Mindvégig

Mindvégig
.
A teremben csend uralkodott. Csak a Mester halk szavai visszhangoztak az üres térben. Gyerekek ülték őt körül, akik meglepetten, néha ijedten tekintettek a barna csuhás mesélőjükre. A sötét, ablaktalan helyiségben a csillár gyertyái sem égtek, csak a szoba sarkaiba állított gyertyaállványok festették be remegve az erős kőfalakat.
Majd a Mester felállt, mély hangja felerősödött. Felismerhetetlen szavakat kántált a riadt gyerekek fölött. Ökölbe szorított kezei körül sercegő villámfoszlányok alakultak ki. A gyertyák lángjai egyre izgatottabban próbálták felvázolni a falra a Mester alakját, aki egy erőteljes mozdulattal égbe emelte karjait...
A csillár gyertyái hirtelen hosszú lánggal kigyulladtak. A gyerekek felnevetve megtapsolták a Mestert. Az öreg szerzetes viszont meglepődött az eredményen. Hátrahőkölt és egyik feltartott karjával védekezett a fényár ellen, a másik kezével meg kopasz fejéhez kapott, mintha attól félt volna, hogy rászakad a csillár.
- Natien? - tette fel a kérdést maga elé a levegőbe és hátrafordult.
Az ajtóban ott állt egy fiatal férfi.
- Natien? - ráncolta homlokát az ajtóban álló.
- Denien! - helyesbített a Mester és közelebb lépett a férfihez. - Bocsáss meg, fiam, összekevertelek valakivel.
- Szétszórtnak látszol mostanában, Mester. Éppen ezért szeretnék veled beszélni, ha lehet.
- Még befejezem a tanítást és máris rendelkezésedre állok.
Ezzel visszament a terembe. Denien leült odakint egy padra, a rend fehér, sárga keresztes címerpajzsa alá és belemerült gondolataiba.
Denient aggasztotta az agg Mester viselkedése az utóbbi időben. Mióta Denien tizenkét éves korában a rendházba került, még nem látta őt ilyennek. Rendszeresen eltűnt és volt, hogy csak napok múltán mutatkozott újra. Ezen kívül a megszokottnál is több időt tölt a gyerekekkel, mintha tőlük várna tanácsot, vagy vámpírként töltené fel magát a kis tanoncok energiájával, hogy éltesse még magát a másnapi harcra az élettel és az életért. Ráadásul a következő napon a gonosszal folytatott évezredes játszma talán utolsó állomása is elérkezik. A nagy háború vége, ami időlegesen, vagy véglegesen beállíthatja a világban a harmóniát és az egyensúlyt.
De Denien szerint valami más is volt még a háttérben. A Mester már száz, meg ezer csatát vívott meg, amit lehetetlen ilyen zaklatottsággal túlélni. Meg az előbbi is. Denien az egész rendben nem ismert senkit, akit Natiennek hívtak volna. Viszont mintha neki is ismerős lett volna a név. Akár egy régi barát neve, ami már csak akkor ugrik be az embernek, mikor valaki emlékezteti rá.
.
Időközben Denien észre sem vette, hogy a Mester befejezte a tanítást.
- Elnézést, Mester... Tanácsolhatom, hogy kimenjünk az udvarra? Ott kellemesebb lesz, és nem olyan állott a levegő, mint itt.
Az udvaron a tó körül már ott játszottak a gyerekek. Denien nagyot szippantott a langyos őszi levegőbe. Enyhe szél volt, az ég pedig feltűnően sötét volt.
- Mester! - kezdett hozzá diplomatikusan Denien. - Tudom, hogy az ellenség már szinte a kapuban áll és nem várhatjuk meg, míg bedöntik a monostor falait, de úgy vélem, mégis elkerülhető lenne a harc. Meglátásom szerint előbb nem ártana tárgyalni a Kígyó-renddel, hátha egyeségre juthatnánk velük, de minden esetre időt nyerhetnénk.
A Mester elmosolyodott.
- Örülök, hogy nem rohansz fejjel a falnak. De meg kell értened, hogy ez már nem a mi döntésünk. Napról napra, óráról órára fogytán van időnk, aminek már így is híján vagyunk. Nézd csak meg azt a hatalmas fát, Denien! Régen azt hívtuk az Élet Fájának. Hosszú vékony ágai minden évben másféle jóval látott el minket, hosszú évszázadokig táplált.
A Mester rövid hallgatás után folytatta.
- De nézd meg most azt a fát! Száraz ágait emészti a mindent ellepő köd. A fa tetején néhány kisebb ágon terem még néha gyümölcs, de mi haszna neki, ha senki nem éri fel? Napról napra terjed a világban a sötétség, amit pusztán szavakkal már lehetetlen visszaszorítani.
A monológ végére eleredt az eső. Az első, hirtelen jött villámcsapásokra a tónál játszó gyerekek a hálótoronyba szaladtak. Már csak ők ketten maradtak kint. Denien lehajtotta a fejét.
- Köszönöm, Mester. Máskor nem kételkedem a szavaidban.
Az öreg biccentett, majd magára húzta köpenyét.
- Készülj! Holnap hajnalban indulunk.
Ezzel a főépület felé vette az irányt. Denien egy darabig még állt a viharban, majd ő is elindult.
*****
- Natien! Kelj fel, Natien! Most jöttek vissza az őrszemek. Fél órát saccolok és kezdődik a mészárlás.
A mindeddig félálomban hortyogó Natien tágra nyitotta sötétbarna szemeit a mészárlás szó hallatán.
- Végre valami jó hír.
Natien felállt a parázsló tűzfészek mellett és megnyújtóztatta tagjait. A táborban már javában folyt a lázas készülődés, a tábortüzek már csak elvétve néhány helyen égtek. Natien miután befejezte a készülődést – vagyis kiverte az álmot a szeméből – leült a földre és szúrós tekintettel pásztázta a sereget. Megakadt a szeme egy feltűnően nagydarab, feltűnően kékre festett arcú férfi.
- Hé, Raddu! - szólt ki oldalra Natien a társának, aki az imént felébresztette.
- Tessék!
- Mibe, hogy az a hájas pojáca fog először kifeküdni? Biztos vagyok benne, hogy ő kapja az első vesszőt. Akár az egész sort be tudná takarni... Raddu?
Társa nem szólt vissza. Pedig Natien egyre jobban kezdett belemelegedni a stratégiai lehetőségek latolgatásába. Gondolatai legmélyebb bugyraiból valaki a vállánál fogva talprarángatta őt. Majd mielőtt Natien tudomást szerezhetett volna támadója kilétéről, akkora ütést kértek a két lapockája közé, hogy úgy érezte, majd' leszakadt a tüdeje. Natien úgy dőlt el, mint egy megrakott zsák. A parázsba. Aztán teste szinte önmagától reagált az eseményekre és ismét felpattant, akár egy megpiszkált szöcske.
Natien sietve megszabadult felforrósodott köpenyétől és megfordult. Egy irtózatos méretű tiszt állt előtte. Ami először feltűnt, a tiszt fejmagasságban lévő mellvértjén megcsillanó Kígyó-címer volt. Natiennek szabályosan hátra kellett hajtania a fejét, hogy a tiszt szemébe nézzen. Az arca már ki volt kenve piros-fekete harci díszbe.
- Hogy hívnak, fiam? - kérdezte a tiszt égdörgésszerű hangján, de látszólag nyugodtan.
- Natiennek, uram! - Natien megpróbált nyugodt maradni.
- Az lesz a feladatod, Natien, hogy azt a szép szál legényt megvédd, akár az életed árán is. Ez még neki az első csatája.
Akárcsak Natiennek. De nem érezte fontosságát ennek az információnak jelen helyzetben.
- Igenis, uram!
- És fogd ezeket! - mondta a tiszt, majd átnyújtott Natiennek egy rövid kardot, egy kerek csuklópajzsot és egy kis fiolát. - Készülj, öt perc múlva feláll a csatasor.
Mikor a tiszt távozott, barátilag vállba veregette Natient. Legalábbis kénytelen volt nem fenyegető földbedöngölésnek vélni a szituációt.
Natien felvette a csuklópajzsot, és rövid próbálgatás után elégedetten tűzte övébe újonnan szerzett, kiváló minőségű kardját. Ezután figyelme a gyanús, hosszúkás üvegcsére irányult. Óvatosan kihúzta a dugóját és beleszagolt. Ismerős volt számára az illat. Mint valamiféle...
Natien gondolt egyet és hirtelen megfordította a fiolát és a kezére öntött egy keveset a tartalmából. A sűrű folyadék kékre festette Natien tenyerét. Mérgében a földhöz vágta az üveget. Kék festék! A pokolba kívánta a tisztet, a kékpofájú marhával együtt.
Gyenge, világoskék színű anyag. Megkülönböztető jelzés volt, amolyan rangjelzés. A kék jelentette a csökkentett harci erejű katonákat, akik megfelelő képesség hiányában a sereg élő pajzsát képezték az első sorban. Rohamoknál volt igazán hasznos a kék sor, ilyenkor a sereg magja akár másodpercekig élvezhetett védettséget ellenséges mágusokkal, vagy íjászokkal szemben. Natien egy mozdulattal a képére kente a kezén maradt festéket, és elindult. Csatázni...
*****
Ha minden igaz, Natien állt be utoljára a kék sorba. Keresett magának egy kellemes, nyugodt helyet a sereg jobb szélén, ahonnan a kilátás idillinek tetszett. Balra tőle világoskék fejsor hullámzott, akár a tenger, jobbra egy halott erdő, tele elszürkült, száraz fákkal, míg a szem ellát a borult horizonton. Az égen már a dögkeselyűk is megérkeztek, lesve az esetleges célpontok után. Natiennek feltűnt, mintha a madarak leginkább a kék sort figyelnék folyamatosan. Valószínűleg így is volt. Minden csendes volt, a parancsnok utolsó, sereghez szóló beszédének selymesen dörgő visszhangján kívül nem hallatszott semmi.
Majd a szemközti dombon valami megváltozott, valami megmozdult. Sorra tűntek fel az ellenség fehér ruhás harcosai. Ahogy Natien ki tudta venni, elsősorban íjászok voltak. A csata megkezdődött. És ha nem vigyáz, számára pillanatok múlva be is fejeződik.
Natien becsukta a szemét. Megpróbálta magából kizárni a vizuális világot, hogy csakis ösztöneire tudjon hagyatkozni. Megcsókolta vörös kövű gyűrűjét, hátha szerencsét hoz.
Bevált a technika, amit a Mester mutatott. Mintha minden lelassult volna Natien számára. Az egyik pillanatban egy halk, vaskos dübbenéssel megremegett Natien alatt a föld. Majd újra és újra, egyre gyorsuló ütemben. A roham megindult. Talán a parancsnok vezérszavára, vagy sem, Natien azt már nem hallhatta. Lassan haladtak előre, de Natiennek mégis futnia kellett, ha fel akarta venni a sereg ritmusát.
A tizenhetedik lépésnél halk, hosszú kattanások zaját hallotta. Nem tudta mi lehetett az, nem tudta beazonosítani a hangokat. Nem sokat kellett várnia a válaszra. Pár tompa rengés után minden egyes koccanásnak egy egy lágyan suhogó párja volt.
Natien már nem bírta tovább, kinyitotta a szemét. Nyilak! Natien pillanatok alatt reagált az eseményekre. Egyik lábát kitámasztva gyorsan lehajolt. Meggondolatlan cselekedetnek tűnt, mert a következő sorban álló nem vette észre időben az előtte lehajoló Natient és átütő erővel lendült át rajta. Páran meg is taposták őket. De Natien számított erre, csak így tudta elkerülni, hogy céltábla legyen.
Az mozdulatsor végére mindene sajgott, de élt. Nem úgy, mint a mögötte álló társa. Két vesszőt is kapott. Ahogy Natien közelebb mászott, felismerte a holttestben azt a kövér katonát, aki miatt az első sorba került. A kék festék nyomokban még nyomokban látszott a fején, valószínűleg letörölte magáról a nagyját, mikor Natiennel helyet cseréltek. Natien gondolkodás nélkül szembe köpte a halottat, mintha ő lenne mindennek az okozója.
Néhány méterrel odébb csata bontakozott ki a felek között. Vagy legalábbis úgy tűnt. A harcosok nem csak ellenségeiket, de saját társaikat is vágták, ütötték. Natien elképedve bámulta a szeme előtt kialakuló őrületet. Megpróbált felállni, de aztán akkora ütést kapott a fejére, hogy szédülten zuhant vissza. Natien hátára fordulva homályosan bár, de látta, hogy a hatalmas tiszt volt az. Nem tudta eldönteni, hogy vajon parancsa megszegéséért, vagy az általános megbolondulás okán rúgott-e bele Natien fejébe. Vagy talán csak a csata hevében véletlenül történt a baleset. Az utóbbi okot Natien azon nyomban elvetette, mikor a tiszt eltorzult arccal, magából kikelve ordított artikulálatlan hangokat, majd lassan égbe emelte a kardját.
A kérdés Natient csak rövid ideig foglalkoztatta, gondolatai gyorsan az éles pengére vetődtek. A kard pengéjéről pedig valami erősen belevillant Natien szemébe. De mi? A nap már hetek óta nem sütött ki. Aztán a tiszt feje mellett felnézve észrevett egy furcsán fénylő, egyre táguló gömböt. Jobban belenézve Natien majdnem megvakult, de úgy vette ki, mintha a gömb enyhén mozogna is oldalra. A gömb nem tágult, hanem közeledett... Egyre vészesebben.
A tiszt végül felordítva lesújtott. De nem csak a kardjával. Egész testét belevitte a támadásba. Mint utólag kiderült, ő is talált egy nyílvesszőt az oldalában, amitől elvesztette a mozgáskoordinációját. Natien minden erejét összeszedve kigurult a súlyosan csapódó test alól, talpra ugrott és rohanni kezdett. Az erdőt vette célba. Nem tűnt éppen a legbiztonságosabb helynek, de Natiennek esze ágában sem volt megvárni, mi lesz, ha a gömb közelebb ér. Nem szólt senkinek sem a veszélyről, csak futott, ahogy a körülötte állók csapásai és fejmagasságban kitartott kardjai engedték.
Natien miközben futott, folyamatosan a gömb fényétől kialakuló éles árnyékát figyelte. Az egyre csak nyúlt és lógott Natien lábától, aki akármilyen erővel is próbálta utolérni a szökni vágyó árny végét, az folyamatosan csak távolodott, ahogy a gömb közelített a földhöz.
Majd az árnyék körvonalai homályosodni kezdtek, végül az egész halvány árnyfolt is eltűnt, de nem történt semmi. Aztán a következő pillanatban iszonyú sípolás süketítette meg Natient és mindent körülvett az áthatolhatatlan fehérség.
.
Natien az orrába került portól prüszkölve tért magához. Csak remélni tudta, hogy az erdőben van. De valóban, a megkövült avarból feltápászkodva Natien mindenütt csak göcsörtös, kiszáradt fákat látott. A fehérség és a csatazaj eltűnt, csak ő volt, isten tudja, hogy hol. Végigellenőrizte testrészeit, nem tört-e el valamije. Szerencséje volt, nagyjából épen találta mindenét. A kardja még megvolt és a gyűrűje...
A gyűrű megvolt, de egészen szokatlanul viselkedett. Alig észrevehetően lüktetett és a vörös kőzeten belül mintha kavarogni kezdett volna valami. Natien nem tudta, mit jelenthetett ez, de gyorsan az egyik vastag fa törzséhez vágta a hátát. Talán jelzett valamit. Natiennek szinte hallgatóznia sem kellett, hogy közeledő léptek hangját szűrje ki, amint ropogtak a kőlevelek. Ugyanez fordítva is igaz lehetett, Natien sem volt valami elővigyázatos jelenlegi helyzete elfoglalásakor.
Aztán a zaj elcsöndesült, egészen közel, de Natien nem látott senkit. Óvatosan kilesett a fa mögül, de a váratlan vendéget mintha a föld nyelte volna el. Vagy a fák. Az a kellemetlen érzése támadt Natiennek, hogy valaki figyeli őt. Meg aztán szöget ütött a fejében ez a fás gondolat. Fölpillantott a fölötte terebélyesedő lombokra.
Még épp időben tette, mert valami vészesen közelről zuhant felé. Mintha a fa akarna bosszút állni, amiért valaki nekidőlt, iszonyúan nagyot csapott Natien fejére. Reflexből feltartott kardja beleakadt valamibe. De nem a fába. Amit eltalált, az a valami fájdalmában felordított.
A földre zuhanva Natien elé esett egy emberi kéz. Sokkolva bámulta végtagot. Nem mintha eddig nem látott volna ezernyi kezet, esetleg csonkolva is egy párat, de amin az ő gyűrűje volt, a sajátján kívül még egyet sem. Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy nem saját karját sikerült megrövidítenie.
De a gyűrű mintha Natienének tökéletes mása lett volna, ráadásul teljesen együtt lüktettek a vörös kövek. Natien lecibálta a kézről a gyűrűt. Ahogy a kettőt egymáshoz közelített, az ékszerek kövei élénk izzásba kezdtek.
Natien lassan felállt és nyöszörgő támadója felé fordult. A fehér rend tagja volt. Arcát fehér kendő takarta. Valahogy ő is túlélte a csatát. Az őrületet és a fehér gömböt. Talán a gyűrű védte meg mindkettőjüket. És most, hogy nála van mindkettő, akár még nagyobb hatalomra tehetett szert. Natien kardjával kezében megindult a fehér harcos felé...
*****
Denien vérző oldalát fogva haladt a bokáig érő avarban és sziklatörmelékben. Fájdalom járta át a testét minden egyes mozdulattal. Fogalma sem volt merre megy, csak azt tudta, hogy nem maradhatott egy helyben az erdő közepén. Menet közben Denien lepillantott a sebére. De figyelmét mégis más vonta el. Az ujján a vörös gyűrű halványan lüktetett. Azután egy közeli fánál megmozdult valami. Levelek törtek és finom porfelhő szállt fel a közelből. Talán valaki mégis van itt, aki észrevette őt. Esetleg egy ellenség próbálja meg lesből letámadni Denient.
Patthelyzet alakult ki. Nyilvánvalóan egyikük sem akart kezdeményezni, mert könnyedén a másik fél áldozatául esne. Ha viszont Denien visszavonulna, azzal lehetőséget nyújtana ellenfelének a támadásra és Denien jelenlegi állapotában még védekezni sem lett volna képes.
De ha valahogy észrevétlenül fel tudna jutni a fára... Esetleg még sikerülhet is. A Mester sokat mesélt a fák hihetetlen energiájáról. Ha az ember ért a fák nyelvén, fantasztikus dolgokat lehet művelni vele. Például az Élet Fájának legmagasabb, ujjnyi vékony ágaira is gond nélkül fel lehetne kapaszkodni, anélkül, hogy letörne. Bár ettől a korhadt, száraz fától egy fikarcnyit sem remélt, egy próbát mégis megért. Természetesen továbblépkedve közelített meg a fát, közben arca elé kendőt húzott, hogy lihegése ne árulkodjon a fa mögött várakozónak Denien szorult helyzetéről.
Denien óvatosan megérintette a fát. Ekkor olyan felemelő energia járta át a testét, amilyet még soha addigi életében nem tapasztalt. Szinte másznia sem kellett, egy szempillantás alatt a fa tetején termett, maga sem tudta, hogyan. Ráadásul a sebei is teljesen begyógyultak. Hihetetlen volt a gondolat, hogy ennek a döglött erdőnek egyetlen fájában is többször akkora éltető erő rejlett, mint magában az Élet Fájában.
Denien mozgást érzékelt a talajszinten. Óvatosan letekintett a fáról. A törzsnek lapulva egy szakadt ruhás idegen guggolt. Egy ellenséges katona volt. Épp hátrasandított a fa mellett. Denien habozás nélkül kihasználta a kínálkozó alkalmat és meglepetésből ráugrott az ellenségre. Érezte, hogy lábaival eltalálja a célt, ugyanakkor élesen hasított a fájdalom bal karjába. Földet érve ordítva vágódott hanyatt. Csuklójából spriccelt a vér és Denient az ájulás kerülgette. A sokkból feleszmélve a karját hirtelen a fához nyomta. Azonban a várt hatás elmaradt. Illetve nem teljesen, mert a vérzés elállt, de a fájdalom továbbra is kínzó maradt.
Aztán Denien ruháján néhány vércsepp koppant. De honnan? A sajátja nem lehetett, az ellenfele meg túl messze volt ahhoz, hogy az övé legyen. Majd még néhány csepp, valahonnan felülről. A fáról csöpögött a vér. Az egyik felső ágáról, amit Denien korábban már el sem ért. Vérző fa. Különös.
Ellenfele lassan felállt és szembefordult vele. Denien egyik meglepetésből a másikba esett. Elképedve bámulta a férfit. Mintha saját maga köszönt volna vissza szemközt. Jobban megfigyelve teljesen egyformák voltak, eltekintve a szakadt ruhától és a férfi jobb arcára kent kék festéktől.
A hasonmás kivont karddal mellé lépett. A fagyos penge a nyakához simult. Ám ahelyett, hogy a kard átszaladt volna Denien torkát, csak a kendőt vágta le az arcáról.
*****
Minden döntés nehéz. Sokaktól hallottam már. Mindnek igaza volt, de egyik sem látta reálisan a súlyát saját döntéseinek. Voltak, akik beleőrültek már abba is, ha dönteniük kellett akár egyetlen emberéletről, még ha az áldozat szükségszerű és elkerülhetetlen is volt. Minden döntés nehéz, főleg, ha egy egész világ sorsáról is van szó. Nehéz, még ha rutinszerű is. Tízezer éven át irányítottam, vezettem az embereket és lám, döntéseimen keresztül még mindig élnek. De mégis hanyatlanak, ahogy a világ is felég körülöttük. De nem én rontottam el, én csak egy eszköz voltam az istenek kezében, hogy romlásba taszítsam ezt a tökéletlen világot. Egyetlen rossz döntésem az volt, hogy nem pusztítottam el mindent rögtön a legelején. A romlás így is megfordíthatatlan, minden, amit teszek, kényszerből teszem. Háborúkban, csatákban pusztítom az embereket, hogy a lelkek egyensúlyát ilyen mesterséges módon fenntartsam. Ezt az utat választottam, ez vezérli a kezem minden varázslat elsütésekor és minden halál kiosztásakor.
Letekintettem az alattam elterülő tájra. A haló nap gyenge sugaraitól ezüstösen ragyogó erdő mozdulatlanul nyögte az elmúlt évezredek keservét. Ez volt a világ, amit kialakítottam. Két apró, mozgó pontot láttam csupán. Két túlélő. Évezredek óta az elsők. Nem tudtam kivenni, hogy kik lehettek azok, de több, mint biztos voltam abban, hogy azt a különös testvérpárt láttam, akik nagyjából tíz éve jelentek meg a két rendház kapuja előtt. Még ma sem tudom hova tenni a dolgot. Talán az istenek valamiféle feladatot rendeltek el nekik, talán nem, de ha úgy is volt, az ő útjuk bizonyára keresztezte volna az enyémet.
Becsuktam a szememet, karjaimat felemelve összegyűjtöttem minden megmaradt energiámat és elmormoltam a megfelelő varázsszavakat. Százszor megtettem már, de évezredek óta először valami furcsa érzés kerített hatalmába és egyre erősebb fájdalom járta át a testem. A fejemet mintha baltával hasogatták volna. De folytatnom kellett a varázslást. Ordítani kezdtem a szavakat, de nem sikerült a végére érnem. Vér ömlött ki a számon, ahogy fulladozva köhögtem fel az utolsó levegőmet. Száz marok szakította széjjel tüdőmet, majd végül egy fehér villanás...
.
… ami megszabadított kínjaimtól. Nem éreztem és nem láttam semmit. A testemet sem érzékeltem, csak úgy voltam a végtelennek tűnő űrben. Aztán egyszer csak egy hangot hallottam. Nem tudnám megmondani, hogy mély volt-e, vagy magas, erős, vagy halk. Talán nem is volt hang, csak az elmém tréfált meg.
A hang azt mondta:
- Állj fel, Rhyekin!
Felálltam. Legalábbis úgy gondoltam.
- Rhyekin, rád bíztunk egy világot...
- Megtettem minden...
- Hibáztál! - Dörgött az elmémben a hang. - A világ, amit termékenyen hagytunk rád, lassan nem más, mint por és hamu. Tízezer év nem volt elég számodra elegendő idő, hogy átgondold tetteidet, amivel elpusztítottál mindent, amiért felelős voltál?
- A világ, amit kaptam, nem volt tökéletes. Lassú, de folyamatos volt a romlás már tízezer éve is. Nem tehettem semmit. De az embereket életben tartottam. Mindvégig.
- Az embereket? Az embereknek élettér kell és te mindent elhanyagoltál az emberi világon kívül.
- A változás visszafordíthatatlan volt!
Rimánkodtam továbbra is. A hang pedig elhallgatott. De nem menekültem meg tőle, újra felzengett.
- Valóban így gondolod? Tévedsz, mint az elmúlt tízezer évben végig. Engedd meg, Rhyekin, hogy megmutassam neked...
*****
A taverna ivójában álomba szenderedő férfi vállát valaki megkocogtatta. A férfi üveges tekintettel lassan egyenes ülő helyzetbe emelkedett. Az asztalon egy cetlit tettek le elé. Elolvasta, majd felállt a helyéről, és távozott a kocsmából. A friss levegőn megnyújtóztatta tagjait. Kellemes nap sütött az kis erdei falura. Friss kenyér illata lengte be a főteret. A férfi kis kutakodás után megpillantott valakit a téren sétálók között. Intett neki, és felmutatta két ujját. A másik könnyeden bólintott és elindult az egyik kis utcán.
A férfi ezután lassú léptekkel a tér túlsó oldalán távozott és a Vérző Fa mellett elhaladva sétált be a virágjait bontogató fák közé. Szűk erdei úton haladt végig. Az ösvény egy kis faházhoz vezetett a falutól távolabb. A kunyhó előtt már vártak rá. Egy férfi egy kopaszra nyírt gyermek kezét fogta. Az asszony kedélyesen integetett az ablakból. Az látogató is üdvözölte őket, majd homlokát ráncolva nézett végig a gyereken, mintha még nem látta volna korábban. Talán így is volt, valóban ismeretlen lehetett számára a gyerek. Majd a férfi elfogadta az invitálást és bementek a kis házba, az Élet Erdején.

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2007-03-21 17:49 Blade

Blade képe

Végre egy novella, amiben kevés a hiba, alig találtam párat, sokan példát vehetnének rólad ebből a szempontból.

"Natien miután befejezte a készülődést" - vessző
"akkora ütést kértek a két lapockája közé," - kértek?
"egy egy lágyan suhogó párja" - egy-egy
"A gömb nem tágult, hanem közeledett" - a tágult kicsit pongyola

A történet viszont zavaros, nagyon nehezen követhető/érthető, mintha össze lenne ollózva sok darabból és a darabok nincs vagy alig van kapcsolat. Nem világos számomra, hogy ki a gonosz, mi motiválja, és hogy kerül a képbe ebből a szempontból Natien és Denien?!

Emiatt nagyon kár ezért a noviért!

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

sze, 2007-03-21 18:25 Fishbone

Fishbone képe

Köszi, hogy elolvastad és véleményezted.
Hát, igen, az a kértek valóban fura. :D Mindegy, javítani nem fogok beküldött pályázati műben, ez már ilyen lett.
.
Igen, azért itt tör elő, hogy még amatőr vagyok eléggé. :) Ha sikerült volna jobban kiemelnem Denien és Natien jellemét, akkor jobban előjön a szerepük nekik is. Csak nem akartam még két oldallal megtoldani a dolgot, meg aztán energiám sem volt már rá. (Időm az volt. :) )
.
A történetvezetés pedig direkt lett ilyen zavaros, mozaikszerű, amolyan feldarabolt, mint maga a világ és van a részek között egy bizonyos távolságtartás egészen a legvégéig. De van a műben elrejtve pár apró részlet, amire ha figyel az ember, jobban összecsúsznak a dolgok, amitől jobban összeáll a kép.
.
No, én valahogy így gondoltam. :) De köszi!
__________________
Egyszer élünk, egyszer élünk,
Egy gyalogot lecserélünk.

sze, 2007-03-21 18:50 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Rengeteg a szóismétlés, az elején ettől egyszerűen olvashatatlan, aztán meg a történet annyira szétdarabolt, annyira zavaros, annyira ködös-misztikus-álomszerű, hogy én komolyan mondom, egy szót sem értettem belőle. A végét abszolút. Az utolsó mondatoknál megállt az agyam, és kész. Lehet, hogy én vagyok a hülye.
Sajnos nagyon összedaraboltad. Nem a világ szétziláltsága, hanem a szerző gondolatainak a rendezetlensége tűnik ki ebből a műből. Tényleg kár érte.
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

sze, 2007-03-21 19:22 Fishbone

Fishbone képe

:D
__________________
Egyszer élünk, egyszer élünk,
Egy gyalogot lecserélünk.

sze, 2007-03-21 19:23 Fishbone

Fishbone képe

Hát, ja, tervezési fázisban még jobb volt.
Mondjuk elismerem, nekem jóval könnyebb a dolgom, hogy már egy hónapja ezen jár az agyam.
__________________
Egyszer élünk, egyszer élünk,
Egy gyalogot lecserélünk.

cs, 2007-03-22 19:31 Fishbone

Fishbone képe

Na, átnéztem mégegyszer az írást. Mondjuk nem mintha én még nem tettem volna meg tízszer, de ha más nem teszi...
.
Szerintem a mű, ha jobban belegondol az ember, nem olyan zűrzavaros, mint ahogy mondjátok. Minden benne van, ami a megértéséhez kell, csupán plusz 15 percet kellett volna szánni egy újbóli átolvasásra.
.
.
Kezdjük az elején. (Vigyázat, spoiler-veszély, de ezt csak úgy a formalitás miatt írom)
.
Először is a tagolás érdemel pár szót. Nyilván észrevettétek, de a teljesség kedvéért leírom, hogy a '*****' jel az azokat a részeket választja el egymástól, ahol más karakter áll a középpontban, ezeken belül a '.' tagolás pedig az alegységeket jelölte.

Az elején Denient ismerjük meg, sok minden nem történik itt, de alapja sokmindennek.
*****
Majd megjelenik Natien, és a hagyományos értelemben vett 'rossz' oldal, ahogy a csatára készülődnek. Ugyebár őket neveztem talán el valami Kígyó klánnak, vagy valami ilyesminek. Hogy még nyilvánvalóbbá tegyem, hogy épp melyik oldalt mutatom be, az első részben Denienék is említik a Kígyókat és itt a tiszt páncélján látható egy Kígyó-jel. Talán rémlik.
Jön a csata. Szemben megjelenik egy sereg, csupa fehér ruhásokból. Biztosan az is tiszta, hogy ezek Denienék.
Natien alkalmaz egy technikát a csata során, amit valami Mestertől tanult. Nem lehet tudni, ki ez a bizonyos Mester, de szerintem egyértelmű, hogy az ember kire asszociál.

Aztán a jelenet végén valami robbanásszerű dolog következtében Natien, hogy hogy nem, az erdőben ébred. Itt tulajdonképpen a történések egyértelműek...
*****
Később ugyanazt a cselekményt fejtem ki, csak most Denien szemszögéből. Eddig még mindig tiszta kell, hogy legyen.
*****
Ugyanez, a Mesterrel, aki a levegőből kémleli az alatta elterülő tájat. Persze ez konkrétan nem derül ki, hogy ez a Mester, de csupán apró logika szükséges, hogy kitalálja az ember, hogy ki az egyedüli ember, aki ismeri Denient is és Natient is. A Mester elmélkedéséből kiderül, hogy ő mészárolt a csatában, mint egy hentes. Ezután ugyebár varázsol, de valami rosszul sül el. A fószer vért okád. Ez a vér, illetve annak a zuhanás következtében elaprózódott cseppjei csapódnak Denien ruháján és a fán. Denien nem tudja hová tenni a dolgot, meg aztán a fáról is csöpög a vér, elnevezi hát a Vérző Fának a jelenséget.

Majd a Mester elég érdekes állapotba kerül. Testetlen lélekszerű formát ölt, élet és halál között teng leng. Gondolom ez is világos. Valami istenség beszél hozzá, aki jól letolja a Mestert, akit mint kiderül Rhyekinnek hívnak. (Na, ezt a szóösszetételt valószínűleg nem sokan fogjátok érteni. De tulajdonképpen lényegtelen, csak egy név, semmi több.)
*****
Na és akkor a zárásban pedig kiderül, hogy mi lehetne a világból, ha Rhyekin gondolkodása nem téves. A virágzó, tavaszi erdő, aminek a közepén ott áll a Vérző Fa, nem lehet más, mint a korábbi Halott Erdő.
Ebben a záró részben jelenik meg a három főszereplő kívülről, de a három közül aki leginkább szembeötlő, az a kopasz gyerek. Az egész műben nem említettem senkit sem, csak a Mestert, aki kopasz volt. És így van, ez sem egyértelműen mutat rá, hogy a gyerek az Rhyekin lenne, de ugyebár mi a fenének hoznék be az utolsó 5 sorra 3 új szereplőt a korábbi 5 oldalon ecsetelt 3 főszereplő mellé...
Így hát egy másfajta gondolkodásmóddal, a két klán egyesülésével a romlás megállt, a fejlődés újra progresszív lett, amit a Halott Erdőből Élet Erdeje átalakulás jelez.

.
Ennyi lett volna, teljesen logikus az egész, a részek között megvan a kapcsolat, nincs szétzilálva az egész. Csak persze, hogy erre rájöjjön az ember és észrevegye ezeket az apró részleteket, kicsi kapcsokat, kétszer legalább el kellett olvasni a novellát, nem pedig azt mondani, hogy hát gőzöm sincs, hogy ez a gyerek miről beszél, nem értem az egészet, de nem akarom megbántani szegényt, adok neki egy hármast. Maximum +15 perc... Sokkal jobban örültem volna, ha valaki ad 1 csillagot, de legalább érti a gondolataimat és rámcáfol, hogy ezt, meg azt rosszul gondolod.
.
Na, segítettem, hogy normális egésszé álljon össze számotokra is a kép, innentől fogva rajtatok áll, hogy rájöjjetek, ki a gonosz és miért. Van három karakter: Denien, Natien, Rhyekin. Hajrá!
__________________
Egyszer élünk, egyszer élünk,
Egy gyalogot lecserélünk.

cs, 2007-03-22 20:30 S. L. Cornelius

S. L. Cornelius képe

Barátom! Ha egy ilyen rövid novellához ennyi magyarázatot kell fűzni, hogy érthető legyen, akkor valami nagyon nem stimmel. Közlöm veled: ez szórakoztató műfaj. Ettől még szólhat komoly témáról, lehetnek benne filozofikus, mélyen szántó gondolatok, de ha nem gördülékeny, olvasmányos, és könnyen emészthető, akkor megette a fene az egészet.
Amikor/Ha kiadják könyv alakban, akkor nem fogsz tudni magyarázkodni, az olvasó meg ránéz a nevedre, és többet nem vesz semmit tőled (de még hasonló borítójú könyvet sem, az is biztos). Szóval amit kiadsz a kezedből, az ne szoruljon magyarázatra.
Vagy! Írj szépirodalmat, szimbolikust vagy szürreálisat, és soraid majd értő akadémikusok böngészik.
Vagy! Írj magadnak, amit csak Te értesz, de akkor ne akarj népszerű lenni! Az egyszerű parlagi átlag olvasónak (amilyen jómagam is vagyok) nem arra van szüksége, hogy kétszer elolvasson valamit, mire halványan feldereng benne, hogy mit is akartál mondani.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Senki sem tekinti magát a legkevésbé is adósnak, ha időt kap, holott ez az egyetlen, amit még az sem tud visszafizetni, aki hálás érte.
(Seneca)

cs, 2007-03-22 21:23 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Alternatív megoldás, by Bloody Dora:
"Ugyanez, a Mesterrel, aki a levegőből kémleli az alatta elterülő tájat. Persze ez konkrétan nem derül ki, hogy ez a Mester, de csupán apró logika szükséges, hogy kitalálja az ember, hogy ki az egyedüli ember, aki ismeri Denient is és Natient is. A Mester elmélkedéséből kiderül, hogy ő mészárolt a csatában, mint egy hentes. Ezután ugyebár varázsol, de valami rosszul sül el. A fószer vért okád. Ez a vér, illetve annak a zuhanás következtében elaprózódott cseppjei csapódnak Denien ruháján és a fán. Denien nem tudja hová tenni a dolgot, meg aztán a fáról is csöpög a vér, elnevezi hát a Vérző Fának a jelenséget.

Majd a Mester elég érdekes állapotba kerül. Testetlen lélekszerű formát ölt, élet és halál között teng leng. Gondolom ez is világos. Valami istenség beszél hozzá, aki jól letolja a Mestert, akit mint kiderül Rhyekinnek hívnak. (Na, ezt a szóösszetételt valószínűleg nem sokan fogjátok érteni. De tulajdonképpen lényegtelen, csak egy név, semmi több.)"

Mivel előtte említed a Vérző Fát, és nem írsz le mozgást, logikusnak tartottam, hogy a Mester, aki elmélkedik volt a fa, elvégre Denient is "segíti" - és ebben a növényi minőségében varázsol, vérzik (ott a balta szó, ami igenis feltételezi ezt!), és ebben a növényi-szellemi alakjában idézi magához az az isten, és mutatja meg neki, minek kellett volna lennie - és nekem ebbe a világba nem tartozik bele a Mester, mint kopasz gyerek (egy öregember és egy csecsemő meg amúgy is kopasz, szerinted nem?), hiszen ő a külső szemlélő, a Vérző Fa!
És iegenis láthatja felülről a testvérpárt. Honnan a jó égből nézze őket? Békaperspektívából? Vagy ha a levegőben van, akkor az a fényes gömb nagyon megzavar (vagy ő maga volt, vagy kikerülte, vagy a varázslata, vagy a...), és semmi nem mondja, tehát én sem fogom feltételezni, hogy a légből nézi a finálét. :D
Remélem azért nem sértődtél meg, hogy 3 csillagot adtam, nem egyet (annyira nem volt rossz)...
Szóval a Te megoldásod nem egyértelmű. 15 perc utánagondolás, meg többszöri olvasás sem segített volna rajtam. Nekem ezzel nincs értelme, és nem is lett volna. A vége egyszerűen nem illik a képbe, valami otthagyott mondatnak tűnt. (Na, most lehet vitatkozni.) :D
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

cs, 2007-03-22 21:58 Fishbone

Fishbone képe

HURRÁ! Ezt vártam.
,,Sajnos nagyon összedaraboltad. Nem a világ szétziláltsága, hanem a szerző gondolatainak a rendezetlensége tűnik ki ebből a műből.''
Nekem ez kevés volt. Az jött le belőle, meg végülis már Blade hasonló félmondatából is, hogy nem foglalkoztatok sokat a pályaművemmel és anélkül adtatok rá csillagot (az most mindegy, hogy egy vagy három, vagy akármennyi), hogy egyáltalán tudnátok, mire adjátok. Mert érted, akkor írd be azt a kritikát, de ne értékeld.
.
De mostmár kis lökéssel, de kivágtad, amit vártam. Hogy mi az, ami számodra nem stimmel, de nekem igen. Mostmár képet kaptam róla, hogy mi volt a probléma és el is fogadom, mert a Te verziódat magam is jobbnak, sőt így megfontolva logikusabbnak is érzem a történet szempontjából.
.
,,(Na, most lehet vitatkozni.) :D ''
A pont oda, the vita is over! ;)
__________________
Egyszer élünk, egyszer élünk,
Egy gyalogot lecserélünk.

cs, 2007-03-22 22:09 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Szekesztő vagyok, ez egy pályázati anyag, tehát értékelnem kell, szóval és csillaggal egyaránt. ;)
És mivel nekem amiatt az utolsó mondat miatt (írtam) nem volt világos az egész (elvégre ha egy hangsúlyos mondatot nem tudok hová tenni, akkor vagy nem értem az egészet, vagy Te nem írtál egyértelműen), nem akartam részletesebben kifejteni, hogy miről szól a történet, és én mit nem érzek benne logikusnak. És azt feltételezheted, hogy tudjuk (kb.) miről van szó, ha csak úgy csillagoznánk bele a vakvilágba, meg értékelgetnénk egy felsőbb szemszögből szemlélve, akkor egy csillagot kaptál volna/esetleg töröljük.
Hogy Blade mire gondolt, azt nem tudhatom. Lehet, hogy neki is volt egy elmélete, hogy mi történik, és ő ebből az elméletből kiindulva még több hibát fedezett fel a történetben, és ezért mondta, hogy semmi értelme, és rendezetlen (valahol tényleg az, nem használod jól a magad alkotta *-. elválasztást).
Vita is over! :D
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

p, 2007-03-23 14:10 Fishbone

Fishbone képe

Na, rendben!
Most, hogy a vita is over, nyugodt szívvel húzok tanulni.
Az érettségi után pedig megindulok és visszaszerzem jó kis 4-es átlagomat, vagy ha tudok, 4-es fölé tolom a teljesítményemet. Muahahaha! Azt hiszem képes vagyok rá. :)
Addig is további jó munkát mindenkinek! :D
__________________
Egyszer élünk, egyszer élünk,
Egy gyalogot lecserélünk.

szo, 2007-03-31 16:41 Styra

Styra képe

Úgyérzem értettem a története, és hogy mit akartál elmesélni, meg kit akartál gonsznak, de nekem egy szempontból nem felel meg a kiírásnak: Nem a gnosz szempontjából van. Hanem sok szempontból. Sőt, nem is igazán a gonosz törekvéseitől szól, se a motivációjáról.
__________________________________________________
Csillagból születtünk, s csillag leszünk újra
Ha életünk lángját egy széllökés elfújja.