Viola blogja

majdnem

Halandón

Várok, míg érik a nap,
szemembe húzva a szalmakalap.
Lábat lógatva ülök a világ végén.
Ujjaim ha vándorbotra fonom,
kanyargó út, ami karjára von:
búcsút intve e végtelen békének.
Fegyvertársa leszek a szélnek,
játsszuk: élettelenül is élnek
az út porába vetett félszek.
Álarcul vesszük a jajgatást,
gondtalan mosolyunkra kiáltást
mint ártatlan játékot, aggatunk.
Mára ez tovatűnt immár végleg,
nem hallik csendes léptem.
Széllel többé nem játszhatom.
Kegyetlen könnyűségem
eleven szívre cseréltem.
Egyetlen tündérszép pillanatra
szeretni kicsit, meg-meghalva…

Tartalom átvétel