Ítéletnap: Ken Follett - A titánok bukása

A titánok bukásaA walesi írót sokan ismerik hosszú, fordulatos kalandregényeiről. Az úgynevezett "Évszázad trilógia" első kötete, "A titánok bukása" is pontosan ilyen történet - majdnem ezer oldal (legalábbis a magyar kiadás) történelmi kaland, három földrészen, rengeteg helyszínen, az első világháború viharos eseményeit feldolgozva. A szereplők nagy- és kisemberek felváltva, kitalált és valós személyek, gonoszak és jók egyaránt.

Az író csapong az események közt. Két fejezet közt nem ritkán akár több év is eltelik, de aztán a fontosabb fordulatokról mindig kapunk egy-egy mondatnyi felvilágosítást. Ez eleinte furcsa az olvasónak, hiszen például a családokban az első gyermek megszületésének akár húsz-harminc oldalt is szentel az szerző, aztán a másodikat és a harmadikat már elintézi egy gondolattal, de meg lehet szokni.

 

Politikával tömve van a történet, aki nem szereti, jobb, ha nem is vág bele. Munkásosztály, bolsevikok, mensevikek, liberálisok és konzervatívok vívják örökös csatájukat nagy- és kisemberek sorsán át. Történelmi áttekintésnek is kitűnő a könyv, az 1914 és az 1923 közti véres, zűrzavaros időszakot mutatja be - de nem csak okozatokkal, hanem okokkal is. Az angol szénbányák legsötétebb bugyraiból eljutunk Szibéria jéghideg nyomorán át Párizs szétbombázott utcáira és a verdun-i vérszivattyú néven elhíresült mészárlás sem maradhatott ki.

 

Hosszú, fordulatos, időugrásos, történelmi és politikai. Ezek a jelzők juthatnak eszünkbe, miután egy megkönnyebbült sóhajjal végre letesszük az egy kilós, kemény borítású könyvet.

Jó volt? Igen.

Várjuk a folytatást? Igen.

Újra fogjuk olvasni tíz év múlva?

Nem.

De Follettet nem is ezért kedveljük.