A sötétség alkonya

A nap narancssárga korongja már rég a látóhatár mögé bukott, de a levegőben még mindig ott érződött a fény illata. A nyugati horizonton parázsszín vonal, élesen kirajzolja a fölém magasodó toronyházak alakját. A tetők szélén gubbasztó vízköpők egykedvűen merednek rám, kőpofájuk nem mutat érzelmeket. A modernebb, acélból és üvegből emelt felhőkarcolók visszatükrözik a nyugati égbolt parázsszínét, narancssárga és vörös, vörös, mint a vér, mint a főutcát eltorlaszoló rendőrautók villogóinak fénye.
Körülbelül húsz járőrkocsi áll félkörben az Imperial Bank márványépülete előtt, elzárva az utcát a forgalom elől. Az autók mögött sárga műanyagszalaggal jelölt kordon, a kordon mögött bámészkodók tömege, akiket vonz a vérszag, legalábbis addig, míg nem a saját vérükről van szó. A tömeg hátában különböző tévétársaságok furgonjai, az operatőrök kameráik mohón fókuszálnak a bank homlokzata felé. A túszejtésbe torkollott bankrablás már tízedik órája tartotta lázban a média hiénáit.
Én magam az egyik közeli épület tetejéről követtem az eseményeket, élveztem a városban ritkán tapasztalható magány nyugalmát. Egész addig, míg a rendőrség mesterlövészei el nem lepték a tetőt. Legalább tucatnyian voltak, plusz a melléjük rendelt segédszemélyzet, akik a tetőfeljáró mellett kávéztak és beszélgettek. Nem kapkodták el a dolgokat.
Odalent, a reflektorok fényétől ragyogó bank bejáratánál valami mozgolódás támadt, és a résnyire feltáruló ajtón egy fehéringes férfit löktek a rendőrök fényszórói elé. A férfi – talán valami banki alkalmazott – kétségbeesett futással indul a biztonságot jelentő kordon felé, de nem jár sikerrel. Alig néhány méter után három golyót kap hátulról, a lövedékek vörös virágokat fakasztottak a ruháján. Úgy látszik, a rend éber őrei ismét túlléptek egy határidőt. Mindenesetre az áldozat nem panaszkodhatott, ezzel a szerepléssel bérelt helye lesz a tízórás hírekben, persze csak az első két kivégzett túsz után. A vér nehéz, sós illata lassan betöltötte az utcát, bár kétlem, hogy rajtam kívül bárki érezte volna.
A járőrautók mögül három rendőr indult előre hősiesen, kettő vaskos pajzsokkal fedezte a harmadikat, amíg az hátravonszolta a hírműsorok ma esti sztárját, véres ösvényt rajzolva a szürkés betonra. Nem volt ez mindig így, régen még voltak igazi hősök, régen, még mielőtt börtönbe zártak volna.
Hátat fordítottam a mészárszéké változott utcának, és átsétáltam a mesterlövészek között, egyenest a lépcsőfeljáró betontorkához. Leereszkedtem a földszintre, és az utcára lépve nyugatnak indultam, minél távolabb a sűrű vérszagtól. A bámészkodók tömege egyre nagyobbra duzzadt a hátam mögött, úgy látszik, a közvetítés nem volt elég életszerű az embereknek.
Három nappal ezelőtt - mikor is végre kiszabadultam a börtönből - végeztem egy kis kutatást a könyvtárban, az elmúlt évtizedek történetét firtatva. Rossz napok jártak a hősökre, mióta hűvösre kerültem. Talán a nagy S végzetével kezdődött, már amennyire ezt meg lehet határozni. A K-bolygó utolsó túlélőjével egy félelmetes ellenség helyett a rák végzett, amit, ha minden igaz, egy apró kődarab sugárzása okozott a testében. Láttam a felvételeket a temetéséről, fenséges volt. Kétméteres obszidián koporsó a vörös köpönyegével letakarva, gyászolók végtelen tömege, és virágtenger a sírköve körül. Könnyeket csalt a szemembe.
Másodiknak az Emberpók távozott, a mindig mókás hálószövő, aki ismét megnősült, és ezúttal egy önmagához hasonlót vett feleségül. Szegény bolond, úgy látszik nem ismerte elég jól a saját fajtáját. Az ifjú ara ugyanis elevenen falta fel a nászéjszakája reggelén, hogy aztán bűntudattól gyötörten, összetört szívvel eresszen golyót a saját fejébe.
Végül is, a hősök is halandók, nem számít, hogy ismerik a valódi arcukat, vagy maszkok mögé rejtőznek. A Kvartett hőseit még az ismertség, sőt, az elismertség sem mentette meg, mikor egy arab terrorista a főhadiszállásukként szolgáló toronyházba vezette a DWA egyik óriásgépét. Csak a Márványbőrű élte túl, de ő sem sokkal, mert mire kiásták a romok és a társai holttestei alól, teljesen megörült. Végül az Ítélet Angyalai állították meg, de mire végeztek vele, már vagy féltucatot megölt közülük.
Az egyetlen, akiben igazán csalódtam, az talán a Fekete Lovag volt. Az igazság bajnoka, akinek az égre vetített jelvénye félelmet keltett az éjszaka vámszedőinek szívében. Vénségére teljesen megveszett az öreg, miután a fia túladagolta magának a kábítószert az egyetemen kollégiumában, megölt minden egyes bűnözőt, aki a keze közé került. Végül a saját tanítványának kellett végeznie vele, mikor is megpróbálta felrobbantani az elmegyógyintézet épületét. Ott pusztultak mind a ketten, az intézet összes lakójával és alkalmazottjával egyetemben.
Az utolsó aktív Ítélet Angyalával – a Páncélossal - egy tizenhét éves kölyök számítógépes programja végzett, ami alaposan összezavarta a vértezetének elektronikáját. Sajnálatos módon épp akkor, amikor négyezer méter magasan repült. A többiről pedig már nem is érdemes beszélni. A mutánsok kérdését maga a kormány oldotta meg egy véletlenül elszabadult vírussal, ami gyorsan és szakszerűen végzett az x emberek összes fajtájával.
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben átvágtam a városon. Talán nem is a hősök, hanem az eszméik haltak ki ebből a világból. A városokat a bűn uralta, a rend őrei csak nappal voltak képesek kezelni az elmérgesedett helyzetet. Amint leszállt az éjszaka, már ők is csak falkákban merészkedtek az utcákra. A kormányügynökségek a káosz helyett minden erejükkel egymás ellen harcoltak a színfalak mögött, a tét az éves költségvetésből kihasítható támogatás mértéke volt. A hárombetűs hivatalok emberei sikátorok mocskában, romladozó szállodák szobáiban, a kikötő konténerhegyei között gyilkolták egymást, hogy aztán a győztes fél aranyszínű jelvényét villogtatva zavarja el a helyszínre érkező rendőröket.
Annyira elmerültem a gondolataim között, hogy észre sem vettem mikor érkeztem meg a korház elé. A hatalmas, fehére meszelt épület homlokzatát lőrésszerűen vékony ablakok borították, a főbejárat előtt pedig vaskos betonkúpok gubbasztottak, az autóbombák távoltartása végett.
Besétáltam a sürgősségi bejáratán, át fémérzékelő kapu alatt, keresztül a várakozó betegek és a fáradt tekintetű nővérek között. A felvételi pult mellett gépfegyveres őr állt, tekintete nyugtalanul fürkészte a lassan örvénylő tömeget. Elmentem mellette, és a pult golyóálló üvegkalitkájában kávézó két kölyöknyi orvos mellett, akik vaskos papírhalmok fölött beszélgettek valami egyre terjedő járványról.
A pult mögött, a szerteágazó folyosók előtt kialakított pihenő falára színes információs táblát akasztottak, ami rövid tanulmányozás után megmutatta, hogy az általam keresett helyet a legfelső szint, C szárnyában találom meg. A lift helyett a lépcsőt választottam, és magányosan kapaszkodtam a magasba. A gyéren megvilágított lépcsőház, úgy látszik, nem vonzotta az embereket.
Odafent, a C szárny teljes területét az elfekvő foglalta el. A végtelen hosszúságú kórtermek függönyökkel elválasztva nyújtóztak a sötétben, csak a nővérek pultjainál világított egy-egy lámpa, meg persze az ágyak mellé rögzített masinák kijelzői izzottak. A modern orvostudomány kellékei. Halkan szuszogtak és szörcsögtek, miközben vérhez, levegőhöz vagy táplálékhoz jutatták a halálra váró szerencsétleneket. Véleményem szerint nem sokat értek, csak azt nyújtották el, amit inkább rövidre kellene fogni. Ahol én születtem, az ezekhez hasonló emberek hálásak voltak a kardért, ami véget vetett a szenvedésüknek.
A kórterem túlsó végében, a szűk ablakok előtt elfüggönyözött ágy állt, a fehér vásznak angyalszárnyként lebegtek a céltalanul kavargó huzatban A függönyök mögött apró tévéképernyő ragyogott homályosan, kékes fénye árnyakat festett a kopott falakra. Félrehúztam a függönyt és beléptem az ágy mellé, visszaeresztve magam mögött a vásznat. A széles, vasrudakkal megerősített ágy tetején egy csontvázszerű vénember feküdt, szinte elveszett a takarók és párnák ölelésében. Sápadt volt, egykor aranysárga haja teljesen fényét veszette. Hörögve lélegzett, pedig az orra alá vezetett, vékony plasztik csőből sziszegve áradt az oxigén. A szemei körül lilás árnyalattal kígyóztak a ráncok, árkaiban sárgás váladék gyűlt.
Kihúztam az ágy alá lökött széket, és leültem az öreg mellé. A kabátom alól előhúztam egy régi magazint, amit még a könyvtárból hoztam el. A címlapon délceg, széles vállú férfi állt, izmai szinte szétfeszítették a nemzeti lobogó színeiből összeállított ruháját. Kék, piros, fehér. A kezében tartott kerek pajzs is ezeket a színeket követte. A magazin alján vörös, vérszín betűkkel írták ki a nevét. Az Álmok Kapitánya.
Az újságról újra az ágyban fekvő vénségre néztem. Hihetetlen mi lett ebből az emberből. Persze az idő nem kegyelmez senkinek - talán engem kivéve - és az sem tesz jót, ha egy félresikerült ugrás eltöri az ember gerincét. De akkor sem kellene így végeznie. Több tiszteletet érdemelne.
Néztem egy darabig, ahogy alszik, aztán felálltam az ágya mellől. Lehet, hogy hiba volt idejönnöm. Ő már nem az, akit keresek. Óvatosan visszaraktam a széket a helyére, és félrehúztam a függönyt, hogy máshol keresek megváltást, amikor a hátam mögött suttogó hang megállított.
- Volna képed köszönés nélkül elmenni? Ennél jóval többet vártam tőled!
Lassan visszaeresztettem a vásznat, és szembefordultam azzal a férfival, akit régen az Álmok Kapitányának neveztek, és aki az egyetlen halandó volt ezen a világon, aki képes volt legyőzni engem.
- Azt hittem már meghaltál! – mondtam neki, és újra kihúztam a széket az ágy alól. A képével díszített magazint diszkréten elrejtettem.
- Nagyon eltompulhattak az érzékeid a rabság alatt! – a kapitány égkék szemein semmit sem változtatott a kor, tiszták és kemények voltak, akár a fagyott jég.
- A tieid viszont még a régiek. – mondtam, és leültem az ágya mellé - Hogy vettél észre? Én elég halkan tudok mozogni!
A vénség foghíjas mosolyt küldött felém.
- Olyan szagod van, mint valami két lábon járó molyirtónak. Ha jól emlékszem, az a bolond Pók szórta tele vele a koporsódat mielőtt lezártuk volna! – száraz nevetés zörgött a mellkasában, még a szemét is lehunyta a derültségtől. – Azt mondta, kár lenne a drága öltönyödért! – kifáraszthatta a nevetés, mert lehunyt szemmel pihegett egy kicsit, hogy aztán megint rám meressze jégkék szemeit
- Tényleg, hogy jutottál ki? Legalább ötszáz liter szenteltvíz volt abban a tartályban a koporsód körül!
Megvontam a vállamat és megigazítottam a hosszú rabság miatt málladozó öltönyöm gallérját.
- Biztos hibás volt valamelyik illesztés. Három évtized alatt elpárolgott az egész.
Az öreg megcsóválta a fejét, majd lehunyta a szemeit.
- Tehát a Sápadt újra közöttünk jár! A többiek meg akartak ölni ugye tudod? Egyszer és mindenkorra meg akartak szabadulni tőled! Alig bírtam lebeszélni őket.
- Talán hálásnak kellene lennem ezért!? – vágtam a szavába – Van fogalmad róla milyen volt harminc évet eltölteni egy bádogdobozba zárva? – éreztem, ahogy az ereimben porladozó vér pezsegni kezd, és a szemfogaim fájdalmasan megnyúlnak.
Az öreg némán feküdt az ágyon, szemei fagyosan meredtek rám, egy cseppnyi félelem sem volt bennük
- Akkor most megölsz? – kérdezte, és egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.
- Eszem ágában sincs! – mondtam neki, elhervasztva a jókedvét – Sokkal rosszabb neked, ha egyszerűen itt hagylak ezen a nagyszerű helyen. A halál megváltás volna a számodra, nem büntetés! - felálltam a székről, és visszalöktem az ágy alá
- Közben végignézheted, hogy mi lesz a világból, amit olyan sokáig védelmezettetek – intettem a falra rögzített tévé felé, ami valamelyik hírcsatornára volt kapcsolva, és épp a bank előtt kivégzett túsz halálát mutatta. - Tudod mit? Visszajövök hozzád úgy egy év múlva! Akkor újra beszélünk a régi időkről.
Az öreg komoran meredt rám, majd hörögve felnevetett, csonttá aszott kezei megrándultak a takaró alatt.
- Azt hiszed győztél? Azt hiszed elértél valamit? Nekünk legalább volt miért harcolnunk! Sokat tanulmányoztam a néped történetét, mikor a nyomodba eredtünk. A fajtádat nehéz megölni, mégis te maradtál utolsónak a vérszívók közül. Tudod miért? Mert van egy olyan ellenségetek, amit nem tudtok legyőzni! Az idő! Az idő, ami nem érinti meg a testetek, lassan elemészti az elmétek erejét. A fásultság, a létezés végtelensége, hogy nem találsz már semmi újat a világban. Nem véletlenül töltötök évtizedeket álomba süllyedve. Várjátok, hogy változzon a világ, hogy valami új, valami friss kerüljön a szemeitek elé, hogy aztán néhány év alatt megint elfogyjon a varázs, és még mélyebbre süllyedjetek a tespedtségbe. Ne is tagadd, te magad is azért maradtál éber olyan sokáig, mert volt miért és kivel harcolnod. A Fekete Lovag, az Ítélet Angyalai vagy épp ellenem. De most már nincs senki! A világ pedig már úgy tele van szörnyetegekkel, hogy talán már észre sem veszi a jelenléted! – biccentett zihálva a tévé képernyője felé.
- Menj csak – folytatta aztán, miután elég levegőhöz jutott – Menj és idd tele magad vérrel. Kíváncsi leszek, mikor keseredik meg a szádban annyira, hogy az álomba menekülj előle. – ezzel lehunyta a szemeit, és félrebillent fejjel, erejét vesztve lihegett tovább.
Sokáig álltam az ágya mellett, mire elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy elhagyjam a korház épületét. Ez a hervadt aggastyán, ez az ember, még ebben a visszataszító helyzetben is képes volt fölém kerekedni, ráadásul egyszerű szavakkal. Lehet, hogy engem is utolér a Végtelen Álom, mint Afrika Vörös Úrnőjét, vagy a Száraz Rómait. Valamit tennem kell ez ellen, nem végezhetem úgy, mint ők.
Két órán keresztül sétáltam a belvárosban, láthatatlanul az emberi szemek elől. A biztonsági rendszerek nem érzékeltek, a kamerák lencséje képtelen volt feldolgozni az alakom. A belváros toronyházai bezáródtak körülöttem, vaskos acélajtókkal és golyóálló ablakokkal óvva lakóikat. Az utcákon sietősen haladtak az autók, a páncélozott limuzinok lomha bálnaként sodródtak közöttük. A külső kerületek felől érkező zajokat csak az én érzékeny füleim hallhatták. Az állandó szirénazúgást, a riasztók újra ás újra felharsanó rikoltásait, a szórványos lövöldözés száraz puffanásait.
Besétáltam egy néptelen bevásárló utca üzletei közé, és megálltam az egyik vasráccsal védett kirakat előtt. Összpontosítottam egy ideig, rávettem az üvegtáblát, hogy visszatükrözze az alakom. Szemügyre vettem a tükörképem, ami nem sokat változott az évszázadok alatt. Ugyanazok a vonások, ugyanaz a vékony alkat, ugyanaz a tejfehér bőr és haj, amiről a nevem kaptam. A Sápadt, Seth fia, egykor a kulcsok és pecsétek őre. De az már nagyon régen volt.
Hagytam, hogy a képem kifakuljon az üvegről és inkább a kirakatba állított bábukat vettem szemügyre. Valamiféle jelmezbolt lehetett, legalábbis a bábukra aggatott ruhákból arra következtettem. Volt ott mindenféle különös alak: kardját villogtató selyemmaszkos torreádor, ezüstnyelű kaszájára támaszkodó Halál, fekete, csuklyás köpönyegben. Selyemből, bársonyból, csillogó bőrből szabott különös fazonú ruhák tömkelege. Sokáig méregettem a kirakatot, miközben a gondolataim között a Végtelen Álom, az örök feledés hideg csápjai kavarogtak. Nem hagyhatom, hogy úgy végezem, mint a többiek. Kell, hogy legyen valami kiút.

*

Az Iperial Bank előcsarnoka oszlopokkal övezett, tágas márványterem volt, az ügyfélszolgálat arannyal díszített pultjai háromszögbe rendezve álltak a terem közepén. A túszokat a pultok által körülhatárolt területre terelték, mindannyian a padlón térdeltek, kezüket és a lábukat szigetelőszalaggal kötözték össze. Az előcsarnokot vastagon megülte az izzadság és a félelem savanyú illata.
A bankrablók öten voltak, hatodik társuk teteme egy széles vértócsában hevert a terem nyugati falához állított székek és asztalok előtt, három biztonsági őr és két ügyfél teteme között. Az életben maradt férfiak sötét színű egyenruhafélét viseltek, mellkasukat golyóálló mellény takarta. Az arcukra húzott fekete sí maszkok személytelenné változtatták őket, persze csak a halandók számára. Én nagyon könnyen megkülönböztettem őket, egyszerűen a szaguk alapján.
A bejárat acélredőnnyel védett ajtaja mellett Mr. Mentol állt mozdulatlanul, és némán meredt kifelé a rendőrkordon irányába. Egy szikrányi félelmet sem éreztem rajta, hideg volt és közönyös, a szájában forgatott mentolos cukorka volt az egyetlen életjele.
Az előcsarnok hátsó részében, az elbarikádozott hivatali helyiségek előtt Mr Cannabis térdelt, az ajkai között tartott jointból ritkás füst bodorodott felfelé. Újra és újra rávágott az orra előtt felhalmozott asztalokból és székekből emelt barikádra
- Gyertek csak! Gyeerteek!! – üvöltözött a hátsó bejárat felé – Én és Masina várunk rátok! - emelte feljebb a kezében tartott vaskos géppisztolyt, aminek csöve alá tömpe orrú gránátvetőt rögzítettek.
- Kussolj te barom! – a háromszögbe rendezett pult mellett álló egyik férfi – Mr Lemon – dörrent rá vastag és erős hangján egyre jobban bepörgő társára. Citromos illatú rágógumit rágott, állkapcsa folyamatosan őrölt az álarc alatt, nem állt meg egy pillanatra sem. Két társa némán várakozott mellette.
- Nem fognak hívni! – morogta Mr Lemon, miközben a kezében tartott késsel a pult peremét farigcsálta. – Ezek a rohadékok nem fognak visszahívni!
A balján álló vékonydongájú férfi - Mr Parfüm - akit valami erős illatszer szaga lengett körül, vette a bátorságot, hogy megszólítsa
- Akkor most mit csinálunk? – kérdezte, miközben a géppisztolya csöve jobbra-balra táncolt a keze remegésétől.
A pult mellett álló harmadik bankrabló - Mr Plasztik - nem idegeskedett. Zömök, széles vállú férfi volt, a mellkasára kézigránátokat aggatott, és a szintetikus robbanószerek csípős szaga lengte körül alakját. A bal kezében egy tenyérnyi detonátort forgatott gyors mozdulatokkal.
- Akkor, muszáj lesz újra demonstrálnunk egyet! – biccentett a földön kuporgó túszok felé – Talán ettől majd meggondolják magukat.
Mr Lemon abbahagyta a pult szétvagdosását, és késével rábökött Mr Parfümre.
- Vidd az egyiket az ajtóhoz! Én meg felhívom őket. Kíváncsi vagyok, akkor is ilyen nyugodtan tárgyalnak, ha közben az egyik túsz nyakára tesszük a kést!
Az illatszerektől szagtól bankrabló Mr Plasztikra nézett, a kezében továbbra is remegett a géppisztoly.
- Csináld! – bólintott rá amaz, miközben szabad kezével a mellére aggatott gránátokat igazgatta – Ha nem alkudunk meg velük, végünk van! Muszáj tárgyalni velük!
Mr Parfüm nagyot sóhajtott, és fegyverét az oldalára akasztva indult a túszok közé. Nem válogatott sokat, a hozzá legközelebb térdelőt, egy fiatal nőt rángatott fel a padlóról, és a hajánál fogva vonszolta a főbejárat felé. Az ott őrködő Mr Mentol is megindult, a bejárat elé halmozott asztalokat húzogatta arrébb, helyet csinált a bejárat előtt. Mr Lemon közben felvette a telefon kagylóját, és dühös mozdulatokkal nyomkodta a gombokat.
Megvártam, míg beszélni kezd, aztán vetettem egy pillantást az előcsarnok hátsó részén őrködő Mr Cannabis felé, aki még mindig a barikád mellett térdelt, és a géppisztolyát simogatta remegő kézzel. Megfelelőnek találtam az időt, hogy mozgásba lendüljek.
Elengedtem a mennyezet díszítő gipszstukkók peremét, és hagytam, hogy a Láthatatlan Világ árnyai – amik eddig elrejtettek a halandó tekintetek elől – leolvadjanak rólam. A köpenyem denevérszárnyként terült szét körülöttem, a fekete bársony jól illett az alá felhúzott bőrruha éjszínéhez. Az arcomra szíjazott maszk sem lógott ki a sorból, csak a szemnyílás körül díszítette némi aranyszínű hímzés. A belvárosi jelmezbolt tulajdonosai biztos sokat gondolkoznak majd rajta, hogy tűnt el a sértetlen kirakatból a kiállított bábuk ruhája.
Mr Plasztik mögött értem földet, hangtalanul, akár egy árnyék. Az alacsony férfi mégis összerezzent, megérezhette a levegő kavargását. Nem hagytam időt, hogy reagáljon, őt éreztem a legveszélyesebbnek a rablók közül. Megragadtam a fejét, bal kezemmel az állát, a jobbommal a koponyája hátulját támasztottam meg, majd gyors mozdulattal oldalt rántottam a fejét. Egy száraz reccsenés, és már vége is volt.
Mr Lemon, aki eddig a telefonba beszélt, hátrapillantott a zajra, és a szemei elkerekedtek az arcát takaró maszk nyílásában. Elejtette a kagylót, jobbja az oldalára akasztott fegyver felé tapogatózott. Nem hagyhattam, hogy visszanyerje a lélekjelenlétét. Félrelöktem a Mr Plasztik ernyedt testét, és a vezér felé lódultam. Kitéptem a kezéből a pisztolyt, majd egy ökölcsapással bezúztam a homlokát. Nem fogtam vissza magam, az ütés hátravetette a testét, halott volt, mire a fal mellé csapódott.
Hátul, a barikád mellett talpra emelkedett Mr Cannabis, bár a mozgása szánalmasan lassú volt. Ennek ellenére nem volt időm foglalkozni vele, az ajtó mellett még két gyilkos és egy túsz várt rám. Felkaptam a telefon mellett heverő kést és egy könnyed mozdulattal – amit még valamikor az 1800-as évek elején, Párizsban tanultam egy vándorcirkusz késdobálójától – áthajítottam az előcsarnokon, egyenest Mr Cannabis torkába. Vért hörögve zuhant hanyatt, gépfegyvere nagyot csattant a padló márványán.
Megpördültem a sarkamon, és szembenéztem a maradék két ellenféllel.
Mr Mentol gyorsan kapcsolt, kitépte a túszt társa kezei közül, és maga elé rántotta. Mr Parfüm egy darabig habozott, aztán rám szegezte a fegyverét. Az apró géppisztoly csöve a mellkasomra meredt.
- Ne mozdulj rohadék! – Mr Mentol hangja halk volt és kásásan rekedt. Biztos megfázott valahol, talán ezért ropogtatta a fogai között azt az orvosságszagú cukorkát.
– Ha megmoccansz, kinyírom ezt a ribancot! – a pisztolya csövét nekinyomta a nő halántékának, de olyan erővel, hogy apró vérpatakot fakasztott az arcából.
Ha nem szükséges, soha sem használom a hatalmamat. Nem mintha fárasztana, vagy elorozná az erőmet, inkább olyan, mint az embernépek bódítószerei. Minél többet használom, annál jobban vágyom utána, egész addig, míg el nem ragad a népem szent őrülete. A legtöbb fajtársam így végezte, és századokkal ezelőtt kisápasztották magukat a valóság hullámai közül.
Most azonban nincs választásom, a nő halott, ha nem csinálok valamit.
Mr Mentol tesz nekem egy szívességet azzal, hogy elveszi a pisztolya csövét a túsz halántékáról, és az arcomra szegezi.
- Vedd le! Vedd le a maszkot! Hadd lássam a pofádat! – csak düh volt a hangjában, a félelem hiányzott belőle. A fejemnek szegezett pisztolyon összegyűlt vér lassan egy kövér cseppet növesztett a cső torkolatán, ami apró rubinként hullott a padló felé.
Szabadon engedtem a hatalmam, jéggé dermesztettem a körülöttem kavargó idő hullámait. A pisztoly csövéről lehulló vércsepp félúton lelassult a levegőben, szinte mozdulatlannak látszott. Most már volt időm hogy cselekedjek.
Nyugodtan odasétáltam a két bankrabló mellé, akik szoborrá dermedve meredtek maguk elé. Először a könnyebb részén intéztem el a dolgomnak. Megragadtam Mr Parfüm torkát, felemeltem a földről, és egy gyors mozdulattal kitekertem a nyakát. A testét félrelöktem a fal tövébe, majd Mr Mentol mellé léptem, aki még mindig arra a helyre célzott, ahol előzőleg álltam. Vetettem egy pillantás a lefelé hulló vércseppre, ami már arasznyit ereszkedett a padló felé. Az idő lassan leoldotta magáról a bilincseimet, ami nem csoda, még az én hatalmamnak is vannak korlátai. Félrehajtottam a hidegvérű bankrabló fejét, feltárva a nyaka oldalát. Éreztem a bőre alatt lüktető erekben meglassúdott vér melegét, a szemfogaim lassan megnyúltak a számban.
Szerettem a hidegvérű embereket, ők az igazi táplálék.
Nem húztam el a dolgot, de mire végeztem, a vércsepp már majdnem megérintette a padló márványát. Mr Mentolt hagytam, ahogy volt, majd összeesik szépen magától, ha eljön az ideje. A túsz kezeit béklyózó kötelékeket széttéptem, ha magához tér, majd kiszabadítja a többieket. Nem volt több dolgom itt, a takarítást meghagyom a rendőröknek. Ha jó sajtót akarnak, majd bemagyarázzák, hogy ők voltak a hősök.
A hátsó ajtón át távoztam, Mr Cannabis tetemét átlépve. A kijáratot őrző rendőrök között sétáltam ki a szabadba, szoborrá dermedt csapataik helyzetéből úgy tűnt, épp rohamra készülődtek. Nem vártam meg, míg nekilátnak. Szabadon engedtem az idő hullámait, és észrevétlenül besétáltam a parkoló autók közé.

*

A luxuslakás erkélyének ajtaja tárva nyitva állt, az északról érkezett szél meglobogtatta a hófehér selyemfüggönyöket. Máshol ez vétkes figyelmetlenségnek számított volna, de egy jól őrzött toronyház ötvenedik emeletén nem kellett hívatlan látogatóktól tartani.
Besétáltam a lakosztályba, ami szinte roskadozott a súlyos, aranyozott bútorok alatt. A padlót vastag perzsaszőnyeg borította, a mennyezetre gyönyörű freskókat festettek. A szoba közepére állított alacsony asztal mellett széles kanapé állt, a keményre tömött párnákon fürdőköpenybe burkolózó férfi horkolt, padlóra lógó keze mellett félig üres üveg hevert.
A kandalló fölé akasztott plazmatévé ragyogása megvilágította a szobát, színes fényeket rajzolt a falakra. Megálltam a tévé előtt, ahol épp az egyik éjszaki hírműsor ment. A hírolvasó a túszejtésbe torkollott bankrablás eseményeit ecsetelte, kiemelve a rendőrség különleges erőinek munkáját, akik súlyos áldozatok árán, de véget vetettek az öldöklésnek. Álarcos alakról nem esett szó, úgy látszott, a rend hősies őrei maguknak akarták a dicsőséget. Nem bántódtam meg, engem nem érdekel a dicsfény.
Visszasétáltam az erkélyre és felléptem a márványból faragott korlát tetejére. A város fénytengerként terült el alattam, a sugárutak nyílegyenes völgyeiben vörösen lüktetett a forgalom. Távolabb, a folyón átívelő hidak gerince ragyogott fényesen, akárha sárkányok csontvázai lettek volna. Az égre törő üvegtornyok árnyékában sötétzölden bújtak meg a parkok fái, a századéves tölgyek és fenyők leveleit kékre, vörösre, sárgára festette a neonreklámok folyvást remegő fénye.
Ez most már az én városom. Jogot formálok rá a vér nevében, amit kiontok majd érte minden éjszakán. Nem mintha hős lennék, vagy bajnok, az én indokaim nem ilyen tiszták. Amikor én segítek rajta, akkor ő is segít rajtam. A kapitánynak ebben igaza volt. Az elmémet béklyózó tespedtség, a Végtelen Álom hideg karjait mintha elfújták volna.
Álltam a toronyház teraszának korlátján és hagytam, hogy a szél belekapjon a köpenyem selymébe. Nem rejtőztem el, reméltem, hogy látnak odalentről a hazafelé siető emberek, akik mindig is félték az éjszakát. Hamarosan eljön az idő, amikor majd akkor érzik magukat biztonságban, mikor leszáll a sötétség.

Borgg

3.833335
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.8 (6 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2007-02-25 16:34 Blade

Blade képe

A sok hiba és elírás ellenére tetszetős a történet, a kiírásnak megfelel, indokot is adtál a végére, szóval...jó úton jársz, halandó ;)

hibák:

"parázsszínét" - látom szereted ezt a szót
"tízedik" - tizedik
"A férfi – talán valami banki alkalmazott – kétségbeesett futással indul a biztonságot jelentő kordon felé, de nem jár sikerrel." - miért váltasz igeidőt? múlt-jelen-múlt, nem kóser így
"teljesen megörült" - úgy érted, megőrült
"egy tizenhét éves kölyök számítógépes programja végzett, ami alaposan összezavarta a vértezetének elektronikáját." - öööö...hogy is volt ez? :)
"hogy észre sem vettem mikor érkeztem meg a korház elé." - vesszőhiba + kórház
"át fémérzékelő kapu alatt" - ez elég fura így...sztem nem a kapu alatt, hanem kapun, és egy névelő is kimaradt
"két kölyöknyi orvos mellett" - inkább kölyökképű vagy vmi hasonló
"a legfelső szint, C szárnyában találom meg." - nem kell a vessző
"...előtt elfüggönyözött ágy állt, a fehér vásznak angyalszárnyként lebegtek a céltalanul kavargó huzatban A függönyök mögött apró tévéképernyő ragyogott homályosan, kékes fénye árnyakat festett a kopott falakra. Félrehúztam a függönyt..." - függöny, függöny, függöny...ezt a szót is szereted ;)
"teljesen fényét veszette" - vesztette
"Hihetetlen mi lett ebből az emberből." - vesszőhiba
"Azt hittem már meghaltál!"- itt is
"- A tieid viszont még a régiek. – mondtam, és leültem az ágya mellé -" - a pont a végére kellene
"...szórta tele vele a koporsódat mielőtt lezártuk volna" - megint vesszőhiba
"A többiek meg akartak ölni ugye tudod?" - itt is
"Van fogalmad róla milyen volt harminc évet eltölteni" - itt is
"védelmezettetek " - he? :)
"- Azt hiszed győztél? Azt hiszed elértél valamit?" - az a fránya vessző...
"a kamerák lencséje képtelen volt feldolgozni az alakom" - ez kis magyarázatra szorulna
"Nem hagyhatom, hogy úgy végezem" - végezzem
"sí maszkok" - ezt sztem egybe kell írni
"Most már volt időm hogy cselekedjek." - vesszőhiba
A Mr után pontot kell tenni minden esetben.

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

v, 2007-02-25 19:11 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Jó történet, tetszik, ügyes egyvelege az amerikai hősfilmeknek. Bár bennem motoszkál az az rossz érzés, hogy a főszereplőd mégsem teljesen gonosz, elvégre segít az egyszerű embereken... Ennyi erővel a többi pályázati műnél sem kritizálhatnánk, mondván "vajon a főszereplő gonsoz volt-e, vagy sem". Na mindegy, én eddig sehol sem nyafogtam, hogy nem felel meg a kiírásnak.
Igyekszem nem elmondani azt, amit már Blade is. ;)
Mindjárt az első két mondatbn más az idő (múlt-jelen).
"a nyugati égbolt parázsszínét, narancssárga és vörös, vörös, mint a vér, mint a főutcát eltorlaszoló rendőrautók villogóinak fénye." - Egyéni probléma, de az egyik vessző helyett lehetett volna kettőspont, pontosvessző, kötőjel, stb.
"az operatőrök kameráik mohón fókuszálnak" - kamerái
Aztán újra múlt idő... Majd megint jelen... És újra múlt... Látom, megdolgoztatod az olvasót.
És jönnek a hősök... hehe, mi lesz a világ az amcsi képregények főszereplői nélkül (jó, jó, milliónyi film is készült róluk)? Ügyesek a nevek. :D
"x emberek" - kötőjel, nagybetű? Ennyit megérdemelnek, ha már kiírtottad őket. ;>
Érdekes, hogy beengedik a kórházba, pedig most engedték ki a börtönből, és még fegyveres őr is van, és bizalmatlanság... De annyi fura dolog történt már (ház tetjén érzi a vér szagát, elmegy a mesterlövészek mellett, senki nem törődik vele, de remélem mindez a végére tisztázódik).
Oké, nem vagyok egy hősszakértő, majd kiderül, ki a főgonosz, előző mondatom visszavonva. Ténylg nem esett még le... és értem a börtönt. Ja, ez tetszett:
"Legalább ötszáz liter szenteltvíz volt abban a tartályban a koporsód körül!" - Öregem, a pápát elhozzák, hogy szentelje meg az óceánt, és belelökik. Nem egyszerűbb?
"Sápadt" - Tényleg nem vagyok nagy ész, erről már rég ki kellett volna találnom, nem?
Hmm... vagy kreáltál egy új főgonoszt, vagy nem, de vámpír az ürge, azt már az elején sejtettem, most meg rájöttem.
A megálló idő - Mátrix? :D Minden filmet egybeszedtél egy novella kedvéért... ;)
Sok a vesszőhiba. Ez a legnagyobb baj.
De összességében jó. Tetszik a "mi lesz velünk, ha vége a hősöknek" érzés. Nagyon amcsi. Nagyon. Nagyon. Még filmet is lehetne belőle csinálni, de félek, hogy a végén nagyon a "jóságát" hangsúlyoznák a főszereplőnek, hogy megtért a kapitány szavai hallatára (amúgy tudom, hogy nagybetű, ezért direkt írtad kicsivel?). :)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

p, 2007-03-30 21:00 Styra

Styra képe

A főhős régi gonosz tettei (bár tudja az ember, hogy mik lehettek) nincsenek leírva, és így a motivációi sem, a történetben pedig kifejezetten jót cselekszik.
Maga a sztori tetszetős és ügyes, csak nálam ez a real-fantasy megtöri a fantasy illúzióját...
__________________________________________________
Csillagból születtünk, s csillag leszünk újra
Ha életünk lángját egy széllökés elfújja.