Győzelem és magány (pályázat)

A tömeg diadalittas üvöltése az otthoni kandalló tüzének barátságos pattogásává szelídült a földön fekvő férfi lassan eszmélő tudatában. A rég elfeledett kép olyan váratlanul tört elő a semmiből, mint azok a barbár gyilkosok, akik családja lemészárlásával e gyermekkori emléket örökre kitörölték belőle. A régi otthon a távoli homályból még egyszer utána nyúlt, hogy borzongató melegségével magához térítse és megkönnyítse elviselni a közeledő elképzelhetetlent.
A férfi meztelen felsőtestét veríték és por elegye borította, elkeveredve a több sebből patakzó vörös vérrel. Négykézlábra erőlködte magát, szájából értelmetlen makogás tört elő. Ezt csak egyvalaki érthette meg az őt körülvevő tomboló tömegben.
De vajon meg akarja-e érteni? Amikor az életösztön diktál, mennyit számít az eddigi összeláncolt életük, az idegenek egymásra utaltsága, amit a lassan vánszorgó idő olyan erős kapoccsá kovácsolt, amely túlnő a barátság fogalmán? Kibírhat mindent ez a kötelék? Képes legyőzni az évezredeken átívelő ősi ösztönt, a vergődő préda látványát, a kiömlő vér vadító mámorát, az aréna eltorzult világát? Túl korán megtanulta a szabályt: a csúszó-mászó ellenfél nem jobb egy kóbor kutyánál, akibe csak belerúgni érdemes!
Nem kegyelmet akart, csak egy utolsó jelet, hogy még barátok. Nagyon félt, mit félt, rettegett, hogy már a küzdelem elején Ő is úgy gondolt rá, mint egy vágóhídra küldött baromra, és halála csak biztosíték a másik számára a túlélésre.
Semmi más!
Igen! Ezzel a végső küzdelemmel többet veszített, mint az életét. Úgy fog a halálba menni, hogy élete utolsó percében magányosabb, mint valaha. Egyetlen reménysugárba kapaszkodott csak: ahová most megy, a barát örökre barát maradhat.
Jöjjön hát!
Felemelte tekintetét a vakító napsugarak özönébe, várta a lesújtó pengét, várta a szárnyalást a fénybe, ahol ismét együtt lehet azokkal az emlékekkel, amik a vég küszöbén az ismeretlenből a felszínre törtek.
A kegyelemdöfés késett.
Oldalról egy alak lépett elé, eltakarva előle a napot. Egy emberi szemnek visszataszító ork állt felette, saját sorsának torz tükörképe.
A vérszagtól megrészegült tömeg csalódott ordítással vette tudomásul a végső csapás elmaradását. Halált akartak, más kínjában gyönyörködni, legszívesebben saját kezükkel öltek volna, de itt szabályok voltak. Ostoba szabályok, amit a küzdőteret elválasztó rács testesített meg a leggyűlöletesebben. Ezért rázták, döngették megvadult csordaként acsarkodva a küzdőtéren élet-halál harcot vívó rabszolgákra. Utálták a gyengét, mert földre került, ám még jobban gyűlölték az erőset, mert a végén gyengének bizonyult. Egy győztes, ha nem fejezi be a küzdelmet, ezer halált érdemel. Halált! Üvöltve rázták a rácsot, mást nem tehettek. Szabályok voltak. Ám a rács ellenállt!
Az orkot a határtalan üresség érzése járta át azalatt a rövid idő alatt, amíg sántikálva megkerülte a fekvő embert, az egyetlent, akit testvéreként tudott szeretni. Bal combjától hideg zsibbadás indult felfelé a testén, jelezve a szerzett sérülés komolyságát. Lenézett. A lába át volt döfve, az ember jól harcolt. Hatalmas megkönnyebbülést érzett, amikor a földön heverő férfi megmozdult és kezdte összeszedni magát. Képtelen lett volna hátulról lesújtani. A vérveszteségtől dülöngélve megállt, tudatából kirekesztve a külvilágot.
Gyermekkori emlékek villantak fel sorjában. Reménytelen küzdelem a rabszolgahajcsárokkal, a kiképzőtábor nyomasztó légköre, az őrök rémuralma, az első párviadal gyerekként az arénában, ezzel az előtte agonizáló emberi lénnyel. Akkor sem ölte meg, bár utólag ráébredt bizony megtette volna; utálta undorító kinézete miatt. Ám a győzelem kapujában tétovázott s ez mérhetetlen szenvedést jelentett számára. Majdnem elájult a félelemtől, amikor kikötözve nézett farkasszemet az embergyerek fegyvereivel, amit elrablói adtak ellenfele kezébe, bosszúból engedetlensége miatt. Ekkor tanulta meg a legfontosabb leckét; ellenséget ne előítéletből válasszon, mindenkit cselekedetei minősítenek. Az embergyerek egész testében remegve a földre tette a fegyvereket, vállalva, amit senki más nem vállalt volna.
Másnap mindkettejüknek kivágták a nyelvét. Valahol valaki mégis megszánta őket. Miért? Kinek volt szüksége rájuk?
Túlélték!
Nagyon sokat töprengett, melyik szellemnek mondjon köszönetet, kell-e köszönetet mondani ezért az életért, mi célja volt vele egyáltalán. Valószínű, hogy sosem fejti meg. Elvesztették képességüket a beszédre, de felfedezték a barátságot, ami ismeretlen volt az aréna környékén. Ez segített elviselni a láncra vert élet fájdalmát. Gazdái ütötték, rugdosták, de az életbenmaradási ösztön győzött, csakúgy, mint az akkor még gyerekembernél, aki kibírta a megpróbáltatásokat és egyetlen barátjaként fekszik most előtte.
Egymás ellen többet nem kellett küzdeniük. Megtanította az embert az aréna túlélésére, cserébe megkapta tőle a beszéd nélküli beszédet. Nagyon nehezen érzett rá az írásjelek fortélyára, de nem adta fel. Botdarabbal a porba rótták első ismerkedési kísérleteiket, majd hosszú évek elmúltával szinte a tökéletességig fejlesztették a jelbeszédet, ami egy ismeretlen világot nyitott meg előtte. Az ember világát. Rá kellett ébrednie: az a világ sem rosszabb semmivel a sajátjánál, egyszerűen csak más, ahogy azon lények világa is, akiket eddigi küzdelmei során megölt. Sokszor eltűnődött, ha ismeri ellenfeleit, akkor is olyan könnyedén hányta volna őket kardélre? Gyanította, hogy nem, ám csak most, sebesült társa felett állva tudatosult benne, mennyire nem.
A térdelő férfi meredten nézett az ork szemébe, közben rádöbbent saját ostobaságára; ha a pillantás kevés lett volna, a jelbeszéd félreérthetetlen volt.
Állj fel! Állj fel és harcolj!
Hatalmas megkönnyebbülés hullámzott végig rajta. Visszapergetve pár pillanattal korábbi gondolatait, melyek itt, a vég küszöbén évszázadok ködébe veszőnek tűntek, nem értette, hogyan törhettek rá a kétségek. Miért kételkedett? Talán a halálfélelem hozományai voltak.
Ám a barátja nem hagyta magára. Tudatosan vállalva a gyengeség gyermekkorában megismert lehetséges következményeit, végső csapás helyett várta a férfi talpraállását.
Az aréna közönsége megőrült a dühtől.
Az ork várt.
Kinn tomboló gyűlölet, benn szomorú némaság.
Várt… várt… várt…
A férfi ajkát véresre harapva lassan kiegyenesedett, felemelve a kezében szorongatott kardját. Egymással szemben álltak, ismét harcra készen, tudták elérkezett az utolsó pillanat. Egy ismeretlen most dönt sorsuk felől, a várható eredmény nem nagyon lehetett kétséges, csak a leosztás.
Egy élet, egy halál.
A vesztes örökre megszabadul valamitől, amiből sokkal jobbat érdemelt volna, és egyedül indul az ismeretlenbe, ahol ez a kegyetlen világ már nem érheti el. A győztes folytathatja útját a szenvedés kitaposott ösvényén, jutalmul kapva a soha meg nem nyugvó lelkiismeretet és a keserű magányt.
Nem tudhatták melyik a jó választás.
A két penge hangos csattanással összecsapott.

4.333335
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.3 (9 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2005-11-10 09:08 Blade

Blade képe

Harmadik pályázati anyag, remek ;)

Az írás is remek.

Jöhet a kritika!

"A rég elfeledett kép olyan váratlanul tört elő a semmiből, mint azok a barbár gyilkosok, akik családja lemészárlásával e gyermekkori emléket örökre kitörölték belőle."

Most akkor elfeledte örökre vagy sem?

"...borzongató melegségével..." - Ez tudatos ellentmondás vagy véletlenül került bele?

"...több sebből patakzó vörös vérrel." - Kb fél perc alatt elvérzik így.

" Egymás ellen többet nem kellett küzdeniük." - Miért nem? Nincs megmagyarázva.

"...megkapta tőle a beszéd nélküli beszédet" - Ez furcsán hangzik, pláne, hogy az írás is bejön a képbe.

"...a várható eredmény nem nagyon lehetett kétséges, csak a leosztás." - Ez nem kártyaparti. ;)

Amikor áttértél az orkra, valahogy el kellett volna különítened a szövegben ezt, mert így nagyon hirtelen a váltás.

A borús, elmúlós hangulat érződött, a történet passzol, mit kritizáljak még...;)

Vki írta, hogy túlságosan korlátoztuk a témát. Hát, mit mondjak, az eddigi három pályázati anyag teljesen különböző, mégis ugyanarról szól, ez pedig azt igazolja, hogy nem tévedtünk nagyot...ja meg azt is, hogy ügyes íróink vannak :)

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

cs, 2005-11-10 11:31 Horleggor

Hello!

Köszönöm a kritikai észrevételeket, és megpróbálok néhány szóban válaszolni ezekre:

"...megkapta tőle a beszéd nélküli beszédet" - itt az írásra céloztam, az ork szemszögéből.

"Amikor áttértél az orkra..." - Az orkra való hirtelen váltás részemről teljesen szándékolt volt, ezen egy javított változtaban sem módosítanék. :)

Nem úgy, a többi észrevételnél, amelyek valóban pontosításra szorulnának:
"A rég elfeledett kép..." - az örökre, az addig a pillanatig értendő, ám a megfogalmazás miatt teljesen jogos az észrevétel.
"...borzongató melegségével..." - nem szántam tudatos ellentmondásnak.
"...több sebből patakzó vörös vérrel. - Kb fél perc alatt elvérzik így" - ez úgy vélem igaz is lehet, meg nem is, mert abba a fél percbe a leírt események beleférhetnek, a fekvő férfi talpra állásával együtt. A patakzó vér ebben az esetben lehet, hogy egy kicsit túlzó.
"...a várható eredmény nem nagyon lehetett kétséges, csak a leosztás." - a leosztás szó így utólag valóban nem a legszerencsésebb.
" Egymás ellen többet nem kellett küzdeniük." - ezzel is egyetértek, érdemes lett volna kifejteni, sajnos lemardt.

Mégegyszer köszönöm a kritikát, és örülök a pozítiv észrvételeknek. :)

p, 2005-11-11 12:16 violazoli

Helló, maxira pontoztam, de meg kell jegyezzem, a vége nem igazán tetszett: én olyasmire vártam hogy eldöntik hogy egyszerre halnak meg, egymás kezétöl, mert nem akar egyikük sem a másik gyilkosa lenni, s tovább élni a büntudattal! Remek volt addig, de most kissé csalódott vagyok!

------------------------------
_Honlapom: http://www.poliverzum.fw.hu
Az életben túl sok az iszonyúság ahhoz, hogy azt még leírt szavainkkal is szaporítsuk, emiatt mindig "happy end"-re törekedek!

p, 2005-11-11 16:18 Horleggor

Szia Violazoli!

Köszönöm a pontozást és a hozzászólást. Örülök, hogy ezt felvetetted. Én a végét (talán nem olyan nagy baj)nem akartam megoldani. Azért nem, mert ha van annyi az írásban, hogy az olvasó miután végzett vele, egy gondolattal tovább viszi a művet, találni fog egy számára megnyugtató, frappás befejezést. Mint ahogy Te is. Előfordulhat, hogy jobbat, mint amit az író kihozott volna belőle. Más esetleg egy azt várta volna, hogy mindketten életben maradnak.

k, 2005-11-15 17:34 Tim Shaw (nem ellenőrzött)

Üdv "Vetélytárs!" : )
Ahogy Blade írta, valóban teljesen más szemszögből ragadtad meg a témát.
De jól! Gratulálok!

cs, 2006-01-05 20:05 Rem

Rem képe

Hosszú gondolatmenetek, és kiélezett harc ?! Kicsit furánhatott nekem ez a párosítás. Végén próbálod leegyszerűsíteni a helyzetet, ezzel hangulat kicsit arénáéhoz hasonlít, de nem nagyon ment.
Hangulat 1 alapötlet 5. egy ötös skálán. Összegzés 2-es.
______________________
Az öreg dobozoló sámán

h, 2006-01-09 11:09 Horleggor

Szia Rem!

Köszönöm az észrevételeket. Nekem az volt az érzésem, hogy a nem túl eredeti alapötlet - amely ork nélkül is megállná a helyét - lesz az írás egyik gyenge pontja.

h, 2006-01-09 14:31 Blade

Blade képe

Ugyan, az ötlet ilyenkor független az írástól.

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.