöttem a sárkányokról szóló szakdolgozatomhoz, mikor a könyvtár eldugott helységében egy idegen toppant be. Felajánlotta a segítségét, és megkért, hogy utazzak vele Kongóba. Erre úgy vett rá, hogy mutatott néhány elképesztő dinoszaurusz fényképet, amiket ha jól emlékszem a pigmeus törzs tagjai láttak a Salogna Nemzeti Parkban. Miután megérkeztünk Kinshashaba, busszal mentünk tovább Monkotóba. Megszálltunk az egyik szállóban, Doyle Beals eltűnt. Ekkor jött Leon, vissza szerettem volna menni az irataimért, de már ehhez késő volt. Elhurcoltak minket a táborukba, majd sikerült megszöknünk.
Segítőn váltottam pár pillantást Leonnal, mert nem jutott az eszembe a hely neve, ahol az anyja lakik.
-Utunkat Watsi Kengo felé vettük, anyám nagyon megörült, és most itt vagyunk.
- Truft is tud az esetről. Leon halálra aggódtam magam miattad!
- Sajnálom Jess!
- Mi történt a válladdal, Zoe? - kérdezte, miközben gyilkos pillantásokat vetett az unokatestvére felé.
- Semmiség az egész, csak egy kis karcolás. - legyintettem.
- Egy fekete párduc támadta meg. - sóhajtotta Leon.
- Értem.
Dambella néni csupa finomságokat tálalt elénk. Helen halk morgásokkal bejött a laskásba, és kapott nyers húst. Miután jóllakott, kiment az udvarba és a hűvös homokon elnyűtt. Már rég lebukott a véres Nap koronája és ilyenkor eléggé kellemes idő uralkodott.

Leonnal kimentünk és végignéztük a naplementét. Helen eközben elnyűtt a homokon és minket figyelt. Ellie bágyadtan szendergett. Leon megfogta a kezem, a szívéhez húzta és ekkor Helen morogni kezdett. Nem minket morgott, sokkal azt a két szempárt, amik feltűntek a kerítés rácsai között. Nem, nem Kriston volt a látogatónk, hanem egy hímoroszlán. Leon felugrott a kőről és közelebb lopódzott a kerítéshez. Az oroszlán szemei eközben ravaszon figyelték minden mozdulatát. Hirtelen az állat nekirontott a kiskapunak, ami engedett. Kiáltottam, mire Dambella néni és Jess is kinéztek, hogy mi történik. Az oroszlán be tudott jönni a kiskapun, ugyanis nem volt kulcsra zárva és Leonnak esett. Ekkor Helen is akcióba lépett és rávettette magát a hímoroszlánra. Szerencsére Leonon csak egy pár karcolás lett, és nem lett komolyabb baja. A két oroszln egymásnak esett. Dambella néni eközben elővarázsolt valahonnan egy puskát és lőtt. Szerencsénkre Helent nem találta el, de a hímoroszlán összeesett, megadta magát. Még vártunk egy kicsit, aztán óvatosan odamertünk menni a látogatónkhoz. Az oroszlán mélyen szuszogott, ugyanis a lövedék csak altatószer volt. Annyi időnk nem volt ahhoz, hogy visszavigyük a szabadba az állatot, így inkább egy ketrecbe hurcoltuk. Jobban megvizsgáltam Leont, akinek véres lett a pólója. Bementünk a házba, Leon helyet foglalt a garnitúrán, levette a pólóját, majd Jess hozott forró vizet. Belemártottam a szivacsot a vízbe és óvatosan a sebekre fektettem. Leon hirtelen megfogta a kezemet, magához húzott, majd feljajdult. Elengedett és hagyta, hogy fertőtlenítsem a sebet.
- Bizonyára kifáradtatok, ezért van egy szobánk számotokra. - mondta Jess.
Betessékelt bennünket egy szobába. Elmentem letusolni, majd felvettem azt a pizsamát, amit Jess adott kölcsön. Leon lekapcsolta a lámpát, és maga elé meredt.
- Jobb már a vállad?
- Még enyhén ég. Holnap reggel még itt leszünk, aztán délben elindulunk a Tumba tóhoz. Ott éppen ásatásokat végeznek.
- Igazán? És miféle ásatásokat?
- Igazság szerint még jómagam sem tudom, ezt az információt is csak Jesstől hallottam. Ő is jön velünk.
- Leon, kérdezhetek valamit?
- Természetesen.
- Szerinted, van rá esély, hogy valaha is hazajussak?
Leon elgondolkodott.
- Sajnos nem sok. A NET mindent meg fog tenni az érdekedben.
Elgondolkodtam. Itt vagyok Kongóban, az Isten háta mögött Leonnal, aki a NET-nek dolgozik. Itt van még ez a Kriston ezredes is, aki elvitte az irataimat. Ráadásul az útlevelem nélkül soha nem jutok haza.
- Leon alszol már?
- Majdnem.
- Szerinted észrevették már, hogy eltűntem?
- Nem tudom. - töprengett el Leon a kérdésemen. - Van olyan, aki bejelenthetné eltűnésedet?
Elgondolkodtam.
- Talán a szüleim, illetve van egy pár jó barátom. Továbbá a Holly lap szerkesztősége, ahová rendszeresen szoktam beküldeni pár művemet.
- És nem szoktál csak úgy eltűnni pár hétre, aztán ismét csak előbukkanni?
- Nem, nem az a típus vagyok. Különben is meg kell írnom a szakdolgozatomat.
- Értem.
A Hold besütött az ablakunkon. Leon felé fordultam, aki lehunyta a szemét és valószínűleg már aludt. Ő volt az egyetlen ember, akiben bíztam. Vajon Doyle Beals mikor fog megint felbukkanni? Ásítottam egyet és már nem álltam ellen a kísértésnek.