Műfajokról, hogy tisztábban lássunk, hogy tanuljunk

Prózaepikai műfajok

Adoma

Az adoma rövid, vidám, csattanós történet. Rokon az anekdotával, de attól eltérően nem valóságos személyeket, hanem elvont típusokat (a furfangos paraszt, a ravasz kereskedő) szerepeltet, és az elbeszélt történetet nem akarja valóban megtörtént esetként elhitetni. A nagyrészt élőszóban terjedő adoma irodalmi formában az itáliai reneszánsz adomaszerzőinél, például Bracciolininél tűnt fel. A 19. században Kleist és Hebbel műveiben irodalmi rangra emelkedik. A magyar irodalomban alkalmazói Jókai Mór, Eötvös Károly; az adomázó stílus legnagyobb mestere Mikszáth Kálmán.

Anekdota

Az anekdota (görög 'kiadatlan') rövid, csattanós, tréfás, humoros történet, mely többnyire egyes közismert személyek vagy történelmi események mulatságos jellemzését nyújtja. Mai napig terjed szóbeli úton, s innen származik elnevezése is: eredetileg írásban ki nem adható történeteket jelentett. A kifejezést Prokopiosz használta először Justinianus császár magánéletéről írt történeteinek címéül. A középkori európai irodalmi anekdota a 13. századi Itáliában keletkezett. Ezekben a művekben a történelmi hűség kevésbé volt fontos, lényeges volt azonban az érdekesség, az elmondott esemény rövidsége és csattanós volta. Élt az anekdotával Dante és Boccaccio is. Magyar történelmi szempontból lényeges Galeotto anekdotagyűjteménye Mátyás királyról. A magyar irodalomban a 19. században élte a virágkorát, jeles képviselői Jókai Mór, Eötvös Károly, Mikszáth Kálmán. Anekdotizmusról beszélünk, ha egy író munkáiban gyakorivá válik az anekdota.

Apológia

Az apológia (gör) védőbeszéd, a görög-római és a keresztény irodalom műfaja. Célja a filozófiai, vallási vagy egyéb támadások elleni védekezés. Klasszikus darabja Platón Apologia (magyar fordításban Szókratész védőbeszéde) vagy Apuleius azonos című munkája. A magyar irodalomban jelentős Tótfalusi Kis Miklós Mentsége (1698).

Disputa

A disputa (latin 'vitatkozni') a reformáció korának műfaja, szóban vagy írásban megtartott hitvita. (Gyulafehérvári Disputa, Pécsi Disputa, Debreceni Disputa).

Elbeszélés

Az elbeszélés kisepikai műfaj, mely terjedelmét tekintve a kisregény és a novella között helyezkedik el. Általában egyetlen cselekménysorozatra épül, a novellánál bőségesebben kifejtve, többszöri helyzetváltozással, viszonylag sok szereplővel, fordulattal. A műfaj legfontosabb képviselői: Kleist (Kolhaas Mihály, 1810), Stendhal (Vannina Vannini), az orosz irodalomban Puskin (Dubrovszkij), Gogol (Pétervári elbeszélések, ezek közül is kiemelkedik A köpönyeg, 1842),Tolsztoj (Kozákok,1855), Csehov (A 6-os számú kórterem, 1892), Kafka (Az átváltozás, 1915), Thomas Mann (Tonio Kröger, 1903; Mario és a varázsló, 1930). A magyar irodalomban Mikszáth Kálmán első írói sikerét hozza A tót atyafiak (1881) négy balladai hangvételű elbeszélése (pl. Az a fekete folt), de a műfaj jelentős a 20. században is (Déry Tibor Niki, 1955).

Életrajz

Az életrajz vagy biográfia tudományos, ismeretterjesztő és irodalmi műfaj, egy ember életének és munkáságának tanulságos, művészi vagy tudományos leírása. Keretébe tartozik az önéletrajz, emlékirat és a vallomás is. A műfaj antik eredetű, a görögöknél számos filozófusnak, költőnek és hadvezérnek készült el az életrajza. A leghíresebb szerző Plutarkhosz, a rómaiaknál Terentius Varro, Cornelius Nepos, Tacitus, Suetonius. A középkor során elsősorban szenteknek, hősöknek, trubadúroknak az életét örökítették meg. A reneszánsz időszakában megnő az egyén jelentősége, a művészi öntudat kifejlődésének köszönhetően egyre nagyobb a műfaj jelentősége. A legnevezetesebb életrajzok közé tartoznak Boccaccio Dantéról írt értékelése (Dante élete, 1360),illetve életrajzgyűjteményei, a Híres férfiakkal történt dolgokról (1374?), mely nagy, de gőgjük miatt elbukott férfiak Ádámtól kezdődő sorának története, és a Jeles asszonyokról (1374?), mely híres asszonyok története Évától Nápolyi Johannáig. A reneszánsz időszakának fontos alkotásai G. Vasari festőművészeket bemutató gyűjteménye, vagy Bonfini Mátyás-életrajza. Az életrajz a későbbiekben esszészerű műfajjá válik.

Ellenutópia

Az ellenutópia az eszményivel ellentétben negatív társadalmi utópiát bemutató művek műfaji megnevezése. Főként a 20. században gyakoriak (Huxley Szép új világ, 1934; Orwell 1984, 1949; Déry Tibor G. A. úr X-ben, 1959).

Emlékirat

Az emlékirat vagy memoár szerzője az általa is átélt eseményekről számol be, vállalva a szubjektív szemléletet. Az emlékirat így szükségképpen leszűkíti tárgykörét az egyetemes igényű történetírással szemben, s az adott korszak bemutatásán túl legtöbbször a szerző szerepének igazolásául is szolgál. Az emlékirat különbözik az önéletrajztól abban, hogy elsősorban a közélet eseményeire koncentrál, a naplótól pedig kevésbé személyes és intim jellege miatt. A memoárirodalom kezdetei az ókorba nyúlnak vissza. Korai emlékiratoknak tekinthetők Xenophón Anabaszisza és Julius Caesar A gall háború és A polgárháború című kommentárjai. A legtöbb középkori krónika is emlékiratnak tekinthető. A műfaj a reneszánsz időszakában indult virágzásnak. A világirodalom legismertebb memoárjainak írói Richelieu Saint-Simon, Mme de Staël, Casanova, V. Hugo, Tolsztoj. A magyar memoár-irodalom a 17.-18. században bontakozott ki. A legkiválóbb emlékirat-írók: Bethlen Miklós Élete leírása magától, 1708-10; Bethlen Kata Gróf bethleni Bethlen Kata életének Maga által való rövid leírása, 1744; Kemény János Önéletírása, 1658; II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai, 1717.

Evangélium

Az evangélium (a görög euangalion 'jó hír' szóból) ókeresztény irodalmi műfaj. Jézus életével, életének eseményeivel, tanításával foglalkozó elbeszélés. A �jó hír�, amiről az evangélium beszél, a Messiás eljövetele. A legtöbb evangélium görög nyelven készült. A keresztény egyház a 2. században négyet kanonizált, vagyis fogadott el hitelesnek : Máté, Márk, Lukács és János evangéliumait; ezek az evangéliumok az Újszövetség első könyvei.

Fabula

A fabula (latin 'kitalált történet, mese') versben vagy prózában írt tanmese, amelynek a szereplői gyakran állatok, antropomorfizált alakban. A fabula példázatos jelleggel világít meg valamilyen világi vagy vallási életbölcsességet, életszabályt. Gyakori, hogy a tanulságot tételesen is megfogalmazza. Legrégibb emlékei a Kr. e. 2. évezredből, a sumer irodalom korából maradtak fenn. Az európai hagyományban korai jeles képviselői Aiszóposz a Kr. e. 6. században, és Phaedrus az 1. században. A műfajnak a klasszicizmus idején támad nagy divatja (La Fontaine). A magyar irodalomban a fabula legkiemelkedőbb művelői Heltai Gáspár, Pesti Gábor, Csokonai Vitéz Mihály, Fáy András.

Fejedelmi tükör, királytükör

A fejedelmi tükör, királytükör didaktikus célú mű, mely a leendő uralkodóhoz fordulva rajzolja meg az eszményi államfő alakját. Többnyire intelemjelleggel gyakorlati tanácsokat ad az uralkodáshoz, ill. a főrangú ifjak megfelelő szellemű neveléséhez. A műfaj legősibb darabja a babiloni Királytükör, Kr. e. 8-7. sz., klasszikus európai mintája Xenophón Kürosz neveltetése c. műve. A reneszánsz korából kiemelkedik Erasmusnak A keresztény fejedelem nevelése, 1516 és Machiavellinek A fejedelem, 1532 című munkája. A királytükör ismert magyar példája a Szent István királynak tulajdonított Intelmek könyve Imre herceghez, 11.sz. A műfaj a magyarországi reneszánszban is elterjedt (Pataki Füsüs J. Királyoknak tüköre, 1626; Prágay A. Fejedelmeknek serkentő órája, 1636).

Gesta

A gesta (latin gesta rerum, res gestae, 'viselt dolgok') latin nyelvű, középkori történeti műfaj. Az egyházi-kolostori feljegyzésekkel szemben az udvari-nemzeti történetírást képviseli. A mondákba vezető régmúlt ábrázolása után a közelmúltat hitelesebben, krónikaszerűbben mutatja be. Ennek ellenére a krónikával és az évkönyvvel szemben kisebb a hitelességigénye, tudatosan vegyíti a valóságot és a költészetet. A magyar történetírás legfontosabb középkori emlékei Anonymus Gesta Hungarorum, 1200 k. és Kézai Simon Gesta Hunnorum et Hungarorum, 1282-83 k. című munkái.

Humoreszk

A humoreszk prózai kisepikai műfaj. Fő jellemvonása a karcolatszerű, rövid terjedelem és az ennek megfelelő, fő vonásokra redukált kidolgozás, valamint a könnyed, kedélyesen derűs hangulatú humor. A 19. századi, klasszikusnak nevezett válfajára az anekdotikus elemek a jellemzőek. A század első évtizedeiben a műfaj egyre népszerűbbé vált, az újságírás és a kabarépódium jellemző formáinak egyike lett. A modern humoreszk a századforduló idején alakult ki; könnyed groteszkség, a nyelvi humor hangsúlyozottabb jellege és az anekdotikus hangnem hiánya jellemzi. (Stephen Leacock Humoreszkek-válogatás, 1926; Karinthy Frigyes Görbe tükör, 1912.

Karcolat

A karcolat (régebbi nevén karc, rajz) rövid, szellemes, egyetlen problémát felvillantó s a tanulságot világosan megfogalmazó szépprózai műfaj. Többnyire valóságosan megtörtént eseményből ragad ki egy-egy epizódot, amelyhez ironikus hangú, kritikus szemléletű, rövid, szellemes-tanulságos kommentárokat fűz. 20. századi virágzását a modern sajtó nagyarányú elterjedésének köszönheti. Mint heti- és napilapokban rendszeresen közölt írásmű, a tárca rokona, ill. a tárcarovatban publikálják. Irodalmi őseinek a görög novellák, a római szatírák és epigrammák tekinthetők. A magyar szakirodalom megkülönbözteti humorosabb és kiélezettebb csattanóval végződő változataként a krokit, és az inkább egy-egy jellem vagy élethelyzet hangulatos leírását nyújtó tollrajzot. A műfaj úttörői a világirodalomban Thackeray, Dickens, Heine, Csehov, Mark Twain. Nálunk klasszikus mintái Mikszáth Kálmán országgyűlési karcolatai, a későbbiekben Rákosi Viktor, Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes, Szép Ernő, Heltai Jenő, Hunyady Sándor, újabb irodalmunkban Fehér Klára ilyen írásai nevezetesebbek.

Kisregény

A kisregény terjedelmét és sajátosságait tekintve az elbeszélés és a regény között helyezkedik el. Egyes poétikák a kisepika körébe sorolják, mások közepes epikai műfajnak tekintik. Az elbeszélésnél többnyire nagyobb cselekményidőt ölel fel, gazdagabb háttérrel és motivációs hálóval rendelkezik, de nélkülözi a regény extenzív totalitásra való törekvését,világa mégis nyitottabb, összetettebb az elbeszélésénél. A műfaj későn, a felvilágosodás korában alakult ki, de inkább csak a 20. században vált általánossá. Elterjedését az olvasói szokások megváltozása, az olvasásra szánt kevesebb idő is elősegítette, de fontosabb ok a szilárd világképek széthullása, s így a nagyregény szerepének kérdésessé válása. A műfaj első tiszta alakjában Goethe Az ifjú Werther szenvedései, 1774 című művében jelenik meg. Jelentősebb kisregények a világirodalomból E.T.A. Hoffmann Az arany virágcserép, 1814; Tolsztoj Ivan Iljics halála, 1881-1886; Hemingway Az öreg halász és a tenger, 1952;Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja, 1962.A magyar irodalom ismert romantikus kisregénye Jókai Sárga rózsája, 1893, mely a hortobágyi pusztán játszódó balladaszerű történetből, néprajzi leírásból és életképekből építkezik. Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája, 1857 című kisregénye a magyar realista epika egyik első nagy teljesítménye. Mikszáth Kálmán hatalmas életművének egyik legnépszerűbb darabja a Szent Péter esernyője, 1895. Örkény István legismertebb kisregényei a Tóték, 1967 és a Macskajáték, 1969.

Kistörténetek

A 20. században újra népszerűvé váló kistörténetek (pl. Kafka parabolái) között sajátos helyet foglalnak el Örkény István egypercesei, melyekben a közlés minimuma áll szemben a befogadói képzelet és értelmezési tartomány maximumával (Használati utasítás, 1967).

Legenda

A legenda (latin 'olvasandó, olvasásra szánt') tárgya vallásilag fontos személy, hely vagy időszak lehet. Az epikai műfajok közül a monda áll hozzá a legközelebb, de sok formai vagy tematikus rokonság ismerhető fel egyfelől a legenda és a mese között is. Tartalmát tekintve általában valamely szent életének leírása, melyben nagy jelentőséget kapnak a csodatételek. Legfőbb célja a példaadás, a lelki épülés szolgálata. Az elnevezés azzal az ősi, még katakombai keresztény gyakorlattal függ össze, hogy egy-egy vértanú vagy szent emléknapján, ünnepén a Liber legendariusból ('Felolvasandók könyve') felolvasták a közösség előtt az illető szent történetét. Ez a felolvasandó szöveg volt a legenda. A műfaj azonban nemcsak a keresztény területeken, hanem minden vallásos kultúrában megtalálható, előzményei az ókori Kelet uralkodóiról szóló mondákhoz vezetnek. A keresztény legendaképződés alapjai az apokrif ókeresztény irodalmi művek, történetek Jézusról, Szűz Máriáról, az apostolokról.
A későbbi előzmények és források az 1. és 2. századból valók: feljegyzések a vértanúk életéről és szenvedéseiről, valamint a keresztény vértanúk törvényszéki kihallgatásáról és elítéléséről készített latin vagy görög nyelvű jegyzőkönyvek (Acta Martyrum). A legkorábbi legendákban a vértanúhalál vállalása, a hithez való ragaszkodás áll a középpontban. Ilyen legendák az ókeresztény irodalomban Antiochiai Szent Ignác, Szent Polükarposz, Szent Küprianosz legendái.A 3. és 4. századtól kezdve (minthogy a keresztényüldözések megszűntek) a vértanúhalál leírását felváltják az antik életrajz szabályait utánzó életrajzi legendák, de egyre fontosabb szerephez jut bennük a csoda.
A szenteknek a korai középkorban kibontakozó kultusza hatalmas lendületet ad a legendaképződésnek. Az írásos változat többnyire hosszú szájhagyományozásra támaszkodik, és kialakulnak a típusok, elterjedt motívumok, meghatározott tartalmi vázak. A keresztény legendák merítettek keleti forrásokból, mítoszokból is, de minden legendának van történeti magva. Az első jelentős prózai gyűjtemény, legendárium a 4. századból való: Szent Jeromos Rufinus Vitae Patrum című munkája. Ekkortájt kezdtek a műfajba világi elemek is beszivárogni: a cselekményesség, a képalkotó fantázia, jellemek, típusok megrajzolása. A legendák hozzájárultak az ezredforduló táján felvirágzó keresztény latin vagy nemzeti nyelvű irodalom kialakulásához; az elbeszélő próza a legendairodalom hagyományait folytatta. A világi jellegű Gesta Romanorum a legenda formai elemeit mentette át az új korszakba. Ekkorra tehető a nemzeti nyelven írt legendák születése (pl. a német Georgslied). A legendaelemek átszőtték a lovagi költészet és a krónikairodalom alkotásait is. A legjelentősebb középkori legendáriumot Jacopo da Voragine állította össze a 13. században Legenda Aurea címen. Assisi Szent Ferenc legendái a 14. századi Fiorettiben már a profán novella elemeit is tartalmazzák. A műfaj tematikája behatol a drámába is: szentek életének részleteit viszik színre a középkori legendajátékok és a vallásos dráma műfajai. A középkor után a hagyományos ételemben vett keresztény legenda csak egyes időszakokban tűnik fel újra. A barokk főleg a jezsuita iskoladráma kereteiben és mártírokról szóló elbeszélésekben kedvelte a legendás elemeket, eseményeket. Ebben az időszakban készül el a hatalmas hagiográfiai vállalkozás, az Acta Sanctorum is. A romantika időszakában támad fel újra a legenda, de a világi költészet részeként (Herder, Keats). A 19. és 20. század legendái csak hangulati elemeikben emlékeztetnek a hagyományos műfajra (Keller, Balzac, Flaubert, Tolsztoj, S. Lagerlöf, A. France, F. Werfel, F. Jammes).
A magyarországi latin nyelvű legendairodalom kezdetei egybeesnek a kereszténység felvételének és megszilárdulásának korával. A 15. században gazdag magyar nyelvű legendairodalom bontakozott ki. A magyar szentek közül legismertebbek az Istvánról, Imréről, Lászlóról, Erzsébetről, Margitról szóló legendák; idegen tárgyú a Barlám és Jozafát-legenda, a Domonkos-, Elek-, Ferenc-legenda, Antiochiai Szent Margit legendája. A Karthauzi Névtelennek a 16. század elejéről származó magyar szentekről írt legendái � az Érdy kódexben � a magyar nyelvű történetírás kezdeteinek is tekinthetők. Újabb kori költészetünkben Vörösmarty, Arany, Tompa is írt legendát.

Levél

A levél a megszólító formának mind a lírában, mind az epikában elterjedt műfajcsoportja. Első emlékei az írásbeliség kezdeteiről valók. Köznapi válfaja az élőszavas megnyilatkozást helyettesítő írásos közlés. Ez minden esetben ún. misszilis levél, azaz valóságosan létező címzetthez szól, akihez írója a szöveget el is küldi. Két alfaja közül a magánlevél a baráti-rokoni érintkezés formája. Stílusa (az ún. levélstílus) közvetlen, a köznapi beszéd fordulataihoz igazodik, lazábban komponált, természetességre törekszik. A hivatalos levél intézményekhez, illetve azok vezetőihez szól, a hivatalos tárgyalások hangnemében és témakörében, a hivatalos stílus sajátosságaihoz igazodva íródik. A köznapi levelek általában nem tarthatnak számot a közérdeklődésre, kivéve, ha a régiség vagy a levélíró, illetve a címzett személye történelmi értéket kölcsönöz nekik, s ilyenkor kötetekbe rendezve publikálják őket. A szélesebb nyilvánossághoz szóló, levélformában írt művek közül a nyílt levél a publicisztika műfaja. Írója meghatározott személyt vagy személyeket szólít meg, de mondanivalóját a közvélemény elé akarja tárni, s ezért a sajtóban vagy röpirat formájában publikálja (Kossuth Lajos Cassandra-levél).
Az irodalmi levél szépirodalmi műfaj. Szerzője a levélformát mondanivalója művészi stílusú megjelenítésére használja fel.
A misszilis levél mellett a levél műfajának másik fontos válfaja a fiktív levél, melynek címzettje általában kitalált vagy már elhunyt személy. Gyakran fiktív tárgyról szól, olykor pedig az írója a valóságban nem azonos azzal, akinek nevében ír. A prózai irodalmi levél már az ókori egyiptomi, babiloni, héber és � főként � a görög-latin irodalomban elterjedt volt; nevezetesek Cicero és Plinius ilyen írásai. E hagyományok a középkori udvari irodalomban, majd az újkorban is tovább éltek. A 17-18. században főként a francia irodalomban volt a fiktív levél a vezető műfajok egyike. Egyik legismertebb példája a L. de Guilleragues által egy portugál apáca nevében írt, öt szerelmes levélből álló mű, a Portugál levelek, 1669.
A magyar irodalomban nevezetes Pázmány Péter hitvitázó fiktív levélsorozata, az Öt szép levél, 1609; ill. Mikes Kelemen Törökországi levelek címen ismert, 207 fiktív � �édes nénjéhez� írt � levélből álló gyűjteménye, 1717-1758.

Makáma

A makáma (arabul 'az állás helye') arab eredetű rímes prózai műfaj. Az elnevezés eredetileg azokat a törzsi gyűléseket jelentette, amelyeken a hallgatóság állva hallgatja a szónokot. A műfaj 10-11. századi eredetű, többféle elemből tevődött össze, s eleinte furfangos kalandokról szóltak a csattanós történetek; később egyre mívesebbé, kifinomultabbá vált nyelvezetük. A makáma főhőse legtöbbször egy szellemes és gátlástalan kalandor, aki egyik helyről a másikra vándorol. Másik állandó szereplője a narrátor, aki folyton belebotlik a főhősbe, követi és elmeséli történeteit, majd minden egyes makáma végén leleplezi � amire az legtöbbször versben válaszol, összefoglalva a történet tanulságát. Jelesebb képviselői Hamadáni (10. sz.) és Háfiz Ibráhim (19. sz.). Számunkra elsősorban azért figyelemreméltó a műfaj, mert Arany János is kísérletezett vele, s szellemes, szatirikus művet írt A poloska címen, rímes próza alcímmel, 1858. Babits Mihály 'keresztény makámája' az Isten kezében, 1913.

Maxima

A maxima (latin 'legfőbb elv, szabály') röviden, gyakran felszólító módban megfogalmazott erkölcsi igazság vagy életelv. Szűkebb értelemben a maxima külön irodalmi műfaj, amely tartalmaz ugyan népi bölcsességet is, de a szerző vagy a forrás mindig ismert. A maximák a 17-18. századi francia szalonokban voltak a legnépszerűbbek, legismertebb művelőjük F. de La Rochefoucauld volt. A magyar irodalomból többek között Kazinczy, Kölcsey, Madách egy-egy megállapítása vált maximává.

Mese

A mese epikai műfajcsoport, a legősibb műfajok egyike. A mesék terjedelme kisepikai jellegű, a műfaj eredetileg verses és prózai egyaránt lehetett; újabban az utóbbi forma jutott benne túlsúlyra. Az ide tartozó alkotások fantasztikus-csodás (vagy legalábbis valószerűtlen) elemekkel átszőtt, általában időben és térben is fiktív körülmények között játszódó eseményeket ábrázolnak. A reális világot képviselő hősei jobbára elvont típusok (az öreg király, a legkisebb fiú, a juhász stb.), s ezek legtöbbször képzeletbeli hősökkel (óriások, törpék, tündérek, boszorkányok, varázslók, sárkányok) és fantasztikus tulajdonságokkal felruházott jelenségekkel (beszélő állatok, növények, tárgyak stb.) állnak szemben. Az események is valószínűtlenek, de egy sajátos hagyomány logikáján belül maradva a cselekmény menetében az egyik esemény bekövetkezése már valószínűvé teszi a másikat. Jellegzetes vonása az egyszerű világkép, mely átmeneti típusokat nem ismerve éles határt húz a jók és a rosszak közé. A végkifejletben a mese diadalra juttatja a jókat, és megbünteti a gonoszokat.
A műfaj története az ókorba nyúlik vissza, első fennmaradt emlékei hosszabb epikus művekbe illesztett betétek (Homérosznál Kirké története, Hésziodosznál a sólyom és a csalogány meséje). Az állatmese azonban már önálló formaként is jelentkezett az ókorban, és az antik irodalom egyik legelterjedtebb műfaja lett (Szimonidész, Aiszóposz, Babriosz, Phaedrus, Avianus). Találhatók mesék a Bibliában és a midrásirodalomban is. A középkortól kedve terjedt el az emberi szereplőket is felvonultató mesetípus, a reneszánsz idején főleg a népmesék adaptációja volt népszerű, a klasszicizmus pedig az antik állatmese-hagyományt újította fel. A műmese a francia rokokó irodalomban szerveződött új műfajjá, a felvilágosult szalonok társaságát szórakoztató szatirikus-ironikus tendenciájú formává (Ch. Perrault, Mlle de l'Héritier, d'Aulnoy bárónő). A romantika ismét a naiv népmesei hagyományt állította előtérbe (C. Brentano, Hauff) vagy meséi filozófiai tartalmakat is hordoztak (Novalis, E. T. A. Hoffmann). A 19. század elejéről J. és W. Grimm népmese-feldolgozásai teremtettek iskolát. A mese eredetileg a felnőttek szórakoztatására-okulására szolgáló műfaj (ún. felnőttmese) volt. (pl. az Ezeregyéjszaka meséi). A felnőttmese később háttérbe szorult, de számos nevezetes alkotása ismert, amilyenek E. T. A. Hoffmann, Oscar Wilde Balázs Béla vagy Szini Gyula meséi. A Grimm-mesék hatására, s elsősorban a dán Hans Christian Andersen nyomán a 19-20. század műmeséje általában gyermekmese.
A mesék csoportosítása sokféle szempont szerint történhet. Eredet alapján megkülönböztethetjük a népmesét és a műmesét, s mindkettőre találhatunk példákat már az ókori irodalomban. A népmesékből a reneszánsz kora óta sokat merít a műmese, de az eredeti népmesék iránti érdeklődés csak a 19. század elején, a Grimm testvérek gyűjteménye nyomán támadt fel. A folklorisztika a mesének több műfaját különbözteti meg, ezek azonban koronként és kultúránként különbözhetnek. A legismertebb mesei műfaj a mágikus mese vagy varázsmese, a csodamese, amelynek cselekményében a csodálatos események játszanak uralkodó szerepet. Ennek a nyugat-európai és magyar kutatásban tündérmese a neve, noha tündérek viszonylag ritkán fordulnak elő benne. (Tündérszép Ilona és Árgyélus). A hősmese a varázsmese olyan változata, amelyben egy központi hős harcnak ábrázolt küzdelemben győzi le ellenfelét (Fehérlófia). Nagy tömböt alkotnak a tréfás mesék, amelyek legtöbbször ostoba emberekről szóló humoros történetek. A tréfás mesék alműfaja a hazugságmese, mely hazugságok és lódítások sorozata. A formulamese olyan mese, amelynek a szerkezete egyszersmind tartalom meghatározó tényező. A formulamese két főbb csoportja a láncmese és a csalimese. A láncmesében valamely esemény feltételeit és ennek újabb feltételeit sorolják fel, vagy más, külsődleges ötlet alapján állítanak egymás mellé nagyjából ismétlődő részeket. Hasonlít hozzá a végtelen mese, melyben a mesék szokásos befejezése helyett ciklikus folytatódást találunk, vagy hirtelen fordulat következik, amely befejezetlenül hagyja a történetet. A csalimese félrevezeti hallgatóját, és valódi mese helyett más történetet ad: a cselekmény a mese szabályai szerint kezdődik, de egy rövid bevezető után valamely formula végtelen ismételgetése következik a várt mese helyett, vagy a mesét hirtelen befejezik, esetleg a mesélő a hallgatóságtól kérdez valamit oly módon, hogy a válasz nevetségessé tegye a hallgatót. A középkor után terjedt el a novellamese, mely realisztikusabb, életszerűbb. Cselekményének ideje és helyszíne konkrétabb, csodálatos hősei helyébe a valóságos társadalom típusai lépnek, de világábrázolásában változatlanul a meseszerűség, a fantasztikum uralkodik.

Mítosz

A mítosz (műfaji értelemben) istenekről, többnyire isteni eredetű, emberfeletti képességekkel rendelkező hősökről szóló elbeszélés, amely a művészi értelmezésben kap művészi formát. A mítosz túlmutat a benne cselekvő hősökön, a benne megtörténő egyes eseményeken: a természeti és emberi jelenségek eredetét és rendeltetését jeleníti meg. Az ókori és középkori irodalom minden műnemére jellemző a mitológiai témák feldolgozása, többnyire emelkedett-komoly formában (mítoszparafrázisként), de gyakran szatirikus-gúnyos hangvétellel is (mítosztravesztiaként).

Monda

A monda műfajcsoportjának körébe tartozó történetek valamely valós jelenséghez kapcsolódnak, bennük a tényeket azonban a képzelet átalakítja, felnöveszti, vagy magyarázatokat fűz hozzájuk. Tartalma változatos lehet, kiterjedhet a hiedelmekre, az ezekhez kapcsolódó szokásokra, helyi eseményekre, természeti és társadalmi jelenségekre. Szerkezetileg az egyelemű, egymotívumú történettől a hosszas kompozíciójú történeti mondákig terjedhet. Elsősorban történeti hagyományokat dolgoz fel egy közösség hőskorából. Két fő alfaja van: a történeti monda, mely a történeti eseményekhez és helyszínekhez kapcsolódik, és a hiedelemmmonda. Megkülönböztetjük az egyes természeti képződményekhez (hegy, barlang, tó) vagy emberi építményhez (vár, rom, híd) kapcsolódó helyi mondákat. Rokon műfaj az eredetmonda (vagy aitiologikus monda), amely valamely tárgy, természeti képződmény, emberi létesítmény létrejöttének okát és folyamatát beszéli el. A különböző népek mondakincsében hasonló elemek fedezhetők fel, s a nemzetközileg elterjedt történeteket nevezi a szakirodalom vándormondának. A különböző nemzetek mondakincsét a 19. században kezdték el gyűjteni és feldolgozni, a monda a romantika egyik legkedveltebb műfaja. A szerzők a középkori történeti és irodalmi forrásokból merítenek, ezeket jórészt átalakítják. A magyar irodalomba a monda a reformkorban került önálló műfajként. A magyar mondakincset felhasználta írásaiban Jókai, Mikszáth, majd Krúdy Gyula is. Legnépszerűbb mondai gyűjteményünk a Benedek Elek által összeállított Magyar mese- és mondavilág, 1894-96.

Napló

A napló rendszeresen, folyamatosan írt, személyes élményeket, feljegyzéseket időrendben tartalmazó mű, az énformájú perszonális elbeszélés egyik sajátos változata. Tartalmazhatja az egyéni élet kisebb-nagyobb eseményeit, de helyet kaphatnak benne a közélet időszerű jelenségei is, bár mindig áthatja a szubjektivitás. Többnyire monologikus, stílusa közvetlen és kötetlen, mondatfűzése és szerkesztése nemegyszer laza. Tartalmát minden esetben befolyásolja a naplóírás célja.Közhasználatú formájában irodalmon kívülálló jelenség, kivéve azokat az írásokat, amelyeknek történelmi dokumentumértékük van. A közismert személyiségek naplója azonban a szélesebb körű nyilvánosság érdeklődésére is számot tarthatnak. A naplóírás gyakorlata a reneszánsz időszakában vált népszerűvé (pl. M. Sanudo Diarii). A 17. századtól kezdve igen sok jelentős író naplója vált közkinccsé, az általuk alkotott irodalmi naplók azonban sok esetben már eleve a publikáció szándékával, s ennek megfelelő kompozícióval születtek (Byron, Stendhal, Tolsztoj, Kafka). A magyar irodalomban nevezetes Kazinczy Ferenctől a Fogságom naplója, 1828; Kölcsey Ferenc Országgyűlési naplója, 1832-1833; Széchenyi István, Balázs Béla, Márai Sándor Naplója. A magyar irodalmi szóhasználatban a naplójegyzetek nem valóságos naplók, hanem időrendben felsorakoztatott és időszerű témákról szóló esszék, feljegyzések (Sütő András Anyám könnyű álmot ígér, 1970).

Novella

A novella (latin 'új, újdonság') vagy a gyakran szinonimájaként használt rövid elbeszélés a kisepika műfajai közé tartozik. A legáltalánosabban elfogadott meghatározás szerint a novella olyan, tömören előadott történet, mely nem törekszik a valóság extenzív totalitású ábrázolására, rendszerint kevés szereplő vesz részt benne, az idő és a tér viszonylag szűkre szabott, szerkezete behatárolt, egyenes vonalú, rendszerint egy sorsdöntő esemény fordul elő benne, és meglepően, csattanószerűen zárul. A novella nagyon fontos eleme a fordulat, a cselekmény menetében, elbeszélésmódjában bekövetkezett hirtelen változás, ami a cselekmény látszólagos logikáját megtöri, a novella tempóját felgyorsítja, és a végkifejletközeledtét jelzi. Szerkesztése szerint megkülönböztethetünk keretes novellát (pl. Boccaccio novellái), ez a típus általában novellafüzér része, és keret nélkülit (ilyen az újkori novellák nagy többsége). A novella kiterjesztése a novellaciklus, amely ugyanannak az alaknak különböző élményeiről, kalandjairól szól (Chesterton Pater Brown, 1911; Krúdy Gyula Szindbád utazásai, 1912; Kosztolányi Dezső Esti Kornél, 1933). Stílusjegyek szerint elkülöníthetjük a drámaiság (Maupassant, Csehov), az anekdota (Mikszáth), és a jellemrajz (Dickens) felé közelítő novellatípust.
A műfaj eredete az ókorba nyúlik vissza, ekkor még elsősorban hosszabb epikai művekben epizódként szerepelt, mint például az első században élt Petronius Satyriconjában az epheszoszi özvegy története. Jelentős a Kr. e. 2. században élt görög Ariszteidésznek Milétoszi történetek című, csak töredékben fennmaradt prózai novellafüzére, mely az ún. milétoszi novella megteremtőjévé vált (ezek az erotikus témájú novellák kerettörténetbe ágyazódtak, helyszínük Milétosz volt). Ariszteidészt követte novelláinak megírásakor a 2. században élt Lukianosz, akinek egyik legismertebb novellája a Lukiosz vagy a szamár. A műfaj előzményének tekinthetők a keleti mesegyűjtemények (Ezeregyéjszaka meséi), és a középkori elbeszélés-gyűjtemények (Gesta Romanorum) is. Önálló irodalmi műfajjá az itáliai reneszánsz idején, Boccaccio Dekameron, 1353 című novellagyűjteménye révén vált.. A Dekameron füzérszerűen összekapcsolódó keretes novellák sorozata, amelyek a kerettörténetekkel egymáshoz kapcsolódnak. A tíz nap alatt előadott száz történetben az események minden nap egy adott tematika köré szerveződnek. Boccaccio nyomán élénk novellairodalom indult meg Itáliában (Bandello Novellák, Sacchetti Háromszáz novella Straparola Mulatságos éjszakák). Boccaccio műve nyomán született Chaucer � többféle műfajt is magába foglaló � Canterbury mesék, 1386-1400; Navarrai Margit Heptameron, 1558; és Miguel de Cervantes Példás elbeszélések,1613 című keretes novellagyűjteménye.
Az újkori novella feltűnő formai újítása a keret elhagyása. A 19. századi könyvkiadás és a folyóiratok tették népszerűvé a novellát. A romantika korában Puskin Belkin elbeszélései, 1830 című gyűjteménye teremti meg az alapot az orosz novella számára. A műfaj fénykora a 19. század második fele. Guy de Maupassant egyenes vonalú, döntő fordulatra épülő történetei a francia kispolgár mindennapos életéből merítik témájukat (Fifi kisasszony, 1882). Csehov sokféle novellatípusban alkotott; a korai humoros-anekdotikus történetektől jutott el a lírai novellákig, melyekben a döntő életfordulatig kísérte el hősét, ám az elhatározás megvalósítása már kívül esik a mű körén (A diák, 1894; A mezzaninos ház, 1896). A 20. században Hemingway első novelláskötete (A mi időnkben, 1925) csak a szereplők tetteit és beszédét közvetíti, szikár stílusban. Iszaak Babel Lovashadsereg, 1937 című novellagyűjteménye a történelem viharában helyét kereső kisembernek állít emléket.
A magyar irodalomban a műfaj eredete �többek között � a protestáns prédikátorírók tanító jellegű történetgyűjteményeiig vezethető vissza. (Bornemisza Péter Ördögi kísérletek, 1578; Heltai Gáspár Száz fabula � 99 Mese, 1556). Faludi Ferenc késő barokk-rokokó stílusban írt Téli éjszakákja, 1778 már keretes novellagyűjteménynek tekinthető. A novella különböző változatai a polgárosodás idején váltak népszerűvé, összefüggésben az újságok, periodikák elterjedésével. Jókai Mór a szabadságharc bukása után adta közre két novelláskötetét (Forradalmi és csataképek 1848-49-ből, 1850; Egy bujdosó naplója, 1851). Mikszáth tizenöt novellát tartalmazó kötete, A jó palócok, 1882 alapvető emberi szituációkban ábrázolja a természeti közegben élő hőseit anekdotikus közvetlenséggel (A néhai bárány, Bede Anna tartozása). Kései novelláiban arra törekszik, hogy történeteit bölcseleti érvényűvé tágítsa (Fili, Szontagh Pál kutyái). A századforduló és a századelő a műfaj egyik fénykora. Gárdonyi Géza idillikus-elégikus parasztábrázolása (Az én falum, 1898), Bródy Sándor naturalista cselédtörténetei és művésznovellái (Erzsébet dajka és más cselédek, 1902; Rembrandt-novellák) Gozsdu Elek (Una poenitentium) és Petelei István (A jutalom) hangnem-novellái, Tömörkény István paraszttémájú művei (Valér a földbe megy) jellemzik többek között a korszak törekvéseit. Csáth Géza szikár történeteiben a freudi mélylélektan megfigyelései jelentkeznek (A kis Emma, A vörös Eszti, Anyagyilkosság). A szecessziós-impresszionista novella legkiemelkedőbb mestere Krúdy Gyula; Szindbád-ciklusában az ezeregyéjszakai hajósról elnevezett címszereplő emlékképeit idézi fel utazásai során, s az idő visszafordíthatatlanságával szembesül. Móricz Zsigmond korai novelláit (Hét krajcár, 1908; Tragédia, 1909) a naturalista emberkép és ábrázolásmód jellemzi. Kosztolányi Dezső tizennyolc fejezetre tagolt novellafüzére (Esti Kornél, 1933) és a Tengerszem (1936) kötet klasszikusan letisztult novellái (Fürdés, A kulcs, Kínai kancsó) az életmű legértékesebb darabjai közé tartoznak. A 20. század második felének sokszínű novellaterméséből Déry Tibor Szerelem, 1956 című alkotása az embertelen időben is erőt és hitet adó érzelmi kapcsolat felemelő képe. Sánta Ferenc Isten a szekéren című gyűjteményes kötetében a példázatos történetek mellett (Nácik) a gyermekkori emlékeket felidéző, balladai hangú novellák (Sokan voltunk, 1954; Téli virágzás, 1955) a meghatározóak. Mándy Iván sajátos hangú novelláinak hőse a periférián élő, álmodozó, helyét kereső, csetlő-botló kisember (Kulikabát, 1957). Mészöly Miklós szenvtelenül kimért hangon, egy egércsalád példázatos sorsán keresztül szól az emberi élet veszélyeztetettségéről (Jelentés öt egérről, 1958).

Önéletrajz

Az önéletrajz (curriculum vitae) az életrajz egyik formája, amelyben a szerző saját életútját úgy örökíti meg, hogy abban a szerzői én áll előtérben. Rokon műfaj vele az emlékirat, ettől azonban annyiban különbözik, hogy az önéletrajz célja a történelmi események helyett inkább a személyiség bemutatása. A legtöbb önéletrajz a szerző életútját olyan folyamatként ábrázolja, amelyben minden mozzanat a személyiség kialakulását szolgálja. Ezért különösen nagy szerepet kap benne a gyermekkor és a korai ifjúkor. A valódi önéletrajz jellemzője a magas fokú önismeret és az őszinteség. Kimagasló művek Cellini, Goethe, Tolsztoj, Simone de Beauvoir, Sartre, Kassák Lajos, Márai Sándor, Illyés Gyula, Németh László önéletírásai.

Pamflet

A pamflet (röpirat, gúnyirat) Rövidebb terjedelmű publicisztikai műfaj, melyben a tárgyszerű érvelést az ellenfél álláspontjának parodisztikus kicsúfolása, vagy esetleg személyének támadása helyettesíti. Az elnevezés egy 12. századi költemény (Pamphilus sea de amore) címéből származik, s eredetileg mindenféle publicisztikai írásra használták. A műfaj képviselői H. de Rochefort, Szabó Dezső.

Parainézis

A parainézis (görög 'intés, megintés') egy meghatározott személyhez intézett � szónoki beszéd, levél vagy végrendelet formájában írt � erkölcsi célzatú, buzdítást, intelmeket, oktatást, szellemi hagyatékot tartalmazó, általában rövidebb terjedelmű mű. Igen régi műfaj, legrégebbi ismert példája az ókori Mezopotámiában készült Parasztnaptár, mely Enlil istennek fiához, Ninurtához intézett intelmeit tartalmazza. Legrégibb európai példái Szókratész erkölcsi intelmei, melyek Platón, Xenophón feljegyzéseiben maradtak fenn. A magyar irodalomban a hagyomány szerint Szent István királynak fiához, Imre herceghez intézett intelmeit tartalmazza a Libellus de institutione morum ad Emericum ducem című munka ('Intelmek könyve Imre herceghez'). A parainézis műfajába sorolható II. Rákóczi Ferencnek Réflexions sur les principes de la vie civile et de la politesse d'un chrétien ('Egy keresztény elmélkedései a polgári élet és az udvariasság elveiről) című műve. Tisztán képviseli a műfajt Kölcsey Ferenc Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, 1834 című írása.

Paródia

A paródia (görög paródeo 'dalt gúnyosan, eltorzítva előadni') valamely jól ismert mű, műfaj vagy stílus gunyoros, komikus hatású utánzása; célja a komikus hatás kiváltása, a nevettetés. Szerzője valamely mű formai jegyeit utánozza, annak tartalmától elválasztva. A stílust megfosztja funkciójától, rámutat jellegzetességeire, így kelt nevetést. Paródiát csak fontos és eredeti jelenségről lehet és érdemes írni. A legrégebbi paródiák az ókorból valók. A Kr. e. 6-5. században keletkezett Békaegérharc a homéroszi eposzokat parodizálja. Szintén egy műfajnak, a lovagregénynek a paródiája Cervantes Don Quijotéja, 1615. A magyar irodalomban parodisztikus szándékkal íródott Csokonai Dorottya, 1799 és Petőfi A helység kalapácsa, 1844 című vígeposza. Karinthy Frigyes Így írtok ti, 1912című, napjainkban is igen népszerű paródiagyűjteménye nemcsak szerzők modorát utánozza, hanem műfajokét, irányzatokét is.

Példázat

A példázat (példabeszéd, parabola) érdekes, tanulságos történet, amely valamilyen � elvont formában nehezebben érthető � erkölcsi, vallásos, társadalmi vagy filozófiai igazságra világít rá. Többnyire zárt, egységes szerkezetű, s ezáltal könnyen függetlenné válhatott minden összefüggéstől, s így gyakran vándorolhatott egyik keretből a másikba. A parabolák egyik legfőbb forrása a Biblia, ahol számtalan novellisztikusan rövid elbeszélés található (A tékozló fiú példázata). Ismertebb gyűjtemények Valerius Maximus Factorum ac dictorum memorabilium libri IX ('Emlékezetre méltó tettek és mondások 9 könyve'), illetve P. Alfonso Disciplina clericalisa. A 13. századtól kezdve számos példázatgyűjtemény sok darabja a szépirodalmivá válást segítette elő: szerkezetüket és stílusukat tekintve a világi regény és novella felé mutatnak előre. A virágzó középkori példairodalom világiasabb ágának kiemelkedő terméke a Gesta Romanorum, aminek történetei túlnyomórészt jelképes példázatok.

Prédikáció

A prédikáció (latin praedicare 'kijelent') egyházi beszéd, vallásos szónoklat, mely elsősorban élőszóban hangzik el, de terjesztik írásos formában is. Leginkább a Biblia értelmezését szolgálja, erkölcsi, tanító jelleggel. A keresztény prédikáció Jézus tanításáig, Szent Pál apostol leveleiig nyúlik vissza. A középkor legnagyobb egyházi szónokai Szent Ambrus, Szent Ágoston. A középkorban a nemzeti nyelvű prédikáció elősegítette a nemzeti nyelvű írásbeliség kialakulását. A reformáció vívmányaként a prédikáció az istentisztelet központi részévé vált. A magyar irodalom legrégibb megmaradt prédikációja első írásos szövegemlékünk, a Halotti beszéd és Könyörgés (1200 körül), mely egy latin nyelvű prédikáció szabad átköltése. Népszerűvé váltak a későbbi századok során Temesvári Pelbárt, Káldi György, Pázmány Péter, Szász Károly, Prohászka Ottokár prédikációi.

Regény

A regény a nagyepika reprezentatív műfaja. Az elnevezés a 12. században keletkezett Franciaországban, ahol romannak kezdték hívni azokat az irodalmi műveket, melyeknek nyelve a lingua romana, tehát a beszélt köznyelv volt, s nem a tudósok által használt latin. Ennek nyomán Európa-szerte ez a kifejezés terjedt el (több változatban) a műfaj megjelölésére. A magyar 'regény' elnevezés a nyelvújítás korában keletkezett, és a 'regélni', azaz 'mesés történetet elmondani' kifejezést őrzi etimológiájában.
A regény 'formátlan', 'amorf' műfaj, mivel a nagyepika másik jelentős műfajával, az eposszal szemben sem tematikai, sem szerkezeti kötöttségei nincsenek, s alműfajainak, műfajtípusainak száma is szinte végtelen. A regény kötetlen modorban elbeszélt történés-sorozat. Nagy terjedelmű, rendszerint hosszú időtartamot felölelő történetet ábrázol szerteágazó cselekménnyel, fő és mellékszereplőkkel. Középpontjában a részletesen ábrázolt háttér előtt játszódó eseménysor áll, a történetszövés mellett azonban fontos szerepet kap a szereplők érzés- és gondolatvilága, esetleg a cselekmény folyamán kibontakozó jellemfejlődése. A regény rendszerint prózai formájú, bár a 19. században a romantika létrehozta az átmenetileg divatos verses regény önálló, epikolírai műfaját.
A műfaj körébe sorolt műalkotások csoportosításának számtalan módja létezik. Külső forma alapján létezhet monologikus és dialogikus regény, levélregény, naplóregény, keretes regény. Az elbeszélői nézőpont szerint énregény és perszonális regény, szerkesztésmódja alapján kronologikus vagy időbontásos regény.
Terjedelme alapján megkülönböztethető a nagyregény és a kisregény műfaja (ami azonban nehezen különíthető el a hosszú elbeszéléstől), valamint a regényciklus és a regényfolyam. A tematikus felosztás a bestsellerek reklámozása révén alakult ki. A szórakoztató irodalom körébe sorolható a szerelmi, a háborús regény, az útikaland, a science fiction, a detektívregény, a western stb. Az olvasók életkorához igazodva megkülönböztethetjük a gyermek- és ifjúsági regényeket.
Mihail Bahtyin irodalomtörténész a korai regények alábbi típusait különbözteti meg. A próbatételes kalandregény cselekménye a mese mintájára épül fel. A hős kiszakad környezetéből, veszélyes helyzetekbe kerül, és hosszú hányattatás után révbe ér. A kezdő és végpont között a kalandok felcserélhetők egymással. A hősök jelleme és életkora nem változik. A köznapi kalandregény a kalandokat mindennapi környezetbe helyezi, gyakran a bűnözés világába. A kalandok ugyanúgy felcserélhetők egymással, legfeljebb a pikareszk regény hőse a regény végén eljut arra az elhatározásra, hogy változtat életmódján. A fiktív életrajzi regény cselekménye lineáris, a kalandok sorrendje már nem cserélhető fel. A színtér a mindennapok világa. A főszereplőnek itt már jelleme, egyénített lélekrajza van, s lehetősége nyílik saját sorsának alakítására. A fejlődésregényben is fontos szerepet kap az utazás, de itt a próbatételek célszerű sorrendben követik egymást, céljuk pedig a jellem kifejlesztése.
A regény történeti fejlődésének gyökerei a hellenisztikus görög és római irodalomig vezethetők vissza, az antik regény a Kr. u. 1-3. században élte virágkorát. Az antik regény legfőbb jellemzői a prózai forma (bár még gyakran versbetétekkel tűzdelt), a jelentős terjedelem, továbbá az, hogy a cselekmény és a szereplők túlnyomórészt a fikció termékei. Az ókori regények szórakoztató célzatú történeteket adtak elő. Megjelentek az 'ideális regények', ezek a korai 'próbatételes kalandregények', melyek elsősorban szerelmi tematikájúak. A cselekmény egy idealizáltan ábrázolt szerelmespár körül bonyolódik, akik hihetetlen kalandokat élnek át, melyek során erényük és szerelmük változatlan marad, míg végül sikerül egymást meglelniük, hazatérnek és a házasság felhőtlen boldogságában élhetnek. A legismertebb 'ideális regény' Longosz Daphnis és Chloéja. A másik antik regénytípus a 'reális regény', Bahtyin megfogalmazása szerint a 'köznapi kalandregény', melynek esendő hősei nem ártatlan áldozatokként sodródnak veszélyek és megpróbáltatások közé, hanem saját hibáik miatt vagy éppen büntetésből. A 'reális regények' közé sorolható Petronius Satyriconja az I. századból, illetve a II. századi Apuleius hasonló tematikájú regénye, Az aranyszamár.
A kereszténység kezdeti időszakának irodalmából kiemelkednek a bizánci regények. Sok változatuk ismert: antik témafeldolgozások, allegorizáló-moralizáló, ill. hagiográfiai (az egyház szentjeinek élettörténetéhez kapcsolódó) regények, melyek közül legismertebb Barlám és Jozafát története.
Az első, már regénynek nevezett műforma a 12-13. században divatos lovagregény volt, mely a kedvelt lovagi eposzok prózai átírásából keletkezett. Ilyenek az Arthur-regények vagy a Rózsa-regény. A lovagregények hősei még nem valódi személyiségek, egy meghatározott erkölcsi ideált képviseltek. A műfaj utolsó nagy fellángolását a spanyol lovagi irodalom 16. századi virágzása jelentette, végpontjának pedig Cervantes Don Quijote című, 17. század eleji regényének megjelenését tekintjük, mely szatirikus formában parodizálta a lovagregény műfaját. A 13. században népszerű volt Franciaországban a modern állatregény elődjének tekinthető verses Róka-regény is, amelynek hősei emberi tulajdonságokkal felruházott állatok.
A 16. század elején keletkezett a pásztorregény, amely regényformát Sannazaro teremtette meg Arcadia című művével. A pásztorregény magva az antik eredetű hit a hajdani boldog aranykorban, s alapeszméje, hogy amint a civilizáció növekszik, az ember mind erőteljesebben vágyódik vissza a pásztorok képzelt őskorába.
A pásztorregény megjelenésével szinte azonos időben, a 16. századi Spanyolországban fejlődött ki a pikareszk regény (más néven kópéregény, csavargóregény) típusa. A pikareszk hőse a csavargó picaro, színhelye az alvilág, a szélhámosok világa. A modern regény a pikareszk regénynek köszönheti az izgalmas, fordulatos cselekményvezetést, a sűrítési technikát. Kompozíciója lazán, láncszerűen összekapcsolt kalandok sorozatára épül, jellemfejlődés nélkül. Első példája a 16. század derekán megjelent, ismeretlen spanyol szerző által írt Lazarillo de Tormes élete,a legjellemzőbb spanyol pikareszk regény Mateo Alemán Guzmán de Alfarache című műve a század végén. Ez a regénytípus Európa-szerte elterjedt, legismertebb francia példái Le Sage A sánta ördög, 1707illetve Gil Blas de Santillane históriája, 1735című művei. A pikareszk regények hatása egészen a 20. századig kimutatható.
A maga korában elszigetelt jelenségként jött létre F. Rabelais Gargantua és Pantagruel,1532-1549 című ötkötetes munkája, mely a korszaknak valóságos enciklopédiája. A szatirikus mű stílusa páratlanul dús és kifejező. Cervantes Don Quijotéja, 1615 az első olyan regény, mely a főhős lelkének ábrázolására törekszik, s felvetette a valóság és képzelet konfliktusát.
A 17. század derekán vált népszerűvé a francia barokk jellegzetes műfaji változata, a heroikus regény, amely felhasználta a pásztorregények és a lovagregények elemeit, s ezeket az udvari etikettre oktató didaktikus célzattal kötötte össze. A francia barokk indította útjára a lélektani regényt is, melyek közül irodalmi jelentőségű La Fayette grófnő 1678-ban kiadott Clèves hercegnője. Ez a regénytípus már kifejezetten az emberi benső bemutatására született.
A 18. század számtalan új regénytípus születésének kora. Ekkor virágzik a szentimentális regény, melynek jellegzetessége az elsőszemélyűség, a gyakori napló- vagy levélforma, és a hangulati elemek, a legbensőbb érzelmek részletes ecsetelése. A műfaj kiemelkedő alkotásai Richardson Pamela, avagy az erény jutalma, 1740; Rousseau Új Héloïse, 1761és Goethe Werther szerelme és halála, 1764 című regényei.
A felvilágosodás, a 18. század a virágkora a fejlődés- (ill. nevelődési) regénynek is. A fejlődésregény cselekménye olyan események sorából épül fel, amelyek a rendszerint fiatal főhősök szellemi fejlődésében, egyéniségük kialakulásában lényeges szerepet játszottak. Nevelődési (vagy nevelési) regénynek azt a változatot szokás nevezni, amely a hősök, fejlődésében a gyakorlati tapasztalatokkal szemben a pedagógiai ösztönzések tényezőit állítja előtérbe. A műfaj legjellemzőbb alkotásai Rousseau Emil, vagy a nevelésről, 1762; Goethe Wilhelm Meister tanulóévei, 1796; Wilhelm Meister vándorévei, 1821; Dickens Nicholas Nickleby élete és kalandjai, 1838-39; Copperfield Dávid, 1848-50; Gottfried Keller Zöld Henrik, 1854-55; Flaubert Érzelmek iskolája, 1869. A magyar irodalomban ez a műfaj a 20. században bontakozott ki, és az ide sorolt regények többnyire önéletrajzi indíttatású művek. Babits Mihály Halálfiai, 1926; Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig, 1920; Németh László Utolsó kísérlet; Emberi színjáték, 1928; Kuncz Aladár Fekete kolostor,1931; Illyés Gyula Hunok Párizsban, 1946.
A 18. század az állam- (vagy utópista) regény fénykora is, bár kiemelkedő alkotásai, Morus T. Utópia, 1516 és T. Campanella Napváros, 1602 című műveikorábban keletkeztek. Ezek a művek valójában inkább szépirodalmi formájú bölcseletek. A felvilágosodás magyar irodalmának filozófiai tartalmú államregénye Bessenyei György műve, a Tariménes utazása,1804. A korszak sajátos regénytípusa a polgári regény, mely az embernek, mint egyénnek a hétköznapi viselkedését ábrázolja. A polgári regény kiemelkedő alkotói közé tartozik Swift (Gulliver utazásai, 1726), Fielding (Tom Jones, 1749); Defoe (a Robinson Crusoe élete és különösen meglepő kalandjai, 1719;indítja el a robinzonádokat).
A romantika teremti meg a történelmi regényt, melynek tárgya rendszerint a nemzeti történelem valamely epizódja. A műfaj megteremtője Walter Scott, akinek regényei (pl. Ivanhoe, 1819) hiteles történelmi háttérben játszódnak, hősei többnyire kitalált alakok, de hitelesen ábrázolt történelmi figurák, tulajdonságaik és cselekedeteik történelmi sajátosságukból következnek. Walter Scott-típusú történelmi regény Flaubert Salammbo, 1863; Mikszáth Kálmán A fekete város, 1910 vagy Tolsztoj Háború és béke, 1863-1869 című műve. A történelmi regények másik típusánál a múlt gyakran csak keret, díszlet (Victor Hugo A párizsi Notre-Dame, 1831; Jókai Török világ Magyarországon, 1852-53). A történelmi regény sajátos válfaja az életrajzi regény, amelynek középpontjában egy jelentős történelmi személyiség áll, s az ő élete bontakozik ki regényes formában (Móricz Zsigmond Erdély, 1934).
A 19. században (a romantikus regények továbbélése mellett) megjelentek a realista regények, amelyeket harmadik személyű, objektív hangvételű megjelenítés jellemez. A realista regények tere és ideje valóságos, s bennük a szerző saját korának társadalmát a maga teljességében kívánta ábrázolni. A regény Stendhal megfogalmazása szerint 'út mentén mozgó tükör', melynek feladata a tükrözés és a leleplezés. A realista regény elindítójának Stendhalt és Balzacot tekintik, továbbvivője Flaubert; az orosz irodalomban Tolsztoj és Dosztojevszkij művei jelentik a realista ábrázolás csúcspontját. A karrier-regény a realista epika jellemző műfaji változata: ami a feltörekvő fiatalok érvényesülésének történeteit ábrázolja, s ilyen módon a fejlődésregény egyik változatának is tekinthető. A karrier-regények hősei a társadalmi érvényesülést tekintik egyetlen életcéljuknak, de gyakran elbuknak az �élet meghódításában�, erkölcsi vesztesekké válnak. E műfajváltozat korai példái Defoe Moll Flanders örömei és viszontagságai, 1722; ill. Richardson Pamela, avagy az erény jutalma, 1740 című regényei. A karrier-regények továbbfejlődését jelentik Thackeray Hiúság vására, 1847-48; Stendhal Vörös és fekete, 1830; Balzac Goriot apó, 1834; Elveszett illúziók, 1837-43; Flaubert Érzelmek iskolája, 1869; Maupassant A szépfiú, 1885; Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés, 1866; Klaus Mann Mephisto, 1936 című művei. A magyar irodalom történetében a karrierregények első példáinak Jókai Mór idealizált hősöket szerepeltető műveit (Fekete gyémántok, 1870; Az arany ember, 1872), majd Mikszáthnak a dzsentrik anekdotikus történeteit megörökítő regényeit (A Noszty fiú esete Tóth Marival, 1908) tekinthetjük. A műfaj egyik legkiemelkedőbb alkotása Móricz Zsigmond Rokonokja, 1932.
Szintén a realizmus időszakában Balzac teremti meg a regényciklust az Emberi színjátékkal, 1842; ez egymással összefüggő, gyakran azonos szereplőket felvonultató regények sorozatát jelenti (Zola Rougon-Macquart ciklus, 1871-1893.
A családregény egyazon család több tagjának, illetve nemzedékének sorsát feldolgozó regény. Legkiemelkedőbbek, a realizmus-naturalizmus jegyében fogant példái: Turgenyev Apák és fiúkja, 1862; Martin du Gard A Thibault családja, 1922-1940; Thomas Mann A Buddenbrook-háza, 1901; Gorkij Az Artamonovokja, 1925; John Galsworthy A Forsyte Sagája, 1922. A modernebb törekvésekben ritkább ez a típus, de pl. a mágikus realizmus egyik leghíresebb remeke, Gabriel García Márquez Száz év magány, 1967című műve is családregény. Klasszikus formája a magyar irodalomban nemigen gyökeresedett meg, de egyes szerzők ide sorolják Jókai Mór Egy magyar nábob, 1853-54 és Kárpáthy Zoltán, 1854-55 című dilógiáját, illetve családregénynek tekinthető Márai Sándor A Garrenek műve,1989 című ciklusa és Veres Péter szociografikus színezetű műve, A Balogh család története, 1950-61.
A regényciklus 20. századi válfaja a regényfolyam, amelynek önállóan is olvasható részeit általában az összefoglaló cím köti össze (Proust Az eltűnt idő nyomában, 1913-22; R. Rolland Jean Christophe, 1904-1912).
A századforduló után kialakuló avantgárd irányzatok is kísérleteztek a regény megújításával, de ezek a törekvések maradandó eredményeket nemigen hoztak. A legjelentősebb kivétel e tekintetben a tudatfolyam-technika, valamint a futuristák által kezdeményezett és az expresszionizmusban kiteljesedő szimultanista montázstechnika.
Az állandó eseményváltás, a tér és idő szabad kezelése jellemzi a montázsregényt (Dos Passos Manhattan, 1925).
A 20. század sokféle törekvése közül a dosztojevszkiji eszmeregény hagyományát követi Kafka A per, 1925; A kastély, 1926; Gide A Vatikán titka, 1914; Camus Közöny, 1942; A pestis, 1947 címűregényével.
Az esszéregény bonyolult intellektuális módszerekkel próbál a valóság mögé hatolni (Thomas Mann A varázshegy, 1924; Doktor Faustus, 1947; Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember, 1930-33).
A személyiség irodalmi kiteljesedésének egyik jelentős formai képződménye a tudatregény megjelenése. Ez a forma elszigeteli a külső cselekményt így irányítva a figyelmet a belső világra. A műfaj legjellegzetesebb alkotása James Joyce Ulyssese, 1922.
A 20. századi regényirodalom egy sajátos ágára a mítosznak, mint kollektív tudattalannak felhasználása jellemző (Thomas Mann József és testvérei, 1933-43, Bulgakov A Mester és Margaríta, 1966-67). A mítoszparafrázisok egyik alfaja úgy újítja meg a történetet, hogy saját korának viszonyai közé helyezi. Napjaink legsikeresebb irányzatainak egyike a latin-amerikai mágikus realizmus (Jorge Luis Borges, Gabriel García Márquez).
Ezzel ellentétes törekvésként született meg a dokumentum- és riportregény, melyeknek jellemzője a fikció elutasítása, a hiteles tényeken alapuló történetszövés (Capote Hidegvérrel, 1965).
A hagyományos regényformák tagadásának jegyében született a francia újregény (nouveau roman). Létezését az irányzat egyik vezéregyéniségének, Alain Robbe-Grillet-nek 1953-ban megjelent A radírok című műve óta tartja számon a kritika. Az 'új regény' meghatározás a legkülönfélébb törekvések gyűjtőfogalma, melyekben a regényműfaj tartalmi-formai alapvonásainak tagadása közös. Az ide sorolt regények fő jellemvonása az, hogy cselekményük minimális, és az sem a valóságban, hanem hőseiknek képzeletében játszódik le, s a művek szövege jórészt szabad asszociációk áramlásából épül fel.
A posztmodernizmus fogalma a képzőművészetekben az 1970-es években, míg az irodalomban az 1980-as években vált általánosan elfogadottá. Az irodalomban azokat a törekvéseket jelölték vele, amelyek a modern irodalom szemléletmódját a klasszikus örökséggel ötvözött formákban fejezték ki. A posztmodernizmus elmosta a határokat realizmus és absztrakcionizmus, elit- és tömegirodalom között. A szerzők előszeretettel illesztenek alkotásaikba � idézőjel nélkül � klasszikusoktól vett idézeteket, �vendégszövegeket�, gyakran élnek nyelvi játékok lehetőségeivel. Az irányzat mintapéldája Umberto Eco A rózsa neve, 1980 című regénye. A magyar irodalomban az irányzat képviselői Esterházy Péter, Hajnóczy Péter, Temesi Ferenc.

Riport

A riport (angol report 'jelentés') a sajtó műfaja, tudósítás, beszámoló, amely a tömegkommunikációs eszközök útján tájékoztat eseményekről, személyekről. Terjedelme változó, témája lehet gazdasági, kulturális, politikai stb. Születnek irodalmi eszközökkel megformált riportok is. Ismertebbek többek között Oriana Fallaci, Hemingway, Bródy Sándor írásai.

Röpirat

A röpirat kiadványtípus és publicisztikai műfaj. Rövid terjedelmű, legfeljebb 40-50 lapnyi, füzetformában terjesztett sajtótermék. (A csupán egyetlen oldalas kiadványt röplapnak vagy röpcédulának nevezzük.) Szerzője állást foglal valamely aktuális kérdésben, s célja mások meggyőzése is. Gyakran névtelenül vagy álnévvel jelenik meg. Az újságok előzményeként, a könyvnyomtatás európai térhódításának kezdetén született; ekkor még metszetekkel illusztrálták, köztük pl. Dürer alkotásaival. A 18. századtól az újságok háttérbe szorították, Magyarországon viszont a 19. század derekáig tartott a virágkora. Irodalmi értékű röplapok is léteztek, pl. Jonathan Swift Szerény javaslata, 1729 vagy Bessenyei György Magyarsága, 1778.

Szociográfia

A szociográfia tudományos műfaj, a szakirodalom körébe tartozik, egy-egy társadalmi csoport, réteg vagy tájegység, település életmódját írja le. Az ide sorolható műalkotásokban a tények szakszerű leírása mellett gyakran helyet kapnak személyes élmények, emlékek, a szerző sokszor szépirodalmi eszközöket is használ. A műfaj csíráját felfedezhetjük akár Daniel Defoe A londoni pestis, 1772 című munkájában, a nyugati irodalmakban mégsem alakult önálló műfajjá. Magyarországon nagy korszaka volt az 1930-as években, amikor a népi írók mozgalma fellendítette a falukutatást. A műfaj kifejlesztője és kitűnő művelője Nagy Lajos. A Kiskunhalom, 1934 egy Duna menti kis község kerek huszonnégy órájának történéseit rögzíti �napirend� formában, tárgyilagos hangon; ennek mintegy folytatása A falu álarca,1938. Ennek a korszaknak másik fontos szociográfiai vállalkozása Illyés Gyula Puszták népe, 1936 című munkája. Jelentősebbek még Veres Péter Az Alföld parasztsága, 1936; Szabó Zoltán A tardi helyzet, 1936; Cifra nyomorúság, 1938; Féja Géza Viharsarok, 1937; Erdei Ferenc Futóhomok, 1937; Kovács Imre Néma forradalom, 1937; Darvas József A legnagyobb magyar falu, 1937; Egy parasztcsalád története, 1939.

Tanulmány

A tanulmány részproblémákat elemző, összefüggéseket feltáró szakmunka, értekezés, dolgozat. A rendszeres és szervezett tudományos élet egyik legrégibb műfaja. Gyakori tanulmányforma a szépirodalmi vagy tudományos munkákat kísérő előszó és utószó, s a nagyobb szabású tudományos munka előkészítését szolgáló előtanulmány is. Népszerű volt a hellenizmus kulturális központjaiban; az európai középkorban traktátusnak nevezték, s számos tanulmány született a reneszánsz és a felvilágosodás korában is. Jelentősége napjainkban is egyetemleges.

Tárca

A tárca (vagy a nemzetközileg elterjedt francia feuilleton) rövid terjedelmű, publicisztikai műfaj. Az újságok tárcarovatában közölt, rendszerint aktuális témájú, könnyed hangvételű kisesszé. A műfaj klasszikusai: Gautier, Sainte-Beuve, Heine, Börne, a magyar irodalomban Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső, Szép Ernő, Kellér Andor, Hunyadi Sándor.

Útirajz

Az útirajz az utazási irodalom egyik fő műfaja, az író személyes benyomásait, hangulatait, gondolatait állítja előtérbe, szemben az objektív, tudományos igényű útleírással. Kötetlenebb, átfogó, egységes kompozíció nélküli válfaja az úti jegyzet. Az útirajzok műfaja a 18. század végén keletkezett és a romantika idején virágzott. (Chateaubriand Útikalauz Párizsból Jeruzsálembe, 1811; Heine Utazás a Harz-hegységben, 1824; Petőfi Sándor Úti jegyzetek, 1845; Irinyi József Német-, francia- és angolországi úti jegyzetek, 1846).

Útleírás

Az útleírás olyan beszámoló valamely utazás élményeiről, amely a tapasztalatok tárgyszerű, tudományos hitelű és jelentőségű rögzítésére törekszik, szemben a szubjektív reflexiókat előtérbe állító útirajzzal. A műfaj ókori eredetű, de virágkorát a 15-18. században élte, a nagy felfedezőutak és a gyarmatosítás időszakában. Ekkor született például Bougainville útleírása, vagy G. Forster beszámolója Cook világ körüli második útjáról. A 20. században expedícióhősök (F. Nansen, R. F. Scott, D. Livingstone, H. M. Stanley), illetve kutatók (S. Hedin, Th. Heyerdahl, J. Y. Cousteau) beszámolói népszerűek. A magyar irodalomban az első szabályos útleírás Szepsi Csombor Márton 1620-ban kiadott Europica varietasa, divatossá azonban a reformkori szerzők műveivel vált, amikor a Nyugaton utazók a fejlett országok vívmányaira hívták fel az ország figyelmét. Napjainkig a legolvasottabb útleírások Magyar László Afrikát, Vámbéry Ármin Ázsiát bemutató írásai.

Utópia

Az utópia (görög u fosztóképző és toposz 'hely' szóból, melynek jelentése 'seholsincs-ország') a szó eredeti, legszűkebb jelentésében olyan átfogó társadalomelméleti-államelméleti elképzelés, amely az adott korban megvalósíthatatlannak látszó, eszményi társadalmi berendezkedést rögzít. A kifejezés Morus Tamás Utópiájának, 1516 címéből származik, de e mű előzményei már az ókorban megtalálhatók; a legnevezetesebb közülük Platón Állama. Ismertebb utópiák Francis Bacon Új Atlantisz (1626) című értekezése és Campanella Napállam (1602)című társadalomfilozófiai dialógusa. Nagyon nehéz azonban meghúzni a határvonalat a teoretikus és szépirodalmi utópiák között, ráadásul e művek műfajbesorolása is szerteágazó.

Vallomás

A vallomás (latin confessio 'bevallás, gyónás') az önéletrajz sajátos fajtája, amelyben a szerző lelki életének, törekvéseinek, világfelfogásának � olykor az önostorozásig menően őszinte -, elmélkedő jellegű feltárása háttérbe szorítja az életút külső eseményeinek rögzítését, s amely így epikolírikus jelleget is nyer. A műfaj egyik klasszikusa Szent Ágoston, aki 398 körül megírta tíz könyvből álló Vallomásait. A műfaj később megjelenik a középkori és barokk misztikus irodalomban, a reformáció mozgalmaiban, a 17. században pedig a Port-Royal-i írók munkásságában; ezekhez közel álló alkotás II. Rákóczi Ferenc latin nyelvű műve, a Confessio peccatoris (Egy bűnös vallomása, 1719). A műfaj napjainkig egyik legnagyobb hatású alkotása J. J. Rousseau Vallomásai, 1782.

Vitairat

A vitairat publicisztikai műfaj, írásos állásfoglalás tudományos, vallási, politikai, társadalmi kérdésekben egyaránt. Megjelenési formáját tekintve lehet az időszaki sajtóban közölt glossza, cikk, tanulmány vagy önállóan publikált röpirat. Jelentős vitairatok születtek pl. a reformáció térhódítása idején vagy a magyar nyelvújítás harcaiban (Mondolat, 1813; Felelet a Mondolatra, 1815).

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2005-08-08 06:07 Fatyol

Fatyol képe

ESSZÉ: olyan filozófiai-szaktudományi értekezés, amely mondanivalóját szépírói eszközökkel fejti ki

_______
"Bárcsak oly könnyen megtalálhatnám az igazat, mint amilyen könnyen cáfolom a hamisat!" (Cicero)

h, 2005-08-08 19:50 Gyémánt B.

Gyémánt B. képe

Hasznos gyűjtemény! Néha nagyon kell egy kis elmélet! Köszi Fatyol!

***

"Megszűnik minden gondolat,
Megszűnnek a szavak - csend van.
Buddha sehol, senkinek,
Semmilyen tant nem hirdetett."

cs, 2005-09-29 19:17 Blade

Blade képe

Ez tényleg nagyon hasznos...!!

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.