A halál keserű

A magány szomorú
A szerelem mézes
A halál keserű
Az élet édes

Tiszta volt minden. A lelkünkig tiszta. S én láttam a jövőnk, s láttam a múltunk. De végül az egész megváltozott, mert én lettem az, aki bemocskolt mindent…
Rehrak, szerelmem, hogy fáj minden gondolat, ami téged rejt magában. Miattad keltem új útra akkor, hogy megtaláljam a választ. Most is miattad vándorolok, pedig már rég melletted kellene nyugodnom.

Az este egyre hevesebben ölel át, már csak a holdak sápadt fényének hihetek. Fáradt vagyok, fáradt egy élet harcától. Vagy a harctól az élettel? Nem érdekel már semmi, csak aludnék, s felejtenék. De nem tehetem, még nem. Más az akarat, most ennek kell, hogy haljak.
Valami megmozdul előttem. A kardomért kapok: a penge dalolva szökken ki a hüvelyéből.
– Bújj elő halandó! – Kiáltok a sötétben. Hangomtól szinte erőre kapok; a fáradtság helyét átveszi az ölés vágya.
Nevetés hallatszik, s egy kő mögül egy hatalmas termetű férfi lép elém. Kócos haja, elhanyagolt külseje, s a vállára fektetett csatabárd könyörtelené teszi megjelenését.
– No fene! Csak nem egy lányt küldött Tuhrahh? – Kérdi gúnyosan – Már messziről megéreztem a szagod kislány!
Lelkem szerint megölném, de nem tehetem: Tuhrahh parancsa.
– Te vagy Orihn igaz? Az italtól bűzlő szagod árulta el hogy a kő mögött lapulsz – próbálok visszavágni. De ő csak rám kacsint, s nevetve int, hogy kövessem.
Több harcos is gyülekezik a tisztáson, ahova Orihn vezet. Szedett-vetett csürhe, de mindegyik páncélján ott díszeleg Tuhrahh jele: a két, karddal átszúrt vörös hold.
Félelemmel vegyes undor ütközik ki arcukon, mikor megpillantanak, de nem szólnak semmit. Megszokhatták már az ilyen látványt mióta behódoltak Tuhrahhnak. A sötét varázsló, pedig érti a dolgát: alattvalói félik szavát, s akaratát.
– Ezt küldte a mester, hogy velünk harcoljon – mutat rám Orihn. Öblös hangja eloszlatja a félelmet emberi képéről. Tudják már: fegyver vagyok, amely értük küzd, s nem ellenük.
Káromkodással fűszerezett kiáltásokkal indulunk útnak. Ha jól számolom, vagy hat marék zsoldos kaptat fel a domboldalon. Nincs mit félnünk, jócskán Tuhrahh földjén járunk, ellenségtől nem kell tartanunk. Legalábbis itt nem.
A völgyben meghúzódó falu mély álomba szenderült: az apró ablakokat nem üli meg fény.
Orihn szerint ez csapda; már várnak ránk.
Lassan elindulunk a házak felé. Előttünk a fenyőerdő fái sötétlenek, mint valami hatalmas lény állkapcsában a fogak. A házak mögötti tisztáson hatalmas, faragott kőszobrok derengenek: a falu őrzői.
Elől megyek, közvetlen Orihn közelében, a többiek gondosan elkerülnek engem.
– Átkozott banda! – Káromkodik a vezér mellettem – Mihelyt meghallották, hogy a fattyú összeszedett pár kiöregedett lovagot, már is fellázadtak.
Nem akarok szólni, de az akarat más:
– A hercegre ne legyen gondod, sosem jut el a Feketehídig. De itt nem akarom, hogy túlélők maradjanak!
Orihn hirtelen nem érti miért változott meg a hangom, de hamar ráeszmél: egy széles vigyorral jelzi, hogy megértette ura parancsát.
Egy nagyobb kőhalom mellett megállunk. Azok lépnek előre, akik íjat is hoztak magukkal. Hamar tűzszerszám kerül elő, s magunkkal hozott száraz moha segítségével szapora lángok kelnek életre.
Az első sorozat ugyan csak alig egy tucat nyílvesszőből áll, de pontosan célt érnek s a magukkal vitt tűz a házak szalmafedelébe kap.
A negyedik lángeső után a falusiak nem bírják tovább: feladva a rejteküket kirohannak a falu melletti fák közül.
– Hát ott bujkáltak! – kiállt diadalmas hangon Orihn. – Legyen ez a sírjuk is! Tuhrahh dicsőségéért!
Az akarat megszállja meggyötört testem, ölésvágy tölti be lelkem.
Megindulunk. A lejtő ereje megnöveli lendületünk, legalábbis az enyémet. Hamar elérem ellenségeinket, s elsőnek csapok le rájuk. A fejszével, kaszával, vasvillával, dorongokkal felfegyverzett falusiak nem okoznak gondot nekem, s mire a zsoldosok megérkeznek, már vagy egy tucatnyi holt fekszik körülöttem. Az életben maradottak a lángoló házak felé hátrálnak. Utánuk vettem magam, de ekkor meglepetés ér: kardforgatók rontanak ránk.
– Ez nem lehet, hogy már itt vannak! – kiállt fel az egyik zsoldos.
De igen, a herceg címerét viselik… s innen nincs már messze Feketehíd.
Kardom az egyik katona kardjának csapódik; ezek már komolyabb ellenfelek, mint a falusiak.
A harcos válaszként felém vág. Rosszul hárítom a váratlan csapást: kardja az oldalamba mar.
Nem érzek fájdalmat, bár a penge az oldalamba szorult. A védtelen katona most már nem jelent gondot: keresztül döföm, miközben a kardját próbája szabadítani.
Sokan hullnak el mindkét oldalról, s én is számtalan sebet szerzek mire véget ér a küzdelem. A tűz kísértetiesé varázsolja a csatateret, sárgás fénye felfedi az élők megfáradt arcát.
Ugyan mi győztünk, de a tudat, hogy ilyen közel a herceg sokakban bizonytalanságot ébreszt. Tuhrahh is érzi ezt, ezért megsürgetteti a munkát.
Feladatul a viskók kipucolását kapom, s a túlélők lemészárolását.
Sorra járom a még ép házakat, de nem találok senkit. Csak a tűz ropogtatja a szalmatetőket, s a gerendákat. A savanyú füst nem zavar, sőt szinte élteti megfáradt testem, s úgy érzem mintha a lángok a barátaim lennének.
Emlékek törnek rám. Elfelejtettnek hitt emlékek. Az utolsó nap képei, mikor utoljára láttam Rehrakot. A kihalt utcák, a tűz, s a halottak ébresztették fel bennem. De Tuhrahh gondosan újra eltemeti őket.
Még egy érintetlen viskót találok. Belépek a füstszagú szobába, s alighogy körbenézek, felfedezem a sarokban térdelő alakot. Egy nőt. Mikor közelebb megyek hozzá, meglátom, hogy nincsen egyedül: egy férfit ölel át. Az egyik falusi lehetett, aki ellenünk harcolt, ám most már halott. Az is csodának tűnik, hogy idáig eljutott széles seb tátong az oldalán.
Az asszony nem figyel fel jöttemre: továbbra is férje fejét simogatja, miközben halkan énekel. Lágy hangja ismerős dalt hozz a fülembe:

A magány szomorú
A szerelem mézes
A halál keserű
Az élet édes

A szerelmesek dala. Ezt énekeltem én is Rehraknak az utolsó estén…
Az akarat megint elragad, s felemeli fegyverem. Egy pillanat csupán, s a szerelmesek a kardom által eggyé forrnak.
Irigykedve nézem a holtakat: most már egymáséi. Örökre.

Tuhrahh parancsot ad a győzelem megünneplésére. A bor és az önjelölt zenészek hamar elfeledtetik a társak elvesztését. Férfiembernek való tréfák, hangos nevetés, hamis ének. Most ezek töltik be az éjszakát, éles elletében a korábbi csatakiáltással, halálsikollyal, pengecsengéssel.
Csak én állok szótlanul a tábortüzet bámulva. Sebeimen hanyag kötés: holnapra úgyis beforr az összes. A fáradtság megint eluralja testem.
Az akarat elhagyott, s ahogy a vidáman táncoló lángokat nézem, megint emlékek ébrednek bennem: újra a Rehrakkal töltött éjszakát látom. A kandallótűznél melegedtünk, mézsört iszogatva. A szobát megtöltötte a friss rozmaring illata, s a házba megbúvó tücskök zenéje. A másnapi esküvőről beszéltünk, s az azt követő közös életünkről: Rehrak hat gyereket szeretett volna, én csak kettőt, végül háromban egyeztünk ki. Mint mindig, akkor is sikerült megnevetetnie, s elterelni a gondolataimat a másnapi eseményről. A gyerekek nevein akart vitatkozni velem, mikor…
Elfordulok a tűztől, s a völgyben nyugvó falu füstölgő romjait bámulom; nem segíttek nekik a védelmező kőszobrok…
De az emlékek nem tűnnek el. Hol van most Tuhrahh? Nem szokott egyedül hagyni ilyen hosszú időre.
– Jól vagy? – szól Orihn mögöttem – Már mint úgy értem… nem is tudom te lehetsz e jól –zavarában felnevet. – Szóval. Nagyszerűen harcoltál! Sok férfi irigyelheti tudásod.
– Köszönöm – hajtom meg a fejem.
– Ő tanított?
– Nem… vagyis a tudásom egy része az övé. Az apám katona volt, s mivel nem volt fia így engem nevelt annak…
– Az én apám fölműves volt – meséli Orihn, miközben a távolba bámul. – Ha nem jövök el mikor a huszadik nyaramat megéltem, most én is valahol a földet túrnám…

Hajnalban érkezik Tuhrahh szava: visszahív engem és a zsoldosokat Feketehídba. Alig érzem az erejét. Valami baj lehet.
A táborhelyen már készülődnek. Szólok Orihnnak a parancsról, de nem látom, hogy meglepné.
– Visszamegyünk a táborba a lovakért – szól a zsoldosvezér és elindul az erdő felé. – Velünk tartasz? Van még pár szabad hátasunk.
– Nem, nem vagyok jó lovas – hazudok, mert szégyellem az igazságot.

Sietek, ahogy csak megfáradt testem engedi. De most nem állhatok meg pihenni, bármi is történt nem engedhetem, hogy Tuhrahhnak baja essen. Ha ő elbukik, s nem teljesíti ígéretét akkor én is elveszek. Nem lesz értelme a további létemnek.
Csupasz faágak csapódnak durván arcomnak, amikor kitörök a tisztásra. Bár fájdalmat ugyan nem érzek, mégiscsak odakapok. Ösztönös cselekedett: ennyire emlékszik testem a múltjából.
Kövér, terebélyes füstöt láttok amint az ég felé törtet; Feketehíd van abban az irányban melyről a forrását sejtem. Elmében megjelenik a Dveol folyó s a partjain épült két, fekete torony, amelyeket széles ív köt össze. Vörös lángok csapnak fel az egyik építményből, míg a másikba hangyaként özönlenek be a herceg katonái.
Összerezzenek. Vajon Tuhrahh küldte a káprázatot? Vagy csak a régóta rabságban tartott elmém játszik velem, élvezve a váratlan szabadságot? Nem tudom már, hogy mi az igazság, de mindenáron el kell érnem tornyokat.

A Csontkő-domb tetejéről végre megpillanthatom a Zöldréti-völgyet, ahol is a Feketehíd áll. Testem remegni kezd, amikor megállok a tetőn, s ezt nemcsak a fáradtság okozza. A nemrég látott kép most megelevenedik szemem előtt: Feketehíd lángokban áll! Látom amint a herceg serege, az utolsó rohamát intézi a tornyokat védők ellen.
Kiöregedett lovagok… aligha. Orihn tévedett.
Nem tudok mozdulni, valami megbénít. Érzem, ahogy Tuhrahh ereje elhagyja testem, s helyét a fájdalom veszi át: szenvedés az élettől.
A földre rogyok, s így, elhalványult emlékeként egykori énemnek vagyok kénytelen végignézni a csatát, melytől az én sorsom is függ.

Régóta heverek magatehetetlenül, mikor váratlanul torz fény tör ki az egyik toronyból, s megtört ragyogással borítja be a völgyet. Az idő is mintha megállna egy szívdobbanásig, s félelmetes némaság telepszik meg folyóparton. Majd minden eltűnik épp oly hirtelenséggel, mint keletkezett.
Újra visszatér az ellopott élet a testembe, s én már tudom: Tuhrahh nincs többé. Egyedül maradtam.
Keserűen felüvöltök, mint valami állat, s átkozom egykori mesterem nevét, amiért nem váltotta be ígéretét, elhagyott, nem adva meg nekem, hogy újra találkozhassak Rehrakkal.

Tanácstalanul állok gondolataim foglyaként, még az időközben eleredő esőt is csak akkor érzem, mikor köpenyemen áttörve megérinti a száraz bőrömet.
Gondolataimból a talaj mély lüktetése szabadít ki. Lovasok tartanak felém, a völgyből; öten vannak, a hangjuk is már idehallatszik.
Nem tudom mit tegyek, nincs itt az akarat, hogy cselekedjék helyettem, velem.
Mihelyst meglátnak, vágtába kezdenek. Készülnöm kell a harcra: erőtlenül húzom elő kardomat.
Hangos kiáltoznak, mikor körbevesznek. Négyen harci öltözéket viselnek, de egyikük csak egy fehér csuhát. Idegesen forgolódok várva az első csapást.
– Ezt meg mi lelte? – Kérdi az egyik harcos a fehér ruhást. Hangja hallatán valahogy a penge csengése jut az eszembe.
– Nem tudom Houden, talán még maradt benne a mesteréből valami – válaszol a kérdezett, miközben fürkészően engem vizslat.
– Végül is mindegy – vonja meg a vállát a lovas. – Ha ő nem, akkor mi.
– Akkor te halsz meg elsőnek – nyögöm erőtlenül, s bár tudom, hogy nincs esélyem ellenük, mégis erőt adnak a szavaknak.
Várom a támadást, de ehelyett a lovasok döbbenet egymásra néznek.
– Ez, hogy lehet Ihja, hogy értelmes szó hagyja el ajkát? – Mordul fel idegesen Houden. – Talán Tuhrahh nem halott?
– Ez más – szól halkan a csuhás – ennek saját akarata is van! Lehet magunkkal kellene vinnünk.
Halkan, értetlenkedő szavak születnek s halnak el a lovasok közt.
– Nincs időm erre – szól Houden s elémugrat a lovával. – Ez akkor is csak egy hulla!
A lovas lába meglendül.

– Az első lány a te nevedet kapja – nevet Rehrak. – De a másodiknak majd kitalálok valami jobbat.
– Jobbat? – kapom fel a fejem dühösen. – Meg egyébként is, a fiúkat és a lányokat is te nevezed el? Nekem nincs is beleszólásom, végül is kiszüli meg őket? Te vagy én?
Rehrak újra nevet, majd gyengéden megcsókolja a homlokom.
A hirtelen csattanás, ahogy az öreg tölgyfa ajtót betörik, bénítóan szállja meg testemet. Rehrak azonban mozdul: felkapja a kardját az ágy mellől. Kiáltva indul meg az bejárat felé.
Mire én is a sajátomért nyúlnék Rehrak mellébe nyílvessző csapódik, s ez bennem is megöl valamit: a lelkemet.
Ordítva vettem magam a gyilkosnak, kit ez oly váratlan ér, hogy még védekezni sem próbál. Egy csapással végzek vele, majd a mellette állóval, aki időközben furakodott be az ajtón.
Ekkor meghallom a jajveszékeléseket, a kiáltásokat. Orromat keserű füst csapja meg, mely elnyomja a házból velem tartó illatokat.
Véres kardom szorongatva forgolódok körbe, szinte tébolyultan keresek bármit, mit megölhetek, pedig szívem azt súgja: menjek vissza Rehrakhoz.
Nyílvessző száll felém, s baloldalt a mellkasomba fúródik. A földre zuhanok és érzem, ahogy minden egyes lélegzéssel távozik belőlem az élet. Oly gyorsan történt minden, még elköszönni sem tudtam Rehraktol.
– Még él! – kiállt valaki felettem. – De már nem sokáig.
Kemény szavak.
Egy darabig csend, majd valaki fölémhajol: érzem a kénes, fanyar lehelettét. Erőtlenül felnyitom szemeimet. Fiatal férfit látok: gyönyörű az arca, de a szemei szomorúak, s nem láttok bennük semmit: a lelke üres.
– Élni akarsz leány?– kérdi.
– Reh… Rehrak…
– A férfit megbosszultad – szól a fiatal, majd megragadja a nyílvesszőt. – Élni akarsz és újra együtt lenni a szerelmeddel?
Erőtlenül bólintok: élni akarok! A férfi arca lassan elmosódik, de a hangját hallom, az áthatol még a halálon is.
– Akkor halj meg, hogy élhess.
A nyílvessző elhagyja testemet, s a halott lelkem is vele száll.

Kinyitom a szemem. Egyedül vagyok. A lovasok elmentek, de Houden búcsúajándékát még érzem az arcomon. Nem tudom miért hagytak életben, de nem érdekel. Nem érdekel már semmi.
Ahogy feltápászkodok, s azon tűnődök, hogy mit tegyek, egy horpadásban összegyűlt esővízben megpillantom az arcomat. Ijedtségtől terhes ámulattal húzom végig kezem a bőröm. „Csak egy hulla” hallom Houden undorral átszőtt hangját a fejemben. Igaza van, nem vagyok más, mint Tuhrahh teremtménye: egy élőhalott nő. Elfordítom tekintetem a vízben lévő förtelemről, s végignézek magamon. Sovány, aszott, csupasz testemre most szégyenkezve húzom a köpenyem: a hosszú évek óta, most látom csak meg mivé is váltam, míg őt szolgáltam, s gyilkoltam nevében.
Felállok, s elindulok arra a helyre ahol születtem, ahol megismertem Reharkot, s ahol meghaltam.

Ahogy a télnek vége, eljön a tavasz, a rosszat felváltja a jó, a rabságot a szabadság.
Alig tűnt el Tuhrahh birodalma, máris sokasával érkeznek a vándorok, hogy azt, mit a halál uralt élővé varázsolják, a romokat újjáépítsék. Reményt találnak minden omladékban, minden kidöntött fában, minden felperzselt földön. Hittel és boldogsággal teltek, mert szabadok, s élnek.
A fák között megbújva kell haladnom, kerülve a találkozást az utakat járókkal.
A csillagok már lassan gyülekeznek az égen, mikor zajt hallok. Füleim felismerik: élet-halál dala ez.
Egy közeli mellékúton egy szekér áll, előtte gazdája csupasz karddal a kezében. A púposra megrakott kocsi tetején egy idős, s egy fiatalabb nő gubbaszt – anya és lánya. Vándorok. Az új élet lehetőségének a reményében indulhattak el ilyen veszélyes útra, ami úgy látszik most véget érhet.
Hullazabálók vették körbe őket, Tuhrahh legalattomosabb teremtményei. Már nincs mi visszafogja őket, s így ösztöneiknek engedelmeskednek. Hányinger fog el, mikor arra gondolok, hogy hozzájuk közelebb állok, mint az áldozataikhoz.
Kétségbeesett a küzdelem: a férfi alig tudja hárítani a támadásokat, de szerencséjére csak egyesével támadnak a lények. A négykézláb mászó, de gyors rémek megpróbálnak feljutni a kocsira is, ám az asszony egy vasvillát használva még távol tudja tartani őket.
Segítenem kellene, de nem tudom, hogy mit tegyek. Ha közbelépek, van esélyük a győzelemre… De végül is kihez tartozok én? Eddig az emberek gyilkoltam a Hullazabálók segítségével, s most forduljak ellenük csak azért, mert Tuhrahh nincs már?
A választ végül az élőholtak adják meg: egyikük felmászik a szekérre, és sikeresen elragadja a lányt. Magával rántja a földre a visítozó gyermeket, ahol társai már várják: elevenen tépik szét a szerencsétlent. Az anya sikoltva utána veti magát, de őt is legyűri a túlerő.
Nem mozdulok. Nem tudom miért, de nem megy; csak állok, s az apát bámulom. Mikor az felfogja a veszteségeit, arra számítok, hogy bosszúéhesen a holtakra veti magát. De nem ezt teszi. Eldobja kardját, s kezeit széttárva hagyja, hogy a Hullazabálók rávessék magukat.
Értetlenül nézem, hogy képes valaki így eldobni az életet, és nem harcolni érte.
Elmém újra megtelik Rehrak halálának képével, s ekkor megértem az apa döntését.
Elfordítom fejem a mészárlásról, s magára hagyom a testvérimet.

Éjközép lehet, mikor megpillantom az első házromot, ami már a szülőfalum határát jelzi: végre hazaéretem. Oly sok év távolét után, most újra az ismerős házak között lépkedek.
A falu lakatlan, de ez nem csoda: Tuhrahh nem hagyott túlélőt maga után, s tett róla, hogy sohase nőjön az életnek virága ott, ahol ő már egyszer a halálnak magvát elvetette. Most is mindenfele csontok hevernek, őrizve az múltat, az utolsó estém történetét.
Fáradt testem remegni kezd, mikor befordulok a sarkon. Végre megpillantom hajdani otthonom, melyet idáig csak az emlékeim őriztek.
Az öreg ház még mindig egyben áll, nem tudom miért kegyelmeztek meg neki.
Odalépek az ajtóhoz, s ráteszem kezem a hideg kilincsre. Sejtelmem sincs mit fogok odabent találni, de már előre rettegek az emlékektől, amik rám várnak a szobában.
Sötét van, a régnek szaga érződik a levegőben: a pornak és az elmúlásnak gyermeke. Reszketve az emlékek terhétől odalépek, ahol kedvesem maradványait sejtem. Emlékek özönlenek el mindenegyes lépésnél.
Elernyed testem, amikor megpillantom Rehrakot. A halál tréfája, vagy Tuhrahh műve-e nem tudom, de szerelmem nem csontként hever a poros padlón, hanem aszott tetemként, olyan lényként, mint amilyen én vagyok. Testéből még mindig kiáll a nyílvessző mely elszakított minket egymástól. Lehajolok hozzá, s végigsimítom arcát.
– Itt vagyok szerelmem, végre itt vagyok – szólongatom szelíden. – Ne félj, ezúttal nem hagylak el, tudom most már, hogy mit kell tennem. Együtt leszünk újra. Együtt, örökre szerelmem.

Óvatosan az ölembe veszem Rehrak fejét, s együtt hallgatjuk, ahogy az imént életre hívott lángok a ház falaiba kapnak.
Látom az együtt töltött napokat, látom a közösen tervezett jövőnket: a menyegzőnket, ahogy táncolunk, s a három gyerekünket. De nemcsak őket látom: a világot is érzem magam körül. Az erdők állatait, akik most visszamerészkednek az erdőkben, az éjszaka csendjében utazókat, kik a boldogság reményében tartanak egy új élet felé. Mi ketten meg eltűnünk, már nem kellünk e világra. Emlékei vagyunk egy régi rossznak, s ilyenekre nincs szükség.
A lángok elérik a tetőt, mely hangosan recsegni kezd. Már csak pillanatok, hogy ránk szakad az egész, s akkor vége. Vége az életnek melyhez annyira ragaszkodtam, hogy feláldoztam érte szerelmemet, s oly sok más embert. Mindenegyes ölés, vagy mészárlás közben azt hazudtam magamnak, hogy Tuhrahh akarata, hogy Rehrakért teszek mindent. Pedig csak egy valami számított mindvégig: a saját létem.

Magamhoz szorítom szerelmemet, s miközben a házfedél nyög a lángok marásától, én elénekelem neki a dalt, melyet már többet sosem fogok:

A szerelem szomorú
A magány mézes
Az élet keserű
A halál édes

3.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.5 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2007-02-28 17:36 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Ha jól számoltam, kb. öt hibát fedeztem fel (elírás, vessző, nyelvtanilag nem egyező szavak), de olyan hosszú, hogy nem akarom mégegyszer előkotorni mindet. Csak az utolsó: "Mindenegyes ölés" - Minden egyes. ;)
A kiírásnak megfelel. Nincs benne elf (elegem van már belőlük). Most már ez vezet nálam (Corneliust taszítottad le vele...). ;)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

sze, 2007-02-28 17:59 Cartwright

Cartwright képe

Csak öt hiba :o ? Ezt nem is én írtam akkor XD. Ja, de... én írtam.
Köszi!
---------------------------------------------------------------
"Ma is holnap fekszek, akár csak tegnap!"

cs, 2007-03-15 08:37 Blade

Blade képe

Nézd át mégegyszer, Dóri ;)

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

sze, 2007-02-28 19:51 Cartwright

Cartwright képe

:oops: Szóval... Lehet én tévedek... de látom többen értékeltétek a kreációmat (mivel öt csillag volt pár perce, most meg négy van - vagy valakitől 1 csillit kaptam ^^°)... szóval egy kis szóbeli értékelést is kaphatnák, főleg ha nem tetszett. Sokat segítene!
---------------------------------------------------------------
"Ma is holnap fekszek, akár csak tegnap!"

sze, 2007-02-28 19:57 Hematith

Hematith képe

Nem vagy egyedül a kívánságoddal, Cart... De ne legyünk telhetetlenek. Dobálják csak sutyiban a csillagokat, ha úgy tetszik :)

sze, 2007-02-28 19:57 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Matek: 2 szavazat, összesen 4 csillag, azaz 2X4=8, mínsuz 5, mert annyit adtam=3. 3 csillagra díjazott valaki. ;)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

sze, 2007-02-28 20:08 Cartwright

Cartwright képe

Kösz! De én nem láttom sajna hányan szavaztak... (Jah értem! Az egy csillag miatt :idea: ) Bár ha így van, akkor érdekelt volna a véleménye az olvasómnak! Nem kell véka alá rejteni, hisz nem magamnak írok, hanem nektek! Ha nem olvass senki, nincs értelme az írásnak! Olyan nekem az olvasó, mint virágnak a víz! - Oscart érdemlek ezért :D
---------------------------------------------------------------
"Ma is holnap fekszek, akár csak tegnap!"

sze, 2007-02-28 20:09 Hematith

Hematith képe

A kurzort hagyd rajta a csillagokon...

sze, 2007-02-28 20:33 S. L. Cornelius

S. L. Cornelius képe

Én majd személyesen (már ha az vagy akire gondolok... de szerintem igen :) ), a jövő héten valószínűleg járok a munkahelyed felé.
Megígértem, hogy a határidő lejártáig a pályázatokat nem értékelem. Március 20 után bármikor...
:)
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Senki sem tekinti magát a legkevésbé is adósnak, ha időt kap, holott ez az egyetlen, amit még az sem tud visszafizetni, aki hálás érte.
(Seneca)

cs, 2007-03-15 08:36 Blade

Blade képe

"Fáradt vagyok, fáradt egy élet harcától. Vagy a harctól az élettel?" - élettel? ez nem magyaros
"...most ennek kell, hogy haljak." - ez is fura kicsit
"s egy kő mögül egy hatalmas termetű férfi lép elém" - jó nagy kő lehet az, sztem azt már sziklának hívják ;)
"Csak nem egy lányt küldött Tuhrahh? – Kérdi gúnyosan – Már messziről megéreztem a szagod kislány" - vesszőhiba, központozási hibák
"– Te vagy Orihn igaz?" - vesszőhiba
"Az italtól bűzlő szagod árulta el hogy a kő mögött lapulsz" - vesszőhiba
"a két, karddal átszúrt vörös hold." - ez két vörös hold, karddal átszúrva vagy két karddal átszúrt egy darab vörös hold?
"Megszokhatták már az ilyen látványt mióta behódoltak Tuhrahhnak." - vesszőhiba

Tovább nem írom a hibákat, magad is láthatod, mennyi van. Mint égen a csillag ;)

Na de még egyet: "már is fellázadtak" - már is?! egybe kell írni, mint a szomszédot ;)

Ez is pongyola: "A lejtő ereje megnöveli lendületünk, legalábbis az enyémet." Állítasz valamit, aztán meghazudtolod. Ezt úgy lehet érteni, hogy a lendületünk nagy volt, illetve MÉGSEM, az enyém nagy volt, a többiekéről nem tudok semmit. Így mi értelme a mondat első felének?

"A fáradtság megint eluralja testem." - eluralkodik rajta

A történet jó lenne, de a rengeteg hiba, elírás és rossz megfogalmazás nagyon lehúzza. Ezeken lehet javítani, csak sokat kell még olvasnod és tanulnod, szem előtt tartani a jó példákat, nem feladni.

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

cs, 2007-03-15 16:48 Cartwright

Cartwright képe

Kössz!

Helyesírás a gyengém, mint a Szuperembernek a Kriptonit :D Csak 2 azaz két dologot:
"Vagy a harctól az élettel?" Itt valami olyasmit akartam, hogy ugye élőholt a nő, és ezért "harcol" az élettel (nem fizikailag inkább lelkileg, szellemileg).
"...most ennek kell, hogy haljak." Ez is a holt mivolt miatt. "...ennek kell, hogy éljek" De mivel már nem él...
Na még egy gondolat:
A párbeszédekben szándékosan hagytam el a vesszőket - így próbálva érzékeltetni, hogy a szereplő hadarás szerűen, egyben mondja a mondókáját, nem ügyelve a lélegzet vételre. De akkor ezeket is javítom...
---------------------------------------------------------------
"Ma is holnap fekszek, akár csak tegnap!"

p, 2007-03-30 20:56 Styra

Styra képe

Meg kell mondjam, hogy az összes pályamű között ez a történet tetszett a legjobban, de sajnos a sok hiba levon az értékéből (és nem csak a helyesírásról, hanem az elgépelésről is beszélek.)
Viszont. A te szempontodból ,eg talán máséból is, egyre szentimentalistább vagyok, így a történet meghatott. Ám részben ezért nem tudtam gonoszként felfogni a főhőst, másrészt meg azért, mert a "gonosz" cselekedeteit már nem emberként tette meg, hanem egy élőholtként, amit egy másik elme irányít. Oké, talán élvezte az ölést. Bár kérdéses, hogy egy élőholt bírhat-e olyan érzésekkel, mint az élvezet.
Summa summarum, nekem nem volt teljesen gonosz, viszont benne van a holtversenyes top hármamban.
__________________________________________________
Csillagból születtünk, s csillag leszünk újra
Ha életünk lángját egy széllökés elfújja.