Táj, tájhasználat és a víz

 

Felvezetés

 

A globális éghajlatváltozás, az időjárási szélsőségek növekedése, a vízháztartás felborulása komoly kihívást jelent a vízgazdálkodás számára. Jelen helyzetben a víz megtartása az egyik legjelentősebb kérdés. Úgy tűnik, napjainkra vízkészleteink – részben a szélsőséges eloszlás, részben az elhibázott beavatkozások következtében – egyre gyakrabban bizonyulnak elégtelennek a szántóföldi kultúrák vízigényeinek kielégítésére. Jelen tanulmányban részben a helyzet okait, részben a lehetséges válaszokat, kitörési lehetőségeket vizsgáljuk

Tájtörténeti bevezető

"Mi a történelem? – Évszázadok óta valamilyen formában minden generáció feltette magának ezt a kérdést. Különböző civilizációs szinten és eltérő égtájakon, különböző eszmerendszerek és élmények nyelvezetén. Kimondva vagy közvetett formában minden korszak megalkotta a maga véleményét a történelem mibenlétéről. Kivált válságos napokban, vagy korszakváltások idején…

A régi kérdésre az új válaszok a kutatót és tárgyát egységbe fogva világítják meg a lényeget. Mi a történelem? Sajátos viszony a jelen és a múlt között. Kölcsönhatás a kutató személyisége, saját megélt kora, annak társadalma, és a vizsgált időszak, a távolabbi vagy közelebbi korszak között, soha nem egytényezős, hanem rendkívül összetett.

Vannak, akik a források és dokumentumok felől közelítik meg ezt a lényegi kérdést. Nem Carr az első, aki kijelenti, le kell számolni azzal a 19. századi örökséggel, hogy a történetírás a lehető legnagyobb számú „cáfolhatatlan és objektív tény felhalmozásából áll.”

Ez az örökség – írja – „Németországban, Angliában és az Egyesült Államokban egyre növekvő, fűrészpor szárazságú tényleírást produkált, és eredményeképp porszemekkel bíbelődő monográfiákat gyártottak azok az állítólagos történészek, akik egyre kevesebbről egyre többet tudva, nyomtalanul süllyednek el a tények óceánjában…”

Mulatságos, ahogyan Carr leírja a történészi munka első lépését. „A tények egyáltalán nem pulton heverő halak. Inkább olyanok, mint az óriási s néha végtelennek látszó óceánban úszkáló halak; és hogy a történésznek mi akad a horgára, részben a szerencsén, de legfőképp azon múlik, hogy az óceán mely részén halászik és milyen felszereléssel – e két tényező persze attól függ, milyen halat akar fogni. Nagyjában- egészében a történész olyan tényekre talál, amilyeneket keres.”[1]

A „cáfolhatatlan és objektív tények” felsorolására törekvő történelemkutatás által összerakott „fűrészpor szárazságú tényleírásai” során az elemzésekből rendre kimarad egy mozzanat: az ember és a természet viszonya. Nem mintha nem szólnának róla, de amit a kérdésről mondanak, csupán lábjegyzet, néhány egymás mellé rakott gondolat, eszmetörténeti értekezés. Mintha a táj, amelyben élünk nem tartozna hozzánk. Mintha csak a történések földrajzi kerete lenne, amolyan kulissza a történelem színpadán. Csak azok az események lényegesek, amelyek körötte, előtte, vagy esetleg mögötte zajlanak, ami vele történik, az nem számít, s ami közte és az ember között zajlik, még csak nem is látható.

A történetírás első szintje események, a második gazdaság, a harmadik pedig a műveltség, az eszme, azaz a művészetek és tudomány története. Az ember viszonya a természethez valahol ez utóbbi peremvidékén jelenik meg, holott a maga teljességében hatja át a mindennapok valóságát. Az ember vagy a Természetben él, vagy falakkal zárja el magát tőle. Vagy együtt lélegzik, együtt változik vele, vagy idegenként tekint rá. Vagy a Teremtő Ige más-más megnyilvánulásait látja benne, vagy erőforrásként használja. Minden, amit tesz, vagy nem tesz, amit lát, és ahogy lát abból fakad, abból táplálkozik, hogyan is viszonyul a Természethez, a Teremtett Világhoz. És e viszony koronként, és helyenként, és persze egyénként más és más; egy dologban azonban biztosak lehetünk, egészen másként viszonyul a röghöz, a termőföldhöz a természetben élő ember, mint az, aki erőforrásként használja.

Mi is a történelem? – Nem a múlt maga, csak „sajátos viszony a jelen és a múlt között.” Amit megtudunk róla, elsősorban attól függ, e viszonyban a jelen vagy a múlt a meghatározó. Ma erőforrásként használjuk a földet. Nap, mint nap megerőszakoljuk, kizsigereljük, és amikor már nem tud többet adni, vegyszerekkel, mérgekkel kényszerítjük ki belőle a termést. Ha a jelen és a múlt sajátos viszonyában ez a jelen az erőteljesebb, soha nem kaphatunk képet egy olyan korról, amelyben a föld a termékenységet, az életet, mindannyiunk közös Édesanyját jelentette, Földanyát, akitől az ember semmit el nem vett, mint ahogy tulajdon édesanyjától sem venne el semmit, ellenben elfogadott mindent, amit Tőle kapott, mintha csak szerető szülője adta volna azt neki.

Mi is tehát a történelem? – „Kölcsönhatás a kutató személyisége, saját megélt kora, annak társadalma, és a vizsgált időszak, a távolabbi vagy közelebbi korszak között.” És ha e kölcsönhatásban a kutató a saját gondolatiságát, saját korának tudományos törvényszerűségeit kéri számon a múlton, soha nem fogja megérteni azt a számára idegen, érthetetlen, megközelíthetetlen világot, melyben a mocsarat lidércek, az erdőket, tavakat, folyókat, réteket, lápokat tündérek uralták, és a csillagok istenek voltak. Aki ezen az úton megy végig, nem lát mást, csak saját korát, valamilyen más földrajzi és történelmi tény keretei között, nem látja a múltba vesző világot, csak a jelen eseményeit érzékeli a múlt általa vázolt kulisszái között.

Tájtörténeti kirándulásunk során mi sem léphetünk ki saját világunk, saját személyiségünk keretei közül. Nem mutathatjuk be itt a táj történetét, vagy a tájhasználat múltját, csupán képeket villanthatunk fel, összefüggésekre mutathatunk rá. Amit elmondunk, nem tények tehát, többek is kevesebbek is annál. Torzítja őket az idő, s mindaz a változás, amit az emberi faj ezen idő alatt okozott és elszenvedett, és torzítja őket a szándék, mellyel a múltat itt feltárni igyekszünk. Ezek azok a korlátok, amelyeket, bármennyire is szeretnénk, nem tudunk átlépni. Hogyan is fogalmazott Carr: „A tények egyáltalán nem pulton heverő halak. Inkább olyanok, mint az óriási s néha végtelennek látszó óceánban úszkáló halak; és hogy a történésznek mi akad a horgára, részben a szerencsén, de legfőképp azon múlik, hogy az óceán mely részén halászik és milyen felszereléssel – e két tényező persze attól függ, milyen halat akar fogni. Nagyjában- egészében a történész olyan tényekre talál, amilyeneket keres.” – bevezetőként ilyen körülmények között nem tehetünk mást, rámutatunk, az óceán mely részére indultunk halászni, és milyen eszközöket viszünk magunkkal. Nos, az Embert keressük, aki még Ősanyánkat látta és szolgálta a földben, aki nem vett el tőle semmit, de akár az életét is adta érte. Az Embert keressük, ki a Teremtő Isten Képmásaként őrizte a világ és a teremtés rendjét. Azt vizsgáljuk, hogyan is festett a táj, és a tájhasználat, amíg az Ember a Teremtő Ige más-más megnyilvánulásait látta a világban, s természetesen, a pontot, ahol utat tévesztettünk, és az esélyt, hogy atyáink útjára egyszer majd mi is visszatérünk.

Táj, tájszerkezet – rendszer, rendszerműködés

„Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtőn komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelnie mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, s nem valamiről, ami csak úgy ott van.”[2]

Amikor az emberhez, az ember alkotta tárgyakhoz, fogalmakhoz közelítünk általában az adott kor társadalmi folyamataira, a gazdaságra, a törvénykezés elvi alapjaira és gyakorlatára, az államszervezetre, és az eseménytörténetre figyelünk. A Teremtett Világ, a Természet, és annak legkisebb, önállóan is értelmezhető tartománya, a táj vizsgálódásunk peremére szorul. Mintha mindegy volna mi is történik vele, mintha csak úgy ott lenne. Mintha nem lenne más, csak egy folyó, mely az utunkban áll, és persze alkalmas lehet különféle jogok és kiváltságok adományozására, mint amilyen a rév, vagy a hídállítás joga, ideértve az átkelésért járó pénz szedését, vagy a halászat, mely koronként és helyszínenként váltakozva volt kevesek kiváltsága, vagy általános, eleinte semmiben, később alig-alig korlátozott jog. Mintha nem lenne más, csak egy fa, egy erdő, vagy rét, mit így, vagy úgy használhatunk. A lényeg mindig a használat, a gazdálkodás, a hozzáfűződő jogok és kötelességek, soha sem a rét, a mező, az erdő, a folyó, a táj maga.

Mi is tehát a táj? – Adott térben lejátszódó folyamatok összessége, vagy csak e folyamatok földrajzi kerete? A tájról szólván, valamiféle színpadra gondolunk csupán, amely különféle változások tereként áll előttünk, vagy magukra a folyamatokra, melyek valamiféle egységes rendszerbe szerveződve határozzák meg magát a tájat, és a benne élőket. Egyáltalán: rendszer-e a táj, vagy valami, ami csak úgy ott van? – És ha rendszer, mit jelent ez, mit kezdjünk vele?

Ha nem választjuk, nem választhatjuk el a teret a benne zajló változásoktól, rögtön felmerül a kérdés, van-e a tájnak sajátos arculata? Maga alakítja-e önön arcát, önön valóját? S ha igen, milyen körülmények között képes megőrizni azt? A tájhasználat kérdését megelőzi a táj önfenntartásának kérdése. Mi is történik egy tájon belül? Létezik-e valamiféle egyensúly, állandóság, vagy a folytonos változás a meghatározó?

Nem nehéz belátni, hogy a tájhasználat kérdéskörét épp a táj önfenntartása teszi lényegessé, ha ugyanis a táj képtelen azonos maradni önmagával, és lételeme az állandó változás, a le- vagy felépülés, egészen más megítélés alá esik a táj és az ember kapcsolata, és más megvilágításba helyeződik a tájhasználat. Ha a táj önfenntartó rendszer, a tájhasználat alapkérdése az, hogy be tud-e illeszkedni ebbe, ha viszont állandóságról csak a változások esetében beszélhetünk, ha a táj nem más, mint adott földrajzi keretek között lejátszódó folyamatok összessége az alapkérdés, hogy az ember, a tájhasználat mennyiben alkalmazkodik e folyamatokhoz, illetve meg tudja-e változtatni ezeket a nélkül, hogy hosszútávon sokkal kedvezőtlenebb helyzetbe hozná önmagát?

A történeti áttekintésüket tehát kezdjük a táj megismerésével. Nézzük meg hogyan is festett egy középszakasz jellegű folyó ártere, legyen szó bár a Dunáról, Dráváról, Tiszáról, vagy Alföldünk bármely nagyobb vízfolyásáról.

A folyók ártereit két elem határozta meg a víz és a növényzet. Természetes körülmények között alig-alig találunk fedetlen földdarabot. Emitt egy vaddisznótúrás, amott egy szárazra koptatott ösvény, egy frissen rakott homokpad látszik, de elég hozzá két hét vagy talán hónap, hogy belepje őket a növényzet, a homokpadot kefesűrűségű fűz és nyár magoncok, a túrást csalán, laboda, libatop, disznóparéj. A víz is fokozatosan adja fel az általa meghódított területet, ahol ma nyílt vizet találunk, holnap-holnapután hínáros mocsarat látunk, majd ahogyan töltődik a meder nádas, gyékényes váltja fel a mélyebb vizeket kedvelő társulásokat, végül megjelennek a cserjék és a fák. Összességében persze ez utóbbiak uralják a teret. Természetes körülmények között az ártér legnagyobb részét, talán nyolcvan-kilencven százalékát erdők borítják. Minden térszintet, minden foltot más és más társulás. Van ahol a fák áthatolhatatlan falat alkotnak, sűrű, sötét erdőt, örök homályba burkolózó, tikokkal terhes vadont. Máshol gyümölcsös ligetek sorakoznak, kisebb nagyobb tisztásokkal, mintha csak parkban járna az ember. A mélyebb, örökké vizes laposokon láp és mocsárerdők, hol sűrűbb, hol ritkább, szellősebb foltjai. Közöttük erek, fokok kanyarognak, kötik össze a tavakat és folyókat.

Ez lenne tehát az a kép, ami a természetes ártéren fogadna bennünket. Tavasszal, nagyvizek idején a rétek, laposok zöldje kékbe hajlik, a tájat a víz uralja, és élteti is egyben. Két-három hétig tengert varázsol az erdők közé, aztán, amikor az erdők tehetségükhöz mérten felszívták a vizet, és a talaj is telítődött már az éltető nedvességgel, a folyó elviszi a felesleget. Ami eddig kék volt, lassan zöldbe hajlik. Itt erdők lombja rejti el a szárazra került talajt, ott a rét harsogó zöldje jelzi, bőséggel áll víz az élet rendelkezésére.

A folyó menti kistáj egyetlen eleme sem valami, ami csak úgy ott van. Sokkal több annál. Itt minden tónak, vízállásnak, érnek, vízfolyásnak, minden fűszálnak, minden fának sajátos szerepe van. A vizek, a fák és minden, ami a tájon él, legyen bár ember, lelkes vagy lelketlen állat, sajátos rendet, sajátos szerkezetet alkotnak. A táj ebben az értelemben adott földrajzi teret kitöltő és meghatározó folyamatok összessége, melyben a fizikai (morfológiai), biológiai (ökológiai) és társadalmi mozzanatok egységes rendszerré szerveződnek. E rendszerben minden elemnek jól meghatározható szerepe van, és e szerep betöltésével segíti elő a táj arculatának kialakítását és fenntartását. A táji adottságok e nézőpontból e folyamatok, kapcsolatok összhatásaként állnak előttünk. Emeljünk ki e kapcsolatrendszerből néhány elemet, és nézzük meg, van-e valamilyen szerepük a táj életében.

Ha szerepekről van szó, az ember önkéntelenül is elbizonytalanodik. Túlságosan mélyen ívódott belénk a nézett, hogy a táj önmagában semmi, pontosabban csupán valami, ami csakúgy ott van – ahogy Douglas Adams fogalmazott, így aztán nincs semmilyen szerepe, sem neki, sem azoknak az elemeknek, melyek nyilván véletlenszerűen keveredtek bele. Szerepet csak az emberi gondolkodás tulajdonít nekik. Ha mi nem lennénk, szerepek sem lennének. Kapaszkodjunk bele e gondolatba. Induljunk ki abból, milyen is volt, milyen is lenne ember nélkül az Alföld! Közelítsünk hozzá a hegyek felől. Nézzük meg a Bereg, a Bodrogköz, a Rétköz egykor volt világát, vagy az Alpok alatt a Dráva-síkot. A terület nagy részét itt is, ott is erdők borítják. Gyertyános tölgyesek, tölgy-kőris-szil ligetek, néhol egy két bükkös, az alacsonyabb szinteken puhafa ligetek, nyarasok, fűzek, még mélyebben, a pangó vizek honában égerlápok. Ugyan az a mintázat, csak az alkotó részek, a fafajok különböznek. Északon nincs szlavóntölgy, délen nincs magaskőris, talán a gyümölcsfák is eltérő arányban tarkítják a képet, de ez mit sem változtat a táj jellegén. S ha elindulunk délnyugatról északkelet felé, vagy épp fordítva, a Kárpátok északkeleti zugából útra kelve végig a Tisza mentén, majd Kecskemét felett átvágva a Homokháton, vagy dél felé kitérve A Dunához, végig ilyen vagy ehhez hasonló erdőkön kelhetnénk át. A mókus akkoriban, ha gondolt egyet, elindulhatott Huszt alól, s fáról fára ugorva eljuthatott egészen Szigetvárig, vagy Barcsig s azon is túl, akár a távoli tengerekig. Ezek az erdők mind nagy vízigényű társulások voltak, melyek nyolcszáz, vagy inkább ezermilliméternyi csapadéknak megfelelő vízmennyiségre tartottak igényt. Csakhogy az Alföldre egyszerűen nem hullott ennyi. A Bereg közel hatszáz, a Bodrogköz valamivel több, mint ötszáz milliméterre tarthatott igényt, az Alföld közepére még ennyi sem hullott, itt épphogy négyszáz milliméter felett alakultak az átlagok. A legtöbb eső a Dráva-síkra hullt, de a csapadék ott sem érte el az erdők felneveléséhez szükséges mértéket.

Mi történt tehát? Hogyan tudott mégis erdőket nevelni e táj? Mi hozta ide a vizet?

A környező hegyekre sokkal bővebben hullott az áldás. A téli csapadék ráadásul hó formájában várta a tavaszi olvadást. És amikor melegebb napok jöttek, az olvadó hólé, hol esővel, hol önmagában, gyorsan leszaladt a völgyekre, és a síkokra, árvizek formájában terítve szét az éltető vizet. A folyók, mellékágak, kisebb vízfolyások és fokok úgy hálózták be az Alföldet, mint az emberi testet az erek. Szerepük is ugyanaz volt. Áradáskor szétterítették az élethez nélkülözhetetlen vizet, majd apadáskor összeszedték és elvezették a felesleget. Így tudott az Alföld a kevés csapadék ellenére is nagy vízigényű erdőket nevelni. Ember még nincs sehol, s mégis világosan látszik, milyen szerepet töltenek be a folyók a táj életébe. Nem emberi érdek, nem az emberi gondolkodás rendel működést hozzájuk, mindettől függetlenül alakítják, formálják, őrzik a táj arculatát. A folyó, legyen szó Dunáról, Tiszáról, Bodrogról, Sajóról, Körösökről, Marosról, Rábáról, Vágról, Garamról, Ipolyról, Sióról, Dráváról vagy Száváról, nem valami, ami csak úgy ott van, amit gátak közé szoríthatunk, vízlépcsőkkel tömhetünk, amitől területeket hódíthatunk, amit szennycsatornaként, víztározóként, öntözőműként hasznosíthatunk, hanem a táj érrendszere. Olyasvalami, amihez nekünk, embereknek vajmi kevés közünk van, és amely épp tőlünk függetlenül játszik nagy szerepe a Kárpát-medence életében.

Épp akkor, amikor koratavasszal az első árvizek lefutnak a folyóinkon és elöntik a síkokat, a puhafákon duzzadni kezdenek a rügyek, s a fákban lassan keringeni kezd a víz. Mintha százezernyi, milliónyi szivattyú indulna el, s kezdené feltölteni a fák testét, épülő lombozatát, a lombkoronaszint alatti légrétegeket, s persze ezzel párhuzamosan a talajt, a gyökérzónát a beszivárgó árvízzel. Mire megapadnak a folyók a mélyebb területeket elborító puhafaligetek többé-kevésbé vízzel telítettek. De a hegyek még nem fogytak ki tartalékaikból. Ezer méter felett még ott a hó, melyet az aranyat érő májusi esők mosnak a patakok, folyók medrébe, újabb áradást gerjesztve. A víz most is a mellékágak, erek fokok rendszerén át jut előbb a tavakba, majd onnan kilépve a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt fokról-fokra öntve el az árteret, ahol most a keményfák bontják rügyeiket, szívják fel a vizet, és töltik fel vízzel a tájat, megteremtve a kistáji vízkörforgások alapját, melynek három legfontosabb elemét emelhetjük itt ki. Egyfelől az élő és állóvizek közötti folyamatos kétirányú, másfelől a felszíni és a felszínalatti vizek közötti állandó, szintúgy kétirányú, végezetül a felszínalatti és fölötti vizek közötti rendszeres és ugyancsak kétirányú kapcsolatot. E kapcsolatokért alakulásában jórészt a folyó és az erdő játszik kiemelkedő szerepet. Egyik sincs meg a másik nélkül. E két elem teremti meg azt a parkszerű, ligetes, sűrű erdőkkel, tavakkal, mocsarakkal, fokok, erek, mellékágak, s nagyobb folyók kék szalagjaival tarkított mozaikos szerkezetű tájat, mely önmaga alakítja ki és őrzi évszázadokon, évezredeken, évtízezredeken át saját arculatát, saját adottságait.

Mindaz, amit mi gyarló emberek természeti adottságoknak nevezünk nagyrészt az adott táj természetes rendszereinek működéséből fakad. Ezek a rendszerműködések adódnak össze a globális folyamatok egészében is. Olyan összetett, szövevényes kapcsolatrendszerről van szó, melyet a maga részleteiben soha meg nem érthetünk, mi több, minél kisebb részterületet vonunk be a vizsgálódásaink körébe, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy helyes eredményre jutunk. A természetes rendszerek esetében olyan összetett kapcsolati hálóval van dolgunk, amelyben minden egyes ok ezernyi mellékszállal kapcsolódik más okokhoz. – „A fizikus abban a szerencsés helyzetben van, hogy módja van — meg tudja tenni, és szabad is megtennie — egyetlen oksági szál izolálására, arra, hogy se jobbra, se balra nem nézve, egyetlen „mélyfúrással” egyetlen hosszú, elágazások nélküli oksági láncolatot tárjon fel.” – írja a probléma szemléltetéséül Konrad Lorenz. Itt azonban az ember – „oksági filccel (kauzális szálak sűrű szövevényével) néz farkas szemet. Okozott jelenségek sokaságát látja maga előtt, melyek mindegyike egy kauzális szál végét jelenti. Ezek az oksági láncolatok kivétel nélkül több okhoz vezetnek vissza, nagyszámú ok irányába ágaznak el, és az organizmus egészén megfigyelhető összes hatást ugyanaz az ok-sokaság idézi elő! Minden okot minden következménnyel elágazó oksági szálak végtelen bonyolult szövevénye köt össze. Mindezen hatások pedig visszahatnak az összes okra. Ugyanabban a helyzetben vagyunk, mint az az ember, aki egy nagyon-nagyon sok szálból álló fonatot akar kibontani, és ebben csak akkor jut előbbre, ha egyidejűleg az összes szálat szem előtt tartja, és minden egyes szállal egy időben az összes többi kiszabadítását is folytatja. Ha egy szálból hosszabb darabot próbál kiszabadítani, mint a szomszédosakból, ezt a belőle (ti. a hosszabb szálból) a környező, még kibontatlan fonadékba nyúló oldalágak visszafogják. További követése csak akkor lehetséges, ha emberünk ezt a környező fonadékot valamelyest tovább bontja.” – Csakhogy esetünkben, vegyük akár a folyót, akár az erdőt, oksági szálak felfoghatatlan tömegével kerültünk szembe, az összes szál egyidejű áttekintése egyszerűen meghaladja felfogóképességünket. A dolog tehát túlságosan összetett, hogy bevált módszereink eredményre vezessenek. Ilyen körülmények között három dolgot tehetünk. Elmegyünk az egész mellett. Egyszerűen nem foglalkozunk vele. A táj, a természet nem más, mint valamiféle külső adottság, és nekünk csak annyi dolgunk van, hogy alkalmazkodjunk hozzá, vagy kihasználjuk, a saját hasznunkra fordítsuk, társadalmunk, gazdaságunk erőforrásává tegyük. A másik lehetséges módszer, ha az ember „egy szálból hosszabb darabot próbál kiszabadítani, mint a szomszédosakból, ezt a belőle (ti. a hosszabb szálból) a környező, még kibontatlan fonadékba nyúló oldalágak visszafogják. További követése csak akkor lehetséges, ha emberünk ezt a környező fonadékot valamelyest tovább bontja. Ha azonban erőszakkal próbál kijjebb húzni egy szálat, hamarosan keresztirányú szálak és mellékszálak sűrű csomójával találja szemben magát, amely minden további előrejutást megakadályoz. Ha még erőszakosabban próbálkozik, lehet, hogy sikerül egyetlen szálat teljesen kihúznia és legerősebb ága végéig elkülönítenie, de csak akkor, ha ezzel az össze oldalágat leszakítja. Hasonlatunknak ez a része azt jelenti, hogy amikor az atomisztikus, az egészeket érzékelni képtelen kutatás erőszakkal elkülönít egyetlen oksági láncot, mivel a vizsgált következmény oldalról ható társ-okait elhanyagolja, mindig meghamisítja az eredményt. Ebben az esetben az ember x számú ok közül egyre bukkan rá, amely a legszerencsésebb esetben éppen a legfontosabb, azonban roppantul félrevezető módon figyelmen kívül hagyja a többi x-1-et.[3] Ezen az úton elindulva tekintjük a folyót hajózó útvonalnak, vízelvezető-, vagy épp öntözőcsatornának, strandnak, vagy épp megújuló energiaforrásnak, és nem vesszük észre, hogy e megközelítésünkből fakadó beavatkozásainkkal az egész oksági filcet szétcincálva olyan szerkezeti változásokat hoztunk létre, mely egészen más, számunkra kedvezőtlen és egyre kedvezőtlenebb táji, vagy inkább természeti adottságokhoz vezet.

Van azonban egy harmadik út is, mellyel megközelíthetjük a problémát. Ha nem az egyes szálakat vesszük alapul, hanem az előttünk álló „oksági filc” mintázatából indulunk ki. Ha meg akarjuk érteni a tájon, adott esetben a Kárpát-medence síkságain zajló kölcsönhatások rendszerét, de nem látjuk át sem a folyamatokat, sem azok mozgatórugóit, de még csak azt sem, hogy a rendszer fizikai és biológiai elemei hogyan szerveződnek egységes egésszé, mi határozza meg a viselkedésüket, milyen más elemekre hatnak, és azok hogyan hatnak vissza rájuk, nem az egyes kapcsolatokra, hanem azok eredményeire kell összpontosítanunk. A tájszerkezetben, az egyes fizikai (morfológiai) és biológiai formákban, azok változásaiban váltakozásaiban kirajzolódó összképet tekinthetjük oksági filcünk mintázatának.

Ha mindezt szem előtt tartva nézünk körül a folyóink mentén, meglepődve tapasztalhatjuk, középszakasz jellegű folyóink a kanyarulatoktól kezdve a mellékágak, erek, fokok, tavak és holtágak bonyolult szövevényén át, a folyóhátakig és övzátonyokig mindenütt szinte ugyanazokat a mintázatokat hozzák létre. A természetes ártér kicsiny, két-három négyzetkilométernyi szakaszáról készült képzeletbeli légi felvételéről egyszerűen nem lehet eldönteni, melyik folyónkat mutatja. Ha lejjebb ereszkedünk, a vízfolyások mérete talán eligazíthat bennünket, így a Dunát meg tudjuk különböztetni az összes többitől, de ettől tovább nem igen juthatunk. És persze a sor itt nem áll meg. Mehetünk tovább akár kelet, akár nyugat felé, a kép alig változik, legyen szó szinte bármelyik folyóról. Néhol vannak különös, egyedi jellegzetességek, mint az Eurázsiai-sztyepp mélyen bevágódott folyói, vagy az őserdők mélyén kanyargó óriása folyamok, a vízesésről vízesésre bukdácsoló afrikai folyók esetében, de ezzel együtt a vízfolyások a világon mindenütt szembeötlő hasonlóságokat is mutatnak. Az első, amire felfigyelhetünk, hogy mindenütt kanyarognak. Hol nagy ívben, hol kisebben, hol egész hegyeket, hol csak kisebb hordalékkúpokat, folyóhátakat kerülgetve. Az ilyen vízfolyások partja alacsony, a víz szinte a felszínen fut, gyakorta mocsaras rétekbe vész, vagy medréből kilépve lápokat táplál, körös-körül holtágak, vízjárta laposok, és ármentes hátak övezik. Mindez lehetne véletlen is, ám sokkal valószínűbb, hogy a háttérben valamilyen meg nem értett összefüggés, törvényszerűség bujkál. „Minden jel arra mutat, hogy a hullámvonalban meanderező folyó szigorú fizikai törvényeknek engedelmeskedik, bármilyen esetlegesnek tűnnek is a meanderek kanyarulatai. A meanderező folyóban a legnagyobb mélységű és vízsebességű helyeket összekötő sodorvonal a folyó külső partjáról a következő kanyarulat külsőpartjára lendül. Amikor a víz a kanyarban áramlik, centrifugális erő lép fel, amely a kanyar külső oldalán megemeli a vízszintet, ezáltal a meanderek hurkaiban megnöveli a vízsebességet. A meanderező folyó egyáltalán nem lassan áramló, munkavégzésre képtelen vízfolyás. Nagyobb a hordalékszállító képessége, mintha egyenes mederben futna. A kíséreltek azt mutatják, hogy valamely, kezdetben egyenes mederben gyorsan kialakulnak a meanderek. Egyforma kanyarok kifejlődéséhez egyöntetű anyag és egyforma esés kell. Növekvő vízhozamnak vagy esésnek, növekvő sugarú meander felel meg.”[4]

Ugyanígy szigorú fizikai törvényszerűségeknek engedelmeskedve épülnek fel az övzátonyok, és a folyóhátak, hiszen a medréből kilépő víz sodra megtörik, folyása lassul, így hordalékát rögtön a partmentén, a sodorvonal ívét követve rakja le. S ha ennyi tudunk, gondolkodjunk el azon, nem lehetséges, hogy a kísérletek és megfigyelések során észlelt „szigorú fizikai törvényszerűségek” nem véletlenül szabják meg a folyó útját? Nem lehetséges, hogy a folyóvizek meanderezése, hordalékterítése nem esetleges, hanem komoly rendbe, határozott működésbe illeszkedő sajátosság? Nem lehetséges, hogy a folyónak, úgy ahogy van: lehet valami szerepe a táj életében? És ha idáig eljutottunk, gondolkozzunk el azon, hogyan is borítja el a növényzet az árteret. Nézzük végig az egyes természetes mintázatokat, olyan magasságokból, amelyből nem látszanak a fajok, a fajták, csak a táj körvonalai. A kép mindenütt nagyon hasonló. Mintha itt is szigorú, ezúttal nem, vagy nem csak fizikai, inkább biológiai és ökológiai törvényszerűségekre bukkantunk volna. És e megfigyelésből fakad a következő kérdés: nem fordulhat elő, hogy a folyó útját, ártere felépítését, s a növényzet megtelepedését megszabó természeti törvények módon egységes rendszerbe kapcsolódnak, s a meanderező folyó, az árterével, annak növényzetével és vízgyűjtője egészével, olyan egységes rendszert alkot, amiben semmi sem esetleges? Nem lehetséges, hogy ami itt véletlen, az a szó szoros értelmében nem vélt, tehát fel nem ismert szükségszerűség?

Itt épp elég jelet sorakoztattunk fel annak érdekében, hogy érzékeltessük, a táj nem valami, ami csak úgy ott van, sokkal inkább szigorú természeti törvények által kialakított és fenntartott sajátos szerkezetű, és működésű rendszer, amit csak akkor érthetünk meg, ha tudjuk, miért van, és mi a szerepe. Ahhoz, hogy érzékelhessük a kérdés súlyát, nézzük meg, milyen szerepet játszhatnak az erdők a táj életében!

Az erdő és a víz, illetve a vízháztartás kapcsolatát, e kapcsolatrendszernek az éghajlatra, a szárazföldek csapadékellátására vonatkozó hatásait Anasztázia Makarijeva és Viktor Gorskov a szentpétervári Atommag-fizikai Intézet munkatársainak elképzelései nyomán szemléltetjük. E kölcsönhatások kiindulási alapja a növényzet párologtatása. Egy huszonöt-harminc méter magas lakótelepi fa nagyjából annyi vizet párologtat el, mint egy futballpálya nagyságú, azaz hétezer-ötszáz négyzetméternyi területű vízfelület. Ekkora területen viszont legalább hétszázötven, vagy inkább ezer-ezerkétszáz fa is elfér. Egy ekkora erdő párologtatása már nyolc-kilencszáz hektárnyi vízfelületével egyenértékű. Mindebből kitűnik, hogy az erdők sokkal erőteljesebben párologtatnak, mint a vizek. Ez a jelenség egy „biotikus pumpát” alakít ki és tart fenn, mely akár ezer kilométerekre is elsodorhatja az óceánok feletti nedves légtömegeket. „A hagyományos meteorológiában a légköri mozgás egyetlen hajtóereje a légkör eltérő melegedése. Vagyis, a meleg levegő felemelkedik – mondta Makarijeva és Gorskov a New Scientist-nek. – Ám senki nem nézte meg a vízpára vízzé alakulásából adódó nyomáscsökkenést.” A kutatók – akiknek az elmélete a levegő mozgását irányító alapvető fizikán alapul – ezt ’biotikus pumpának’ nevezték el, és kijelentik, hogy ez lehet a földi légköri cirkuláció fő hajtóereje.”[5] Szerintük ugyanis az erdők fölött erőteljesebb a párolgás miatt a víz hamarabb kicsapódik, a vízcseppek térfogata pedig kisebb, mint a gőzé, részben ennek, részben a felfelé áramlásnak a következtében az erdők felett csökken a légnyomás, így a nagyobb vízfelületek óceánok, tengerek, tavak felől a nedvesebb légtömegek a szárazföld belseje felé szívják. Összefüggő erdőségek esetén a nedves levegő akár több ezer kilométer mélyen is be tud hatolni a szárazföld mélyére. „A feltevés szerint a szárazföld belsejében található vízgyűjtőkön, mint amilyen az Amazonas vagy a Kongó folyók vízgyűjtői, kizárólag azért esik sok csapadék, mert a szárazföld belsejét a tengerparttól közel folytonos erdőtakaró borítja. A két kutató állítása szerint esetenként akár elszigetelt erdőirtások is okozhatják egy nedves terület szárazzá válását.”[6]

Hasonlóképpen működik, működne a kistáji vízkörforgás. Ehhez is két dolog kell, erdők, és vízfelületek. A történelmi múltban a Kárpát-medence mindkettőben gazdag volt, és mindkettőtől az ember, az emberi tevékenység fosztotta meg.

A kistáji vízkörforgások alapja az erdők vízfelhasználása és párologtatása. Ennek eredményeként nemcsak a légkörben, hanem a talajban is komoly vízáramlások alakulnak ki. Amikor rügyfakadás idején elindul a fákban a nedvkeringés, az erdő hatalmas szivattyúként kezdi felszívni a talajból a vizet, mely a fák gyökérzetén keresztül folyik fel a levelekig, és onnan párolog el. Ennek, no meg az árnyékolásnak az eredményeként a talajfelszínen nincs felületi párolgás, a talajban a víz felülről lefelé áramlik, a tavaszi árhullámok vize így az erdővel borított területeken gyorsan beszivárog. A víz tehát nem a felszínen gyűlik össze, hanem e körforgásban, a talajban, a lombkorona alatti légrétegekben tározódik, elősegítve a helyi és a mikrocsapadék kialakulását. Az erdők, az árterületek, a kiterjedt vízfelületek együttesen jelentős mértékben befolyásolták a táj vízháztartását és éghajlatát. Lehetővé tették, hogy a folyók által szállított vízmennyiség nagy részét vissza lehessen tartani, és ez a víztömeg itt maradva fenntarthassa a természetes vegetációt és kifejthesse klímamérséklő hatását.

Az erdőirtások megváltoztatják a légköri áramlások irányát. Ebben az esetben a vízfelületek felett lesz erőteljesebb a párolgás, megfordul a szélirány, és a nedvesebb légtömegek nem jutnak be a szárazföldek belsejébe. A növényzet sérülése tehát egyike azoknak a tényezőknek, ami miatt a szárazföldek egyre szárazabbá válnak. A szárazföldekre jutó vízmennyiség jelentős mértékben befolyásolja a hőmérséklet alakulását is. Az elpárolgó víz, akár tavakból, akár a növényzetből jut a légkörbe, hűti a szárazföldeket. A vízhiány, a szárazság, a vízháztartás felborulása kihat a szárazföldek hőmérsékletére is. Ezek a hatások összegződve és az üvegházhatású gázok koncentrálódásával kiegészülve felelősek a globális felmelegedésért.

A táj szerkezete, növénytakarója tehát alapjaiban határozza meg azokat az éghajlati sajátságokat, melyeket nagyvonalúan természeti adottságokként tartunk számon. Ez azt is jelenti, ha megváltozik a táj szerkezete, változnak az adottságai is. Ha az erdők és a vizek együttműködése határozza meg a Kárpát-medence vízháztartását, akkor ennek az együttműködésnek a sérülése szükségszerűen vezet a vízháztartás felborulásához. Az erdők eltűnése miatt jelentősen csökkent a tenyészidőszak párolgása, növekedett a felszíni hőmérséklet, vele a lehetséges párolgás mértéke. E két egymással ellentétes folyamat – a tényleges párolgás csökkenése és a potenciális párolgás növekedése – fokozta az éghajlati vízhiányt és az aszályhajlamot, ugyanakkor megváltoztatta a légáramlatokat, miért is csökkent az Alföldre hulló csapadék mennyisége is. Mindezekből „megállapítható, hogy az erdősültség csökkenése mind az éghajlati vízhiányt (aszály hajlamot), mind a felszíni vízképződést (belvízi és árvízi kockázatot) számottevően megnövelte, s így a Tisza vidék vízháztartása a természetes ökológiai állapotokhoz képest jóval szélsőségesebbé vált.”[7]

 


[1] R. Várkonyi Ágnes: A tűzvész tanúi – Liget Könyvek, 1995. 15. o.

[2] Douglas Adams – Mark Carwardine: Utoljára látható
GABO KÖNYVKIADÓ ÉS KERESK.KFT. 2000

[3] Konrad Lorenz: Az Orosz Kézirat. Cartafilus Kiadó, Budapest 1998. 248-250. o.

 

[4] Butzer, W. Karl: A földfelszín formakincse. Gondolat, Bp. 1986., 182. o.

[5] Forrás: http://www.globalisfelmelegedes.info/index.php;

[6] Hogyan vonzza az erdő az esőt: egy új hipotézis vizsgálata (How Forests Attract Rain: An Examination of a New Hypothesis) Szerzők: Douglas Sheil and Daniel Murdiyarso (A cikk eredeti, angol nyelvű változata a BioScience folyóirat 59(4):341-347. 2009  számában jelent meg, a fordítás szelidvizorszag honlapon olvasható.)

[7] Tisza-vidék Kutatás-Fejlesztési Program: A Tisza-vidék fejlesztését befolyásoló vízrajzi kockázatok, erőforrások és lehetőségek – összefoglaló. Készítette: MTA RKK Alföldi Tudományos Intézete, Kecskemét.        
Forrás: http://www.alfoldinfo.hu/tisza/tisza7.html

 

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2013-03-21 18:55 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Tanulságos kis cikk, az eleje inkább filozofikus, "bölcsészebb", mint amire számítottam. Remélem, a hossza nem riaszt el mindenkit, a végét érdemes elolvasni.
(Egy zubjektív megjegyzés... nem, kettő. Az egyik a kisebb helyesírási hibák, elütések - mindenkivel előfordul, spongyát rá. Elég hosszú ez ahhoz, hogy ne akarjam átnyálazni és javítgatni. A másik: a meandezerő olyan jó szó. :) )

_____________________
Dr. Bloody Dora