Üres paródia

“A dolgok egyszerűen csak megtörténnek. Mi a franc.”

(Didactylos, a Korongvilág filozófusa)

“A tündérek csodálatosak. Ők előidézik a csodát.

A tündérek ámulatosak. Ők ámulatot keltenek.

A tündérek fantasztikusak. Ők fantáziálnak.

A tündérek elbűvölők. Ők elbűvölnek.

A tündérek varázslatosak. Ők elvarázsolnak.

A tündérek borzasztóak. Ők nemzik a borzalmat.”

(Terry Pratchett: Hölgyek és urak)

 

1,

Mi az a pastiche, anyu? – kérdezi a kislány az anyukájától. Az anyukának gondosan ügyelnie kell arra a kérdés megválaszolása közben, hogy ne használja a modern irodalomtudomány életidegen UFO-nyelvezetét. A kislánynak értenie kell a magyarázatot. És természetesen az olvasónak is.

A pastiche, akárcsak a paródia egy egyedi vagy különleges stílus utánzása, egy stílusbeli maszk viselése, egy holt nyelven való beszéd: de ez az effajta mimikri semleges művelése a paródia hátsó gondolata nélkül, szatirikus indíttatás nélkül, nevetés nélkül, a még lappangó érzés nélkül, hogy létezik valami, ami normális, amihez képest az, amit utánoznak, meglehetősen komikus. A pastiche üres paródia…” – írja Fredric Jameson A posztmodernizmus és a fogyasztói társadalom c. munkájában.

És most, miután Fredric Jameson megadta a kezdő lökést, bővebben kifejtem, mi is akar ez lenni. Mi az a pastiche?

 

2,

A pastiche nem ragaszkodik az eldeformált mű szövegének megtartásához. A pastiche úgy teszi fölismerhetővé az utalt szerzőt, hogy imitálja annak stílusát. Az imitáció középpontjában nem a szöveg áll, hanem a szerző egyéni stílusa. A pastiche a paródiával ellentétben nem a szöveget torzítja el, hanem a stílust. Gérard Genette, francia irodalomtudós és Karinthy Frigyes, magyar író úgy is nevezi a pastiche-t, mint irodalmi karikatúra. Genette azt állítja, hogy a pastiche kizárólag imitál, és egyáltalán nem transzformál, de azt nem veszi figyelembe, hogy az imitáció egyfajta transzformáció. A pastiche bár nem a szövegre fókuszál, hanem az író stílusára, ettől függetlenül beépítheti az eldeformált műbe a szerző szavait, kifejezéseit, szófordulatait. A pastiche formális kényszerek és jelentésváltoztatási szándék hatására átalakítja a szöveget.

 

3,

A pastiche tartalmazhat jóindulatú értelmező mozzanatot (tiszteleghet a szerző és/vagy a műfaj előtt) és rosszindulatú értelmező mozzanatot (dekonstruálhatja a szerzőt és/vagy a műfajt). A pastiche lefokoz. A komolyat, a hivatalosat, a fennköltet, az elfogadottat, a tudatosat, a szellemit, a világraszólót, a fenségest transzportálja a humorosba, a szatirikusba, a groteszkbe, az abszurdba.

Ami nagyobb volt, most kisebb lesz.

Ami kiemelkedő volt, most átlagos lesz.

Ami arisztokratikus volt, most falusi-kisvárosi lesz.

Ami fennkölt volt, most kisstílű lesz.

Ami pátoszos volt, most alpári lesz.

A nagy, kiemelkedő, arisztokratikus, fennkölt, pátoszos úrhölgy belenéz a tükörbe, hogy meglássa a kicsi, átlagos, falusi-kisvárosi, kisstílű, alpári kurtizánt.

A pastiche a stílussajátosságokból kizárólag a modorosságokat hangsúlyozza ki, és az eseménysort önmaga visszájára módosítja. A súlyos sztorinak megszületik a súlytalan testvérpárja. A hitvány sztori/a szemtelen öcs megkérdőjelezi a fajsúlyos sztorit/a daliás bátyót.

 

4,

Guld Ádám szerint a Madonna-jelenségben megnyilvánul a pastiche. Madonna egy olyan posztmodern művész, aki a korábbi korok alkotásainak töredékeit szokatlan formában párosítja össze. A szokatlan formában összepárosított töredékek a „művésznő” kezei alatt új jelentést kapnak. Az Erotica egyszerre figurázza ki a film noirt, a kortárs pornográfiát, az avantgárd erotikus művészetet, a vallási normákat és a hollywoodi ikonokat. A felsorolt elemek cél nélkül tűnnek fel a klipben. Megjelenésükhöz nem kapcsolódik kritikai magatartás és határozott jelentéstartalom. Az egyén a befogadás során tulajdonít nekik jelentést és értelmet. A pastiche szorosan kapcsolódik a személyiség halálához és a nosztalgiázáshoz. A személyiségnek, mint önálló individuumnak kampec. Tucatnyian elfordultak a jelentől, és egy idealizált, megszépített, kliséket sem nélkülöző múltba menekültek. Mindebből kifolyólag Madonnának, mint posztmodern sztárnak nem feladata, hogy megtalálja az önálló hangvételt a közönségével. Mivel a posztmodern korban lehetetlenség létrehozni valódi újdonságot, ezért Madonna a korábbi korszakokhoz fordul, és azokat imitálja.

Guld Ádám (nem kicsit) túlértékeli Madonnát.

Madonna nem posztmodern művész, aki tudatosan alkalmazza a pastiche-t. Valószínűleg a műfaj létezéséről sem tud, és a fogalomról sem hallott soha életében. Madonna egy dalszámában vagy egy videoklipjében sem énekel a személyiség haláláról - az, aki ilyen erős individualizmussal rendelkezik, nem is fog ilyen kérdésekre választ keresni. Az egész gondolatkísérlet kizárólag arra jó, hogy megmagyarázza, miszerint Madonna művész – miközben nem az.

Madonna maga egy pastiche, egy üres paródia, amit felesleges komolyan venni.

 

5,

Fredric Jameson szerint az üres paródia jelentős műfaj a posztmodernizmusban. Az irodalom széttöredezettsége megszűnteti annak lehetőségét, hogy kifigurázzunk privát nyelveket és szokatlan stílusokat. A pastiche a paródiával ellentétben nem kíván nevetést kelteni az olvasókban. A világban már nem lehetséges a stilisztikai újítás. Az újítás hiánya miatt kizárólag a halott stílusokat imitálhatjuk. A pastiche többféle anyagból készíti el művét. A pastiche egy semleges gyakorlat, mely szükségszerűen nem komikus és nem kritikus a forrásával szemben.

A pastiche fontos aspektusa az ön-tudatosítás. Terry Pratchett egy ilyen semleges gyakorlat során teremtette meg a Korongvilágot. A Korongvilág-ciklus szövegei információkat tartalmaznak a megalkotott világról. Az elmélyült olvasó részletesen megismerheti a Korongvilág teremtés-történetét, Ankh-Morpork társadalmának szokásait, a Viharisten követőinek vallásos hiedelmeit. A szövegben elhelyezett információk segítenek az olvasónak a fikcionális táj koherens képének kialakításában. Az olvasó az információk birtokában kizárhatja a kételyeit és belefeledkezhet a történetbe annak a kockázata nélkül, hogy valami váratlan visszarántja őt a valóságba. Ez így lenne, ha Terry Pratchett nem alkalmazna a műveiben ön-tudatosító kijelentéseket…

Az ön-tudatosító kijelentés jelez az olvasó felé, hogy ő valójában egy szöveget olvas. Az ön-tudatosító kijelentés lerombolja azt, amit a szöveg nagy elbeszélésként megkonstruált. Egyetlen öntudatosító kijelentés elég ahhoz, hogy elsöpörje a szöveg eddig kialakított nagy elbeszélését. Egy szövegben, mely a pastiche produktuma, az ön-tudatosítás a történet végéig megmarad, megakadályozva, hogy egy valódi nagy elbeszélés megkonstruálódjon. Az olvasó öntudatlanul is ezek után a parodizált eredetit keresi. A különféle szövegek közötti kapcsolatokon, az intertextuson belül viszont egyik szöveg sem eredeti. Az olvasó öntudatlanul keres egy teljes reprezentációs folyamatot és egy totalizáló modellt, hogy az eredendő posztmodern ellentmondásokat feloldja, de fáradozása hiábavaló. A Korongvilág-ciklus hemzseg az intertextuális utalásoktól, amik állandóan szembesítik az olvasót a posztmodern ellentmondásokkal. Az imitált szövegek szerzőinek a megállapítása sok esetben problematikus, és az értő szem fel sem ismeri a másolt szövegek forrását. Terry Pratchett “egy eredet nélküli mezőt rajzol át – legalábbis olyat, amelynek forrása nincs, kizárólag nyelve van.” (Roland Barthes) Intertextuális természetük markánsan a végtelen szövegtérben helyezi el a pastiche-t.

A Korongvilág-ciklus egészét tekintve parodikus, az individuális szövegek viszont pastiche-k. A ciklus legtöbbször hivatkozott szerzője J. R. R. Tolkien. A Tolkien-életmű erősen befolyásolt gyakorlatilag minden egyes fantasy regényt, mely ezen életmű megjelenése óta kiadásra került. A Korongvilág lakói ironikusan utalnak a Tolkien-szövegek stílusára és tartalmára. A törpék, trollok, tündérek és emberek szabadon kapcsolatba lépnek egymással a Pratchett-féle Korongvilágon és a Tolkien-féle Középföldén. A fantasy írók többsége a törpe, troll és tünde fajok leírását a Tolkien-életműre alapozza annak ellenére, hogy Tolkien irodalmi megjelenése előtt is léteztek ezek a fajok a köztudatban. Terry Pratchett a tolkieni kovenciók parodikus imitációjával, vagyis a pastiche posztmodern eszközével igyekezett kitörni a Tolkien-tradícióból.

Nézzünk erre példákat:

A, A Tolkien-féle Középföldén a trollok erőszakos teremtmények, akik minden alkalmat megragadnak, hogy egy törpéből vagy egy emberből falatozzanak. A Pratchett-féle Korongvilágon a trollok efféle magatartását törvényekkel tiltja a Szilikon Anti-Rágalmazás Liga, melynek megszegése komoly következményeket von maga után.

B, A Babóból ismert Smaug sárkány Bard általi megölésének sekélyes pastiche-eként jelenik meg a sárkány lemészárlására tett kísérlet az Őrség! Őrség! c. Pratchett-regényben. Kolon főtörzs a szerencsenyilával a sárkány sebezhető pontjára céloz, miközben az jár a fejében: “végső, kétségbeesett, egy-a-millióhoz esély”. Az „egy-a-millióhoz esély” racionális töltetet ad Tolkien egyik tipikusan heroikus szcenáriójának. Terry Pratchett a sárkányölés heroizmusának dekonstruálásával, vagyis a pastiche posztmodern eszközével kiforgatja a high fantasy konvencióit.

C, A pastiche tetten érhető a szereplők leírásánál is. Hrun, a Barbár erős, céltudatos – és hülye! (No comment!)

D, Az ankh-morporki városi őrség gyakorta működik a detektív történetek pastiche-ként. Kadar kapitány házának ablaka alatt neonreklám világít, mely elem a régi detektívfilmekben is előjön. A pastiche a regénynek a műfajok sorában kijelöli a helyét: az Őrség-sztorik esetében a műfaj a detektív történetek. Az Őrség-regények különlegességét az adja, hogy nem kimondottan parodikusak. Az Őrség-regények annyibban nem lógnak ki a Korongvilág-ciklusból, hogy tartalmaznak pastiche-elemeket, de a szövegek szerkezetében csupán halványan érződik. A Fegyvertársak c. regénye például kimondottan detektívtörténet, mivel adva vannak a mű elején a rejtély elemei, a történet végén pedig felgöngyölítik a talányt. A Fegyvertársak nem csupán fantasy, hanem detektívregény is. A mű annyiban is érdekes, hogy kevés humoros elemet tartalmaz, inkább a rejtélyre fókuszál. A kortárs detektív fikciót Terry Pratchett Ankh-Morporkba helyezi.

E, Pratchett a szatíra eszközeivel pengeélre állítja a faji feszültséget és a rendőrség városon belüli viszonyát az etnikumokkal. Egy törpe meggyilkolása hatására etnikai feszültség támad a törpék és a trollok között. Egy troll jogtalan letartóztatása csak elmélyíti a feszültséget: “Annyi bűnügy oldódik meg szerencsés baleset folytán – autók véletlenszerű megállításával, egy véletlenül meghallott megjegyzés által, a megfelelő nemzetiséggel rendelkező egyén által, aki történetesen a bűntény helyszínétől öt mérföldes körzetben tartózkodott alibi nélkül…”. A faji előítéletek egy olyan téma, ami nem igazán illik a fantasy tematikus keretei közé, - de Terry Pratchett nem foglalkozik vele!

 

6,

A posztmodernizmus egyik jellegzetes vonása a különféle szövegek közötti kapcsolatok, az intertextualitás. A posztmodern művész átlépi a határt a hagyományok, műfajok és formák között. A posztmodern művész számára a magas és a populáris kultúra stílusok és utalások gyűjteménye. A posztmodern művész azért merít a hatalmas gyűjteményből, és azért keveri össze az egymáshoz nem illő elemeket, hogy relatívizálja a magas művészet kivételezett helyzetét. A pastiche, mely a komikum és a gúny nélkül keveri össze az egymáshoz nem illő elemeket, a posztmodernizmus kedvelt kifejező eszköze.

Baz Luhrmann William Shakespeare's Romeo+Juliet c. adaptációja és Julie Taymor Titus c. darabja a Shakespeare-pastiche tipikus példái, ahol az említett két rendező a groteszk eszközeivel formálta át az eredeti drámákat. Azzal, hogy a Shakespeare-pastiche visszájára fordítja a Shakespeare-drámákat, akaratlanul megsérti Shakespeare nagyságát. Kigúnyolja azokat a módszereket, amellyel népszerűsítik, korszerűsítik, trendivé teszik Shakespeare-t a nagyközönség számára. A Shakespeare-pastiche jelentős helyet foglal el a shakespeare-i kultúrtörténetben. A semleges gyakorlat során azokat a pop-imidzseket használják, amelyek a ma közönsége műveltségének alapvető részét képezik. Shakespeare új jelentőséget kap a tömegkultúra fogyasztóinak a tudatában. A Shakespeare-pastiche a shakespeare-i életművet átalakítja, újragondolja, az adott korhoz igazítja – egy új Shakespeare-t ad nekünk. 1900 és 2000 között tucatnyi Shakespeare-filmet forgattak, beléptünk egy új évszázadba, és a filmes interpretációk száma tovább növekszik.

 

7,

„Fölkerestem a leghíresebb piktorokat, és nehéz aranyakat fizettem nekik azért, hogy tanítványukká fogadjanak. De nem volt mit tanulnom: bármit rövid, hihetetlenül rövid idő alatt megfestettem, bármely mester bárminő művét könnyedén lemásoltam, oly hűen, hogy nem lehetett megkülönböztetni az eredetitől. Csak egyet nem tudtam: olyasvalamit festeni, ami nincs, amit nem látok szemeimmel, hanem csak elképzelem.” – olvasható Orbán János Dénes X. Y. B., az újraíró c. elbeszélésében.

A pastiche egy kiteljesedett stílus, egy kanonikus mű, egy sajátos művészi megoldás lemásolása a képzőművészet szemszögéből. 1677-ben vezették be a pastiche-t, mint képzőművészeti műszót. Azon festőkre alkalmazták, akik eltérő művészek stílusjegyeit másolták és keverték. A francia kulturális diskurzus olyan alkotásokra használta a pastiche műszót, amik nem voltak eredetiek és nem voltak másolatok.

A pastiche kétségbe vonja az eredetiséget, az egyediséget, a szerzői jogokat. A pastiche utal a történetiségre és lebontja a megmerevedett kulturális kánonokat. A pastiche rálátást nyújt a múltra és a jelenre. Lehetőséget teremt a művésznek, hogy a diskurzusban állva szóljon a diskurzushoz, nem kockáztatva, hogy az beszippantja őt. A pastiche párbeszédes viszonyt teremt a művész és a közönség számára az azonosulás és a távolságtartás között. Az eredeti pontos másolásakor a művész a diskurzusban állva beszél a diskurzushoz. A pastiche egy olyan eljárás, ami jelzi a művészeti tudatosságot, a történetiségben-benne-lét fokát és a kifulladó eredetiséget.

A Coen-testvérek Az ember, aki ott sem volt c. filmje egy korszak bemutatásának a pastiche. A Coen-film kiindulópontja az Amerikai Egyesült Államok 1950-es éveinek a mozi- és tévéfilmek által közvetített bemutatása. Amellett, hogy szerepelnek benne a korszak jellemző autói, lakásai, ruhái, olyan 50-es évekbeli jelenségekkel találkozhatunk, mint a földönkívüliek látogatása, az elfojtott homoszexualitás és a halálraítélt bűnöző kivégzés előtti gondolatai. A főhős, Ed Crane a körülmények szerencsétlen alakulása során az akarata ellenére elkövet egy gyilkosságot. Áldozata Dave, aki Ed feleségének egyszerre a főnöke és a szeretője. A gyilkosság vádjával Ed feleségét, Dorist tartóztatják le. Ed bevallja a gyilkosságot az ügyét vállaló sacramentói sztárügyvédnek, Freddy Riedenschneidernek, aki viszont nem hisz neki.

Az ember, aki ott sem volt egy pastiche, ami film noir-nak hazudja magát. A film noir a „fekete film” francia elnevezése. A filmstílus különösen a hollywoodi bűnügyi filmeket jellemezte. A bűnügyi filmek nem csupán a rejtélyfejtéssel, de az ambivalens erkölcsök ábrázolásával és a szexuális motivációk sejtetésével igyekeztek a televíziók és mozik képernyőjéhez szegezni a nézőket. A kontrasztos fekete-fehér képi világ gyökerei visszanyúlnak a német expresszionista fényképezésig. A klasszikus noir stílus születési helye Amerika, születési ideje a nagy gazdasági világválság ideje. A film noir filmeknél a cselekmény szigorúan a nagyvárosban játszódik, a kamera szigorúan a metropoliszt mutatja. Az első film noir-ban, az 1941-es A máltai sólyom c. filmben debütált először Humphrey Bogart elegánsan cinikus magándetektív karaktere, ami később a bűnügyi filmek kulcsfigurájává nőtte ki magát. A narrációt, a jazzt és a városi neonfényeket a bűnügyi filmek zsánerének tartják annak ellenére, hogy az 80-as években készült paródiák miatt épültek be a mai köztudatba.

Ann Nirdlinger, Dave felesége és Ed Crane között zajló párbeszéd valójában a bűnügyi filmek dialógusának a másolata, amire jól rámutat a film noir világítástechnikája és karakter-építkezése. A keretek és a díszletek észveszejtő aprólékossággal és pontossággal vannak megtervezve. Ann arról mesél, hogy ő és a férje kapcsolatba kerültek a földönkívüliekkel, s valószínűleg a „harmadik típusú találkozás”-nak is köze van a férje halálához. A paranoiás sci-fi betétnek nem lenne jelentősége, ha a film ejtené ezt a szálat. De nem ejti: Ed később az újságban egy fényképes cikket olvas a témáról, és a film vége felé egy repülő csészealj húz el az égbolton. A sci-fi betét arra szolgál, hogy Az ember, aki ott sem volt c. film megkülönböztesse magát a többi, film noir elemeket használó bűnügyi filmektől, vagyis utaljon a pastiche mivoltára. A „földönkívüli” történetszál által a filmben szemlélhető lesz a film noir világítás- és díszlet-technikája. Ahhoz, hogy egy pastiche-t értelmezni tudjunk, ismernünk kell a pastiche által használt forrásokat, ami magában foglalja a művet, a szerzőt és a stílust. A pastiche csak akkor értékelhető és élvezhető, ha érzékeljük azt a különbséget, ami az eredeti és a másolt között feszül.

Az 1970-es és 1980-as években gyártott neo noir bűnügyi filmeket vette példának az amerikai kultúrateoretikus, Fredric Jameson, mikor a pastiche-t elemezte. Különösen érdekelték a nosztalgiafilmek, melyeket egy sztereotipikus múlt pastiche-feldolgozásának tekintett. Jameson szerint a korszak legfőbb jellemzője, hogy elveszett belőle a történelem és a történetiség érzéke. A korhű dívat és a vizuális-elemek lehetővé teszik, hogy a valóságos történelmi időn kívülre kerüljünk és az örökérvényű 40-es évekbe jussunk. A Testmeleg c. neo noir tökéletesen megidézte az 1940-es években kialakult műfaji múltat annak ellenére, hogy 40 évvel később készült.

Az 1970-es és 1980-as években gyártott neo noir bűnügyi filmek nem reflexív módon alkalmazták a műfajokat avégett, hogy a formulákkal azonosuljanak és a formulákat újraértelmezzék. Az 1990-es években készült bűnügyi filmek már nem azért utaltak a film noirra, hogy a jól ismert formulákat átértelmezzék, hanem szükségszerűen felidézték a hordozott kulturális kódokat. Az 1940-s film noir és az 1990-es neo noir előszeretettel foglalkozott az egzisztenciális szorongással és a nemi viselkedésmódokkal. Az 1970-es és 1980-as neo noir legfeljebb csak érintőlegesen foglalkozott ezekkel a témákkal. Az eszmefuttatást követve úgy kellene tekintenünk a neo noir filmekre, mint pastiche alkotásokra – ami azért lenne hibás következtetés, mert valójában kevés alkotás törekedett arra tudatosan, hogy pastiche legyen. Virginás Andreával ellentétben én például nem tekintem pastiche-nak a Kínai negyed c. Polanski-filmet.

A pastiche előnye az, hogy hatalmas szabadságot ad az alkotónak. A pastiche hátránya az, hogy túl képlékeny fogalom, amit ezért bármilyen alkotásra rá lehet húzni. Ha Bruce Willis rákacsint a nézőre egy akciófilmben, akkor a film nem kísérel meg a műfajra reflektálni és nem kísérel meg távolságot tartani a műfajtól. Bruce Willis kacsintásától még nem lesz egy film pastiche. Ha minden szembejövő alkotásra rábiggyesztik a pastiche címkét, egy idő után kiüresedik a fogalom.

 

8,

A pastiche, mivel a posztmodern része, nem foglal állást az értékekkel kapcsolatban. A pastiche egyik legfőbb jellemzője az értékhiány. A pastiche az egyéni művészi megoldás reprodukciója. Mondhatni „a pastiche paradoxon, amely az egyénit-eredetit átemeli a műfajiságba és beemeli a történetiségbe.” (Tarnay László) Törvényszerűen nem mindig így zajlik a folyamat. A bahtyini polifóniában az eltérő beszédmódok egymást utánozzák, egymást figurázzák, egymás mellett szólnak. A pastiche semlegesít minden álláspontot. A pastiche köztes állapot azonosság és távolságtartás között. A pastiche a néző háttértudását felhasználva nem kínálhat új paneleket. A pastiche eljárás, ami nem lehet panel. A panelon működik az eljárás. A panelon működik a pastiche. A panel alatt értjük a felismerési kliséket és a felismerési mintázatokat.

 

9,

Szerintem ebből semmit sem értett meg a kislány!

 

Elhasznált szak(?)irodalom:

Christopher Bryant: Posztmodern paródia Terry Pratchett Korongvilág-regényeiben

Fredric Jameson: A posztmodern, avagy a késői kapitalizmus kulturális logikája

Guld Ádám: A Madonna-jelenség és a sztárság konstituálódása a posztmodern médiában

Tarnay László: A film noir, mint a modern(izmus) redukciója

Virginás Andrea: A modernizmus lenyomatai posztmodern műfajfilmekben

 

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2011-07-09 18:18 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Hiányolom, hogy kell kimondani a "pastiche"-t. Mert olaszból jön a kifejezés, de angol Wiki nem fordítja, vagyis angolul mondatná...
Mivel a cikk elektronikus, hiányolom a linkeket. Ez nem csak megkönnyíti, náhol tényleg értelmezhetővé teszi az amúgy kissé száraz szöveget.
Bár üres paródia, a nem-komikusságra teszed a hangsúlyt, azért a végén a csattanó lehetett volna humoros.

Összességében ez egy tisztes cikk, de rossz helyen van. Egy irodalmi, irodalom-elméleti újságban (szigoúan nyomtaott fomárban!) megállná a helyét, hizsne megvan a közönség, a háttértudás, kialakulhat az összekacsintás, hogy "igen, én értem, miért így beszélsz erről, miért nem tisztázod az alapokat". Azonban ez egy "nyitott műhely", itt nincs mindenkinek, sőt, ha szabad megjegyeznem, éppen az elenyésző kisebbségnek van olyan háttértudása, olyan irodalomelméleti alapjai, hogy ezt a szöveget értelmezze. A cikk így halott marad.
Nem tudom, mennyire megalkuvás önmagaddal szemben, de mi lenne, ha valamivel khm... "publikusabb" formában írnál? Amolyan újságírói stílus, kicsit mindenkihez szóló, kicsit magyarázó... didaktikus ugyan, de legalább megvan az a lehetőség, hogy tanárként tekintsenek rád. :) Ez persze nem erőltetés, jó ez a forma is, de lehet, hogy úgy a gondolataid szélesebb tömegekhez is elérnek, és nem csak a mondatokat látják, majd félúton abbahagyják, hanem akár még el is gondolkodnak rajta, hiszen megrtik, mit akartál mondani. Márpedig ez a vita alapja.
Így csak egy légües térben keletkezett cikknek tűnik. Holott nem ez lenne a szerepe.

_____________________
Dr. Bloody Dora

szo, 2011-07-09 21:46 krystohans

krystohans képe

 Csatlakozom a kislányhoz.

Kb. ott a negyedik pontnál kellett volna sürgősen abbahagyni, mert bár szegény kislánynak ez a kultúrsokk is elég lett volna erre az életre, ami utána jön, az már a gyámhatóságra tartozik.

Aki nem tudja elkülöníteni az alkotóművészt az előadótól, annak tényleg nehéz lehet a posztmodernt a maga elemi újraalkotó valóságában felismerni. Írhatna itt Madonna fodrászáról, ruhatervezőjéről, sminkeséről, koerográfusáról, klipprendezőjéről, de csak azért, hogy Guld Ádámnak (nem kicsit) be lehessen szólni, kár volt hibás terepen egy korszakalkotó előadót leértékelni.

Terry Pratchettet olvasni is kéne, és akkor nem történne meg az a kényes malőr, hogy a klasszikus fantasy elemeken megcsusszanva egyenesen egy Tolkien imitátorrá nevezzük ki a korszak egyik legnagyobb társadalomkritikusát, aki a szerencsénkre filozófiai meglátásait a kedvenc irodalmi műfajunk eszközeivel adja át. Hrun pedig Robert E. Howard  - még Tolkien előtti - figurájának irodalmi karikatúrája, de aki olvasta az Érdekes idők című könyvet, az nem írná róla hogy "hülye", hacsak...

"A faji előítéletek egy olyan téma, ami nem igazán illik a fantasy tematikus keretei közé, - de Terry Pratchett nem foglalkozik vele!" - Kedvesem, ha már nem olvastad a Gyűrűk Urát, legalább a filmet nézd meg! Miért is állt össze a Gyűrű Szővetsége? Tudod milyen etnikumot hívnak Magyarországon orkoknak? Nos ennyit az illetlen tematikáról!

A filmelemzésekbe itt már bele se megyek, mert egyrészt igencsak kihallom belőle az ollócsattogást, másrészt én olyan magasságokik már nem tudok ennyi gyomros után feltekinteni, hogy egy szórakoztató- és művészfilmekből kavart turmixot még egy etapon belül tudjak értelmezni popzenével és lektűr irodalommal. A Rómeó + Júliánál amúgy is megakadtam, mint nylonzacskó a szögesdróton, mivel az a film az eredti Shakespeare szöveget adja elejétől a végéig, és le voltam döbbenve a filmes megoldásain. Nekem eddig eszembe sem jutott groteszk sértegetésként gondolni rá.

Megyek babázni.

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór

 

v, 2011-07-10 12:44 Pash Cutter

Pash Cutter képe

Kedves Krysto Hans!

"Aki nem tudja elkülöníteni az alkotóművészt az előadótól, annak tényleg nehéz lehet a posztmodernt a maga elemi újraalkotó valóságában felismerni. Írhatna itt Madonna fodrászáról, ruhatervezőjéről, sminkeséről, koerográfusáról, klipprendezőjéről, de csak azért, hogy Guld Ádámnak (nem kicsit) be lehessen szólni, kár volt hibás terepen egy korszakalkotó előadót leértékelni."

Nem tanulmányt próbáltam írni, hanem esszét. Az esszé pedig megengedi az egyéni véleményt. Persze leírhattam volna, miért tartom "üres paródiá"-nak Madonnát, de akkor egy egészen más témához jutottam volna. Kimondottan Guld Ádám cikkére akartam reagálni. De ebben megkövetlek: ez a fejezet érdemelhetett volna bővebb kifejtést.

"Terry Pratchettet olvasni is kéne, és akkor nem történne meg az a kényes malőr, hogy a klasszikus fantasy elemeken megcsusszanva egyenesen egy Tolkien imitátorrá nevezzük ki a korszak egyik legnagyobb társadalomkritikusát, aki a szerencsénkre filozófiai meglátásait a kedvenc irodalmi műfajunk eszközeivel adja át. Hrun pedig Robert E. Howard - még Tolkien előtti - figurájának irodalmi karikatúrája, de aki olvasta az Érdekes idők című könyvet, az nem írná róla hogy "hülye", hacsak..."

Szó sem volt arról, hogy Terry Pratchett kizárólag Tolkien-imitátor lenne. Az angol szerző a Tolkien-tradíció dekonstruálására vállalkozott, de az életműve nem csupán erről szól, hanem többről pl. kemény társadalomkritikáról és súlyos filozófiai kérdésekről. Ezt nem is tagadtam. Amúgy maga Christopher Bryant állította Pratchett-ről, hogy a Tolkien- és Howard-tradíciót dekonstruálta az életművében. Ha gyanakodva tekintesz az irodalomtudományra, mint tudományra, és éles kritika alá veszed bizonyos kijelentéseid, jogod van hozzá, sőt igazad is van. De Bryant azon állítása, hogy Pratchett a howardi és tolkieni hagyományt a feje tetejére állította, nekem híhetőnek és elfogadhatónak tűnik - természetesen lehet cáfolni, hiszen az irodalomtudomány nem egzakt tudomány. Nagyon nem az!!!

""A faji előítéletek egy olyan téma, ami nem igazán illik a fantasy tematikus keretei közé, - de Terry Pratchett nem foglalkozik vele!" - Kedvesem, ha már nem olvastad a Gyűrűk Urát, legalább a filmet nézd meg! Miért is állt össze a Gyűrű Szővetsége? Tudod milyen etnikumot hívnak Magyarországon orkoknak? Nos ennyit az illetlen tematikáról!"

Az, hogy a TomCat vezette Bombagyár a cigányságra használta az orkok kifejezést, a téma szempontjából lényegtelen. (A zsidókat meg elnevezték babónak.) Az, hogy egy adott szubkultúra fantasy kifejezéseket használt bizonyos etnikai csoportok megnevezésére és a politikai korrektség kigúnyolására, nem tartozik az irodalomtudományra. Tolkien például biztosan nem etnikai értelemben használta az orkokat és a többi fantázialényeket. A fantasy irodalom kevés szerzője merészel politikai témát bevinni a fantasy irodalom területére. (Berke Szilárd maga büszkélkedett azzal, hogy a magyar fantasy területe mentes a politikától, és ennek ő kimondottan örül.) Arra utaltam ezzel, hogy Pratchett a faji előítéletekkel olyan témát vezetett be a fantasy területére, ami tőle idegen... vagyis idegennek látszik, hiszen a fantasy egy olyan műfaj, ami bármilyen témát fel tud dolgozni, bármilyen gondolatot meg tud fogalmazni és bármilyen érzelmet ki tud fejezni (ezt hülyeség is lenne tagadni).

Valójában nem értem, itt mibe kötsz bele!

A "kedvesem" kifejezés pedig mit takar? Gúnyolodsz vagy udvarolsz? Tudtommal nem állunk egymással intim viszonyban! :) Egyáltalán miért gúnyolodsz? Gyülölsz és megvetsz? És ha igen, ezt mivel érdemeltem ki? Egyáltalán érdemes a személyeskedések szintjére elmenni? (Szerintem nem.) De ha valami bajod van velem, (és a stílusból ez lejön), akkor szívesen venném, ha őszintén az arcomba vágnád.
Vagyis...
 ... miért gúnyolódsz?
... miért vetsz meg?
... miért sajnálsz le?
 ... miért gyűlölsz?
... mi bajod van velem?
... egyáltalán, mi ez a személyeskedés?
Örülnék, ha őszintén válaszolnál

Kis személyeskedést pusztán önvédelemből megengedek magamnak. Különös a számomra, hogy egy olyan író intéz ellenem álintellektuális kritikát, akinek egyrészt az életműve... hmm, enyhén szólva... úgy-ahogy olvasható, másrészt kizárólag a kapcsolati tőkéjének köszönheti, hogy halványgyenge módon jelen van a magyar fantasy irodalmi köztudatban. Először nézz tükörbe, kedvesem, utána nyisd ki a szádat!

Mindezt pedig azért engedem meg magamnak, mivel a "kritika" a személyemnek szólt, nem pedig az írásomnak.

Még egyszer: mindezt nem írtam volna le, ha nem kényszerített volna a "vitapartner" önvédelemre.

"Ez lehet a bunkók városa, de nem a barbároké"
(Stephen King: Hasznos holmik)

v, 2011-07-10 14:00 krystohans

krystohans képe

 A "kedvesem" próbált kicsit lazítani azon a súlyos sejtésemen, hogy a kategórikus tévedést, miszerint a fantasyban nem jellemző a faji előítélet, azért írtad le, mert még nem olvastadvagy láttad a Gyűrűk Urát, amiben kimondottan fajok állnak egymással szemben, faji előítéletek szülnek súlyos konfliktusokat, egyes fajok alapból bűnözőként kerülnek bemutatásra: pl. az általad is említett trollok. 

Mindezeken túl, a fantasy irodalom egyik klasszikus eszköztára a kelta mitológiából átmentett lények szerepeltetése, ezek ellenérzéseivel az emberrel szemben, Terry Prachett ehhez az általános eszköztárhoz nyúl, nem kimondottan Középfőldéhez. Ha már epigont keresel, ajánlom Terry Brooks regényciklusát.

Olvastam már olyan meglátást is, ami szerint Tolkien kimondottan a második világháborús konfliktusélményét dolgozta bele a regényciklusába, az adott politikai szembenállásokat szépen rávetítve Középföldére.

A faji előítélet amúgy társadalmi probléma, önmagában álló politikai kérdést csak erre hajlamos politikusok tudnak kreálni belőle.

Személyeskedés: gyönyörű példáját mutattad be a válaszodban. Részemről - bár feldúltak az olvasottak - nem óhajtottam azon túl menni, mint amit a szöveg mögötti elkövető ténye megkövetelt,  továbbra sem kívánok kitérni kapcsolati tőkére és eddigi tudományos, publikációs tevékenységre, maradnék ennél a cikknél. Bár messzire szaladtál az irántad való érzelmeim megítélésében, talán elhiszed, ha leírom: a válasz után már nem tartalak kedvesnek. A gyűlölet, sajnálat, megvetés, stb. pedig egyáltalán nem jellemez irányodban.

Véleményem továbbra is az, hogy elsődleges gondja a cikknek, hogy hiányzik a primer adatgyűjtés, túl sok a mások okoskodásából átvett előítéletes meglátás, ami nálam nagyon ütközik az eredeti műből származó tapasztalataimmal. Ezt a meglátásomat vagy megtartom magamnak, és "nem nyitom ki a számat", vagy leírom, de sajnos akkor nem tudom miként sterilizálhatnám úgy, hogy véletlenül se érintse meg a lelkivilágodat a kritikai hangvétel. Minthogy azonban a tükörbe tekintve sem láttam a homlokomra írva, hogy "Kussolj, Kiss Tamás!", csak azt tudom ajánlani, hogy vagy te vonatkoztasd el az írásodra született kritikámat a személyiségedtől, és próbáld meg építő jellegúnek felfogni, vagy publikálj ott, ahol nekem kuss van, és ha olvasom is a cikkedet, a véleményemet kénytelen leszek megtartani a szűkebb környezetemnek.

Esetleg kérhetsz cenzúrát az oldal fenntartóitól, néha ez is működik. Ha az irodalmi kritika átmegy személyeskedésbe, megkapjuk kéretlenül is.

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór

 

v, 2011-07-10 14:16 Bloody Dora

Bloody Dora képe

"Olvastam már olyan meglátást is, ami szerint Tolkien kimondottan a második világháborús konfliktusélményét dolgozta bele a regényciklusába, az adott politikai szembenállásokat szépen rávetítve Középföldére."

Tolkien is olvasta és kategorikusan tagadta. Persze aki sokat ágál egy téma ellen, az csak megerősíti annak az igazát... szegény Tolkien. Ő tényleg elhitte, hogy minden ilyentől menteset írt. (Azt beismeri, hogy az I. világháborús élményeiből a Megye megtisztításához felhasznált egy képet.)

 

A személyeskedést, megsértődést pedig kérem befejezni. Én utálom törölni a hozzászólásokat, inkább mindenki kérjen bocsánatot a másiktól, aztán zárjátok le a vitát, mint két értelmes emberhez illik.

_____________________
Dr. Bloody Dora

v, 2011-07-10 15:54 krystohans

krystohans képe

 Elnézést kérek a "kedvesem" megszólításért, annak minden félreérthető aspektusával egyetemben!

 

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór

 

v, 2011-07-10 16:40 Pash Cutter

Pash Cutter képe

Nem kivánok belöle ügyet csinálni, viszont szeretném tisztázni a kérdést.

Különös, hogy a második válaszodban már nélkülözöd a személyeskedő részeket. Ha az elején ilyen tárgyilagos kritikát kaptam volna a cikkemre, nem védekeztem volna. Mert fenntartom: védekeztem. Tudod, ha megdob valaki hogolyóval, viszonzom. Már csak a játék kedvéért is.

Néhány hógolyó:

 

"Terry Pratchettet olvasni is kéne..."
(feltételezed, hogy nem olvasok Pratchettet)

Olvastam Terry Pratchettet. Kevés művét. Azt a kevés művét használtam fel a cikk során. Mást nem is használhattam volna fel. Olvastam A mágia fénye, A mágia színe, Kisistenek, Őrség! Őrség!, Fegyvertársak c. regényeit. Ezen Pratchett-művek voltak az én viszonyítási pontjaim.
 

"de aki olvasta az Érdekes idők című könyvet, az nem írná róla hogy "hülye", hacsak..."

(feltételezed, hogy nem olvastam az Érdekes idők c. könyvet)

Hacsak... Fejezd be a mondatot! Hacsak nem olvasta az Érdekes idők című könyvet. És igen, nem olvastam az Érdekes idők című könyvet. Miért baj az, ha halandó vagyok és hibákat vétek?

 

"kedvesem"

(ezt akkor most nem sértésnek szántad. értem)

"Megyek babázni."
(végére egy gúnyos megjegyzés)

 

Hozzáteszem: az eredeti írásban voltak trágár szavak is. Kevés trágár szó. Mivel a karcolat.hu-n működik egy belső pi-szi, a trágár szavakat kicseréltem olyan szavakra, amik megférnek egy polgári szalonba. Az "utolsó fejezet", mely ismét visszatér a kislányra, reflektálás két dologra: egyrészt arra, hogy az irodalomtudomány életidegen nyelvezetével nem képes fogalmakat definiálni, másrészt arra, hogy nekem sem sikerült teljesen kibontani a "pastiche" fogalmát. Vagyis kudarcot vallottam. Ha a felhasznált szakirodalom érthetően tárgyalja a témát, akkor én is többet át tudtam volna adni az ismeretekből. Sajnálatosan ez nem így alakult. Azt az olvasók fantáziájára bízom, hogy a "semmi" milyen szót takar valójában az utolsó mondatban. Nem egy irodalmi lelemény, nem egy nagyszerű irodalmi csattanó, tudom, de jól tükrözi a (személyes) cinikus véleményemet az irodalomtudomány hasznáról.

A faji előítéletekről annyit, hogy maga Tolkien tiltakozott az ellen, amikor aktuálpolitizálták a Gyűrűk Urát. Ő nem írt Hitlerről, nem írt a II. világháborúról, nem írt a faji megkülönböztetésről. Békés Pál egy másik jó példa, aki jókat vigyorgott, hogy a Félőlény c. művébe milyen aktuálpolitikai hülyeségeket látnak bele az irodalomtudósok (pl. a kommunizmus rettenetét egy gyerekmesébe)

Van bennem önkritika:

- Középszerű ez az esszé.

- Nem sikerült jól kibontanom a "pastiche" fogalmát.

- A Madonna-jelenséget részletesebben is tárgyalhattam volna.

- Az irodalomtudományi tanulmányokból tényleg sok mindent átvettem, leginkább Virginás Andrea cikkéből, aki a filmbeli pastiche-t tárgyalta. Christopher Bryant Pratchett-cikkét értettem meg a leginkább (bár annak is nehéz a szövege, sőt a legnehezebb az összes felhasznált szakirodalom közül) és ott sok saját gondolatot is hozzá tudtam tenni.

Egy szóval sem mondtam, hogy nem értek egyet a kritikáddal. Nekem a kioktató, kicsit már lesajnáló stílus nem tetszett. Tudod, én négy évet lehúztam a bölcsészkaron, ahol egyesek álintelektuális stílusban éreztették velem a lenézésüket, mert fantasyt olvastam, mert egy fantasy írót szerettem volna behozni az ő irodalmi körükbe (személyesn a B. Szilárdot), mert nem tartottam olyan nagyszerű írónak Esterházy Pétert, mert nem ismertem fel egy régi fényképről Pilinszky Jánost, mert nem tetszett Geszti ARC Kiállítása... stb. Mindezzel azt akarom mondani: felismerem, ha valaki kioktat vagy lesajnál. 

Ha nem kioktatásnak és lesajnálásnak szántad, bocsánatot kérek!

Azt mondod, bántott, amit írtam. Engem már különféle fórumokon lezsidóztak, leantiszemitáztak, lenáciztak, leburzsoáztak, letehetségteleneztek, leidegbetegeztek, lemelegeztek, lehazaárulóztak...stb. Egy idő után hozzáedződtem az ilyen "apróságokhoz". 

Ha mélyen megbántottalak, bocsánatot kérek!

Nem kívántalak megbántani, igazából az életművedet sem olvastam (csak néhány novelládat, volt, ami tetszett, volt, ami nem). Pusztán védekeztem - és sajnálatosan védekezés közben nem vagyok úriember!

Még egyszer: ha nem sértésnek szántad, és számíthatok a későbbiekben korrekt kritikákra, bocsánatot kérek!
 

 

Innentől lezártam a személyeskedésről szoló disputát. Beszéljünk az írás tartalmáról!

"Ez lehet a bunkók városa, de nem a barbároké"
(Stephen King: Hasznos holmik)

v, 2011-07-10 12:49 Pash Cutter

Pash Cutter képe

Kedves Dóra!

Én is gondolkodtam rajta, hogy felküldjem a karcolat.hu-ra az írást. Igazából ezt az esszét már több hónappal ezelőtt megírtam, s az elkészülte után gondolkodtam el azon, felrakjam-e vagy sem. Az a probléma, hogy az irodalomtudomány egyre izzadságszagúbb tudománnyá válik, s mintha mára inkább erőltetné a témákat, pl. a pastiche. Én például még mindig nem értem, hogy a Kínai negyed c. Polanski film mitől pastiche. Az irodalomtudomány amúgy szerintem egy eléggé az emberi társadalomtól elidegenedett tudomány, ami a haveroknak szól, és úgy működik, mint egy céh. Próbáltam én is nem az irodalomtudomány életidegen UFÓ-nyelvén beszélni - le kell vonnom a tényt, hogy sajnálatosan nem jött össze a kísérlet.

Jó, ez egy próbálkozás volt, ami nem sikerült (vagyis igazat adok neked), máskor ilyen fajsúlyos szövegeket nem fogok beküldeni az oldalra.

Magam sem tagadom, hogy a pastiche látszólag erőltetett műfaj, az irodalomtudósok elmeszüleménye. Az irodalomtudomány ma már szép lassan átmegy luxusfoglalkozásba. Állitólag már felfigyeltek George R. R. Martin munkásságára is, sőt tanulmányok születtek egy-egy művéről. Mivel nem néztem utána, így el sem tudom képzelni, milyen okoskodások születtek Martinról. Egy-kettő biztos vicces. Vagy erőltetett, mint a mostani írásom. És biztosan van olyan is, ami érdekes, olvasmányos és megfontolandó.

Azt sem tagadom, hogy erőltetett lett az esszé mind témájában, mind stílusában. A pastiche, mint műfaj, engem kimondottan érdekelt, és ezért gondoltam, hogy írok a témáról. De még egyszer, igazad van, és nem kellett volna ide felraknom. Talán az Alföldre vagy a Tiszatájra, ahol a "szakemberek" aztán elismerősen hümmögnek a téma felett. Na persze hogy ilyen folyóíratokban megjelenjen, kapcsolati tőke kell, amivel meg jelenleg nem rendelkezek (kiindulva ismerőseim tapasztalataiból). A karcolat.hu pedig nyitott - és ez a jó benne!

"Ez lehet a bunkók városa, de nem a barbároké"
(Stephen King: Hasznos holmik)

v, 2011-07-10 23:33 Bloody Dora

Bloody Dora képe

No, pár hsz törölve lett, Pash ama hozzászólását, ami az ide nem illő vitát gerjesztette, meghúztam. Két teljes mondat került onnan törlésre. A Krsytohans-Pash Cutter vita kölcsönös bocsánatkérésekkel lezárult (persze lehet, hogy titokban megbeszélték a párbaj részleteit, és most élezik a rapírjaikat).

Szeretném, ha a továbbiakban az esszé alá az esszéről szóló hozzászólások, kritikák kerülnének csak. Ezennel a hozzászólások jogát újra visszaadom. :)

A személyeskedésre pedig továbbra is a legjobb a gúnyrajz. Elvégre irodalmi portálon vagyunk. Azt hiszem.

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2011-07-11 11:48 DEANTeri27 (nem ellenőrzött)

A lot of essays writers suggest intereating interesting about this good post, so buy essays or buy research papers to know something just about this post.

h, 2011-07-11 12:00 Ndy

Ndy képe

Az "elemzéssel" kapcsolatban bennem is hasonló kép alakult ki. :DDD

--------------------------------------------------------------------

http://www.myspace.com/nexushungary

h, 2011-07-11 18:04 Borika

Borika képe

Szia,

nincs nagyobb gondom ezzel a kis írással, én személy szerint sokkal több ilyet olvasnék a Karcon! Kedves Pash Cutter, ha még bármikor bármiről szeretnél hasonló értekezést írni, nyugodtan tedd fel, én biztos olvasód leszel!

Hogy miért fontos az ilyen jellegű írás? Mert szélesíti a látókört.

Akik eddig nem tudták mi a pastiche, most beható magyarázatot kaphattak.

Cutter, leírom észrevételeimet, pusztán csak építő jelleggel, és lehet, nincs is igazam,mert én csak egy bizonyos szemszögből látom, de kérlek, vedd pozitív kritikának, aztán amit úgy gondolsz, megfogadsz, ha meg nincs igazam, akkor no para!

Az esszé kezdete és vége: nem tetszett. Ha már így vezeted fel a dolgot, elvárná az ember, hogy közérthetőbben magyarázz, hiszen azt sugallod, hogy olyan elemzést nyújthat, amelyet az irodalomban járatlanabb ember is megért. Mondtad valahol, hogy esszé a kategóriája, de szerintem nem az. Egy esszében tézis szükségeltetik, egy személyes nézőpont, kutatás tárgya, aztán annak a bizonyítása. Nekem úgy tűnik, hogy ez az írás inkább egy szemináriumi dolgozatra hasonlít, vagyis bemutatja mi a pastiche, de nem igazán lesz világos, hogy TE mit is akarsz kezdeni vele. Ha egyszer a véleményedet közlöd, azt alá kell támasztani, és bizonyítani kell. Neked nem azzal kell foglalkoznod, hogy felsorakoztatod a különböző szakvéleményeket, és cáfolod őket, hanem azzal, hogy beépítsd a saját mondandódba, és az egyéni szemléletedet támogasd vele.

És most, miután Fredric Jameson megadta a kezdő lökést, bővebben kifejtem, mi is akar ez lenni. Mi az a pastiche? – látod, erről beszélek, nem kell bejelenteni, hogy mit fogsz csinálni, hanem egyszerűen csak csinálni kell. Ettől a kiszólástól elveszíted éppen azt, amit szeretnél: a tudományosságot. És itt jön az is, amit fennebb említettem: az, hogy bővebben kifejted, mit akar a pastiche jelenteni, nem elég egy irodalmi esszé tézisének.

Ezután jól és ügyesen összehozod a különböző kritikákat, de hiányoltam, hogy a szöveg testében nem jelölted a forrásokat. Tehát azt akarom ezzel mondani, hogy nem elég, ha az esszé végén beirod a forrásokat, a szöveg testében is meg kell jelölni az oldalszámot az idézés illetve parafrazálás után.

A pastiche fontos aspektusa az ön-tudatosítás.– ön-reflexivitás? Lehet, csak nekem furcsa, hogy öntudatosítás, én mindig az önreflexivitást használom, hiszen a szöveg saját magára reflektál, hogy én egy irodalmi mű vagyok…

Egy szövegben, mely a pastiche produktuma, az ön-tudatosítás a történet végéig megmarad, megakadályozva, hogy egy valódi nagy elbeszélés megkonstruálódjon. Az olvasó öntudatlanul is ezek után a parodizált eredetit keresi. – már ha van olyan művelt az olvasó, hogy egyáltalán felismeri az intertextuális elemeket, és elkezd a szöveg eredete után kutatni. Ez feltételezne egy empirikusabb olvasót, itt talán bővebben kifejthetted volna az olvasó szerepét a posztmodern szövegek értelmezésében. Valóban, van olyan olvasó, aki szereti, ha az ön-tudatosító elem folyton kizökkenti, mert így egy intellektuális játékba, egy nyomozásba kezdhet, igazi detektívmunka annak, aki élvezi az agyalást (hol olvastam hasonló szöveget, ergo intertextualitást?). A kevésbé művelt olvasót viszont zavarja, és arra sem jön rá, hogy pastiche, amit olvas, így értelmezhetetlen lesz számára a szöveg.

A példák jók (Pratchett-Tolkien), ezen a ponton igazán tudományosnak éreztem az írásodat. Idáig: Hrun, a Barbár erős, céltudatos – és hülye! (No comment!) – erre mit is lehet mondani? no comment.

Az utolsó példánál: hoztál egy idézetet, aminek sehol a forrása. Zárójelben odaírhattad volna a szerző vezetéknevét, és az oldalszámot. Egyébként meg ennél a példánál szépen kijelented, hogy Pratchett a szatíra eszközeivel pengeélre állítja a faji feszültséget és a rendőrség városon belüli viszonyát az etnikumokkal. De hogyan jelenik ez meg Tolkiennél? Hisz végülis összehasonlítod őket, itt csak egy-két mondat hiányzott volna még, hogy tisztább képet kaphassunk, mitől ilyen az egyik, és mitől olyan a másik.

Azután: az is kicsit zavaró, hogy hangyányit vegyesfelvágottnak érzem a dolgot. Először irodalomról kezdtél el beszélni, azután meg filmre váltasz. Ilyen terjedelemnél ez kissé nehéz vállalkozás, kicsit kapkodó, úgy érzem, nem hagytál magadnak elég időt kifejteni pl. az irodalmi részt. Látod, erre mondtam az elején, hogy kijelentéseket lehet tenni egy esszében, de sok meló az is, hogy az ember bizonyítsa. Itt sok érdekes kérdésfelvetés hangzott el, de a bizonyítások még hagynak kívánnivalókat maguk után.

Itt egy példa: Azzal, hogy a Shakespeare-pastiche visszájára fordítja a Shakespeare-drámákat, akaratlanul megsérti Shakespeare nagyságát. Kigúnyolja azokat a módszereket, amellyel népszerűsítik, korszerűsítik, trendivé teszik Shakespeare-t a nagyközönség számára. – ezt mivel tudod bizonyítani? Ez a te véleményed csupán, de alá is kell támasztani. A Romeó és Julia egy adaptáció, nemcsak pastiche. Ez persze más lap, de elmondom, hogy az adaptációelméletek szerint (Brian McFarlaine, Linda Hutcheon) az adaptáció már eleve egy új művészeti alkotás, melynek nem kell feltétlenül sem tisztelnie, sem parodizálni az eredet(i) szöveget, hiszen mint önálló, új alkotás más elbírálás alá esik. Magyarul: az összehasonlítás az eredeti szöveggel eleve helytelen, hiszen egy másik koncepciót látunk. Megsérti Shakespeare emlékét? De mi van akkor, ha fiatalok tömegei éppen ennek a filmnek a hatására kezdik el Shakespeare-t olvasni? Akkor végülis egy hasznos adaptációról beszélhetünk. Ezt te is szépen megfogalmazod kicsivel később, mintegy ellentmondva a korábbi kijelentésednek: A semleges gyakorlat során azokat a pop-imidzseket használják, amelyek a ma közönsége műveltségének alapvető részét képezik. Shakespeare új jelentőséget kap a tömegkultúra fogyasztóinak a tudatában. A Shakespeare-pastiche a shakespeare-i életművet átalakítja, újragondolja, az adott korhoz igazítja – egy új Shakespeare-t ad nekünk. – és van valami rossz ebben az új Shakespeareben? Nem azt mondom, hogy hiba, amit leírtál, csak azt, hogy bizonyítani kellene.

A máltai sólyomról szóló rész volt a kedvencem. Ha jól emlékszem, Virginás Andrea foglalkozott a film noir-ral, aki nekem kolléganőm volt, és mintha nála olvastam volna a detektív konvenciókról. Tehát ha a forrásokban már leírtad Andi nevét, illett volna a szövegben is megjegyezni, hogy mettől meddig tartanak az ő gondolatai. Ne vedd sértésnek, de ami nálad a 7-es blokk, szinte szóról szóra az Andi szövege, amely ezen a linken található: http://www.filmkultura.hu/regi/2005/articles/essays/posztmoderndetektiv..... Ez pedig, akárhogy is nézem, plágium. Nem elég, hogy megjelölöd a szerzőt az idézett műveknél, ha ennyire konkrét kijelentéseket és példákat veszel tőle, illik a szövegben is jelölni, hogy ez bizony tőle van (gondolok itt a Coen film elemzésére, vagy az Orbán János Dénes idézetre).

Végül: Elhasznált szak(?)irodalom: – ez olyan, mintha önmagad pasticha volnál. Megkérdőjelezed a felhasznált művek szakmaiságát? Akkor miért használod fel őket? Egyébként pedig ha esszét írsz,a végén illik a teljesség igényével megjeleníteni a forrásokat (mindig a szerző vezetéknevével kezdünk,  a cím után: kiadás helye, kiadó, évszám.)

De ha ez a dolog csak tájékoztató jellegű, irodalmi fogalmakat megszerettető dolog akart lenni, akkor mindaz, amit fennebb említettem, nem jelent semmit, hiszen akkor nem beszélhetünk eszéről.

A felhasznált irodalom közül erősen hiányoltam még Umberto Eco nevét, aki a pastiche egyik legnagyobb szakértője volt.

Remélem, írsz még hasonló, tájékoztató jellegű írásokat! Én örvendek neki, és most is azt vallom, hogy szükség van ilyenekre ezen a portálom. Amiket leírtam, remélem nem sértésnek vetted, mindössze csak arra akartam rávilágítani, hogy amikor legközelebb ilyesmit írsz, van pár technikai dolog, amit olvasóként szívesen vennék (korrektebb jelölések, egyéni nézőpont bizonyítása stb). Bocs, ha hosszú lett a hsz-em! :)

 

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

http://hetedhetorszag.blogspot.com/

h, 2011-07-11 18:24 Obb_régi

1. KRÚDY Gyula, Telihold: Elbeszélések 1916-1925, Bp., Szépirodalmi 1981, (81–85).

(kb.így, csak a K után kiskapitálissal, amit úgy nézem, nem ismer fel a rendszer)

h, 2011-07-11 19:12 Pash Cutter

Pash Cutter képe

Kedves Borika!

 

Köszönöm a hozzászólásodat. Örülök, hogy ilyen véleményeket is olvashatok a karcolat.hu-n. Néhány felvetésedre reagálva:

1, Valamit nagyon félreértesz. Az esszének egyáltalán nem kell a tudományosságra törekednie - persze betarthatja a tudomány (jelen esetben az irodalomtudomány) szabályait, de nem muszáj. Az esszé az egyéni vélemény teljes kifejtését teszi lehetővé. Egy tanulmányban a szerzőnek kötelező nem beengedni az érzelmeit a sorok közé, sőt egyfajta "száraz", érzelemmentes stílusra kell törekednie. (Két szakdolgozat írása elég tapasztalatot adott e téren) Az esszé keretei között a szerző szabadon kifejtheti a véleményét és kimutathatja az érzelmeit.

2, Az esszé, ahogy már az előző hozzászólásokban írtam, elég középszerű lett. Elismerem, hogy nem fejtettem ki a kellő teljességgel a "pastiche" fogalmát - bár szerettem volna. Sajnálatosan ehhez hozzájárult a szakirodalmak nehezen érthetősége, életidegen UFO-nyelvezete is. A leginkább Christopher Bryant és Virginás Andrea tanulmánya volt számomra a legérthetőbb - de még ott is voltak olyan szövegrészletek, amiket sokszor el kellett olvasnom, mire megértettem. Nem, egyáltalán nem tagadom, hogy az esszém feleannyira sem jó, mint egy Szerb Antal-esszé vagy egy Szilágyi Ákos-esszé (hogy az irodalomtudomány és az esztétika terén maradjunk).

3, Az eleje és a vége, a kislányos-keret egyfajta utalás volt a részemről. Posztmodern geg. 

Az eredeti írásban voltak trágár szavak is. Kevés trágár szó. Mivel a karcolat.hu-n működik egy belső pi-szi, a trágár szavakat kicseréltem olyan szavakra, amik megférnek egy polgári szalonban. Az "utolsó fejezet", mely ismét visszatér a kislányra, reflektálás két dologra: egyrészt arra, hogy az irodalomtudomány életidegen nyelvezetével nem képes megfelelően fogalmakat definiálni, másrészt arra, hogy nekem sem sikerült teljesen kibontani a "pastiche" fogalmát. Vagyis kudarcot vallottam. Ha a felhasznált szakirodalom érthetően tárgyalja a témát, akkor én is többet át tudtam volna adni az ismeretekből. Sajnálatosan ez nem így alakult. Azt az olvasók fantáziájára bízom, hogy a "semmi" milyen szót takar valójában az utolsó mondatban. Nem egy irodalmi lelemény, nem egy nagyszerű irodalmi csattanó, tudom, de jól tükrözi a (személyes) cinikus véleményemet az irodalomtudomány hasznáról.

Az utca embere valószínűleg nem értené meg egy Christopher Bryant-, Tarnay László- vagy Virginás Andrea-tanulmányt. Ha érdekli a téma (jelen esetben a pastiche), akkor ez egy szomorú fejlemény.

4, Azért írtam egy esszét a pastiche-ről, mert én is próbálkozok hasonlóval:

gerinctelenek.blogspot.com/
 

(Jelenleg két Nyulászi Zsolt-pastiche található az oldalon! Előre jelzem: próbálkozás - ez meg is látszik rajta. Annak, aki olvasta az Árnymesterek - Az első játszma vagy az Alkonyt űzök hídja c. zseniális kisregényeket, talán számott tart az érdeklődésére. Ön-promó vége!)

5, Elhasznált szak(?)irodalom is egy posztmodern geg. Jelenleg a világban minden devalválódik, még a szakirodalmak értéke is. Arról nem is beszélve, hogy az irodalomtudománynak és az esztétikának van egyfajta áltudományosság illata. Túlságosan is szubjektív tudomány! Túlságosan is ellenőrizhetetlen! De ez csak az én személyes véleményem. (Amúgy mintha a karcolat.hu-n nem csak én lennék egyedül szkeptikus a hivatalos irodalomtudomány irányába.)

 

Személyes ismerősöd Virginás Andrea? Ez érdekes fejlemény! :)

Mellesleg nem tudtam, hogy Umberto Eco is foglalkozott a pastiche-vel. Mi a tanulmány/könyv címe?

"Ez lehet a bunkók városa, de nem a barbároké"
(Stephen King: Hasznos holmik)

h, 2011-07-11 19:40 Borika

Borika képe

Hm, nos igen, az lenne az igazi bravúr, ha valaki úgy meg tudná magyarázni a fent említett szövegeket, hogy a kislány is megértse. :) Szerintem ez sem lehetetlen, csak kell hagyni a csudába a sok szakirodalmat, és be kell hozni egy-két egyszerűbb definíciót és sok-sok példát. Nos, igen, a posztmodern gegjeidet benéztem, ezer bocs!

A blogodat el fogom olvani, kíváncsivá tettél!

Econál: úgy emlékszem a Hat sétában, a La Mancha és Bábel között-ben is voltak tanulmányok a pastiche-ról (de lehet rosszul emlékszem, viszont az intertextualitásról, önreflexivitásról biztos), de leginkább a minimálnaplók foglalkoznak vele. Jah, és A Rózsa neve a legjobb példa, amely úgy szórakoztat, hogy közben magasröptü elméleti értekezés is egyben (annak, aki meglátja). De nemcsak Eco, hanem Borges művei is jó példák. No meg Hutcheon is írt róla kritikai szemmel (poetics of postmodernism). De ezeket te is biztosan ismered.

Összegezve: aki a pastich-al, szimbólummal, esetleg metafórával foglalkozik, előbb utóbb az asztalra csap, és azt mondja: eddig és ne tovább! Jöjjön a recepcióelmélet, mer az eccerűbb! :) Hát nem?

Én intermedialitással foglalkozom, és az is ilyen szörnyű.. de néha úgy érzem, már látom a fényt az alagút végén. :)

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

http://hetedhetorszag.blogspot.com/

h, 2011-07-11 21:29 Pash Cutter

Pash Cutter képe

"Ez persze más lap, de elmondom, hogy az adaptációelméletek szerint (Brian McFarlaine, Linda Hutcheon) az adaptáció már eleve egy új művészeti alkotás, melynek nem kell feltétlenül sem tisztelnie, sem parodizálni az eredet(i) szöveget, hiszen mint önálló, új alkotás más elbírálás alá esik. Magyarul: az összehasonlítás az eredeti szöveggel eleve helytelen, hiszen egy másik koncepciót látunk." 

Ezzel nagyjából egyet is tudok érteni. Egy adott mű pastiche-változata, paródiája vagy adaptációja bizonyos szinten függetlenedik az eredeti műtől, és önálló műként fog működni. Ugyanakkor erősebb vagy lazább szálakkal kötödni fog az eredeti műhöz.

"A blogodat el fogom olvani, kíváncsivá tettél!"

Megpróbálhatod. Bár nem biztos, hogy a te stílusod! :)

"Ez lehet a bunkók városa, de nem a barbároké"
(Stephen King: Hasznos holmik)

h, 2011-07-11 20:33 Obb_régi

"hogy az irodalomtudománynak és az esztétikának van egyfajta áltudományosság illata. Túlságosan is szubjektív tudomány! Túlságosan is ellenőrizhetetlen! De ez csak az én személyes véleményem. (Amúgy mintha a karcolat.hu-n nem csak én lennék egyedül szkeptikus a hivatalos irodalomtudomány irányába.)"

KEMÉNY Gábor Prózastílus-jellemzés kvantitatív módszerrel, Magyar nyelvőr – 133. évf. 2. szám, Bp., Akadémiai 2009, (155–194).

Csak egy példa arra, hogy mennyire nem. (statisztikai stilisztika)

De ajálhatom még a nyelvi kép stilisztikáival foglalkozó tankönyveit is.

h, 2011-07-11 21:10 Pash Cutter

Pash Cutter képe

Ajánlok neked egy hosszú esszét. Hosszú, de élvezetes. És tanulságos.

Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor: A Céh

www.freeweb.hu/eszmelet/39/kapitany39.html
 

"Ez lehet a bunkók városa, de nem a barbároké"
(Stephen King: Hasznos holmik)

k, 2011-07-12 18:41 Obb_régi

Mint minden tudománynak, az irodalomtudománynak is megvannak a maga diszciplínái, és a fogalmai pontosan definiáltak, ebből kifolyólag nem lehet pusztán szubjektív :(

k, 2011-07-12 21:13 Pash Cutter

Pash Cutter képe

Mesterségesen létre lehet hozni érveket, diszciplinákat és tudományokat. Olyan gondolkodók foglalkoztak ilyen kérdéssel, mint Immanuel Wallerstein vagy Hans Albert. Végül is mindegy, ez csak az én modern irodalomtudomány felé táplált bizalmatlanságom, szkepticizmusom, cinizmusom. 

"Ez lehet a bunkók városa, de nem a barbároké"
(Stephen King: Hasznos holmik)

sze, 2011-07-13 17:41 Obb_régi

Ó, te rebillis, minden tudomány az általunk kreált téziseken alapszik :)

h, 2011-07-11 23:28 krystohans

krystohans képe

 Kedves Borika, emelem kalapom! Ezt a hozzászólást egy az egyben lehetne átemelni a GYÍK-ba, íránymutatóként mindazoknak, akik tudományoskodni szeretnének itt a Karcon.

Egyébként várom a pastiche jó példáít, hiszen a cikk a negyedik pontig számora is érdekes volt, szintén vártam a fiatal korú, kétikszkromoszómásoknak megfogalmazott, példákkal illusztrált folytatást. Főleg az irodalom területén, hiszen filmből, előadó művészből nem nehéz mindenféle többletjelentés nélküli stílus-karikatúrát gyártani, de többszázezer karaktert lepötyögni úgy, hogy végig távol tartsuk saját magunktól az egyéni stílusunkat, átadva azt egy idegenének, az már kemény skizofrénia-gyakorlat. Habár ismerek olyan honi fantasy vonulatot, ahol ez szinte követelmény... de humor nélkül.

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór

 

k, 2011-07-12 09:44 Pash Cutter

Pash Cutter képe

Megpróbálok eleget tenni a kérdésednek/kérésednek. Sajnálatosan az irodalomtudomány szakértői a rengeteg használat közben elkoptatták a pastiche jelentését. (Egyes szkeptikus vélemények szerint maguk az irodalomtudósok találták ki a fogalmat.) Rengeteg olyan műre ráhúzták a fogalmat, ami vagy egyáltalán nem az, vagy nem biztos, hogy az. Viták zajlanak arról, hogy az adott mű pastiche vagy sem. Ezért nehéz a kérdésed/kérésed. De azért mondok egyet:

Stephen King: Umney utolsó esete és A doktor esete c. novellája, ami a Rémálmok és lidércek c. Stephen King-kötetben olvasható. Maga Stephen King nevezte pastiche-nak a két novelláját (a kötet végén a Jegyzetek-ben).
Umney utolsó esete Raymond Chandler stílusának pastiche. A doktor esete a Sherlock Holmes sztorik pastiche, ahol Watson szemén keresztül mutat be egy bűntény felderítését.

"Ez lehet a bunkók városa, de nem a barbároké"
(Stephen King: Hasznos holmik)

h, 2011-07-11 22:04 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Eleddig még nem volt róla szó, én meg türelmesen vártam, de úgy érzem, itt mindenki jobban tudja nálam, nekem kell kérdeznem: Shakespeare-patiche - Stoppard? Vagy az nem? (Olyan összetetten reflektál az mindenre, újít meg, de valahol paródia, valahol meg nem...)

_____________________
Dr. Bloody Dora

k, 2011-07-12 10:24 Pash Cutter

Pash Cutter képe

 Tényleg. 

Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott

Simán belefér. :)

"Ez lehet a bunkók városa, de nem a barbároké"
(Stephen King: Hasznos holmik)