Megérdemled-generáció

Sorban állok egy szupermarketben, hallgatom a pittyegést, a ragacsos slágerzenét, a konzumharmóniába időnként belerondító "kártyát kérek az ötöshöz!" kiáltásokat. Előttem középkorú, molett nő. Szőkített haj, átlag ruházat, semmi feltűnő. A nő kosarából a szalagra pakolja a termékeket: kenyér, tej, felvágott, nassolnivaló, műanyag palackos ásványvíz. Fél perc, és sorra kerül.
Ám a nő előbb csak sóvár pillantásokat vet az üvegre, majd fel is kapja azt, letekeri a kupakot, beleiszik a vízbe. Nem sokat, fél kortyot csupán, aztán vissza is teszi a palackot a szalagra.
Nézem őt, és alig észrevehetően megcsóválom a fejem. Nem vagyok ügyvéd - nem az izgat, hogy némi jogi szőrszálhasogatással akár lopásnak is minősülhetne az eset, hiszen amíg a vevő nem fizet, a cégé a víz. A jelenetben inkább a kórtünetet látom - a megérdemled-generáció megnyilvánulását.

A fogyasztói társadalom egyre gyorsabb ütemben áraszt el minket a termékeivel, generál új szükségleteket, hogy azokat ismét csak kielégítse - a mókuskerék egyre sebesebben forog. Az Y-generáció tagjai egyre inkább elhiszik, hogy közülük mindenki nyertes lehet - ha új iPhone-t akarnak, rögtön annak a piacra kerülése napján, megkaphatják. Ha pizzás ízű chipsre vágynak hajnali fél kettőkor, csak le kell ugraniuk a sarki éjjel-nappaliba. Ha decemberben epret kívánnak, megkapják. Ha Kínából vagy Venezuelából kell is ideszállítani azt a gyümölcsöt, akkor is megkapják. Ha bulvárhősök akarnak lenni, kiposztolnak néhány túlexponált fotót a facebookra. Kényeztesd magad, mert megérdemled! Ragyogj! A jelenség ijesztő.

Egyre természetesebbnek vesszük az azonnali és erőfeszítést nem kívánó kielégülést. Eltűnik a várakozás izgalma, a beteljesülést megelőző és a vágyat növelő sóvárgás. Magától értetődőnek tartjuk, hogy nem kell megszenvedni az élvezetért.

Nézem a nőt, a vizespalackot, és egyszerre eszembe villan az irodalom. Szívesen képzeljük magunkat elefántcsonttoronyba, de vajon kibújhatunk korunk hatása alól? Nem hiszem. Primitív nyelvezetű, szikkadt kis klisékből épülő regények árasztják el a könyvesbolt-hálózatokat. Tőmondatok, minimális és szegényes leírások, csökött jellemrajz, helyette jó sok mesterkélt párbeszéd és szappanopera-ízű fordulat. Sokat gondolkodtam, mi lehet a sikerük oka? Miért írnak az ilyen fércelményekről lelkendező kritikákat az olvasók? "Beszippantott a történet", "OMG, micsoda hangulat" "két nap alatt befaltam" - olvasom ott, ahol se történet, se hangulat nincsen, és ahol falni sem akarom a lapokat, inkább visszaöklendezni azt a keveset, amit sajnos volt balszerencsém elolvasni.

Nézem a nőt, a vizespalackot, és kezdem magam kényelmetlenül érezni. Ez lenne a válasz? Az azonnali kielégülés? Mert minek vesződjön Nabokov körmondataival az erotikára vágyó olvasó, ha tőmondatokban adagolva, instant megkaphatja az utánérzést valamelyik kortárs ponyvából? Miért erőltesse meg a memóriáját, és tartsa észben egy Tolsztoj-regény szüzséjét, az összes szereplő nevét, ha bármikor leakaszthat egy regényt szerelmi háromszöggel és néhány papírmasé mellékszereplővel, akik olyan jellegtelenek, hogy meg sem kell jegyezni őket? Minek bolyongjon az irodalom erdeiben, a jelzők, hasonlatok, párhuzamok és metaforák közt, ha sokkal könnyebben végignyargalhat egy vámpírsztori kopár lapjain, és "befalhatja a történetet"? Ennyi lenne az egész? A "beszippantott" pusztán annyit jelentene, hogy a szöveg elég egyszerű ahhoz, hogy a megérdemled-olvasó a fejezet végén még erőlködés nélkül emlékezzen arra, mit olvasott az elején?

Sorra kerül a nő, majd én is. Fizetek, elpakolom a holmikat, kilépek az utcára, arcon csap a nyári meleg. Érzem, hogy kiszáradt a szám, kapar a torkom - nyúlnék a magam ásványvizes palackja után, de meggondolom magam. Egy nagy büdös frászt.
Hazáig simán kibírom.

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2016-06-11 21:05 Ovidius

Ovidius képe

Nagyon kényes témát boncolgattál a blogodban. A jelenet, amiből kiindultál, korunk egyik legerősebben ható hiányát mutatta be. Az önfegyelemét, amely alapja minden közösségi életnek. Ahhoz, hogy kibírjuk egymást ekkora tömegben, az kell, hogy figyelembe vegyük a másik jelenlétét. De ez abszolúte kölcsönös kell, hogy legyen. Ekkor tudna megjelenni igazán az együttélés komfortérzete. Csakhogy ehhez le kellene adni valamennyit az önzésből.
Azt az univerzumot kellene kitágítani, amelybe csak az ego fér.
Öreg, törvénytisztelő ember vagyok. Életem egyik legfontosabb felismerése talán az volt, hogy a törvény nem a papíron, hanem az emberi gondolkodásban van. Az együttélés törvényei között rengeteg apró, olyan szabály van, amelyeket nem kell leírni. csak annyit kell tenni, hogy amit teszek, az a másik számára elfogadható legyen, azonos elv, megközelítés alapján.
Mondok egy példát. Szemben velünk, az úttest melletti parkolásnál állandó gondot okoz a mi gyalogátkelésünk, mert rendszeresen beparkolnak a gyalogátkelő metszetébe. Jelzem, nem zebrás, de a lebetonozott, odavezető sáv egyértelműen az átkelés miatt van. Nos, tíz esetből nyolcszor teljesen, vagy részben, de elzárják. Jön a kerülgetés autók között, és esős időben a parksáv sara...
Visszatérek az én problémájára. Egyre nagyobb hiányérzetem van azon jelenségből, hogy ha számomra nem igazán érthető a másik iránya, akkor feltételezem, nem értettem meg. Nem pedig arról van szó, hogy a másik hülye hozzám képest. Erre most egy olvasással kapcsolatos példát tudok felhozni, amellyel tegnap találkoztam. Egy jó ideje hatalmas érdeklődéssel olvasom a Molyon lévő olvasmányértékeléseket. Jó pár meglepő véleménnyel találkozom, de ez most eléggé fel is idegesített. Ugyanis az értékelő molytag nem ízlésbeli problémával találkozott az adott olvasmányban, hanem a saját, meg nem értésből eredő hiányérzetét írta le, és emiatt simán lepontozta. A mű, a sci-fi irodalom egyik legkülönösebb, és legszebb kis gyöngyszeme, Theodore Sturgeon Több mint emberi című műve. Az olvasó nem értette meg a lezárást (ami eléggé kézenfekvő volt számomra), ezért úgy döntött, ez nem igazán sikerült mű. Most töröm a fejem, hogy milyen módon jelezzem felé a hibát. Megsérteni nem akarom. A könyvkritikák egyébként sem a sértegetések világa kell, hogy legyen, hanem a kölcsönös véleménycsere, okfejtések használatáé. Viszont azt szeretném elérni: azért, mert neki értésbeli gondjai vannak, attól még az a mű nem gyenge, vagy rossz.
Esetleg az ő tudásbeli hiányosságai azok, amelyek a gondot okozzák, csak ezt nem igazán illik a műre vetíteni. A beismerés kényelmetlen, de esetleg segítene...

Olyan kulturális irányba haladunk, ami lenullázza a korábbi értékek nagy részét.
Csak egy igényes, eléggé vékony emberi réteg maradt, aki ezt felismeri, és védeni akarja.
Itt most rátok, fiatalokra gondolok, nem az ilyen ittmaradt rinocéroszokra, mint én vagyok...
Ezért is esett jól, amikor kedvencelted Tamkó Sirató Károly különös könyvéről írt védelmező kritikámat... :D

Nos, ilyen világban élünk...

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!

v, 2016-06-12 15:47 Para Celsus

Para Celsus képe

Az is előfordul, hogy nem csak azt nem értik, miért jó valami, hanem hogy miért nem jó. Különösen bosszantó ez olyankor, mikor valaki a saját írása hibáit nem látja meg, még ha rá is mutatnak azokra mások.
Az azonnali kielégülés és a teljesítmény nélküli siker iránti igény az írók(?) oldalán is jelentkezik. Egyre többen vannak - molyon is - akik írnak maguknak egy könyvet, feltöltik az egyik, speciálisan magánkiadásra szakosodott kiadó honlapjára, és ők akkor írók.

Múltkor volt egy verbális pengeváltásom egy önjelölt sztáríróval - mert az illető a megjelent könyve örömére gyorsan készíttetett magáról egy fotósorozatot, indított egy blogot, ahol közhírré is tette a világhírű íróvá válás folyamatának négy lépését. (Mondom, egyetlen könyv után, amibe beleolvasva meg kellett állapítsam, hogy a nem is olyan ifjú szerzőre a kelleténél sokkal nagyobb hatással voltak a modern amerikai krimisorozatok.) A cikkében - mily meglepő - egyszer sem szerepelt a tehetség szó.

Néha úgy tűnik, mintha egyre többen lennének azok, akik az író-létnek csak a külsőségeit veszik észre - a fotózásokat, a saját blogokra írt cikkeket, a sztárallűröket - és tudomást sem vesznek a lényegről, a munkáról, fejlődésről, az irodalom iránti elhivatottságról. "Ha író akarsz lenni, tégy úgy, mint egy író". Azokra a kisgyerekekre emlékeztetnek, akik azt hiszik, egyből remek focisták lesznek, ha Messi vagy C. Ronaldo feliratú mezt vesznek fel a játszótéri meccsre.

Persze valószínű, hogy most sem "rosszabbak" az emberek, mint régen - egyszerűen, hála az internetes szupersztrádának és a közösségi oldalaknak, gyorsabban, sokkal inkább a szemünk elé kerülnek azok, akik száz évvel ezelőtt legfeljebb emlékkönyvekbe írogathatták volna a klapanciáikat, noteszekben gyűjtögethették volna a regényeiket.


"The Rainmakeeeer!"

v, 2016-06-12 19:32 Sednol

Sednol képe

"Persze valószínű, hogy most sem "rosszabbak" az emberek, mint régen - egyszerűen, hála az internetes szupersztrádának és a közösségi oldalaknak, gyorsabban, sokkal inkább a szemünk elé kerülnek azok, akik száz évvel ezelőtt legfeljebb emlékkönyvekbe írogathatták volna a klapanciáikat, noteszekben gyűjtögethették volna a regényeiket."

Tudod te a választ.

Igazad van, jól látod.

De ez nem csak ezen a vonalon jelenik meg. Nem szoktam sokszor felhozni a honvédséget pozitív példaként, de egy fél évre köteleznék mindenkit. Nem csak a férfiakat ám. Az egész társadalom el van puhulva. Senki sem akar alkalmazkodni, csak a kész kell, és az is gyorsan, mert az jár nekik. A pénzt nem eszköznek, hanem célnak tekintik.

Három hete csatlakozott a cégünkhöz két frissen végzett asztalos srác. Tetszik nekik, hogy fiatalos a műhely, egyből meg is találták a közös hangot mindenkivel, de az egyikük annyira otthonosnak érezte már magát, hogy szankciókat vezettünk be.

Kedvenc mondatom tőle: Már annyit csináltam életemben ezt és azt, hogy már mást akarok csinálni.

Fingja sincs az alapokról. Ő úgy gondolja, mindent tud. Ezt nem akarja, mert unalmas, azt nem mert ilyen-olyan, és közben mindig azt nézi, hogy hol lehet a legkevesebb erőkifejtéssel ellébecolni. Ki is nézte magának a lapszabászatot, hát én megadtam neki.
Tudni kell, hogy egy tábla súlya vastagságtól függően tíz kilótól egészen száznyolcvanegy kilóig terjed. A legfelkapottabb táblák hatvan és nyolcvan kiló közt mozognak. Napi negyven-ötven darabot mozgat meg a szabászunk belőle.

Fiatalunk az első nap még mosolygott. A másodikon, már nem annyira. A harmadikon kihordattuk vele kézben a harminc-negyven kilós darabokra felszabott közel hatvan táblát. Még mindig nem érti, hogy ha sír, duplán csinálja. A haverja értelmesebb, az tanulni akar. Neki meg is adjuk a lehetőséget. Ennek is meg fogjuk, csak előbb letörjük a szarvait.

Kicsit elkanyarodtam. :D

A probléma, anyu/apu mindent megad, elértéktelenednek a célok. Amíg valaki azon vívódik, hogy még nem elég jó, addig sokan legyintenek, mert tudják, ők a királyok. Mert mekkora flash már, ha szétvered a több százezres mobilodat, muterék úgyis vesznek újat.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

v, 2016-06-12 21:08 Ovidius

Ovidius képe

Mondjuk tiszta sor, hogy az elpuhulás a "mindent megkapok" típusú életforma eredménye, következménye. Igaz az is, hogy túl könnyen is történnek ezek a mindent megkapok dolgok, ezért van a nagy lazaság is.
Aztán az egy dolog, hogy az embert fiatalon nevelni kell, de amit elmondtál "az egy nap hatvanszor negyven kilót egyedül odavinni", az nemcsak nevelés, hanem szívatás is.
Ez mindig jellemző volt a munkahelyeken, minden újonc esetében.
Ismerem.
Velem is megcsinálták, pedig akkor még nem volt divat az a fajta nagyképű, laza csávós stílus, ami ma, ráadásul személy szerint amolyan kis félős kölyök voltam... Dolgoztam anno egy kisebb cégnél karbantartóként. Friss munkaerő lévén, még nem ismertem az erővonalakat. Ráadásul magasabb iskolai végzettségem volt, mint a "kis"- és "középnagy" főnökömnek, gőzöm nem volt, hogy mennyire utálják ezt a helyzetet... Egy öltöző felújításánál megkaptam életem első, komolyabb karbantartási feladatát: Le kellett szerelnem a helyéről egy WC csészét. Na, mit gondolsz, kb. tíz perccel a munkám megkezdése előtt mi történt?! Valakinek nagyon megjött a hasmarsa, és megoldotta. Ezt onnan tudom még negyvenkilenc év után, hogy talán még gőzölgött is a végtermék. De a munkát el kellett végeznem. Persze lehet, hogy csak véletlen összefüggésről van szó, és én vagyok enyhén paranoiás...

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!

v, 2016-06-12 21:24 Sednol

Sednol képe

Belátom, egy kicsit túllőttünk a célon, de talán észreveszi magát.

Megnyugtatásul, pár nappal előtte a szabásszal behordtunk közel száz táblát. Könnyen vagyok a magam közel száz kilójával. Nem mondom, hogy nem éreztem meg, de megmutattuk, hogy kell csinálni.

Még nem voltam harminc éves, amikor átvettem a műhely vezetését, sok idősebb emberkének csípte a szemét. A baj csak az volt, hogy egyikük sem gondolkodott el a miérten. Azaz egy igen, ő nyugdíjazásáig velünk volt, és mai napig visszajár, ha szüksége van valamire.

Évek múltán nem kerültél eléjük a ranglétrán? Mindig nagy élvezettel néztem/nézem a szenvedő arcokat. :D

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

v, 2016-06-12 21:46 Ovidius

Ovidius képe

:D Nem. Hamar továbbmentem innen, olyan helyre, ahol a munka mellett tanulhattam is, aztán hét év után onnan is tovább léptem, mert adódott egy teljesen újfajta, érdekes munkalehetőség.
Erről a helyről mentem harminckét év után nyugdíjba... Itt is tanulhattam, mert amit csináltam, ahhoz még tovább kellett lépnem szakmailag (egyébként negyvenhét éves koromig tanultam szinte egyfolytában munka mellett, ebben benne van a felsőfokú végzettségem megszerzése is). Munkásgyerek vagyok, és ötven évvel ezelőtt nem olyan követelményrendszerben tanulhatott egy gyerek, mint most. A szülői célok sokat számítottak, és az nem volt érdekes, hogy hiba volt műszaki területen taníttatni engem. Amikor elkezdtem a középiskolát, már túl voltam több száz felnőttkövetelményeket támasztó könyv olvasásán. Mondjuk tizennyolc évesen meg a Mahábhárátán... :D Vélhetően eléggé jó kultúrtörténész lettem volna, ha legalább (akkori kifejezéssel élve) értelmiségi családba születek. Egyszerűen az olvasásimádatom révén.

Különben soha nem érdekelt, mennyire csesztek ki velem. Sem a gyűlöletet, sem az igazi utálatot, de még a komoly neheztelést sem ismerem hosszútávon. Pedig a végső munkahelyemen volt olyan főnököm, akivel elég ambivalens kapcsolatom volt... harminckét éven át. Azóta is békében megvagyunk...

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!

v, 2016-06-12 00:12 bupber 81-Szomb...

Még vélni lehetett a fegyverropogások visszhangját a „forradalom” után, amikor szokásomhoz híven betértem a könyvesboltba, és a tekintetemet megragadta egy könyv.
Rendszerváltás előtt néhány kiadó, mindegyik kb. hét-nyolc magyar nyelvű kiadvánnyal per év, nívósan válogatott az olvasó számára a világ és a magyar irodalomból. Mikor pénzem volt rá, megvettem, mert nem voltak olcsók és a több ezer példányszámnak köszönhetően nem fogyott el hamar. Ezek mellé még vasárnaponként a bolhapiacon találni lehetett a magyarországi kiadók köteteikből, amik eljutottak hozzánk, úton, útfélén, az eredeti ár két vagy háromszorosán.
Az említett könyv felkeltette figyelmemet, mert nem ismertem rá egyik kiadóra sem, feltűnően színes volt, egyszóval: úgy festett, mint egy idegen lény földi emberek közt.
Elkezdtem olvasni az első sorokat. Talán tíz sort sem olvastam, és úgy dobtam vissza, mintha vipera lett volna a kezemben. Valami olyasmit kell elképzelni, hogy a csaj kiugrik a kamion ponyvája alól, és a gépfegyverrel leterít mindenkit, de még ez is a legalacsonyabb kocsmanyelvezeten megírva. Akció és helyszín: a román forradalom.
Nagy arculütést éreztem akkor.
A jelenség pedig, amiről írsz, sokféleképpen boncolható. Az önfegyelem, az értékrendek betartása hosszú távon elismerést is és egyéni elégtételt is eredményez. A néző kielégülést érez, amikor egy film főszereplője felrúgja a milliós szerződést csöppnyi boldogságért, de az életben kevesen tennék ezt meg. (One on One -1977)
De ez mindig így volt, és így is marad. A múlt század elején, amikor a sok támogatásnak köszönhetően a lapok, folyóiratok többezres példányszámban jelentek meg, fénykorukat élték, a Nyugat alig tudott ötszáz példányban megjelenni.
Szerintem ezt a szerződést mindenkinek önmagával kell megkötnie. Ha jóleső érzés töltött el attól, hogy hazáig nem kortyoltál bele a vízbe, akkor megérte. Ha meg nem, akkor veszítettél.
Az emberiség nagy része, beosztásától, keresetétől függetlenül gyenge karakter. Időnként bedől annak a kínálatnak, amit a mókuskerék gördít eléje.
A fércelmények mindig kéznél vannak. A többit nehéz beszerezni. Mindenben.
És néha kiborul az ember…

h, 2016-06-13 08:05 Blade

Blade képe

És akkor most mi lesz?!

h, 2016-06-13 11:31 Para Celsus

Para Celsus képe

Ásványvíz helyett kakaót kell inni.


"The Rainmakeeeer!"

h, 2016-06-13 11:39 Blade

Blade képe

Avagy el lehet menni.

h, 2016-06-13 11:45 craz

craz képe

Sörért. ;)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

h, 2016-06-13 19:16 Blade

Blade képe

Az már rég megvót :P

Na de komolyan, az én véleményem az, hogy Para általánosít, dramatizál, sok olyan ember van, akik nem ilyenek, ez így volt, így lesz és oppárdon.

Szerintem megváltani nem lehet és nem is kell a világot, jó eséllyel nem véletlenül olyan, amilyen. Mindenki törekedjen a legjobbjára, pláne, ha szülő, talán minden generáció egy kicsit okosabb lesz az előzőnél.

Filo vége, sör kezdete, jöhet a belga-olasz!

h, 2016-06-13 14:57 Para Celsus

Para Celsus képe

Amint Shakespeare mondta: ahogy tetszik.


"The Rainmakeeeer!"

h, 2016-06-13 11:27 ZsKiss

Szülőként az ember úgy van vele, hogy a gyerekének mindent meg akar adni azon egyszerű indokból, "hogy ne szenvedjen szegény úgy, ahogy én". Aztán a következménye az, hogy a gyerek valóban nem szenved egész addig, amíg nem kezd része lenni önerejéből a társadalomnak. Utána aztán mindenki szenved. A gyerek is, a környezete is, és a szülő is, mert a gyerek semmibe veszi, csak egy rabszolgának tekinti, ami (igen, szándékosan "ami" és nem "aki") kizárólag az ő jóléte miatt van még a világon.
A gond a mai szociális és gazdasági környezettel az, hogy ezt meg is tehetik.

h, 2016-06-13 18:36 Para Celsus

Para Celsus képe

Érdekes felvetés. Szerintem ott lehet a gond, hogy sokan összetévesztik a szenvedést a kihívásokkal.
Az elmúlt években nagy botrány kerekedett pl. egy népszerű mesekönyvsorozat körül. Sokan kritizálták a meséket a klisés, banális történetek, a minimalista illusztrációk és a túlontúl egyszerű nyelvezet miatt (a szövegből szinte hiányoztak a névmások, amitől rettentő redundánsak lettek a mondatok). Erre az volt a válasz, hogy "de hát gyerekeknek készül, jó az". Csak azt felejtették el, hogy a fejlődésnek épp az a mozgatórugója, hogy az ember (legyen felnőtt vagy gyerek) fokozatosan egyre nehezebb, egyre nagyobb kihívást jelentő helyzetekbe kerül - irodalom terén ez azt jelenti, egyre bonyolultabb szövegeket olvas.


"The Rainmakeeeer!"

h, 2016-06-13 19:09 ZsKiss

Amikor megírtam a Városmeséket, a lektorom egyetlen kifogása az volt, hogy "dehát ezt meg ezt, itt és itt, és ezt a szót, mondatot stb. a gyerekek nem fogják érteni". Elmagyaráztam neki, hogy egyrészt ezek a mesék többségében nem gyerekeknek szólnak (talán ha kettő van közöttük, ami igen), másrészt pedig ha már gyerek fogja olvasni, akkor azért van a szülő, hogy leüljön a gyerek mellé és elmagyarázza az esetleg érthetetlenebb szavakat. A saját gyerekem mellesleg furamód maradéktalanul értette. Úgyhogy maradt az én szövegváltozatom. :) Megtehettem: magánkiadás volt.

k, 2016-06-14 16:36 Dana

Dana képe

Egy általam nem különösebben kedvelt hölgyismerősöm polcán kiválóan megfér a sz*r akárhány árnyalata, King, Merle meg még ezer más. Két diplomája van, pedagógus, szerintem nem egy műveletlen személy. Azt gondolom, hogy a könyvespolcát elnézve az összetett személyisége kiviláglik, de semmiképp sem az, hogy egy buta ember, aki ne bírkózna meg akár shakespeare-i körmondatokkal is.

Ovidius (nyitó)hozzászólásával maximálisan egyetértek, ötös.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2016-06-14 17:49 Para Celsus

Para Celsus képe

Hm, nem a butaságról írtam, hanem az elkényelmesedésről. Egy példa pro, egy példa kontra - döntetlen, mint a magyar-osztrák. :P


"The Rainmakeeeer!"

k, 2016-06-14 18:58 Ovidius

Ovidius képe

Nem döntetlen... nyertünk 2:0-ra... :D

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!

k, 2016-06-14 19:09 Para Celsus

Para Celsus képe

De nyertünk ám :D
Ezek után minden meccs előtt ki kell írnom, hogy döntetlen, és akkor nyerni fogunk. :D
(Csak nekem vannak ilyen szurkolói babonáim?)


"The Rainmakeeeer!"