Interjúsorozat - Kentaur

Némi kihagyás után az interjúsorozat folytatódik. Soros „áldozatunk” ezúttal Kentaur – Czinkóczi Krisztina –, aki többek közt itt, a Karcolaton tette meg első írói lépéseit, azóta pedig rendszeresen publikáló, remek íróvá nőtte ki magát.


Kentaur ma


Karcolat: A cím nem véletlen, olvashattunk már interjúkat veled. Mi mégis szeretnénk felkérni egy igazi Karcos, beszélgetős interjúra. Az első – és tudjuk, a legnehezebb – kérdés: ki vagy Te? Mi az, amit egy Téged nem ismerő olvasónak alaphangon elmondanál magadról?

Kentaur: Ami az előnyöm, az a hátrányom is: mondanivalóm van. Ritka vendég nálam a gondtalan nézelődés, a stílusom nem a szem rágógumija. Kritikának kaptam, de én dicséretnek vettem: „ilyesmit nem lehet a buszon félálomban olvasgatni reggel, amikor csak valami habkönnyűre vágyom.” Ez így igaz, az írásaim nem rózsaszín vattacukor-felhők. A stílusom leginkább misztikus, de nem írok sem az elhanyagolt háziasszonyoknak, sem a romantikalázban égő tinilányoknak. Te, az olvasóm sem vagy ilyen. Az igazságra vagy kíváncsi, és tudod, hogy az gyakran nem leányálom.Az én „szörnyeim” nem édesek és nem szexik, hanem olyanok, akárcsak te. A hétköznapi szörnyek körülöttünk, néha bennünk élnek, máskor velünk történnek. Csodák vannak, de a valóságban olykor nehezek, és nagy árat kell értük fizetni. A történeteimnek is ára van, én is megfizettem értük, és az olvasóm sem távozhat úgy, mint egy könnyű kis sétáról. Ez egy hosszú túra lesz: a hegyekben fogunk aludni a csillagok alatt, olykor fázni fogsz és félni, mert túl kell merészkedned a tábortűz fénykörén. Oda, ahol dolgok mozognak a sötétben. De hajnalban láthatod majd a napfelkeltét, ha velem maradsz. Megígérem.

Karcolat: Több, mint hét éve vagy tagja a Karcolatnak. Milyen út vezetett az oldalra, miben állt írói fejlődésed az évek során?

Kentaur: Nálam ez a lehető legjobban alakult: nem azért kezdtem el írni, hogy megjelenésem legyen, (hanem azért lett megjelenésem, mert írok). Jó környezetbe kerültem, rengeteget tanultam, legtöbbször sikeresen pályáztam. Be tudtam kapcsolódni a kortárs irodalmi élet azon szegletébe, ahol otthon érzem magam. Egyedül senki nem lesz író – ez egy olyan alapvető igazság, amit sokan nem tudnak. Kilencven százaléka csapatmunka, az életből jön, társak kellenek hozzá: más írók könyvei, szerkesztők, olvasók véleményei, kritikusok, múzsák, nagy beszélgetések, viták, tanítók, és akiket te tanítasz. A maradék tíz százalék az, amikor otthon ülsz (vagy pipafüstös kávéházban, ha az tetszik), és leírod, mit tapasztaltál, alkalmazod, ami kikristályosodott. A mai napig szerencsésnek tartom magam, hogy rögtön a Karcolatra keveredtem. Ha nem így történik, valószínűleg sosem lettem volna író.
Évekig tartott a tanulás, szárnypróbálgatás, és bizony még most sincs vége, talán sohasem lesz. Legtöbbet a csoportos feladatok segítettek, őszintén sajnálom, hogy az újak kimaradnak ebből a lehetőségből. Ha van egy időszak, amikor bármit írhatsz, csak hogy kipróbáld, akkor az a kezdő időszak, amikor még nincs kiforrott stílusod, és a gyakorlati alkalmazás a legjobb tanulás a számodra. Most talán úgy tűnik, hogy a stílusom egyöntetű, valójában rengeteg kísérletezés, csoportmunka és magamnak kiszabott feladat húzódik a háttérben, és még most is keresem az új kihívásokat.

Karcolat: Melyek voltak ezután azok a lépcsőfokok, amelyek továbbvittek a kiadás világába? Melyek a legfontosabb tapasztalataid?

Kentaur: Ugyanazok, amelyeket a kezdőknek is javasolni szoktam: sok-sok gyakorlás, tanulás, pályázatok, sok közös munka. Utóbbi talán a legfontosabb, az irodalom mindig is közösségi dolog volt, legkönnyebben úgy kerülsz be a kiadás világába, ha teszel valamit a közösségért, vagy vele együtt. A tehetség munka nélkül szinte semmit nem ér. Kétféle szélsőséggel találkoztam az évek során, akik ezt nem értik meg.
Az első szerint a helyesírás, megvalósítás mikéntje csupa felesleges időtöltés, ilyen hülyeséggel egy művésznek nem szabad foglalkoznia, mert csak visszafogja az önkiteljesítésben. Enyhébb értelmezésében az írás kreatívkodás, ami mindenkinek jár, meg kell tapsolni, akármilyen is a végeredmény. Ezt önző nézőpontnak tartom, mert árt vele. Az olvasóknak, akik elvárnának valami minőségit, az irodalomnak, amit nem gazdagított, és a tehetséges íróknak, akik elől elfogta a fényt, csak mert esetleg szerencséje vagy pénze volt.
A másik véglet az „akadémikus”, aki valamiféle (általában klasszikus mintán alapuló) elitista hozzáállást tanúsít. A bennük lepárlódott irodalmiasság eszményét akarják, ha kell, lélegeztető-géppel életben tartani. Valójában múmiákat visznek a bálba táncolni élő partner helyett. A legjobb író szemükben a halott író, ennek híján legalább a műveiket megölik. Életet nem tudnak adni, így hát maradnak az általánosságokból lopott tiltások, elavult szabályokhoz való ragaszkodás, egykor volt nyelvváltozat favorizálása, túlzó drámaiság, „nemes” téma erőltetése – azaz a mumifikálás.
Ha megfigyeltétek, mindkét szélsőség a „magányos zseni” eszményképét emeli piedesztálra, esetleg körbe-vállveregetéssel megspékelve (te meg én vagyunk az Irodalom, a többiek kontár amatőrök). Ez az egyik legkárosabb téveszme, mert csorda nélkül a bika sem más, csak egy magányos marha. Néhány ilyen „marha” hatalomra juthat néha, főleg a körbe-vállveregetéssel egy darabig elevickélhetnek, de idővel összeomlik körülöttük minden, nem érdemes hát tapsolni nekik.

Karcolat: Aktív tag vagy, jelentős közreműködéssel az oldal életében. Éveken át olvashattunk Tőled komoly cikkeket, kritikákat. Ezek alapján milyennek látod a Karcolatot, mit üzennél egy „kezdő” írónak, aki ma regisztrál az oldalra?

Kentaur: Az írással most kacérkodóknak a legfontosabb megérteni, hogyan is működik ez. Akit nem érdekel, hogy működik és mire való a bicikli, az nem közlekedni fog vele, hanem ruhaszárítónak használja majd. Attól még nem fog menni, hogy kiírod a Facebookra, hogy „biciklista”, holott még a nyeregben sem tudsz fennmaradni.
Kell hozzá némi született tehetség, hatalmas érdeklődés, rengeteg gyakorlás, elméleti tudás, és határtalan kitartás. Mindennapi veríték lesz, és a csillogó díjon kívül nem igazán jut érte semmi. Ha kínszenvedés a tanulás, ha a jól végzett munka öröme és némi elismerés nem elég, akkor jobb, ha bele sem kezdesz. Ez egy életforma, ami az elriasztó tények ellenére rengeteg örömöt fog nyújtani, ha megtaláltad a helyed.
„Hol lehet kiadatni a könyvem?” – olvasom minduntalan a kezdők kérdései között mindenféle fórumokon. Aztán többnyire kiderül, hogy az anyukáján kívül még senki nem látta az irományát, amiből eddig tíz oldal van készen. Az ilyen kérdésre a kegyetlen, de őszinte válasz az, hogy sehol. Senki nem fog olyan házat szponzorálni, aminél a tervező a házépítés alapvető szabályaival sincs tisztában, de rögtön befektetőt keres a megvalósításhoz, mert tegnap sikerült két szál deszkát összeszögelnie (mint később kiderül majd, két darab rajzszöggel és egy plüssmacival). Ha valóban író akarsz lenni, és nem egyszerűen könyvet kiadni (a kettő közt hatalmas szakadék tátong), akkor akármekkora tehetség vagy, meg kell tanulnod írni – ez nem az az írás, amit az iskolában tanulsz. Keress igazán jó kritikusokat, akik megmutatják, mit rontottál el, és az hogyan működik. Ha azt állítja az elsőről, hogy nagyon jó, vagy nem tudja megmondani, hogy miért rossz, akkor menekülj, ahogy csak bírsz! Ha kaptál kritikákat, viszonozd is: nem is gondolnád, mennyit fogsz fejlődni mások hibáiból. Kisebb pályázatokon próbáld ki, mit tudsz. Sok időbe kerül, és a végeredmény egy jó darabig alig sejthető. Senkinek ne hidd el, hogy hétvégi tanfolyamon írót farag belőled egy hónap alatt.A többi már szinte magától fog jönni – jó esetben. Ha letettél valamit az asztalra, akkor keresni fognak.

Karcolat: Nemrégiben jelent meg novellagyűjteményed, az Át-járók, ezt pedig rövid időn belül követte az e-book-megjelenés is. Mik a tapasztalataid ezzel kapcsolatban?

Kentaur: Nagyszerű érzés, amikor idegenek mondják el, mennyire tetszett nekik a könyved. Akkor úgy érzed, tényleg megérte az egész, az évek, a küszködések, minden fáradság. Valószínűleg egy lakatlan szigeten is írnék, mert muszáj, de az írás akkor él, amikor olvassák.
De a marketing nem az én asztalom, nem tudom „nyomatni magam”, még manapság divatos írói oldalam sincs, nem vagyok az a figura, aki blogot ír, és érdekesen tud beszélni a kavicstermésről is. (Ha meg tudnám tenni, valószínűleg nem írnék novellákat.) Mindezek miatt nem én leszek az év írója, valószínűleg még csak „sikeres író” sem, ha ezt így folytatom. Mert nehezen fogok eljutni az olvasókhoz. Nem tol senki hátulról. Egyszóval nem tudok fantasztikus eladási rátákat felmutatni. Bár hiszek abban, hogy én az a fajta vagyok, akit egymásnak ajánlanak az emberek, és a népszerűsége így növekszik – ez viszont nagyon lassú folyamat.
Ha újra kiadót keresnék az Át-járókhoz, újra csak a SpiritArtot választanám, mert remélem, bejön a számítsunk, és hiánypótló, amit mi nyújtunk, ehhez pedig én is hozzá akartam tenni a magamét. Lehet ezt másképp is csinálni, minden írónak magának kell eldöntenie, hogyan éri el a sikert, és főleg, hogy miben méri azt. Az az egy biztos, hogy semmiképpen sem könnyű dolog. Mindenki, aki megjelent már, nagyon jól tudja, hogy a szerző valahol legalul van, és a szerkesztő a tördelővel karöltve Isten lába mellől néz le rá. A megvalósulás mindig kompromisszumokkal jár; az a bosszantó elírás ötödszörre is benne fog maradni, a borítóhoz nem lesz jó a kinézett betűtípus, a fülszövegnél törlődik a gondos formázás, a nyomda nem ad olyan szuper ajánlatot, a terjesztő rossz kategóriába tesz, a könyvtár elsuvasztja a köteles példányt, és a többi…
Minél közvetlenebbül benne vagy a folyamatban, annál több idegességgel, kapkodással, álmatlansággal, nem várt pluszmunkával fog járni az egész. Megéri? Ha belegondolunk, ez nem lehet kérdés. Élni is rengeteg ideggel, munkával, energiával jár, és a végeredménye sokszor nem rajtunk múlik, mégis felkelünk minden nap, és újra nekivágunk. Ha szerencsénk van, még élvezzük is, és örülünk annak, amit elérünk benne.

Karcolat: Alapító tagja és alelnöke vagy a SpiritArt Egyesületnek, ami nagyrészt a Karc egykori profijaiból alakult. Hogyan látod ma az Egyesület munkáját, lehetőségeit?

Kentaur: Hogy jó író lettél, még nem garantálja, hogy sikeres is leszel. Telítve van a piac, méghozzá pont azokkal, akik mindenáron könyvet adnak ki. Marketing nélkül elveszel, és az itthoni kiadás világa bizony sötét bugyrokba vezethet. Sajnos nálunk nincsenek „ügynökök”, akik befuttatnak és képviselik az érdekeid, a multi-kiadók pedig csak az eladhatósággal törődnek. A mindenáron kiadni akarókat becsapó „pénzes kiadókról” már nem is beszélek ismét.
Pont a fentiek miatt döntöttünk úgy néhányan, hogy saját egyesületet, kiadót alapítunk. De bizony így sem könnyű. Azt hiszem, sokévi kemény munka hátravan még, mire elérjük, amit akarunk. Hogy a SpiritArt országszerte ismert legyen minőségi, író-és olvasóbarát kiadványairól. A tehetségének legyen egy hely, az olvasóknak pedig egy kiadó, aki nem lehúzni akarja őket: kereslet és kínálat között ne legyen szakadék. Részemről akkor is megéri, ha ez az én életemben nem fog még megtörténni. Valamit kezdeni kell a mostani helyzettel, és nem tudnék úgy tovább írni, hogy nem próbáltam meg mindent megtenni ezért.
A mindennapos háttérmunkáról csak pár szó, hogy képet kapjatok. Sajnos nem áll meg a lehetőségek, együttműködések állandó kutatásánál, vagy annál, hogy mennyi pénzébe, időbe és munkába kerül az Egyesületnek egy magazin működtetése, vagy a publikálások előkészítése, borítótervezés, lektorálás, tördelés. Amivel állandóan küzdeni kell, az a bürokrácia. Néha az az érzésem, az Egyesület legalább három tagjának be kellene költöznie a hivatalokba ahhoz, hogy valamit elérhessünk. Mindezt természetesen pénzkereső munka helyett, hiszen mint tudjuk, az ilyen életlopó hivatalok csak munkaidőben vannak nyitva…

Karcolat: Mi a véleményed a mai amatőr irodalomról, a könyvpiacról és az írók lehetőségeiről?

Kentaur: Talán már kiviláglott az eddigiekből, ezért megpróbálom rövidre fogni:
Lehetőség van, de kevés és nehéz. Lehet könnyedén is viszonylag ismert író valakiből, de ehhez nagyon jó kapcsolati rendszerrel kell rendelkezni, vagy pedig mázlistának kell lennie. Azok az írók, akik bármit megírnak, aminek épp keletje van, könnyebben megtalálják a helyüket, mint a határozott mondanivalóval „megáldottak”. Nincs is semmi baj az előbbiekkel, ők is kellenek. Viszont egy igazán ihletből alkotó, egyedi stílusú írónak nem lesz bejáratott helye, mivel valószínűleg valami újat fog kiadni a kezéből. Nem követi a divattrendeket, azaz a piac szemszögéből nézve „nem elég rugalmas”, nem piacképes. A kiadók nem fogják vele kockáztatni a jól felépített arculatukat, belefektetni pedig főleg nem fognak. A legnagyobb bajt itt látom. Régen sem volt kolbászból a kerítés, de szakma mára túlságosan is fogyasztói piac lett, ennek eszközeivel élnek, ennek szabályszerűségei uralkodnak rajtuk. Nagyon kevés az a kezdeményezés, amely ki mer próbálni valami mást, és még kevesebb, aki meg is teheti, mert van hozzá befolyása, tőkéje, hitele, hogy ne vesszen el a túltelített, pillanatnyi fogyasztási termékeket, sokszor „kínai minőséget” ontó többi között. Hogy a piacuraló könyvmultik egynyári íróiról, óriásplakáton reklámozott botrány- és celebkönyveiről (melyek mögött egy egész gárda áll) ne is beszéljünk. Mára külön szakma épült az „írós” divathullámra is. Nem tudom, ki mondta először, de igaz: a tízmillió író országa vagyunk. A kezdők, amatőrök könnyedén belefuthatnak nagyszerűnek tűnő ajánlatokba, melyek valójában arra mennek ki, hogy a bevétel a szerzőtől érkezzen, a könyvet eladni így már nem szükséges.

Karcolat: Senki sem ír egyedül. Egy jó író háta mögött is, többnyire lelkes csapat áll. Mit mondasz róluk, mit mondanál nekik?

Kentaur: Esküszöm, nem olvastam el előre ezt a kérdést, időrendben haladtam az interjúban…
Mint ebből is látszik, sokra tartom a Karcolatos kollégákat. Még azokat is, akikkel voltak összezördüléseim, mert a cél közös volt, legfeljebb a célhoz vezető helyes útban voltak nézetkülönbségeink. A SpiritArt is Karcosokból áll, ők azok, akik ugyanazt az utat választották, mint én.
Szép idők, rossz idők, gondok, kapcsolatromboló irigyek, közös tervek és közös célok, sok együttműködésés sok szép eredmény, küzdelem, néha egy kis veszekedés – mi mindent meg nem élünk együtt! Srácok, ez a kapcsolat már felér egy házassággal.
Ásó, kapa, nagyharang.

Karcolat: Mit üzensz az Olvasónak?

Kentaur: Legyetek velünk! Talán azt gondoljátok, az írók elsötétített szobákban születnek, fennkölt magányban, és ti csak fogyasztói vagytok annak, ami kikerül a kezük alól. Ez nem igaz. Az írók bennetek kelnek életre, és ti benne vagytok az írásokban, jobban, mint gondolnátok. Nem egészen értetek írunk, de mindenképpen általatok. Mi vagyunk az anyák, akik kínnal szülik meg, de ti vagytok az apák. Kettőnk kapcsolatából él a mű.
Néha úgy érzem, írni olyan, mint kimenni egy holdtalan éjszakán a pusztába, és teli torokból beleüvölteni a szélbe:
– Van ott valaki? Hall engem valaki? Válaszolj!
Kell, hogy velünk legyetek: mondjátok el a véleményeteket, fogjátok a kezünket, kerüljünk egymáshoz közel, mert jobb szeretnénk csak suttogni a titkot.

Karcolat: Köszönjük a kimerítő válaszokat, és további sikeres munkát kívánunk!

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2015-03-23 19:13 Sren

Sren képe

Te, Kriszti, „te, figyelj, haver!” Ide meg oda kerülni, művésznek lenni… Találtam neked valamit.
Mert odamész a Karcra. A góré eszik. „Én író akarok lenni!”- mondod. A szerk azt mondja: „Most? Vagy megvárja, míg lenyelem?!”
„Fülembe forró ólmot öntsetek…!” – „Az enyimbe is! Ölég!” :D
Lépcsőfokok, deckák vagy linóleum, beképzelt aktakukacok a bürómániájukkal, remek, hithű szerkesztők, kollegák, tehetség, kukacok ésatöbbi – csak a forma változik, a lényeg nem.
Nézd meg ezt. Van pár közös vonás, hm?:)
https://www.youtube.com/watch?v=_MabYqStyMQ&index=15&list=PLCD74C994051F...

Fogadd hálás köszönetem az interjúért. Ne haragudj, hogy nem tudtam még reagálni. Hogy a net elszáll, egy dolog, majd visszajön, de a régi vinyómért igazán kár, sok minden odaveszett, sok mindent kezdhetek elölről. De a hála megvan.:)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

k, 2015-03-24 09:48 Blade

Blade képe

"Nem úgy dűlt rá a festék.." ;)

sze, 2015-03-25 09:24 Kentaur

Kentaur képe

Köszönet, kétszer végighallgattam. :-D A dolgok tényleg nem változnak nagyon, legfeljebb abban, hogy ez mekkora mértékű, online mindent merünk.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

p, 2015-03-27 07:41 Roah

Roah képe

Kriszti! Megjöttem! :D

Két dolog! :)))

Förszt: írj!

Szeknd: egy olvasód örökké lesz. (Mindenkinek megvan a maga kereszt...olvasója. :)))

Csápolunk? ;)

https://www.youtube.com/watch?v=v2AC41dglnM

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."