Paulo Coelho: A Zahír

"Harcoltam azért, hogy legyen bátorságom ott hagyni az újságírást és belevetni magam a könyvírás kalandjaiba, holott tudtam, hogy a hazámban senki sincs, aki meg tudna élni az irodalomból. Egy év múlva abbahagytam, miután megírtam több, mint ezer oldalt, amelyek igazán zseniálisnak tűntek, mert még én magam sem értettem őket.

Miközben harcoltam, láttam, hogy az emberek folyton a szabadságra hivatkoznak, holott valójában minél meggyőzőbben érvelnek ezen alapvető joguk mellett, annál inkább rabszolgái lesznek szüleik vágyainak, egy olyan házastársnak, akinek annak idején megígérték, hogy "holtodiglan-holtomiglan" kitartanak mellette, az üzleti mérlegnek, a rendszernek, a félbemaradt projekteknek, szerelmeknek (...)
Rabszolgái a luxusnak, a luxus látszatának, (...) egy olyan életnek, amit nem ők választottak maguknak, csak elhatározták, hogy végigcsinálják - mert valaki meggyőzte őket arról, hogy így lesz a legjobb."

P.C.

Hosszú ideje nem volt már ilyen kellemes könyvélményem. Mert ugye miért is szeretünk valamit olvasni? Mert fordulatos, érdekes a történet, esetleg mert egyedi, mert lenyűgöző a hangulata, na és persze mert megtaláltuk magunkból, abból a misztikus felhanggal isteninek nevezett részecskénkből egy darabot. Talán éppen fontos darabot. Az írót sokaknak már be sem kell mutatni, Az alkimista című műve még mindig – ha csak elvétve is -, de megtalálható a könyvespolcokon.

A Zahír arab szó. Valami olyan az értelmen felüli isteni okot, tényt, fontos dolgot jelöl, ami betölti elménket a tudattól a tudattalan birodalmáig. Jelentése: látható, jelenlévő, észrevehető. Szentség, vagy őrület. Valami, amitől, hát igen, a szó szoros értelmében meghülyülünk. A párkapcsolatok története akár egy vadrózsa sorozat eleme is lehetne. De ez itt valami több. Közvetlen és személyes tapasztalat, kicsit már-már ijesztő is, mert életrajzi regény. Kiszínezve. Személyes és kapcsolati zarándoklat. Az elsőtől az utolsó oldalig én magam is úgy éreztem szent helyre látogatok. Kicsit magamba néztem, és nem volt nehéz felfedezni a párhuzamokat az életem és a könyv tartalma között. Gyorsan haladtam, olvastam a sorokat és közöttük is.

Az ember elmagányosodásának legfőbb kiváltója, amikor megérezzük a végtelen fagypontot, amikor tudjuk, hogy egy szép élményt, emléket a másik soha, de soha nem fog átélni, sosem fogja úgy, olyan tökéletesen érezni, mint mi, talán nem is jelent neki semmit. Amikor A Zahírt olvastam, ez megszűnt, és azt éreztem, igen ez a mű érezteti, ez az író érzi, amit én. Jó volt tudni, megnyugtatott.

A történetből nem szeretnék túl sok fontos eseményt „lelőni”. Elég annyi, ami a hátlapon is olvasható. A híres író felesége, Esther egy napon eltűnik. A nem éppen fényes házasság egyszerre kihűl, és mégis megtelik élettel. A közös múltat az emlékeket felülírják. Az alapvető önelemző képességek az őrület szintjéig juttatnak el. Megkezdődik a több éves keresés.

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki nem tudja az élete helyes irányba halad-e, vagy aki párkapcsolatában döntéshez, fordulóponthoz érkezett, mert a válasz ott lebeg a könyvben. Coelho e művét úgy alkotta meg, mint egy igazi egyetemes szimbólumrendszert, archetipikus képekkel, tipikus élethelyzetekkel, egyszóval úgy, hogy az emberek kilencven százalékára Itt és Most igaz, vagy éppen csak jellemző, na de tényleg: használható, működő. Kell, nyújt valami segítséget.

A könyv egyetlen hibája – véleményem szerint – a néha már túlzottan póri fogalmazás, és itt egyáltalán nem a szlengre, vagy illetlen szavakra gondolok, sokkal inkább a mérhetetlenül hétköznapi fogalmazásra, amely nem riad vissza olykor a szóismétlésektől sem. Érvek pro- és kontra érkezhetnének erre, hiszen valakinek ez rombolja az összhatást, másnak javítja a képet, mert elérhetőbbé, hétköznapibbá teszi ezt a mesét. Egyszerűen mondja el a történteket.

Útkeresés, misztika, ezotéria, a lenyűgöző Tengri kultúra, és a Szerelemként emlegetett, kétértelmű érzéscsoport. Kellemes olvasgatást!

Mesemondó