Az elmebetegség a média tükrében

Az elmebetegség a média tükrében

Túldémonizálás és leegyszerűsítés

A primitív közösségekben az élet egyszerű volt.
A primitív közösségekben az élet egyszerű volt… a megfoghatatlan jelenségeket a természetfelettivel magyarázták; a válaszokat a szellemvilágban lelték meg; az összetartozás érzését a szellemeknek bemutatott szertartásokban fejezték ki. A természeti népeknél a sámánok közvetítettek a két világ között. A sámánokat az ősi közösségekben tisztelet övezte a tudásért, amit egyedül ők birtokoltak. Az ősi időkben nem csupán kezelni nem tudták az elmebetegeket, de magának az elmebetegségnek a fogalmát sem ismerték. Az elmebajban szenvedő férfira egyszerűen rámondták, hogy a gonosz szellem szállta meg.
A középkorban az egyház képviselői mondták meg, hogy kit szállt meg az ördög, és ki lett isteni hírnök. Mondhatni: az „elmebetegség” megítéléséről egy szűk elit csoport rendelkezett. Az inkvizíció egy olyan intézménynek minősült, amely nem fogadta el a másságot, a másként való gondolkodást. Az elmebeteget a középkorban bolondnak nevezték. A bolondot nem fenyegette az a veszély, hogy máglyára küldik azzal a váddal, miszerint megszállta az ördög. Ha nem szegült szembe a fennálló hatalommal, nehézség nélkül beilleszkedhetett a közösségbe. Az elmebetegnek még egy „társadalmi funkció” is jutott: ő volt a falu bolondja. Szakrális olvasatban esetleg Isten büntetése, afféle intő jel, hogy nem érdemes megharagítani az égieket.
A humanista eszmék terjedése változást hozott az elmebetegek társadalmi megítélésében. Az orvosok a boncolással egyre több információhoz jutottak az emberi test működéséről. A tudományok fejlődésnek indultak. Az elmebetegek társadalomból való kizárása valójában a 17. században vette kezdetét. Morális szempontok alapján elítélték és megbélyegezték őket, mivel nem viselkedtek úgy, ahogyan azt a társadalom normái előírták. Elmebetegnek lenni förtelmes bűnt jelentett, aminek a büntetése az elzárás volt. Sok évtizednek kellett még eltelnie, hogy az elmebetegség jelenleg használatos tudományos definíciójához eljussanak.
Mi az elmebetegség jelenleg használatos tudományos definíciója?
Elmebetegségnek a központi idegrendszer azon megbetegedéseit értjük, melyek a szellemi élet megzavarodásával járnak. Az elmebajok valójában agybántalmak. A tünetek megnyilvánulhatnak a magatartásban, a beszédben és a cselekvésben; körükbe tartozik a szellemi élet összes működése és megnyilvánulása. Jeleinek tekinthető a hallucináció, a téveszme, az értelmi fogyatkozás, a mánia, a búskomorság, a hisztéria. Járhat intenzív jókedvvel, nagy gőggel, munkamániával, élénk mozgással; és járhat bátortalansággal, önostorozással, szorongással, nehéz gondolkodással, szellemi és érzelmi gátlással. Az elmezavar veleszületett vagy szerzett. A betegséget okozhatják az agyon belüli elváltozások, koponyasérülések, testi betegségek, terhesség, szellemi megerőltetés, kicsapongó életmód, szexuális kielégítetlenség, mérgező szerek és kedélybeli megrázkódtatások. A háborúból számtalan elmebajban szenvedő ember jött haza, de tévedés azt hinni, hogy véres történelmi konfliktus szükséges ahhoz, hogy a szellemi élet zavarossá váljon. Háborúmentes környezetünkben is az tapasztalható, hogy a létért való küzdelem egyre fokozódik, ez pedig kitermeli azokat az embereket, akik elmeállapoti problémákkal küzdenek. Az elmebaj humanisztikus fölfogása, mondhatni jószándékú narratívája szükséges ahhoz, hogy a betegséggel kapcsolatos negatív előítéletek csökkenjenek.
Azaz kellene.
Mert mi az, ami tapasztalható helyette?
Mint már leírtam, az „őrület” társadalmi elfogadottsága a középkorban problémákba ütközött. A betegség fogalmához különféle képzetek és hiedelmek tapadtak. Az „őrület” átvitt értelmű alkalmazásai megjelentek a szólásokban, a közmondásokban, a nyelvjátékokban, a népmesékben, az irodalmi művekben. A fogalom olyan megnevezései, mint az „agybajos”, a „dilis”, az „együgyű”, a „félnótás”, a „féleszű”, a „félkegyelmű”, a „gyagyás”, pontosan mutatja a viszonyt, ami az elmebetegek és a környezetük között fennállt. Természetesen minden egyes megnevezésnek más a jelentése, más viszonyt jelöl. A „gyagyás” egy szánalmas, kiszolgáltatott ember, akit könnyű kihasználni, de aki mindennek ellenére vígan éli világát. A „megszállott” egy kiszámíthatatlan, dühkitörésein uralkodni nem tudó, másokat félelemben tartó ember. A „lelki szegény” az élet nehéz terhei alatt megfáradt ember, aki egy kis békességre vágyik. A „degenerált” egy semmirekellő ember, aki állandó jelleggel mások nyakán lóg. A zsidók a bolondokat mesügének nevezték; a „mesüge” címke magával vonta a közösségből való kizárást. A „bolond” szó jelentése tévelygés, avagy a bolond az, aki letévedt a helyes útról. Az elmebeteg ebben az értelemben az, aki gondolkodásában megtévedt. Az „őrült” szó jelentése kering, ami az elmebetegek keringő mozgására utal. Az összes megnevezésben benne rejlik a gondolat, hogy az illető bűnt követett el, és amiért ilyen helyzetbe került, ő a felelős. A középkorban azt tartották bolondnak, aki letért az Isten által kijelölt útról. A középkorból származó előítéleteinket sikerült leküzdeni, de a média új előítéleteket hozott.
A filmipar szereti az „örültség” problémáját romantikus mezbe öltöztetni: a sorozatgyilkos lehet kellemes megjelenésű üzletember (Mr. Brooks), a végzet gyönyörű asszonya (Elemi ösztön), magányos farkas (Psycho), unatkozó milliomos (Amerikai Psycho), elvont művész (Tökéletes másolat). És mennyi filmet lehetne megemlíteni, ahol miután az örült megszökött a börtönből vagy az elmegyógyintézetből, bosszút fogadott a világ, esetleg egy az életét megkeserítő személy ellen? A romantikus ábrázolás közben a rendezők bele sem gondolnak, hogy olyan témákkal játszanak időnként, amit nem ártana óvatosabban kezelni. A „gyilkosság”, mint téma szinte annyira ömlik Hollywoodból, hogy egy többség közönyösen kezeli embertársai pusztulását, egy kisebbség pedig szívesen kivenné a részét ebből a pusztításból. Érdemes itt egy filmkritikust idézni, aki a Mr. Brooks c. filmmel kapcsolatban fejtette ki aggodalmát: „Bizony, amikor az ember filmet néz, bele éli magát a főszereplő helyzetébe, sőt, a bőrébe. Együtt mozog, gondolkodik, lélegzik vele, átveszi a stílusát, a mondatait, a gesztusait, a film idejére eggyé válik vele. Ebből a szempontból baromi aggályos ez a film, hiszen egy olyan ember bőrébe képzelheti, érezheti bele magát a néző, aki sorozatgyilkos és élvezi a gyilkolást.”. „Nem hinnénk, hogy ez a film bárkinek tönkre tudná tenni az életét azzal, hogy sorozatgyilkosságra, emberölésre bíztatja, de egy biztos, a film mindent megtett, hogy a gyilkosságot egy élvezetes drogként mutassa be, és az is biztos, hogy csak mert ettől a filmtől még nem lesz valaki szükségszerűen gyilkos, egyáltalán nem állíthatjuk, hogy nincs rossz, káros, roncsoló hatással bárkinek a pszichéjére.”. A romantikus karakterek mellett a filmipar a jól bevált mondatokat is előszeretettel alkalmazza: „kényszert érzek, hogy öljek”, „ne hagyd, hogy megint megtegyem”.
George Gerbner is kutatott a témában; szerinte a médiakultúra az erőt emeli piedesztálra, és kihasználja a sebezhetőséget. A megbélyegzés a média által mesterségesen előállított termékké vált. A megbélyegzés tevékenysége egyszerű: akire rámondjuk, hogy erőszakos, az ellen szentesítjük az erőszak alkalmazását; akire rámondjuk, hogy ellenség, annak aláírjuk a halálos ítéletét; akire rámondjuk, hogy idióta, azt nem fogjuk értelmes lényként kezelni. A média globális mértékben ezt teszi az elmebajban szenvedőkkel szemben. Az emberi közösségnek kreatívan kellene felfognia az elmebaj jelenségét, de a tömegkommunikációban megjelenő képek a legtorzabb előítéleteket erősítik fel. Tudásunk nagy része nem a személyes tapasztalatokból ered. Azt a világot ismerjük személyesen, amelyről a legtöbbet sztorizhatunk. Történeteink nagy része tömegtermék; a legtöbb sztorit néhány olyan szervezet adagolja nekünk, mely a profitra hajt.
Pedagógusok és pszichológusok panaszkodnak, hogy növekszik az olyan családok száma, ahol a gyerek szinte egész nap a televíziót nézi. A gyerekek televízió általi szocializációja súlyos problémákhoz vezet. A televízió egy olyan médium, mely minden ember számára egységes mitológiát teremt, felváltva a mesélésben a szülőt, az iskolát és az egyházat. Itt már a televízió mesél! A televízióval, mint médiummal az a baj, hogy felszínesen ábrázol bizonyos témákat, mint például az elmebetegséget. A televízióval az a baj, hogy felszínes mesélő!
A televízió, a bulvársajtó és a ponyvairodalom a témákat úgy dolgozza fel, hogy megfeleljen a fogyasztók előítéletének. Az elmebetegséget nem ismeretterjesztő módon dolgozzák fel, hanem úgy, hogy eladható legyen a piacon. Természetesen akadnak kivételek, melyek a művészi és ismeretterjesztői kritériumoknak megfelelnek, de ezek az alkotások a mindennapi ábrázolások áramlatában szinte alig hallhatóan szólalnak meg.
Az 50-es évek végén komolyan tanulmányozták az elmebetegség televíziós ábrázolását. Megállapították, hogy a közfelfogást a televízió negatív irányba is elviheti. (Remek példa a náci propagandafilmek a Harmadik Birodalomban. „Mindannyian Goebbels csöcsét szopjuk!” – mondja Puzsér Róbert.) Az alkotókat, akik az elmebetegség témáját fel kívánták dolgozni akár filmben, akár könyvben, vagy bármi más formában, kötelezték, hogy a „bolond” szót akkor használják, amikor az helyénvaló. Gerbner szerint ez a Psycho elképesztő sikere után megváltozott. A média az elmebetegséget kezdte egyoldalúan ábrázolni: csak pszichopatákat és sorozatgyilkosokat mutatott be. A hétköznapjaikat nem ismerjük meg, azaz nem tudatosul bennünk, hogy ők emberek, hanem csupán az extrém tulajdonságaikat és az örült cselekedeteiket látjuk a képernyőn, ami által kialakul bennünk a gondolat, hogy ezek nem is emberek. És ha ők nem is emberek, akkor valami mások, tőlünk idegenek, talán szörnyetegek. A média elterjesztve az ön- és közveszélyes örült mítoszát megerősítette az elmebetegekkel szembeni társadalmi előítéleteket. A pszichothrillerek egy bizonyos szinten a másságtól való félelmünket tükrözi. A társadalom tolerancia-szintjének emelkedésével az elmebetegség a játékfilmekben nem kórként, hanem másságként jelenik meg. Innen is látszik, hogy a felelősség nem kicsi: a televízió eszköz, amivel a nagyközönséget egy témáról tájékoztathatunk vagy félretájékoztathatunk.
A főműsorok világában a hatalomról szóló játékok érvényesülnek, amelyben szerepet kap az erőszak, mint a társadalom veszélyeztetése és védelme. A főműsorokban óránként átlag 6-8-szor, a hétvégén vetített gyermekműsorokban óránként átlag 25-30-szor jelenik meg az erőszak. A szórakoztató gyilkosságoknál többségben női áldozatok szerepelnek. Az elmebetegek a drámai és hírműsorokban úgy kerülnek bemutatásra, mint deviáns elemek. A televízióban az elmebeteg úgy jelenik meg, mint egy erőszakos személy, aki a történet végén erőszakos halállal távozik a túlvilágra. Az elmebetegség pedig úgy értelmeződik, amihez hozzátartozik az erőszak és a megtorlás. A drámai szereplők közül az elmebetegek 70%-a agresszív, és 75%-a lesz erőszak áldozata. A népszerű médiumokban az elmebeteg szereplők veszélyesek és gonoszak, akik a szenvedést és a halált megérdemlik. Ez a narráció szentesíti a velük szembeni bizalmatlanságot, negatív diszkriminációt, kirekesztést, szélsőséges esetekben a kiiktatást, mint a „baj megelőzését”.
A média három vonását emeli ki az elmebetegeknek, azt a képzetet keltve, hogy az összes ilyen betegségben szenvedő emberre jellemző: kiszámíthatatlanság, veszély, gonoszság. A bűnügyi szenzációhoz három elem szükséges: először is maga az elmebeteg, akit akár hívhatunk „pszichopatának” és „ámokfutónak” is; másodszor a kiszámíthatatlanság, amit okozhat a meghasadt személyiség; és harmadszor a gyanútlan honpolgár, aki bármelyik pillanatban áldozattá válhat. A vizsgálatok kimutatták, hogy a szabadon garázdálkodó, elmebeteg gyilkosokról egy-egy cikkben foglalkozó újságokat hamar elkapkodják.
A televíziós drámákra jellemző, hogy a felszínes képet megtartva nem mutatják be a hátteret (a foglalkozást, a családi állapotot stb.), ellenben a betegség különös tünetei kihangsúlyozásra kerülnek. A televízió a megbélyegzés által a veszély és a bizalmatlanság érzetét táplálja a nézőkbe. Fontos észrevétel, hogy mindannyian húsból és vérből vagyunk, sorsközösségben élünk, csak éppen mindannyian különböző képességekkel rendelkezünk. A sorsközösség vállalása magában foglalja a másik iránti toleranciát, különbözzön az bármennyire is a többi embertől. Ezt az észrevételt már ezer évvel ezelőtt is megfogalmazták, és rengeteg híres gondolkodó elmondta, amikor kellett. A média számtalan alkalommal kikezdte a sorsközösség vállalásának gondolatát, a legtorzabb előítéleteket hozva felszínre az emberekben. A „másság” elfogadása így hamar átfordult annak nem elfogadásába. Szinte tragikomikus, mikor egyesek elkezdenek elméleteket gyártani a zárkózott személyekkel kapcsolatban, miszerint „biztosan van valami titka”, „rejteget valamit”, legrosszabb esetben ki is mondva, hogy „biztosan egy sorozatgyilkos”. Mert hát látott a Sprektrumon egy sorozatgyilkosokkal foglalkozó műsort…
Az elmebetegségről, mint témáról időnként készülnek művészi alkotások. 2007-ben készítette Szász János az Ópium – Egy elmebeteg nő naplója c. filmet, ami Csáth Géza naplórészleteit és két művét, az Ópiumot és Egy elmebeteg nő naplóját dolgozta fel. A kritikák dicsérték, különösen Darab Zsuzsa tulajdonított a filmnek kiemelt jelentőséget: „Figyelemreméltó az a jelképrendszer, mellyel a film dolgozik, hogy kiemelje az emberi elme ambivalens, egyszerre ördögi és angyali, könnyen romló jellegét. Már maga a helyszín (a Komárom melletti Monostori erőd) labirintusszerű, málladozó, bizarr belső tere is a psziché kifürkészhetetlenségére utal. A két főszereplő is egyszerre hordozza magában a gonoszt és a jót. A méreg átitat mindent és mindenkit, legfeljebb nem mindenki veszi észre. E két ember tisztában volt e ténnyel, és meg is bűnhődött a tudásért…” Győrffy Iván szerint a rendező semmit sem bízott a véletlenre: „Saját bevallása szerint Szász János csak irodalmi nyersanyagból tud dolgozni filmkészítőként: a Woyzeck egy Büchner-dráma átirata, a Witman fiúk és a rendező legújabb filmje, az Ópium - Egy elmebeteg nő naplója pedig Csáth Géza írásaiból született. Nem tartja magát olyan jelentős írónak (forgatókönyvírónak), mint mestereit, Bergmant vagy Tarkovszkijt, így az emberi lélek mélységébe, a bűn belvilágába vezető kirándulásaihoz mindig gyakorlott lélekvezetőt, psychopompost fogad. A magyar filmszemlén négy díjjal (köztük rendezői díjjal) elismert Ópium azonban több is, kevesebb is, mint filmvászonra adaptált szépirodalom. Kettősségét, kétarcúságát már a címben is felvillantja: két eltérő szemszögből mutatja a filmen zajló drámát, az elmebeteg nő naplóját ugyanis az ópiumszármazékok rabjának, a nő kezelőorvosának sorsával egészíti ki. Ugyanakkor nem elégszik meg dr. Brenner József (alias Csáth Géza) pszichiátriai és irodalmi produktumaival: egész életét belevonja az alkotás misztériumába. Az Ópium tehát egyszerre lélekdráma és életrajzi pillanatfelvétel.”
A K-Pax főszereplője a külvilágtól elzárkózva saját világában, a belső bolygójában él. Az alkotók nem kívánnak irányítani, helyette meghagyják a nézőnek a döntést, hogy kinek az igazát fogadják el. A filmet azért érdemes így kiemelni, mert megadja a lehetőséget, hogy belehelyezkedhessünk egy elmebajos férfi életébe, megismerhessük a gondolatait. Világossá válik, hogy a látszólag rendezetlennek tűnő gondolatok belül valójában koherens egészet alkotnak, és hogy milyen kegyetlen megrázkódtatás, mikor az általa ismert valóságban repedés keletkezik, majd a repedés után megtörténik a világának az összeomlása.
A művészi alkotások nem ellensúlyozzák a témával foglalkozó tömegszórakoztató filmeket. A művészfilmek igazából nem is elegendők, mivel az erőszak és a megbélyegzés receptre készül, olcsón előállítható és jó üzlet. George Gerbner szerint ideje lenne, hogy a kreativitást gúzsba kötő piaci hurkon lazítsanak. A megoldást az iskolákban látja, ahol médiakultúrát és kritikai látásmódot oktatnak, és a polgári mozgalmakban, melyek feladatul választják a kulturális környezet védelmét. Csak összefogással lehet kivetni a köztudatból a mélyen bántó történeteket és ábrázolásokat.

A csáthi gondolkodásmód filmrevitele

Az Ópium - Egy elmebeteg nő naplója c. film rendezője, Szász János egyszer bevallotta, hogy nem ért a forgatókönyv-íráshoz, ezért mindig irodalmi anyagból dolgozik. Filmjeiben az emberi lélek mélységeit és a bűn valódi természetét kutatta, s a kutatásaihoz mindig fogadott egy gyakorlott lélekvezetőt. Az Ópium – Egy elmebeteg nő naplója c. filmet egy Komárom mellett fekvő monostori erődrendszer kazamatáiban forgatta. Csáth Géza irodalmi és pszichológiai életművének egy szeletére építette a sztorit, s az írói életrajzból is beemelt egy keveset a film cselekményébe.
A rendező a tényekkel szabadon bánt. Csáth Géza ugyanis nem 1913-ban érkezett meg a klinikára, hanem jóval előbb. Gizellát 1909 és 1911 között figyelte meg; a kortörténet alapján írta meg a szakmunkáját. A vidéki szanatórium igazgatója, Winter is valós személy: a budapesti elmeklinika igazgatóját, dr. Moravcsikot takarja. Dr. Moravcsik gyanakvással szemlélte Csáth Géza pszichoanalízisen nyugvó módszereit; s bár tudománytalannak tartotta, szűk keretet engedett az író kezelési technikáinak. Az eredeti Gizella problémája nem volt bonyolult, ellentétben a filmben ábrázoltakkal. A kórlap szerint az apja agyszélhűdésben, az anyja szívbajban halt meg. A fiatal lány örültségét az okozta, hogy az anyja hosszan tartó ápolásának emlékeit nem bírta feldolgozni. A tébolyda világát élvezetesnek találta, az elektrosokk nem okozott neki fájdalmat, hízott az édességektől, és a „benne élő Lény időnként zsidózásra kényszeríttette”. Amúgy Gizella maga is zsidó származású volt. Azt tűzte ki céljául, hogy messiásként megszabadítja a világot a Gonosztól.
Az életrajzot Szász mellékesnek tartotta, helyette a lélekben lezajló folyamatokra fókuszált. Győrffy Iván szerint a film alapproblémáját a hisztériás paranoiában szenvedő lány adja meg. Gizella elmondása alapján a világegyetem valódi ura a Gonosz. A lány rájön arra a „tényre”, hogy a testébe fészkelte magát a Gonosz, aki – miután így felfedezte – szét akarja belülről szaggatni. Szövetségest keres, és meg is találja Brenner doktorban, akitől azt kéri a film végén: vágja ki az agyát. Nem meghalni akar, csupán megszabadulni a Gonosztól. A férfit lenyűgözi Gizella fáradhatatlan alkotóképessége – szembeállítja saját kiapadt írói lényével, az írásra való képtelenségével. Életkrízisén egy bűn elkövetésével jut túl: birtokába veszi a naplókat és Gizella testét. De a bűn elkövetése sem hozza vissza a régi állapotba: a film végén, a vonaton úgy látszik, hogy az ópium iránti függősége és a világból való számkivetettsége növekedni fog.
Szász János ábrázolni igyekezett a csáthi gondolkodásmód lényegét. A két főhős azon munkálkodik, hogy kiszabadítsa, kiszakítsa és kirántsa lelkét az idő vasfogából, a mindennapi létezés fogságából, a világ körforgásából: Brenner a morfiummal, Gizella az írással. A lány naplóját elégetik, a szobája falát átfestik, de lelkének lenyomata továbbél Brenner doktor készülő művében. Csáth úgy gondolja, a tudomány feladata, hogy megszabadítsa az emberiséget a nyomorúságtól. A nyomorúságtól csak úgy lehet megszabadulni, hogy az „agy időért felelős evolúciós csökevényét sebészi úton” kiiktatják. Rengeteg szellemi energiát elvesz az emberektől a múló idő. A szellemi energiának meg kell maradnia az embereknek, mint tömérdek életenergia. Mivel ez nem valósulhat meg, csak a mesterséges szerek maradnak: az abszint, az ópium, a morfium. A mesterséges szerek gyönyört okoznak, mely által a tér és az idő fogságából kiszabadulva felemelkedhetünk a lét magasságaiba. Csáth szerint az ópium ügyes adagolása által egy év alatt kétmillió évet is el lehet élni, tíz év alatt pedig húszmillió évet. 1919-ben Kosztolányi Dezső, Csáth unokatestvére a Nyugatban megjelent írásában azt fejtegette, hogy barátját az ópium egyszerre eltompította és felélénkítette. Úgy fogalmazott: „szegény, ő is tíz évig élt, mint morfinista, és mire meghalt, olyan öreg volt, mintha húszmillió évig szenvedett volna". Csáth életművében központi szerepet játszik az idő és az örökkévalóság kapcsolata. Győrffy Iván azzal zárja kritikáját, hogy a kapcsolatra Szász kitűnően ráérzett, mikor ketyegő órákkal sietette és késleltette a filmben a dráma kibontakozását.

Az ellentétre épülő film

Darab Zsuzsa még Győrffy Ivánnál is misztikusabban értelmezi az alkotást. Mindkét főszereplő a misztikus tudástól szenved. Gizella tudomást szerez, mi valójában az univerzum elve, de a megszerzett ismeretek alatt összeroppan. Vissza szeretné adni az ördögi ajándékot, de erre egyedül képtelen. Brenner mesterséges szerek segítségével jutott a tudás birtokába, de közben elvesztett valami fontosat. Gizella azt mondja: a Nap az isten. Az isten nem a keresztények jóságos istene, hanem egy brutális erő, mely az emberek vesztére tör. A Nap egy sötét égitest, egy Sötét Nap, mely igyekszik elpusztítani a lány halhatatlan lelkét. A szerencsétlen teremtésnek azért kell szenvednie, mivel rájött az ördögi tervre.
Dr. Brenner a 20. század elejének kettéhasadt embere. Nappal a pozitivizmus ismeretanyagán képzett szakember, éjszaka kiábrándult és kétségbeesett férfi, aki érezni, alkotni és megismerni akar. Az intézetben dolgozó orvosok és apácák között különös ellentét feszül. Az orvosok megkérdőjelezik a vallás igazságait és ragaszkodnak a tudományos dogmákhoz, az apácák megkérdőjelezik a tudomány igazságait és ragaszkodnak a vallásos dogmákhoz – amit tesznek, semmi köze a valódi tudományhoz és az igazi kereszténységhez. A két ellentétes tábort összefogja Winter doktor személye, aki a középkor kegyetlen módszereivel kívánja helyreállítani a betegek elméjét. Az intézetben használatos szerkezetek a pozitvista természettudomány és az ősi babonák összefonódásából születtek. A két orvos első találkozásánál úgy néz ki, hogy a modern pszichoanalízisre esküdő Brenner a Jó és a brutális konzervatív értékeket őrző Winter a Rossz. A találkozás pillanatában az igazgató homloklebeny-műtétet hajt végre egy betegen. A kritika írója jelentőséget tulajdonít a jelenetnek: „Állóképszerű jelenet: egy fénylő, ám rezzenéstelen szem, melyhez milliméterekre közelít a szörnyű tű.” A különbség a két orvos módszereiben rejlik, de a film nem erre az ellentétre épül.
Az ellentét, amire a film épül, Brenner és Gizella, orvos és betege között feszül. Brennerben már kevés emberi maradt; ezt a keveset szólítja meg benne ez a különös nő. Kemény személyiségét a szerelmen kívül a zene képes felolvasztani; zongorajáték közben megnyilvánul benne az emberi. Gizellában felismeri elveszett másik felét – hogy megvalósulhasson az egész harmóniája, átadja magát a szerelemnek. Szó sincs egészséges szerelemről: mindketten szabadulást várnak, nem kiteljesedést. A férfi és a nő ellentéte kiegészítésre vár; csak lelki szintézisük által tapasztalhatják meg az igazi életet, amire mindig is vágytak. Az ellentét viszont túl mély, ezért a kapcsolat nem hoz megbékélést. Brenner passzív személy, Gizella aktív személy. Tragédiájuk az, hogy képtelenek teljesen egymás társaivá válni társadalmilag és érzelmileg. A szerelem nem a nőnek és a férfinak szól, hanem a szenvedésnek, mely mindkettejüknek közös élmény.
A filmben a szerelem meghiúsult. Brenner tudja, hogy képtelen az emberi kapcsolatokra, ezért hibája ellensúlyozására meghozza a lánynak a feledést. Gizella tudja, hogy a férfi képes egyedül enyhíteni a szenvedésén, ezért neki ajándékozza a szüzességét és a törékeny érzelmeit. Brenner végül a brutálisan konzervatív Winter módszeréhez folyamodik, hogy segítsen a lányon: homloklebeny-műtéttel hozza el számára a feledést. A kör bezárult. Az orvos a műtéttel véget vetett a Lény uralmának Gizella elméje felett. Így gyógyított, de saját magát nem gyógyította meg.
A film jelképekkel világítja meg az emberi elme ambivalens mivoltát. A szanatórium labirintusszerű tere a psziché kifürkészhetetlenségére utal. A két főszereplőben egyaránt megtalálható a sötétség és a fény, mindketten ambivalensek. Brenner részére a valódi mákony Gizella, illetve annak kreativitása és érzelemgazdagsága. A nő foszlott, barnásvörös köpenyére nyers mákgubót, a szecesszió kedvelt motívumát hímeztek. A nyers mákgubóból apró bemetszésekkel tiszta ópiumot lehet nyerni. Brenner csupán pótszernek tekinti a nőt, ezért nem is hozhat számára vegytiszta élményt. Gizella felejtése sem tekinthető igazi boldogságnak, hiszen a kellemetlennel együtt feledte a kellemeset is.

Felhasznált irodalom:
A Pallas nagy lexikona: Az összes ismeretek enciklopédiája tizenhat kötetben/szerkesztő Bokor József, Budapest, Arcanum, FolioNET Kft., 1998
DARAB Zsuzsa: Véredben méreg – In.: http://www.iif.hu:8080/2007/articles/films/index.hu.html
GYŐRFFY Iván: Az idő vasfoga – In.: http://www.mozgovilag.hu/2007/05/13rolrol6.htm
Mr. Brooks – In.: http://www.cspv.hu/07/103/brooks/
GERBNER, George: Az elmebetegség ábrázolása a médiában – In.: Gerbner, George: A média rejtett üzenete, Budapest, Osiris Kiadó
FERNEZELYI Bori - LÉGMÁN Anna: A skizofrénia társadalmi narratívái – In.: http://www.szochalo.hu/hireink/article/101832/

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2010-05-14 21:41 RosettaPrice (nem ellenőrzött)

Exhausted of spending days for definition essay composing? Do not worry! Buy written essays from research paper writing service and be sure that you have great quality papers.