Cili

… kiszálltunk a liftből. Szokatlan csend volt este a panelház tízedik emeleti folyosóján; talán azért figyeltem fel erre, mert általában kihallatszik az esti film, a szomszéd beszélgetése, ajtó, vagy ablak csapódása.

Duna parti vacsoráról tértünk haza Attilával – etalon? Számunkra igen. Mostanában munkával töltöttük mindent időnket, egy ártatlannak tűnő kikapcsolódásnak indult az egész éjszakánk: szolid iszogatás kopott sörpadon, fokhagymás cigány-pecsenye műanyag tányérról, savanyúság, meggyes-sör kóstolgatása, nevetős sztorizás rég látott barátokkal. Csupán egy könnyed, langyos, szúnyogokkal, halk zenével kísért estére számítottunk. Közhelyesnek tűnhet; amikor az ember ilyen-olyan hétköznapi drámákat hall:” Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi, nem történt semmi különös.” Pedig történt, csak amikor átéltük, nem tulajdonítottunk neki jelentőséget. Például annak, hogy mi a csudáért nézegettük Attilával a telefonon az időt? Miért kérdezgettük szinte óránként, mennyi az idő? Mi a francért érdekelt minket az idő ennyire?! Miért vártunk húsz percet a harmincnégyes busz megállójában a Nánásin a barátokkal, amivel hazaindultak, és miért szívtunk el még egy cigarettát a házunk előtti parkolóban azzal a haverral, aki a kocsiján fuvarozott az otthonunkig? A nehéz, nyomasztó  lépcsőházi csend azonban rögtön feltűnt. Elkéstünk.

Amikor beléptünk a lakásba, már-már földöntúli, könyörgéssel, kétségbeeséssel, kínnal keveredett segélykiáltást hallottunk a hálószoba felől. A borzalmas hang visszaverődött a falról, lambériáról, mennyezetről. Becsaptuk az ajtót, és rohantunk befelé. Senkinek nem kívánom azt a látványt, ami helyiségben fogadott minket.

Cili cicánk beszorult a beépített erkély bukóra nyitott ajtajának résébe! Fejjel lefelé lógott a szobába teste háromnegyed részével, a hátsó lábai, fara, és farka kint rekedt az erkélyen. Torkaszakadtából üvöltött, vergődött, miközben megpróbáltuk kiszabadítani. Nekem nem sikerült; alig láttam a könnyemtől. Attila összeszorított fogakkal uralkodott magán, felhúzta az ajtón addig, ahol a rés kiszélesedett, Cilit behúzta, és az ágyra fektette.

Sosem láttam ilyet! A cica bundája vizesen, forrón, izzadtan tapadt össze, lihegett, a nyelve ide-oda tekeredett, síró szemét össze-vissza forgatta. Mellső lábát kinyújtotta, karmaival belemart az ágy szövetébe, és minden erejével húzta magát előre. Húzta, igen! Cili hátsó lába, farka, deréktól lebénult, kőkeménnyé merevedett! Sírtunk Attilával, felhívtuk a barátunkat, hogy azonnal jöjjön vissza, és vigyen minket az állatorvosi ügyeletre…

 

Cili. Biztos furcsán hangzik, de a cicus választotta ki a gazdáját; Attila nagyszüleinek a telkére kóborolt, és kapásból az ölébe ugrott. A pár hónapos bestia pillanatok alatt puhává dorombolta párom szívét, fejét fúrta a tenyerébe, oldalába, szabályosan produkálta magát, hogy megszerezze. Szerelem első látásra – Cilisen.

Klasszikus cirmosnak látszott, fekete-sárga csíkokkal. Amikor beköltözött hozzánk, engem is megbabonázott a tisztaságával, hatalmas zöld szemével, az eszével, azzal, hogy éreztette, önzetlenül szeret, noha éjszakánként sportot űzött abból, hogy apró, tűhegyes fogaival harapdálja a lábujjaimat. Igazi ragadozónak bizonyult már kiscsajnak is. Ha nem az álmunkat csipkedte, akkor pókot, rovart vadászott, ha épp nem akadt zsákmányra, a függönyt szemelte ki. Elejét véve a rongálásnak, beszereztünk neki plüss játékokat – a jó ég tudja miért, de egy randa, rongyossá marcangolt zöld béka lett a kedvenc áldozata. Órákig bírkozott vele, dobálta, pofozta. Amikor kamaszodott, lopásra adta a fejét. Elképzelésünk sem volt róla, milyen okból csente el rendszeresen a radírt, kokárdát, tűvel együtt, vagy a zoknit a ruhaszárítóról. Azt feltételeztük, nem tudja hol levezetni a mértéktelen energiáját, unatkozik, esetleg magányos, amikor mi dolgozunk, ezért szereztünk neki egy barátot, Szilvesztert, egy másik cirmost. A szintén kislány cica nemét születésekor elnézték, mi pedig nem ellenőriztük le, Szilveszternek kereszteltük el. Mivel pillanatok alatt hallgatni kezdett a nevére, nem változtattuk meg, pedig hamar kiderült a tévedés; ülve pisilt. A mini, mobiltelefon nagyságú kölyökcica nem volt túl rokonszenves Cili számára, nehezen tudtuk összeszoktatni őket. Valószínűleg túllőttünk a célon, de nem bántuk. Ugyanis a két cicus barátságot kötött, felosztották a lakás területét, a két tányért, fekhelyeket a gazdik lábánál, párnáján. Randalíroztak, vágtáztak, rohangáltak, fogócskáztak akár a rossz gyerekek. Szétcsúszott szőnyegeket igazgattunk, kirámolt zoknis fiókba pakoltunk vissza, felborogatott cipőket rendeztünk össze, padlón heverő terítőket szedegettünk fel a parkettáról. Az első karácsonytól begőzölhettek; befeküdtek a fenyő ágaira, megették a szaloncukrokat, szétdobálták, összetörték a díszeket, megcibálták az égőket. Néhány órára mentünk el vendégeskedni – amint kitettük a lábunkat, megtámadhatták a fát.

Ez volt a csajok utolsó túlkapása. Attilával úgy döntöttünk, kihasználjuk a beépített erkély biztonságát és berendeztük a helyiséget a két fenevad számára mászókákkal, kaparóval, tányérral, bunkerral, fekhellyel. Amikor nem tartózkodott otthon senki sem, a két cirmos csajt oda tereltük ki.

Cili. Annyi közös emlékünk van, annyi minden van a fejemben, szívemben róla. Az egyik legbizarrabb húzása egy zsemleszínű, izmos labrador kétvállra fektetése volt. Igen, leterített egy akkora kutyát, akit elvileg még sámliról sem érhetett volna fel. Szerencsétlen ebet annyira meglepte a bestia gyorsasága, hogy hanyatt zuhant, nyüszített, úgy fetrengett a hátán, kalimpált a lábával, mint valami páncélos bogár. Bestiánk a kutya nyakára tekerte magát, szorította, akár egy kígyó az áldozatát, marta, ahol csak érte. Egy partvisnyél segítségével térítettem észhez a megbokrosodott Cilit, mert magán kívül, habozás, és látszólag minden ok nélkül, hidegvérrel kivégezte volna a labradort. Az ebből spriccelt a vér, de szerencsére megúszta egy csúnya fülsérüléssel. Később tudtam meg, miért akarta Cili megölni azt az ártatlan kutyát. Konkrétan akkor, amikor Cili betörni készülő fazontól védett meg. Jó rég történt. Az az eset annyira megdöbbentett, megrémített, hogy még itt, a portálon is írtam róla blogban. Karácsonykor történt, a két ünnep között. Fényes nappal akart valaki bejutni a lakásba, a délelőtti órákban. Nem hallottam, vagy észleltem semmit – Cili viszont igen. Teljes erejével a bejárati ajtónak rohant, testének többszörös méretére fújta fel magát, mint egy szőrős gömbhal, és gyomorból jövő, morgó hangot adott ki magából. Ha nem látom a saját szememmel, nem tudtam volna megsaccolni sem, milyen állatot rejthet a zárt ajtó. Nyilván a betörő is így lehetett ezzel, mert néhány pillanatnyi tétovázás után felhagyott behatolási szándékával. Nem mert kockáztatni. Furcsa, de mára csak arra emlékszem az egészből, mennyire remegtem, amikor a kukucskálón át egy kapucnit viselő alakkal farkasszemet néztem, és miként sírtam halkan, amikor hallottam, elment.

Cili. Mivel még nem láttam pitbullként harcoló cirmost, olyasmiről meg végképp nem hallottam, hogy megvédi a gazdáját, nyomozni kezdtem állatorvosi körökben. Miért nem úgy viselkedik, mint egy macska? Miért jön a füttyszóra, miért lökdösi az ívó tányérját, ha szomjas, miért jelzi halk nyekegéssel ha éhes, miért „ugatja” meg a legyet az ajtó tetején, nekem szólván, hogy nem éri el, zavarjam le neki, miért lesi ki,  mit csinálok a fürdőben, és úgy egyébként is, miért csinál úgy, mintha kutya lenne?!

A hozzáértők azt mondták, ritka jelenség, de előfordul, hogy egy macska szinte betegesen védi a területét, olyannyira, hogy gyilkolni is képes érte. Azt is mondták, hogy az a cica, aki elszántan támad, akár kutyára, akár másra, teljes mértékben érzi, tudja, nyerni fog. Egyszerűen magabiztos, szemtől-szemben harcol, frontálisan, nem ismer kegyelmet. Ha ez mellett még okos is az állat, akkor a karmai közé keveredett behatolónak esélye sincs a túlélésre.

Cili. Az évek során okosodott, megtanult színészkedni, alvást tettetni, ha épp nem volt kedve játszani Szilveszterrel, vagy velünk. Egóját, sértettségét durcás hátat fordítással fejezte ki, hisztijét ugrással, örömét halk nyekegéssel, bújással, háláját dorombolással. Profin lafatyolt a wc csészéből. Sosem bukott le, nem értem tetten, csak a lábnyomait törölgettem a műanyag ülőkéről. Még akkor sem, amikor papírostul megette egy buli után kint felejtett sajtburger felét. Nagy párna alá bújt el, ha nyugalomra vágyott. Ördögi nőszemélyé vált, egy ördögien bájos, okos, harcias cicává. A hasát imádta, és a potyaennivalókat. Ha ettünk, cápa mozgással közeledett az asztalhoz. Lopakodott, settenkedett, uszony híján aprókat szökdécselt felénk; Attilával sokszor dúdoltuk Cili mozdulataihoz a Cápa film jellegzetes zenéjét is. Nevettünk gyakran rajta, főleg, ha hosszas ebédelése után, láthatóan kigömbölyödött pocakkal tette mindezt. Noha Cili rendszerint megsértődött ezen, mindig meg lehetett vigasztalni néhány falat, tányérunkból adott húsfalattal.

Ha beteg voltam, vagy fekvőgipszben raboskodtam, gerinc-műtét után lábadoztam, kezem, lábam varrták, Cili betegőrzőnek szegődött mellém. Ellenőrzött, megszagolgatott, hajamba fúrta a fejét, mellém feküdt. Mintha csak azt akarta volna, tudjam, nem vagyok egyedül.

A cicák nem viselték jól az első költözést. Őket vittük át utoljára az új lakásba, ahol nem volt erkély. Cili különösen irtózott tőle. Végigsírta az alig negyedórás autóutat, kereste régi otthona szagát, elbújt a dobozok között, vagy a fürdőszobában a kád alá. Szilveszter napokig ült a bejárati ajtónál zokogva; azt hitte, onnan nyílhat a bunkere, az erkély. Nehezen szoktak hozzá, nem tagadom, mi is Attilával. Abban a lakásban én is mindig úgy éreztem, nyaralok, és néhány nap múlva megyünk haza. Megértettem Ciliék bánatát.

Az élet úgy hozta, hogy nem is kellett megszoknunk a furcsa, rideg panelban, rövid időn belül újra összecsomagoltunk, és visszatértünk egy beépített erkélyes, lambériás, régi vágású tízemeletes házba. A szobákon a tapétát talán az ezerkilencszázhúszas években rakták fel, sokat kellett takarítani, mégis felidézte az első, régi lakásunk hangulatát.

Cili. Tudtuk, hogy ő is csak öregszik, tudtuk, hogy nem szeret autózni, és felzaklatja a változás, de arra mi sem készültünk fel, hogy hadban áll majd örök barátjával, Szilveszterrel is. Fújás, kőkemény gladiátorharcok, karmolás. Majdnem két héten keresztül. Gyakran szét kellett őket választani, annyira komolyra fordultak a verekedéseik. Cili napokig sírdogált, hol az egyik helyiségbe bújt el, hol a másikba, nem találta helyét, pedig a beépített erkélyt még pofásabbá csináltuk meg nekik, mint a régit. Nem akart játszani. Minden előzmény nélkül pityergett. Ha hozzászóltam, vagy simogattam a vastag, puha bundáját, némán tátogott, nem csent el semmit, nem vizslatta az ablakpárkányról a madarakat sem.

Cili. Így utólag, megkockáztatom, megérezhetett valamit. Egy kutyalelkű, kutyaerejű, hűséges, óriási egójú, ámulatba ejtően okos cirmos volt. Barátainkkal sokszor viccelődtünk azon, hogy a bestia valami NASA laborból kereket oldhatott, és előbb vagy utóbb chipeket találunk az almában. Talán kivételesen az ösztönét használta, nem az eszét. Talán a világ egyik legbátrabb macskája életében először félt.

 

Cilit Attila ölébe fektettük az ülésen; hátsó lábai akár a mozdulatlan faágak, meredeztek a levegőben, farka élettelenül lógott. Nem sírt, nem fészkelődött, pedig gyűlölte az autózást, nem jajgatott a fájdalomtól, némán, kimerülten szenvedett. Az orrához dugtam a kezem, törölgettem a nyálát, óvatosan masszíroztam a hátsó lábait, könnyeket nyeldesve beszéltem hozzá. Cili nem tátogott, nem jajveszékelt, csak nézett rám, és lassan pislogott. Csendben sírtunk Attilával, hiszen tudtuk, hogy óriási baj van, tudtuk, hogy Cilit el fogjuk veszíteni. Amikor a kocsiban simogattam a fejét, a füle tövét, amit annyira szeretett, láttam az arcán valamit. Őrültségnek tűnhet, tudom jól, de úgy éreztük Attilával, mintha bocsánatot akarna kérni azért, amiért megkísérelt bejutni az erkélyről, a galibáért, amit okozott. Mintha az utolsó erejével megköszönte volna az együtt töltött hét és fél évet, azt, hogy kiszabadult az ablakrés kínzó fogságából – „nem a ti hibátok, ezt most jól megcsináltam”

Az állatorvosi ügyeleten azonnal gondos kéz vizsgálta a rohamosan gyengülő Cilit; a röntgenbe siettek vele, majd visszahozták. Amikor újra a vizsgálóasztalra tették, öklendezni kezdett, de nem jött belőle semmi. Simogattuk, nyugtattuk, sírtunk. Forgatta a fejét, nyújtotta a mellső mancsát, futni akart, de a hátsó része meg sem mozdult. Újra öklendezett, aztán bepisilt. Mialatt törölgettem, megcsillant bennem egy remény, hogy túl fogja élni: Cili nem öklendezett, hanem pisilnie kellett! Annyira tiszta, és pedáns cirmos volt, hogy soha, semmilyen körülmények között nem piszkított az almán kívül máshova. Ha pedig vonaglik, és erőlködik – amit mi hányásnak hittünk -, akkor éreznie kellett az ingert! Görcsösen vissza akarta tartani. Tehát érezte! Nincs lebénulva! Elgémberedhettek, elzsibbadtattak a lábai! Harcol!

A röntgen-kép nem sikerült, a vizsgálatot meg kellett volna ismételni. Cilit újra elvitték, de váratlanul visszarohantak vele; összeomlott a keringése. Leborotválták mindkét mellső mancsát, infúziót kötöttek be neki. Hagyta magát – megbízott mindenkiben, aki ott, abban a pillanatban körülvette. Hozzáhajoltunk, folyamatosan simogattuk.

Cili lassan felénk fordította a fejét, néhány másodpercig nézett minket, majd lecsuklott a nyaka. Attila hangosan sírt, én csak annyit tudtam kinyögni: „Cili, ne!” Elvesztette az eszméletét.

Átszaladtak vele egy másik helyiségbe, újraélesztéssel próbálkoztak, de minket nem engedtek oda be. Cilinek nem volt spontán légzése, de a szíve vert. Aztán néhány másodpercre újra vett levegőt, és hirtelen megint nem. A cirmos szervezete sokáig küzdött az állatorvosi csapattal együtt, de végül a szíve végleg megállt. Nem tudták megmenteni.

Az orvos kijött értünk, odamehettünk Cilihez. Annyira sírtunk, annyira azt vártam, hogy a tenyerem alá fúrja a fejét, hogy nyekeg, annyira akartam, hogy doromboljon! Magam előtt láttam, ahogy küzd a labradorral, amint nekiront az ajtónak a betörésnél, ahogy játszik azzal nyamvadt békával! Hogyan végezhette így?! Mi a fenéért akart bejönni a szobába azon a rohadt résen?!

Sosem fogjuk megtudni, miért tette. Az állatorvos azt mondta, hogy nem tört el Cili gerince, de lehetett olyan lágy része, ami zúzódott. A hihetetlenül keménnyé dermedt hátsóvégtagok, és a test hátsó részének teljes érzéketlensége viszont arra utalt, hogy a gerincvelő is megsérült, esetleg egy duzzanat okozhatta ezt. Ha bizonyíthatóan maradandó károsodást szenvedett volna, az altatás mellett döntünk, de erre nem került sor.

Az történhetett, hogy Cili be akart jutni a szobába, de beesett a hátsó része a résbe, és lecsúszott. Minél jobban próbált menekülni a fájdalmas csapdából, annál jobban csúszott bele a szűk résbe. Az erkélyen rekedt lábát mozdítani sem bírta, összenyomta a csípőjét, gerincét, beleit, ide-oda rángathatta magát, hatalmas belső sérüléseket okozva ezzel saját magának. Hogy meddig tartott ez a kín? Órákon át. Pánikba is eshetett, amikor nem érezte a hátsó részét, a küzdelem teljesen kimerítette a szervezetét. Amikor hazaértünk, félájult állapotban lehetett, csak meghallotta a kulcsot, azt, hogy a zárat babráltuk, és minden erejét összeszedve segítségéért kiabált. A haláltusáját némán viselte – iszonyúan kimerülhetett szegény.

Csak két nap telt el, Szilveszter még élénken keresi a Cilit. Mi is. Várom, hogy éjjel a párnámon nyújtózzon, hiányzik a horkolása, dorombolása, lökdösése.

Hogy Cili megérezte a vesztét? Biztos vagyok benne – rá vallott. Hogy miközben mi ettünk a parton, és nevetgéltünk, valamit mi is megéreztünk ebből? Valószínűleg. Hogy visszafelé nézve is arra jutottunk, hogy ez volt a Cili végzete? Így igaz; soha nem vártunk buszt senkivel, pedig túl vagyunk rengeteg éjszakai csavargáson, soha nem beszélgettünk senkivel sem parkolóban, sem máshol, miután hazavitt minket. És az idő már-már idegesítő kérdezgetése? Mintha arra ment volna ki az egész, hogy ne érjünk haza! Még véletlenül sem, mert még a végén megmentjük a Cilit. Vajon az állatoknak is van sorsa? Nem tudom.

Eddig túlzásnak tartottam, ha egy állat elvesztése után az ismerőseim kiborultak, alig szólaltak meg, gyakorlatilag gyászoltak. Miután egy teljes napon át bezárkóztunk, egész nap sírtunk, szó szerint padlóra zuhantunk, és egyetlen barátommal tudtam telefonon megosztani a fájdalmat, megértettem mindent.

„Nem kell másik, nekem a Cili kell!” Ezt kiabálta sírva a majd harminc éves Attila úgy, mint egy öt éves gyerek. Igaza van! Nekem sem kell másik – Szilveszter miatt muszáj lesz, mert az ilyen szoros együttélésben lévő állatok hajlamosak egymást követni, akár a halálba is, elhagyni magukat, nem enni, nem inni. Figyeljük a magára maradt cirmost, aki velünk együtt sírdogál a Cili után. Szerzünk neki egy új barátot, de még idő kell hozzá.

Bárhogy is alakul, Cili csak egy van…

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2013-08-21 15:18 Roah

Roah képe

Sokszor sírtam még íráskor, nagyon sokszor. Talán a kiírás magamból segít. Hogy megakadályozhattuk volna? Nem tudom. Nagyon fáj, és nagyon hiányzik. :(((((

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2013-08-22 09:36 Zora

Zora képe

Csak közhelyeket tudnék mondani, de azért csak ismételgesd magatoknak, amit Robin Williams ismételgetett Matt Damonnak a Good will huntingban addig, amíg a srác fel nem fogta... érted ugye? Dehogy érted... ismételgesd, amíg belül is érezni nem kezded. Ilyenkor a bűntudat a legrosszabb, de nem tehettek a történtekről.
Volt egy bárányom gyerekkoromban, igazi kutya-birka volt. Aki azt állítja, hogy a juh buta állat, az hazudik. Játékos, rafinált jószágok. Egy nap arra értem haza, hogy nagyanyámék kutyái kiszabadultak a kennelből, és széttépték szegényt. Ki volt pányvázva, így esélye sem volt a menekülésre. Tudtuk, hogy a kutyák szökősek, nem először fordult elő, mégsem vigyáztunk rá eléggé, és a mai napig bűntudatot érzek a dolog miatt, pedig nem rajtam múlott. Pont a múlt héten jutott eszembe szegény Busi. Nekem sose mondták, hogy ne hibáztassam magam. Látod, lassan harminc vagyok, és csak mások példáján át értem meg, hogy hogyan lehet a gyászt feldolgozni... úgy ahogy... legyen szó ember barátról, vagy állat barátról, a lényeg ugyanaz. Ne hibáztasd magad, mert úgyse tehettél volna semmit. A rossz dolgok csak úgy megtörténnek... ha tudnánk ellenük tenni, akkor nem is léteznének egyáltalán. Arra gondolj inkább, hogy mennyi mindent megtettél azért, hogy boldog életet éljen. Ezzel törődj, ez számít.

------------------------------------------

p, 2013-08-23 08:44 Roah

Roah képe

http://www.youtube.com/watch?v=GtkST5-ZFHw

:(( Jaj, Anna, de igen!
Pedig csak azért hagytuk nyitva azt az átkozott ajtót, hogy kereszthuzatot csináljunk. Nem értem, miért akart bejönni?! Soha nem tette, Anna, még csak nem is hesszölte a rést. Cili mindig lebuktatta magát, ha rosszban sántikált.
Az esték? :((
Álmomban nem gondoltam volna, hogy ekkora űrt hagy maga után.

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

cs, 2013-08-22 10:48 Sren

Sren képe

Amikor imádott (emlékezetes reggeli torna okán szintén blogolt) bernáthegyim elpusztult, egyik kedves barátom gyásziratom láttán hozzám vágott valami borzasztóan, jéghidegen szak- és ésszerű, pengejózan leírást arról, hogy az állatoknak a fájdalom és a halál az élet része, ésatöbbi.
Akkor, az állat szenvedése miatt jócskán kipurcanva, halálra sértődtem. Hogy mondhat ilyet, amikor maga is eltemette már pár családtagként szeretett, kedves állat-barátját? Hogy mondhat ilyet, amikor nekem még a lelki szemem előtt lebeg a borzalom, a tehetetlenség? Hogy még csak inni sem segíthettem imádott eb-barátomnak, mert „negyven atmoszférával harap, ne nyúljon a szájához”, és bénán, nem sírást, hanem valami artikulálatlan üvöltést visszatartva néztem, ahogy rángatódzik és véresre harapja a nyelvét „ez olyan, mint egy elektromos kisülés az agyban, higgye el, nem érez fájdalmat”? Juszt is segítettem. Redbull átharapta a vödröt… de legalább ihatott, éreztem a megkönnyebbülését.

Most, évek múlva már hálás vagyok Joshe jegelt agyáért, szakbarbár dumájáért. Valahogy pont az a józanság segített leküzdeni a borzalmat (mert az élet és a halál egy dolog; a szenvedés készített ki, hogy azt látnom kellett). Ez a józanság segített eljutni a képlet végére: legalább nem szenved tovább. Más, amikor ezt sztereotípiaként használják, és más tényleg megérteni.
Azóta nem tartok kutyát, egyszerűen azért, mert nincs több Redbull a világon. Van más, tudom. Nem kell. Nem dacból – biztos imádnék egy más kutyust is – de mégsem kell. Nem tudom megfogalmazni, de a papagáj is azért kapott új párt a régi halála után, mert maga is belepusztult volna a társtalanságba.
Az állatok sajnos fogyóeszközök. De a Cilik, Redbullok, Busik, ők nem.
Végtelenül sajnálom, Kata.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

p, 2013-08-23 08:55 Roah

Roah képe

Ó, Zsuzsi. :(((
Kivagyok. Hogy lehetett ilyen kis lökött?! És igen, iszonyú tehetetlenek voltunk!

Valami dereng nekem is - illetve Attila mondta, hogy az orvos rámszólt a rendelőben, hogy ne törölgessem Cilit. Visszakérdeztem C-étől, hogy mit ne törölgessek, mi van? Nem is emlékeztem ilyesmire, vagy nem hallottam. Állítólag a doki jelezte, hogy ne tegyem rendbe se a Cilit, se a vizsgálóasztalt, amikor maga alá vizelt.

Emlékszem Redbullra. És a blogra is. :((((

Muszáj lesz kitalálnunk valamit, de még annyira hiányzik. Amikor hazajövünk, vagy a konyhában mindig készenlétbe helyezte magát az asztal alatt, amikor eszünk, és az éjszakák...? Ez a legrosszabb.

Idő-idő-idő.

:((

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

p, 2013-08-23 10:16 Kentaur

Kentaur képe

Nekem is egy ilyen kutya-macska volt az az állat, amit/akit ennyire szerettem. Születésnapomon ott ült az ajtóban, amikor hazaértem. Épp csak masni nem volt a nyakán...
Main coon cica, aki ismeri a fajtát, tudja, a legnagyobb és legszelídebb, mégis borzasztóan őrző-védő macskafaj, ez az egyetlen macska, amit még kisbabák mellé is ajánlanak. Ha nem nekem lett volna, nem hiszem el: csak akkor vette el az ételt, ha letettem a földre és azt mondtam: tied. Soha semmit le nem vert, apportírozott, füttyszóra jött, maradt, ült, feküdt. Mindezeket nem tanította neki senki, ez a fajta ennyire család centrikus, mert a macskák, ezt sokan nem tudják, családban élnek. Ha emberrel élnek, az lesz a család, leszarják, hogy nem macska vagy.
Szóval Gömböc kinti kandúr volt, térdemig érő, kilenc kiló színizom minihiúz(tényleg úgy néznek ki ezek). Nagy vadász volt, aki sosem keverte össze, hogy mikor kinek hozott ajándékot: ha nekem, akkor az ajtó elé a lábtörlőre rendezte el gyönyörűen a megölt egeret, ha az akkori páromnak, akkor a műhely lépcsőjére, és sosem felejtette el, ki jön.
Soha nem karmolt, én akár a fülénél fogva is felemelhettem, vagy harci sebeit tisztogathattam, akkor sem. A kanapéra is csak akkor ugrott fel, ha megengedtük. De idegen nem mert bejönni a kertbe, mert láthatóan széttépte volna, házőrzőnek is beillett. Szóval csuda macska volt, sose jobbat.
Én döntöttem úgy, hogy nem csonkíttatom meg, nem lesz kimiskárolva. Pedig tudtam, hogy így lerövidítem az életét, hiszen a kóborló kandúr sok mindennek ki van téve. De mivel egy nagy mező és egy természetvédelmi területű erdő mellett laktunk, nem fenyegette a forgalom, csapdák, másik irányba szűk utcás, békés kertváros terült el. A gonosz emberekkel nem számoltam.
Az egyik szomszéd (talán öt utcával arrébb, ki tudja, több kilométer lehet egy ilyen macska vadászterülete) úgy döntött, az ő kertjén ne mászkáljanak állatok, ez őt annyira zavarja, hogy fagyálló folyadékkal átitatott húsdarabokat helyezett ki. Vagy talán személyesen etette meg az oda tévedő állatokkal.
"Legalább" nagy dózisú patkánymérget használt volna: az gyorsan öl. Viszont drága, míg a márkátlan fagyálló olcsó. Az én nagy termetű macskámnak több adag kellett belőle, míg nagyon lassan és sok szenvedéssel végzett vele. Szétroncsolja a vesét és a májat, ami megpróbálja kiszűrni a mérget. Az állat a leállt veséje miatt nem bír sok folyadékot feldolgozni, szomjazni kezd. Ahogy a veséje egyre inkább károsul, már nem bír enni, és hiába iszik, lassan, nagyon lassan szomjan hal, miközben a veséje egy begörcsölt, megnagyobbodott kődarabként türemkedik ki a lefogyott állat oldalán, irtózatos kínokat okozva neki, aztán a fagyállótól megvakul az állat. Ennél tovább nem tudom, mi következik, mert ennél a pontnál elaltattuk az addigra mindössze három kilót nyomó Gömböcöt. Valószínűleg hamarabb szomjan halt volna, ha nem próbálkozunk infúzióval, vértisztítással, méregsemlegesítéssel, és minden szarral.
Sokáig volt bűntudatom, hogy miért is nem miskároltattam ki, akkor talán nem történik ez. Vagy miért hagytam ott az állatkórházban, és hittem el az orvosoknak, hogy "az állapota változatlan", miközben valójában megvakult és lassan éhen halt (szomjan nem tudott az infúziótól).
Amikor végre láthattam, csak akkor szembesültem a valódi állapotával, és rögtön kértem az elaltatását. Nem bírt lábra állni, és nem látott, de amikor a hangom meghallotta, dorombolt. Ezt nem lehet elfelejteni, hogy bő egy hét éhezés, kínok, vakság, szenvedés után haldoklás közben dorombolással üdvözölt. (Ennél sajnos többet szenvedett, az utolsó egy hét csak az volt, amikor már úgy leromlott az állapota, hogy állandó kezelésre szorult, de addig még volt némi remény.)
Az orvos azzal "vigasztalt", hogy a kinti macskák életkora átlagosan három év, amit Gömböc is megélt.
Nem azért írtam most le mindezt, hogy hasonló megtörténhet sajnos, vagy hogy elmeséljem. A végső tapasztalat miatt írtam le. Sok időbe került elfogadnom, hogy az állaltoknak is van sorsuk, ami egy időre egybefonódhat a mienkkel, de amit nem tudunk, és talán nem is szabad befolyásolnunk, és hogy az együtt töltött idő ajándék volt. Utólag már nem a fájdalom dominál és a hiánya, hanem hogy három csodás évig megtisztelt a társaságával, barátságával, és a családja lehettem. Ha még egyszer választhatnék, akkor is így csinálnám, mert csonkítatlan, szabad életet élhetett szeretetben, és megélhette a sorsát, ez pedig a legtöbb, ami adható egy olyan szabad lénynek, mint a macska. Hálás vagyok azért a három évért, egyedi ajándék volt, ami megismételhetetlen és értékes:jó, hogy volt.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

p, 2013-08-23 11:27 Roah

Roah képe

Kriszti?
Köszönöm.
:(((
Hihetetlen, de tényleg így van: van sorsuk. Igen, valahogy az életünk részévé válnak, és el is viszik magukkal a jókora fejezetet, amikor elmennek.
Mi sem műtettük meg a lányokat. Úgy voltunk vele, hogy szerzünk nekik valami jó fej srácot, külön-külön, hadd ismerkedjenek meg az anyasággal. A természet rendjét szerettük volna követni, meg olyan morbidnak hangzott mindig ez.
A lányok nem világhódító útra keltek volna, hanem szerenádot adtak, amikor szerelemről áhítoztak. Hol az egyik, hol a másik, rendszertelen ciklusként. A kicsi mutál olyankor, gringo fiúk után ábrándozik, Cili szolidan, hűvösen, igazi nőként, peckesen ült az ablakban, és csak halkan, dalolt-dalolt. (Cilire baromi kíváncsi lettem volna! Megnéztem volna, amint őt tekeri valaki a mancsa köré. Annyira bánom, hogy ez nem következett be.)
Nagyon is megértelek a műtéttel kapcsolatban: teljes maradt az élete.

Nem tudom, mikor békülünk ki magunkkal, amiatt a rohadt erkélyajtó miatt, vagy azért, amiért nem siettünk haza, holott mindketten megjegyeztük C-vel, hogy minek kérdezgetjük az időt, minek várunk buszra, és minek beszélgettünk még a parkolóban is, amíg Cili...
Szilveszter pityereg, és rendre bedugja a fejét Cili helyére. Amíg ketten voltak, rendre beült a nagy vackába, vitáztak, vagy kilopta a kaját a tányérjából, most meg semmi. Nem megy bele; kukucskál, lesi, vagy csak szagolgatja a Cili tányérját, és némán nézelődik az ablakban.
Hihetetlen...ek voltak együtt. :(((

A fagyálló borzalmairól én is hallottam. :((((((((( Komolyan mondom, ezeknek a szadistáknak fogalmuk nincs róla, mit művelnek. Szerinted végignéztek akár egyet is?! Felfogják, mit művelnek? Miért csinálják ezt? Atyaég! :( Át tudom érezni, min mentetek keresztül. :((
Édes Istenem...

Te, Zsuzsi, és Anna is azt mondja, gondoljak az eltöltött időre, csak még nagyon nehéz - pont ezért. Annyi mindent kaptunk Tőlük.

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

p, 2013-08-23 11:14 polgarveronika

polgarveronika képe

Sosem fogod elfeledni. Mert a barátok, társak feledhetetlenek.
"Akkor vagy, ha hiányzol." D. L.

 

_______Tertium non datur ______

p, 2013-08-23 11:37 Roah

Roah képe

Vera...:(( Aha. :(( Tényleg nem.Életemben nem találkoztam még olyan csoda cicával, mint amilyen Ő volt. Minket választott.

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

p, 2013-08-23 18:04 Kentaur

Kentaur képe

Van egy rossz hírem: igen, tudják mit művelnek.
Ami nem jelenti azt, hogy értik is, de tudatában vannak.
Nekik az csak egy "rohadt dög, ami itt kolbászol folyton az én kertemben", teljesen jogosnak érzik, hogy elpusztítsák, és naná, hogy még arra sem veszik a fáradtságot, hogy ne szenvedjen az állat, hiszen ez őket nem érdekli, mivel "megérdemli az a rühes korcs (mondja ezt akár a fajtiszta, fénylő szőrű, vadmacskát megszégyenítően pompás bundájú, nyakörvvel és bilétával ellátott állatra is) mert mit büdösíti itt nekem a levegőt/mit vernyákol, és egyáltalán ne jöjjön az ÉN területemre, mert én nem engedtem meg".
Találkoztam már pár ilyen emberi fajt szégyenítő egyeddel, és ezt akár az erdő közepére költözve is eljátsszák. Kiirtanak és elpusztítanak mindent, ami nem hoz számukra azonnal látható hasznot( odáig már nem terjed az esze, hogy a mező szélén élve vajon minek köszönheti, hogy nincs a háznál rágcsáló) legszívesebben az embertársaikkal is ezt tennék, csak azt büntetik. Ők ugyanis a Föld urai, és mindenhez joguk van, amit elvesznek, csak az övék, és bármi áron "megvédik" a "vérengző vadaktól".
Ők mindig itt voltak, és sajnos mindig itt lesznek: ők irtották ki az indiánokat és leszavazták a rabszolga felszabadítást, állatsorba helyezték saját asszonyaikat. Ők azok, akik verik a gyermekeiket és a feleségüket, akik mérget szórnak ki és hurkot tesznek az énekesmadaraknak, szándékosan meghúzzák a kocsidat, mert a helyükre parkoltál, fellöknek a metróban mert eléjük álltál, leordítják a fejed a sorban, mert ők megérdemlik, hogy előbbre kerüljenek...
A sor vég nélkül folytatható, mind ismerjük ezeket a díszpéldányokat, akiknek joga mindig van, de kötelessége sosincs.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

szo, 2013-08-24 07:17 Roah

Roah képe

:((
Olyat tudnék erre írni, hogy még pi*csa is lenne benne!

Egyszer, régen, valami olyasmit írtál egy hozzászólásodban, hogy a mesék hazudnak, a jók sosem győznek. Megosztottam másokkal is, és sokat gondolkodtunk ezen...

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2013-08-24 08:46 Obb

Sokáig nem bírtam ide írni, talán mert egy férfitól olyan izé...
Ennek immár másfél éve:
Mint ahogy a lányaim előtt sem sírtam, amikor Tara tüzeléskor kiszökött, és egy kismotoros elcsapta a házunk előtt egy reggelen - nem sokkal előtte betörtek hozzánk, és vittek mindent. A két lányom miközben zokogott az út szélén a kinyúlt Tara felett, arra kért, hogy költözzünk el innen, mert el van átkozva a házunk -
én nem sírhattam, csak később, amikor egyedül temettem, és az első lapát föld volt a legkegyetlenebb. Valamint az önvád, hogy szökhetett ki, miért nem figyeltem jobban egy korhadt kerítés lécre.
Még reggel, miután eltemettem, a neten kerestem egy rövid szőrű szuka németjuhász kölyköt. Mire hazaértem, szinte az egész rokonságunk otthagyva munkát, iskolát, óvodát nálunk volt, hogy osztozzon a gyászban, és nem tudták, hol vagyok és mivel érkezem. A gyászos gyermek- és felnőtt arcokra boldogságot sikerült csalnia a nyolchetes Barkának, és tor helyett szinte ünnep lett, és csak odabent potyogtak a könnyek.

szo, 2013-08-24 10:39 Roah

Roah képe

:(((
Esküszöm, bevetünk mindent! Nálunk is ez van - telefonon hívott minket a család, a barátok jelezték egymásnak, hogy ne kelljen nekünk elmondani újra és újra, mi történt.

Tara. :((( Rá is emlékszem. Barka. Hát Ő inspirált? :)

Képzeld, mi beletettük Cilit egy dobozba. Egyszerűen gyengék voltunk elásni. (Elásni?!) Még így is végigsírtuk az egészet.

Obb, szerintem nincs más választásunk - már csak a Szilveszter miatt sem.

Köszönöm!

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2013-08-24 21:33 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Én meg csak közhelyeket tudnék mondani, de azzal ugyan mit értek? Nekem még nem kellett egy állatot sem ennyi idő után elvesztenem, Bendegúz kaméleon is csak három hónapos volt, mikor egy reggel nem kelt fel többet. Odahúzódott a terrárium hozzám legközelebbi sarkába, és így aludt el, pedig mindig a tetőn éjszakázott. Még kis fejfát is kapott, mikor a körtefa alatt eltemettük. Nekem öt évbe telt, mire rendesen feldolgoztam ezt.
Nektek Szilveszter miatt is erősebbnek kell lennetek. Cili... nem láttam, nem ismerhettem, de a múltkor azt álmodtam, a NASA egy titkos kísérlet keretében egy kisállat-telephelyet hozott létre a Holdon, ahová most őt is elszállították. Most ő ott a csúcsragadozó. Igazából kicserélték egy klónra. Bugyuta dolog, de reggel jobban ébredtem emiatt, komolyan elhittem, hogy egy Cili nem halhat meg. Ő nem ilyen. Egyszerűen csak lehetőséget ad egy másik macskának.

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2013-08-26 07:30 Roah

Roah képe

Jaj, Dóri. :((( Mondtam már, hogy mennyire...?
Tegnap felolvastam itthon, mit írtál. Kétszer. C elpirult, és könnyes szemmel mosolygott. "Írd meg a Dórinak légyszí', hogy köszönöm."

:(((

Egyszer, jó régen, kibuktál egy blogban, és azt írtad válaszul Zsuzsi kommentjére, hogy noha soha életedben nem láttad, nem hallottad a hangját, a hozzászólásban mégis érezted. Nem igazán értettem akkoriban, mire is gondolhattál.
Most már tudom. :((

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

v, 2013-08-25 08:20 polgarveronika

polgarveronika képe

Tartozás

„Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat. Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van lelkedhez, mint a legtöbb ember, akit személyesen ismersz. Hazug próféták és otromba, komisz emberek azok, akik megrónak e vonzalom miatt, s ezt mondják: „Az emberektől lopja el az érzéseket, melyeket a kutyára pazarol! Önző, rideg fráter!” – ne törődj velük. Szeresd csak nyugodtan kutyádat, ezt a csillogó szemű, fáradhatatlan barátodat, aki nem kér barátságáért mást és többet, mint valamilyen szerény koncot és egy-egy simogatást. Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ők, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek. Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért – te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt.”
(Márai Sándor:Füveskönyv)

Nem szeretek tartozni senkinek. Még öt forinttal sem. Barátnak pedig különösen nem. Mégis van az életemben, több mint tíz éve egy szégyenletes tartozás, amit már soha többé nem adhatok meg. Ez pedig az írással való tartozásom Nekik. Eddig azért nem tettem, mert nem volt erőm ahhoz, hogy írjak róla. Egy tűszúrással repíttettem fel oda mindkettőt, ahonnan, már nincs visszatérés. A legjobb barátaim voltak, életem egyik legszebb és egyben leggyötrelmesebb szakaszának részesei, néma tanúi és hűséges társai. Kétszer 15 évet töltöttünk együtt. Amikor az első elment, fogadalmat tettem, hogy soha többet még egy legyet sem engedek be az ablakon. De három hónapot bírtam csak ki kutya nélkül. Kellett a második, aki az első folytatása volt. Ma már összefolynak a külön külön megélt történeteink apró részletei, csak az élmény vált kitörölhetetlenül az életem részévé. Kapcsolatunk több volt, mint ember és kutya, mint a lépéseimhez igazodó farokcsóváló eb; a lelkem része volt mindegyik, és 30 évnyi szimbiózisban voltunk mi ketten: így voltam én, magam. Most is érzem kezem alatt a szőr göndörödő, szúrós csigáinak hullámait, a nyak hajlatát, a fülek bársonyát, alul a duplán visszahajló bőrszéllel. Minden porcikájukat ismertem, kölyökkoruk óta szabad ki-be járással közlekedtem bennük, sebeiket gyógyítottam, a megbocsájtható mohóság okán torkukon akadt falatokat ( mert kisértetiesen hasonló dolgok történtek velük), csontokat úgy szedtem ki erős fogaik közül, mintha csak lencsét válogatnék egy jóízű vacsorához. Az ágyamban aludt mindkettő a lábamnál. A szőrős kutyatest melege ma is ott van, és ha erősen koncentrálok, érzem a gerincoszlop görbületét, a csigolyákat is letapogathatom, ahogy kinyújtom lábam a paplan alól.
Számtalan ismerősre tettem szert általuk, és bekerülve a kutyatartók kasztjába, valamilyen felsőbbrendű lenézéssel kezeltem mindazokat, akik kimaradtak ebből a semmihez sem fogható állapothoz: gazdának lenni. Gyerekkorom óta kutyaközelben éltem, bár a városi ember módján, ahol a kutya nem valamiféle haszonállat, hanem társ, családtag, érzékeny rezonátor, a gondjaimat enyhítő, a tenyerem puhaságát vágyó, érző lény, aki úgy sugározza vissza rám a szeretetét, mint egy jól megrakott kályha, amely minden fázós hátat egyformán melegít.
Ahogy teltek az évek egyre nagyobb szorongással gondoltam az egyszer eljövendő búcsúra. Talán ez is volt az oka, hogy már derék férfikorban volt a második kutyám, amikor vettem neki egy kosarat, gondolván, talán ha megválunk a közös ágytól, akkor a kapcsolatunk is kicsit lazábbá válik. Nem így történt. Nappal elfoglalta benne helyét, de az éjszaka a mienk volt.
Amikor már a hallása kezdett romlani, különös jelbeszéd alakult ki közöttünk. Két taps az ebédet jelentette, három a sétát. Pontosan tudta, mikor kell a konyhába bekanyarodni, és mikor kell a pórázt hoznia. A kor előre haladtával társadalmi kapcsolatai is megváltoztak. Lassanként elmaradtak úgy a nagy harcosok, mint a nagy szerelmek. Egy ideig még elfogadták, ha néha bekapcsolódott a fel-feltűnő új generáció, a fiatalabbak játékába a téren, de aztán tisztelettudóan kikerülték. Már nem tartozott közéjük. Sokszor láttam, hogy csak a farkát csóválja, drukkerként élvezi a bajnoki fordulók felhorkanó meccseit, de nem megy be a ringbe, az örök megmérettetés jól ismert, Duna parti, kavicsos, homokos, vézna bokrokkal szegélyezett tereire. Maradtam neki én, mint örök játszótárs, bohóc-ellenség. Négykézláb állva farkasszemet néztünk, majd ugattuk egymást, és hemperegtünk otthon a szőnyegen. Végül kinyúltam a földön, a hátamon fekve megadtam magam, úgy ahogy azt kell. Hagytam magam felfalni, megölni. Járt neki a győzelem.
Ezért gondoltam úgy, hogy nem engedem vesztesként kikerülni a végső harcból, amit hónapokig vívott. Amíg élek, sohasem tudom megválaszolni magamnak, hogy szabadott-e nekem dönteni ebben az egyetlen és megismételhetetlen kérdésben. Sokszor, nagyon sokszor gondolok rá.
Amikor édesanyámat eltemettük apám mellé, becsempésztem a sírba egy apró dobozkában őrzött néhány elhullajtott tejfogat és egy marék szőrcsomót. Gyakran járok a temetőbe. Nem kell alkalom, legtöbbször csak úgy elmegyek hozzájuk, mert hiányoznak. Néha még virágot sem viszek, csak megállok és néhány percig újra együtt vagyok velük. Ilyenkor megnyugszom, mert tudom, hogy jó helyen vannak odaát, és biztos vagyok benne, hogy apámat, aki legelőször ment át az út túloldalára mindkettő megtalálta és hozzászegődtek. Együtt várták anyámat, akit bárhogy is szerettem volna magamnál tartani még egy kis ideig, elengedte a kezem, és fél év múlva újra összeköltözött apámmal. Most négyesben élnek. És jól.
Amikor kimegyek hozzájuk, már a temető kapujában hallom az ugatást. Azt a fajtát, amellyel a régen látott gazdát üdvözlik a génjeikben az emberhez való tartozásra, az érdek nélküli feltétlen szeretetre és örök hűségre kódolt kutyák.

 

_______Tertium non datur ______

h, 2013-08-26 08:12 Roah

Roah képe

:((

http://www.youtube.com/watch?v=locIxsfpgp4

Kár, hogy nem tudom szó szerint idézni Malek Miklós egy shoműsorban elhangzott gondolatát, de azért megpróbálom:
"Amit az ember képtelen megfogalmazni, elmondani, leírni, azt zenébe önti."

Elmesélek valamit; időm semmi, a gép is lefagyhat, és mivel "ügyeletben vagyok" - Süti nyelvén fogalmazva "forrós", bár én a vendéglátásban (is) dolgozom -, nem tudom, hogyan leszek képes épp és egészséges mondatok elkövetésére.

Hajnali kettőkor kezdődik egy hírlap kézbesítő napja. Ha ketten tekerünk a bringával, irtó izgalmas, és egyben félelmetes is, szó szerint alszik a város, a főút, a sikátor, a Dunapart, nem viccelek: előfordult, hogy megijedtem a saját árnyékomtól. Vigasztalt az a tudat, hogy a kollégákat is, akik évek óta ugyanazon utat járják be. Sötétben minden más - de ezt egy írónak nem kell ecsetelni. (Az egyik srác hónapokon át rettegett egy új előfizető címétől, mert szentül hitte, hogy a kapu túloldaláról egy vele egyforma magas forma figyeli. Egy nap besokallt. Elment a kertvárosi részbe, hogy jól megnézze a napfényben, mitől is ijed meg ennyire. A társasház kapuját nem üvegek borították, hanem tükrök! A saját tükörképe rémítette meg a motorost!)

A járatnak van egy része. És itt meg kell állnom néhány pillanatra.
Azok a Karcosok, akik évekkel ezelőtt - talán kétezerkilencben? -, jártak a Szíriusz napokon, a kollégiumban/nál, ismerik ezt a helyet. Ott van egy lidli, és a kollégium hatalmas, tágas kerítéssel elkerített része mögötti parkoló. Ha jól emlékszem, azok a Karcosok, akik vidékről érkeztek, vagy a város távolabbi pontjáról, ott foglaltak a koleszban szállást. (Craz és a zuhanyzós jelenet? Nem kell rosszra gondolni, nekünk csak Ndy mesélte.:D) Annával napokon keresztül vágtunk ott át, nem is sejtvén, mit rejthet a hely.
Az a parkoló kóbor cicusok szállodája. Egy burzsujnak tűnő roma srác minden hajnalban, és az esti órákban (!) enni, inni visz nekik, gyógyszerre, műtétekre költ.
Eleinte nem tudtuk elképzelni, mi az ördögöt keres egy csillogó Merci, vagy bömös a cicusok között, és mi a francot csinál a srác: csomagtartó nyitva, csak pakolt-pakolt kifelé, műanyag tányért világított meg a telihold.
Természetesen mindig megálltunk cicázni. :)) Legalább tíz-tízenöt cirmos heverészett, jöttünktől felugrottak, üdvözöltek minket. Nem futottak el, kvázi nem tartottak az embertől - gondolom a srác miatt.
Nem bírtuk megállni, összespanoltunk vele, mert hát valljuk be, ki látott már piszkosul gazdagnak tűnő, maffiozó külsejű alakot hajnali háromkor macskákat etetni.
Legnagyobb meglepetésünkre, teljesen normális volt a srác, még ha az, amit tett, nem is tűnt annak. Elmondta, hogy egy idős házaspár járt ide, ők gondoskodtak a cirmosokról, de sajnos elmentek. Rá maradt ez a feladat, évek gondozza az odajáró macskákat. Mindet. Némelyiket alkalomadtán még orvoshoz is viszi/vitte.
Furcsálltuk?
Bevallom, még ma is furcsálljuk.

Hogy miért teszi? A franc se' tudja, miért, de lehet, hogy igen nyomós oka lett valaminek a jóvátételére. Nem tudom, nekem az ösztönöm - de kizárólag csak most, ezekben a hetekben -, ezt súgja.

Vera, neked is köszönöm!

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."