Ghost in the shell – amikor nincs szellem a gépben

Jóval a blockbuster szezon előtt, még ez év márciusában érkezett az utóbbi idők talán legjobban várt science-fiction és cyberpunk filmje, a Ghost in the Shell. A készítők magasra tették a lécet, hiszen a ’90-es és 2000-es évek egyik kultikus japán franchise-át kísérelték meg átültetni nyugati mozifilmbe. Összetett, futurisztikus, mégsem hiteltelen világ, jól kidolgozott karakterek, filozofikus mélységű történet – minden adott volt egy nyugati szemmel üdítően friss, igényes mozihoz, amelyben a párbeszédek nem csak verbális átkötések két akciójelenet között, és amely mélyebb igazságokat fogalmaz meg a látványfilmek között manapság divatos, „ami felrobbanhat, az robbanjon is fel” Michael Bay- és James Cameron-filozófiánál.

Ehhez képest az élőszereplős GitS hatalmas bukta lett – az amerikai piacon a száztízmillió dolláros büdzsé felét sem volt képes visszahozni. A szerény bevételek a plutokrata Hollywoodban természetesen azt is jelentik, hogy a közeljövőben minden stúdió kétszer is meggondolja, hogy világsikerű anime- vagy mangasorozatokat dolgozzon fel, követeljék azt bárhogy is a rajongók. De ezzel vajon veszítünk vagy nyerünk?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adjunk, érdemes kontextusban megvizsgálni a GitS-buktát és a hollywoodi „remake-elek, ha kell, ha nem” jelenséget. Az eredmények ugyanis azt mutatják, hogy Amerika túl gyáva, túlságosan biztonsági játékot játszik – annyira a saját képére formálja a távol-keleti klasszikusokat, hogy azok kiszakadva eredeti kulturális közegükből elvesztik működőképességüket, lélektani hátterüket – viszont hollywood nem tudja mivel pótolni az így keletkező hiányt.

INNENTŐL KEZDVE SPOILER, POÉN-LELÖVÉS, CSELEKMÉNYISMERTETÉS MINDEN MENNYISÉGBEN!

Érezhető volt ez már az instant klasszikus koreai Oldboy Spike Lee-féle újragondolásánál is – míg az eredeti történetben az alapjában véve jólelkű, ám kissé felelőtlen és gyarló Oh Dae-soo kálváriáját követhetjük nyomon, míg a véres bosszútól még véresebb áldozatokon át eljut a megnyugvásig és feloldozásig, addig a ’13-as remake már-már parodisztikusan eltúlozza a jellemfejlődést. Josh Doucett bunkó, gonosz, csapnivaló férjből, valódi ördögből válik a film végére nyámnyila mosolyú angyallá, ráadásul úgy, hogy az eredeti mozi Oh Dae-soo-jához képest jóval kevesebb veszteséget szenved el. Nincs Vivaldira vívott huszonöt az egy ellen harc, nincs fanyar fekete humor, nincs polipevés és nyelvkivágás, csak egy rakás öncélúan erőszakos jelenet és néhány frusztrált néző.

Ahogy Spike Lee nem értette meg az Oldboy lényegét, úgy Rupert Sandersék is csak kapargatták a GitS mondanivalójának felszínét. A nevek, a helyszín, a látványvilág ugyanaz – ám ezen túl minden megváltozott, és ismét csak azt érzem, a kigyomlált távol-keleti jellegzetességeket nem sikerült új amerikai ötletekkel és gondolatokkal pótolni, így a mozi fájóan üres lett.

A GitS elvesztette filozófiai hátterét.

Az még hagyján, hogy az eredeti film fő antagonistája, a Bábjátékos, itt nevet vált, Kuze lesz belőle (fel nem foghatom, miért), és háttérbe szorul az ördögi Hanka Corporationnel, mint új főgonosszal szemben, mely ártatlan embereket használ fel kibernetikus kísérletekhez, törli az áldozatok emlékeit, hogy szuperképességű harci robotokat készítsen belőlük. Ezt a változatást még be lehet tudni az amerikai és japán néplélek közötti különbségeknek. Míg az USÁ-ban egy vállalat a vezetők individualizmusának eszköze, ezáltal a pszichopaták kedvenc érvényesülési terepe, amely az alant lévőket elszemélyteleníti, addig Japánban mindig is megmaradt a nagy cégeken belül valami feudális felhang, akik az alkalmazottakra, mint holmi hűbéresekre tekintenek, akiket dolgoztatni lehet, de megvédeni kötelező. (Egy kissé morbid hasonlattal élve, ha tönkremegy a cégük, az amerikai és a japán vezérigazgató is megöli magát – csak éppen az amerikai azért, mert elveszti a jachtjait, és csapás éri az egóját, míg a japán azért, mert szégyenben maradt, amiért nem tudta megvédeni a beosztottjait.) Szóval az új főgonosz még az eltérő látásmód számlájára írható némi jóindulattal. Az azonban már teljesen érthetetlen, hogy megváltoztatták a Bábjátékosból lett Kuze származását és motivációit.

Az élőszereplős GitS Kuzéja tipikus, klisés bosszúálló karakter: elrabolták, kísérleteztek vele, ezért magányos harcosként bosszút áll(na) a Hanka vállalaton – míg az eredeti animációs film Bábjátékosa a gépi és információs evolúció terméke, egy katonai programból önálló életre kelt entitás, melynek élettere az információs szupersztráda.

Azzal, hogy a Bábjátékost egy lényegtelen mellék-gonosztevőre cserélték, a GitS elvesztette filozófiai mélységét. Egyszerű és olcsó választ kínál a felvetett kevés kérdésre, egyértelműen jókra és rosszakra osztja a szereplők halmazát. Az eredeti mű kérdései – meddig ember a kiborgtestben élő személy? honnan számít gépnek? mennyiben különbözik egy, az információs hálón létrejött, új létformától, ha egyszer maga is feltöltheti tudatát a világhálóra? – elsikkadnak az egyébként valóban szépen kidolgozott látvány, az akciójelenetek és filmzene hollywoodi szentháromságában.

Ami még menthetné a filmet, az a főszereplő, Kuszanagi Motoko őrnagynő, a 9-es szekció ásza és ügynöke. Nos, nem teszi. Egyrészt az ő esetében is átírták a karakter teljes háttértörténetét. A ’95-ös animációs filmben Kuszanagi őrnagy már gyerekkorától kiborgtestben él egy baleset következményeként – ebben az univerzumban a robottest elterjedt és mindennapos. Az új GitS-ben az őrnagy is a Hanka Corporation üzelmeinek áldozata, pária, akit elraboltak, törölték az emlékeit, és egyedi, különleges, „legelső” kiborgot készítettek belőle. Túl azon, hogy egy kétórás filmbe szerintem túl sok két elmékét vesztett szereplő – végül is nem egy brazil szappanoperában vagyunk –, a megváltoztatott kerettörténet revideálja az egész sztorit és felépített világot. Az eredeti változatban – épp a kiborgtestek elterjedtsége okán – sokkal inkább elmosódik a határ ember és gép között, nagyobb az egzisztenciális bizonytalanság, több a felmerülő kérdés. Az új filmben, ahol az őrnagy az egyetlen igazi kiborg, a köznép által használt különböző gépi kiegészítők funkciója alig több a divatcikkekénél, holmi high-tech tetoválásnál vagy piercingnél.

És ott a vég… csak azt a befejezést, azt tudnám feledni. A Páncélba zárt szellemet is elérte az amerikai filmek rákfenéje, a kötelező happy endin’. A japánoknál a végső csata után még egybeolvadhatott az őrnagy és a Bábjátékos, létrehozva egy új entitást a biológiai és technikai evolúció szintéziseként, Amerikában azonban be kell érnünk a múltját visszakapó Kuszanagi Motoko könnyes meghatottságával, és a kényelmetlen tudattal, hogy ezt cyberpunk és futurisztikus Tokió nélkül is megkaphattuk volna bármely langymeleg családi filmben.

Összességében tehát a 2017-es Ghost in the Shell nem fogja megváltani a világot. Bár a látvány remek, a zene passzol a felépített világhoz, és maga a hangulat is jóra sikeredett, ez önmagában kevés, hogy kitöltse a majd két órás játékidőt. Kicsit több bátorsággal, kevésbé klisés történettel igazi klasszikus születhetett volna – így csak egy látványos, de kissé üres, egyestés szórakozást kapunk. Már csak remélhetjük, hogy a stúdiók levonják a tanulságot – ha egy animefeldolgozást kilúgoznak, felhígítanak és megcukroznak, az sem a mezei közönségnek, sem a hardcore animefanoknak nem fog tetszeni. Néha nem az arany középút a nyerő.

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2017-08-13 08:59 Roah

Roah képe

Leszek az ördög ügyvédje - csak mert Mélység titka.

James Cameronnal kezdem; olyan alkotásokat tett lett a közönség asztalára, amelyek mára kultuszfilmnek számítanak, és úgy nagyjából mindenki megnézi, többször is. Olyanokat, mint a T1, T2, Mélység titka, Bolygó neve halál, és az Avatár; ezen munkáinak népszerűsége máig töretlen.

Cameront személy szerint a női karakterei miatt kedvelem.
Az összes történetében a nő a történet szíve, ereje, túlélője, esze: Ellen Ripley (Sigourney Weaver), Sarah Connor (Linda Hamilton) Lindsey Brigman (Mary-Elisabeth Mastrantonio), Rose DeWitt Bukater (Kate Winslet), Neytiri (Zoe Saldana), satöbbi.
Kifejezetten férfias, vasszigorú rendező hírében áll, aki kézben tartja a forgatási munkálatokat, kemény kézben, szóval díjazom azt, amiként a nőket ábrázolja.

Michael Bay, aki asszem reklám rendező volt? Hát igen, lehetetlen nem felismerni egy Bay-filmet, annyira sajátos színvilággal dolgozik.
Határozottan a hétköznapi hősöket propagálja, illetve a lúzer karakterekről akarja rendre bebizonyítani, hogy nem lúzerek, sőt, ha beüt a krakk, Sam Witwicky felszántja az álcák ellen a felhőkarcolók oldalát, nyakig gázol az üvegben, hogy aztán csúszva-mászva megmentse a világot.

Ghost in the shell - !SPOILERES LEHET!

Nem tudom, hogy lehet-e más animés oldalakról ideidézni néhány komment töredéket, szóval inkább csak azt mondom, hogy sok anime-fannak tetszett az alkotás, amelyet úgy hatan írtak (?!), aminek a díszleteit folyamatosan az animéhez igazították (még az Őrnagy hajszálainak állását is), amit próbáltak fogyaszthatóvá tenni.
Tény, hogy elfogult vagyok a történettel - és más Páncélba zárt szellem rajongóktól is olvastam hasonlót, simán bevállalták ők is -, de az is tény, hogy nem estem hasra a dialógusoktól.
Nekem az összes hibája ellenére tetszett az alkotás. Nem tehetek róla, imádom a műfajt, a cyberpunk hangulatot, a Szárnyas fejvadász egyedi világát, az allegóriát, a sémát, hogy egy energia egy 'páncél' rabja, mintha csapdában lenne, imádom azt a zenét, azt a színvilágot, sok minden kompenzálta az alkotás hiányosságait - nekem.
A történet olyan lett, mint egy jégkocka, amit kitettek a tűző napra: elolvadt és el is illant. Azon gondolkodtam, hogy talán ez szándékos volt, mert a sztori maga is csak egy eszköz volt, mint a robotgésa, vagy a három-dés giga reklámok a futurisztikus metropoliszban, érted, hogy kellett valami egyszerű ötlet, amin át bemutatják a technológia veszélyeit, a lélektelenséget, a határokat, és a karaktereket egy könnyen emészthető, majd feloldott helyzetbe tették, ami nem okoz különösebb fejtörést azon nézők számára sem, akik nem ismerik az eredeti animét.

SPOILER VÉGE!

Amivel viszont vastagon egyet kell értsek az az, hogy ezekből a giga produktumokból egész egyszerűen eltűntek a sztorik. Nincsenek történetek - nincsenek forgatókönyvek, vagy jó (!) forgatókönyvek, illetve amit legutóbb a Tom Cruise-féle Múmia kapcsán olvastam, hogy miszter Cruise saját kezével írt bele a forgatókönyvbe, mert nem tetszett neki, és ő biza megteheti. Állítólag eme tettét némi szakmai irigység okozta; a stáb ugyanis megtalálta minden idők legszebb múmia lányát, akire júj-szörny-mék áp ide vagy oda, beletekertek egy raklap wécépapírba, még így is, szerintem csak a puszta járásával lejátszotta a hollywoodi nagyágyút a vászonról, amit Cruise állítólag nem viselt (volna) túl jól, ezért lehúzatta a múmia lány, Ahmanet szövegének nagy részét. Nem tudom, milyen lehetett a belekontárkodás előtt a történet, de Ahmanet Dark-Universes belépőjének, szerintem kifejezetten magas nívóján semmit sem változtatott, a filmből ugyanis a sajtó vetítés, a közönség, a mozinézők semmire és senkire nem emlékeztek már a film megtekintést követő fél órában sem, Ahmanet kivételével. A múmia lányról cikkeztek a kritikusok, a netezők, és a filmes portálok is. Szerintem telitalálat volt a színésznő a karakterre, és valami azt súgja, fognak még a nézők hallani a különleges karizmájú Sofia Boutelláról. (Egyébiránt ez a Múmia egy vacak lett szerintem, szakmai, történelmi, régészeti bakikat is tartalmaz, a logikai bukfencekről és kimondottan értelmetlen jeleneteken át a kliséhalomig mindent, úgy jellemezném, hogy a Dark Universes Múmia az a produkció lett, amiben Ahmaneten kívül mindent elbaltáztak, mesterfokon.)
Szóval ezek után el tudom képzelni, hova is tűnnek, tűntek el a sztorik, mi lesz a forgatókönyvekkel.

Nekem tetszett a Páncélba zárt szellem - a szellemet a hangulatban, a díszletben, a zenében (!), jelmezekben, egyik-másik fricskában, és a filozófiában találtam meg.

Pacsi! ;)

https://www.youtube.com/watch?v=Ow7goh-Hlr8

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

v, 2017-08-13 09:04 AvatáR

AvatáR képe

Pacsi neked is!

"Az Élet labirintus. Sok út van, és mindegyik vezet valahova, de csak egy jó út van. Ha megtalálod azt az utat akkor farkasszemet kell nézned a végzeteddel"
"Nincs üres lap, csak olyan amire még nem írtak!"

h, 2017-08-14 06:37 Para Celsus

Para Celsus képe

"Azon gondolkodtam, hogy talán ez szándékos volt, mert a sztori maga is csak egy eszköz volt, mint a robotgésa, vagy a három-dés giga reklámok a futurisztikus metropoliszban, érted, hogy kellett valami egyszerű ötlet, amin át bemutatják a technológia veszélyeit, a lélektelenséget, a határokat, és a karaktereket egy könnyen emészthető, majd feloldott helyzetbe tették,"
Vagyis kidobták a technológiai szingularitásról, gépi evolúcióról és a tech-veszélyről szóló történetet, hogy bemutassák a technológiai veszélyeit? :D

"sok anime-fannak tetszett az alkotás, amelyet úgy hatan írtak (?!), aminek a díszleteit folyamatosan az animéhez igazították (még az Őrnagy hajszálainak állását is), amit próbáltak fogyaszthatóvá tenni." - azt hiszem, az utolsó félmondatban ott a film félresiklásának és buktájának az oka. Biztonsági játék, fogyaszthatóvá tétel (és ahogy már fent is említettem, a jellegzetes elemek kigyomlálása, majd a helyükön keletkező űr be nem töltése). A készítők egyszerűen gyávák voltak hagyni, hogy az eredeti koncepció működjön, cukrozták, hígították, fogyaszthatóbbá próbálták tenni - ez lett belőle.
A legjobb példa - amely bármennyire konkrét, egyben jelképes is - a '95-ös animeváltozat ikonikus főcímdala, a Making of a cyborg (https://www.youtube.com/watch?v=-u77XdL8_B4). Az élőszereplős változat készítői megvették a dal jogait, minden adott volt, hogy felhasználják az új film főcímdalaként - ehhez képest mintegy zárójelben a vége stáblista alá suvasztották be. Talán az volt a bajuk, hogy nem hollywood-konform a japán dialektusban előadott dal.


"The Rainmakeeeer!"

h, 2017-08-14 17:37 Ovidius

Ovidius képe

Steven Jay Schneider betette a 101 sci-fi filmes könyvébe az eredeti, 1995-ös animét, mint kiemelkedő alkotást. A rendező Mamuro Oshii volt.
Egyébként abszolúte egyetértek, hogy üres lehetett. Ismerem annyira a hollywoodi financiális szemléletet, hogy elhiggyem a kiherélő vonalvezetést...

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!