A szerződés

Prólógus

Csöpögött a víz. Ez volt a legrosszabb. A dohszagot még csak-csak elviselte az ember, de a vízcseppek örökös, ritmustalanul ismétlődő halk neszétől a test borzongani kezdett, az elme pedig el akarta hagyni a gazdáját.
Nagyméltóságú Perren di Dalita, Fru Tero grófság örökös ura ingerülten bámult a keskeny ablakon át a zuhogó esőbe. Átkozott vidéki kastélyok, átkozott vidéki időjárás! A fáskamrában pedig természetesen épp most fogyott ki a tüzelő… No nem baj, a parasztok legalább fürödnek ebben a hónapban, amíg azt a pár köteg fát begyűjtik neki.
Nedves fát. Ami füstölni fog, ugye. Az Istennő szent lábnyomára!
Elvackolta nagydarab, pocakos testét a faragott székben, amikor odakint torokhangú kiáltás harsant. A mellvéden silbakoló katona lehetett, ami azt jelentette, hogy történik valami a kapunál.
Csak nem…?
Felpattant – már amennyire tőle tellett –, és a vastag medvebőrt félredobva odasietett az ablakhoz. Megborzongott a hidegtől, meg a látványtól, ami balsejtelemmel töltötte el.
Szekretáriusát látta, amint az a kaputól a főépületig szaladt, magasra csapva a sarat lábával. Addig siethetett oda, míg Perren felkelt a székéből. Köpenyét sátorként feje fölött tartotta kezeivel.
Az egyikben egy levél fehérlett.
A főúr nagyot nyelt. Hirtelen bágyadtság tört rá: arra sem volt ereje, hogy a padlón heverő medvebőrt felvegye. Mozdulatlanul várta, hogy az ajtócsapódást nedvességtől cuppogó léptek kövessék, amelyek aztán egyre hangosabban közeledjenek szegényes lakosztálya bejáratához. Gyors kopogás, és titoknoka engedélyre sem várva máris benyitott.
– Nagyuram…! – lihegte. Alultáplált kis emberke volt. Fejbőre kiviláglott az arra tapadó, gyér hajzat alól, tovább növelve a gróf amúgy sem csekély ellenszenvét iránta.
– Csizmát! – dörrent rá di Dalita a rosszulléttel küzdve szekretáriusára. Az egy röpke pillanatig értetlenül állt, fél lábbal a levegőben, aztán lepillantva észbe kapott. Sietve lerántotta mindkét lábbelijét, és szinte bezuhant a szobába.
– Nagyuram… Ő írt!
A bágyadtság átcsapott émelygésbe. A gróf hátratántorodott, szerencséjére egyenesen a székbe. Onnan bámult a rossz hírek hozójára, aki reszkető kezével átnyújtotta a levelet.
Vastag, krémes tapintású pergamenre írtak neki, ismerte az anyagot, ívje öt ezüstbe került. Pecsétet nem talált, igaz, nem is számított rá. Erre az egész démonverte helyzetre nem számított.
Kibontotta a bíborszínű szalagot, ami összefogta a pergament. Szálegyenesen álló, vékony betűk ugrottak a szemei elé, azt a benyomást keltve, hogy tanult ember volt, aki a tollat forgatta. Az eső odakint tovább zuhogott, miközben di Dalita olvasott.

„ Nagyuram!
A szerződés lejárt.
Istennő az égben – suttogta a gróf.
Én a magam részéről teljesítettem a feltételek rám eső részét; Tero-pias élemedett korúnak éppen nem nevezhető püspöke halott. Mivel azonban te nem cselekedtél hasonló alapossággal és lelkiismeretességgel az alku betartásában, kénytelen vagyok jelezni: életed fonala eddig nyúlt. Nem számít, hány őrrel veszed magad körül, nem számít, milyen vastag falak mögé bújsz. Az egyedüli dolog, ami számít, az a szabályok betartása. Ebben egyetértettél velem te is, mégsem fizettél ki.
Megértesz, ugye? Nincs harag kebelemben, de a saját szabályaimhoz ragaszkodom – mindenáron.
Két nap, nagyúr. Javaslom, töltsd hasznosan a hátralévő időt.”

– Mit ír, nagyuram?
– Végem – válaszolta tompán di Dalita. Szemei most fényüket vesztett, kopott fekete gombokra hasonlítottak. Valahogy mégis megemberelte magát. Feltolta magát a karosszékből, és az ablakhoz tántorogva parancsokat kezdett el ordibálni.
– Kapitány!
– Igenis, nagyuram! – harsant az udvarról egy hang.
– Azonnal megduplázod az őrséget! A parasztokat visszahívod, mindegyiket megmotozod! A pulyákat, az aggokat is! Ha kell, meztelenre vetkőztetsz mindenkit! Az ajtóm előtt éjjel-nappal két őr álljon! Hallod, kapitány? Éjjel-nappal!
Lihegve abbahagyta, visszafordult remegő titoknoka felé.
– Nem akarok meghalni – zihálta.
A másik nem akarta kimondani, hogy ha ez állt a levélben, akkor bizony meg fog.

******

Hallottam a kürt szavát.
Láttam, amint a szerencsétlen pórok majd kiejtik a kezükből az összegyűjtött ágakat, annyira igyekeznek vissza. Az uraság bizonyosan botot ígért a késlekedőknek.
Semmi közöm hozzá, igaz. Nem is ezért öltem meg.
Lélegzik még, ez kétségtelen, de már csak egy két lábon járó, hájas hulla. Amint kezébe vette a levelemet, amely a betegfagyal kárminpiros gyökerének nedvével volt átitatva, megkezdte távozását ebből a világból. A szer lassan végez vele, de biztosabb módot még én sem ismerek, és „néhai” Juan felmenőm sem. El kellett volna dobnom a kesztyűmet, ha az effajta dolgok ártani tudnának nekem, mert a méreg átitatta a szövetet. Remek kesztyű, sajnálnám.
Amúgy sem tudok meghalni.
Nicholas Cruessaint vagyok, hajdan fekete bárány a családi farkasodúban, most menyét a csirkeólban.
Csendben guggoltam a sűrű bokrok között, fűzöld köpenyem sátorként borult körém, az eső pattogva verte vízhatlan anyagát. Nem mozdultam, míg az utolsó gyűjtögető el nem tűnt; nem volt dolgom velük. Csak az érdekelt, hogy hűbéruruk, az immár tudtán kívül haldokló Dalita gróf megkapta-e üzenetemet, amely egyben a halál ujja is volt számára.
Nem fizetett. De azért nincs harag, ugye, Perren?
Felpattantam, és futni kezdtem a fák között, hazafelé

+++++

Szinte hétköznapinak is tűnhetne a történetem: adva volt egy makacs ifjú ember, aki nem bírta elviselni családja viselt dolgait. Inkább megszökött otthonról, és bűnös, véres útra vitte rá az élet kegyetlenül részvétlen sodra. Majdnem így történt.
A különbség csak annyi, hogy a Cruessaint-okba születésüktől fogva fészket ver a romlottság – a szülők tesznek róla, na meg az egész elátkozott vérvonal. A családom férfitagjai egyszerűen nem tudnak meghalni. Próbálkoztak már számtalan módon, nemzedékek hosszú során át. Egyiküknek sem sikerült. Aztán, mikor már testük-lelkük úgy döntött, eleget éltek, valami ellenállhatatlan kényszer leűzte őket a föld alá. Abba az árnyék- és ködbirodalomba, amelyet at első Cruessaint, Hubert alkotott meg. Ott „élnek” ma is mindannyian – engem kivéve. Hatalmuk, halhatatlanságuk – mely szintén Hubertnek köszönhető, ő orozta el egy démonfejedelem életerejét – nem csekély befolyást biztosított nekik anyagi, és éteri síkokon is.
Szerencsés voltam, mert született egy ikertestvérem, aki összehasonlíthatatlanul jobban vonzódott a mágiához, mint én. A család teljes szeretetét ő élvezte; én nem kaptam semmit, de nem is igen bántam. Amit kötelező volt, megtanultam, a többivel nem fárasztottam magam. Inkább vadásztam: az erdőben, a hegyek között – és utóbb a falvakban is, hadd ne mondjam, mire.
Aztán nem bírtam tovább elviselni az ősök éjszakai suttogását, a testvérem gőgös arckifejezését, csillogó szemét. Apám, Pierre Cruessaint feszült vigyorát, amint véres szablyával áll fölöttem, és nézi, ahogy sokadjára is feltápászkodom. Miután majdnem lemetélte a fejemet. Próbát tett velem néhányszor, vajon igazi Cruessaint vagyok-e.
Nem voltam gonosz ember. A világ tett azzá.

******

Csendesedett a zápor, mire hazaértem. A kunyhómat takaró, nemrég tépett ágak levelei petyhüdten lógtak, az eső sem keltette már életre őket. Elhanyagoltnak tűnt első látásra, de mégis, az otthonomban mindent megtaláltam, amire szükségem volt. Csend, nyugalom, az erdő, az élet közelsége – fegyverek és láthatatlanság.
A kifeszített ágak, drótok sértetlenek voltak, én mégis fejemet félrehajtottam és hallgatóztam kicsit. Régi szokás, rossz szokás – minél régibb, annál nehezebb megválni tőle. Nem hallottam semmit, pedig a vadászat évei alatt eleget finomodott a hallásom, nem tompította el a városok zsivaja.
Az eső szöszmötölésén kívűl semmi nem mozdult.
Idegenek!
Egy szívdobbanással előbb villant belém a gondolat, mielőtt az egyik földre feszített ág felcsapódott volna, amelyet mindjárt követett a következő, az átellenes oldalról. Perdülés közben kirántottam a derékszíjamba tűzött dobótőrt a hátam mögül, és egyetlen sima mozdulattal az útjára küldtem. A becsapódást követő nyikkanást nem hallottam, de el tudtam képzelni: a zajt elnyomta a lekuporodó testemen átzuhanó másik támadóm ordítása.
Gyorsak voltak, annyi szent. Bárki is küldte a nyakamra őket, nem fukarkodhatott a pénzzel, hogy az elérhető legjobbakat bérelje fel. Merthogy mesterségbeliek voltak, az kitűnt az első pillantás után. Nem ismertem fel őket – aki találkozott már velem, az vagy halott volt, vagy a királyok kincséért sem szállt volna szembe velem –, de mozgásuk, viszonylagos hangtalanságuk árulkodott kilétükről. Orgyilkosok.
Akárcsak jómagam.
Amelyik a földre került, egyből a torkom után kapott. Mivel a másikkal már nem akadt több gondom – a vér bugyborgását hallottam az irányából, semmi mást –, a feltételezhető többiek pedig még nem mutatkoztak, félrecsaptam a kezeit, és a szemébe mélyesztettem az ujjaimat. Szem, torok, ágyék: azok a részek, amelyek támadásával gyorsan elérhető a siker. Az első kettőnél okozhatunk azonnali halált is – de én azt nem szeretem.
Felegyenesedtem, és leráztam kesztyűmről a rátapadt zselészerű anyagot. A kínlódó üvöltés hasogatta érzékeny fülemet, de nem hallgattattam el a szerencsétlent; fokozza csak a társai zavarát. Ők vendégségben voltak, én otthon.
Nyílvessző járta át a vállamat, az ütéséből ítélve számszeríjból lőhették ki. Kis híján leterített… A fájdalomtól így is felordítottam. Szerencsére a hegye nem horgas volt, ki tudtam rántani, mielőtt félrevetődtem. Ez a seb kicsit hátráltatni fog, mérgelődtem. Legalábbis amíg el nem múlik. Be kellett jutnom a kunyhómba.
Megtehettem volna, hogy rájuk rontok; családi örökségem révén átvészelem a leggyilkosabb támadásokat is. Ez azonban fájdalommal járt volna, azt meg nem állhatom, és ha egy mód van rá, elkerülöm. Mindamellett pedig szeretek játszani. Ha megmutatnám igazi valómat, elvenném ezektől a szegény gyilkosoktól a reményt a győzelemre.
Majd az utolsó pillanatban.
Elmosolyodtam.

++++++

A kastélyból való szökésem után valami munka után kellett néznem. Mivel családomban nem volt még erre példa, ez kicsit bizonytalanná tett. Fiatal lévén, nem voltam még teljesen képességeim tudatában, csak abban, hogy hiába gondolkodnék az öngyilkosságon.
Dolgoztam mint kikötői munkás, piaci árus, felszolgáló, hordár. Nem mondták ki, de mindenhol leplet vont körém az önkéntelen gyanakvás, mi több, irtózat és félelem. Az emberek nem látták, ki vagyok, mi vagyok, mégis határtalanul megkönnyebbültek, mikor egyik helyről a másikra sodort a sorsom.
Nem szerettem a földön, esetleg pincékben aludni, mert a suttogások újra megtaláltak, és olyankor hangosabban hallottam őket. Nem bírtam immár megkülönböztetni egymástól a rokonok hangjait; azok torzultak el, vagy én felejtettem sokat, nem tudom ma sem.
Ugyanazt akarták, ugyanarra buzdítottak, mint régen. „Több vagy az egyszerű embereknél! Menj, és mutasd meg nekik! Csapj szét köztük – ölj, hogy megtudják, milyen erősek vagyunk. Tárd szét a kezed, nevess, mikor a pengék beléd hasítanak, tipord el őket, akik megbélyegeznek, és ellenedre fordulnak!
Aztán térj vissza. Térj vissza hozzánk, Nicholas! Jó itt…”
Néha úgy ébredtem, hogy félig beástam magam a talajba; a pincék, erdei odúk falát, padlóját önkéntelenül is megtapogattam, milyen kemény anyagból vannak; oda se figyelve, a földre tapasztott füllel hallgatóztam.
Valamit tennem kellett, hogy megszűnjön gyötrődésem, zaklatásom.

******

Nem minden oldalról támadtak, vagy csak átcsoportosították erőiket, miután két társukkal végeztem. Odatapadtam a kunyhó keleti falához, a sebben fortyogva gyógyuló húsom még sajgott, ahogy a farönkökhöz nyomódott. Ezért megfizetnek.
Mély levegőt vettem, és kiperdültem a fal mögül, a gyatrán összeszegelt ajtó irányába. Kétszer-háromszor megperdültem közben, köpenyemet szélesre tárva – nem volt szükségem újabb nyílvesszőkre. Egy, kettő tompa puffanás; arcomba száraz fakéregdarabkák csapódtak. Értették a dolgukat, annyi szent.
Egy gyors, sasszézó lépés, aztán berúgtam az ajtót. Szinte beestem a kunyhóba, oldalra hemperedtem, aztán lábbal bevágtam magam után a deszkaalkotmányt.
Néhány másodperc csend. Nekem csak ennyi volt, mielőtt meghallottam volna íjász pajtás halk, puha lépéseit. Aztán meg is láttam az alakját a deszkák résein keresztül. Előörsnek küldhették, ami azt jelentette, a többiek is hasonlóan vannak felszerelkezve, és egymást fedezik.
Szörnyű, hogy egy jó fegyver mennyire elbizakodottá tehet valakit. Csendben feltápászkodtam, és leemeltem a magam számszeríját, ami egy fába vert szögön lógott, a tőreim mellett.
Felhúztam az ideget, és kilöktem az ajtót.
A settenkedő alak megtorpant, borostás képéről szaporán csöpögtek le az esőcseppek vastag, nehéz irhakabátjára. Egy pillanatra ki is esett saját ritmusából. Az ilyesmi pedig lebénítja egy pillanatra az embert, míg meg nem tanulja kiküszöbölni.
Ő még nem tanulta meg.
– Üdv – szóltam oda neki, és arcon lőttem. A kabátja talán felfogott volna valamicskét a becsapódás erejéből, úgyhogy biztosra mentem. Az én nyílvesszőm nem volt olyan nehéz, mint amilyet a vállamba kaptam, de még így is áttörte az arccsontját a bal szemgödre alatt, hevesen oldalra rántva a fejét. Mire teste a folyondárral benőtt talajnak csapódott volna, én már vissza is húzódtam menedékembe.
Ezen az ellentámadáson elgondolkodhattak egy kicsit.
Meglepően hamar válaszoltak azonban a dologra. A kunyhó falába több számszeríjvessző is csapódott, és a rákövetkező pillanatban megéreztem az égő olaj szagát. Ki akartak füstölni. Szép. Mindig ez van. Addig könnyelműsködöm, míg ki nem folyik minden a kezeim közül. Nem sajnáltam túlságosan a kunyhót – nem sok mindenem volt benne –, a régi hiba újbóli elkövetése azonban egyre jobban feldühített. Ebből elég volt.
Fegyverövemen két-két tőr függött mindkét oldalon, csípőmagasságban. Felcsatoltam, és vetettem még egy pillantást a kunyhó belsejére. Aztán lekanyarítottam magamról köpenyem, csuklyájába dugtam a számszeríjat és a vesszőket, és kihajítottam az ajtónyíláson. Ezzel egy időben én is nekilendültem, csak épp az ellenkező irányba.
Ahogy számítottam, nem tudtak uralkodni a reflexeiken. Két nyílvessző is átfúrta a köpenyt, és csak a harmadiknak voltam én a célpontja, de az ő lövedéke is messzire elkerült.
Tehát hárman. Nagyszerű.
Nem öltöztek az erdő színeibe; újabb hiba. Engem sokkan nehezebben vettek észre, miközben a fák, bokrok között cikáztam sötétzöld zekémben és nadrágomban, mint fordítva. Aki felé elsőként vettem az irányt, az például tiszta feketében volt. A többiek is valami sötét rejtőszínnel próbálkoztak, eleve sikertelenül.
Előkaptam két tőrt, futás közben önkéntelenül megpörgettem őket kezeimben. Régi ismerősök már… Szerencsétlen ellenfelemnek sikerült újra betöltenie fegyverét, célra – rám –tartania azonban már nem. Egész közel ugrottam hozzá, karjaimat az ő karjai közé feszítettem, a fejünk fölé tolva azokat. Így szabaddá vált az út, mondhatni… lecsaptam, markolatig mélyesztve tőreimet nyaktövébe. A rámcsorgó vér nem zavart, a Cruessaint-ok mindig is közeli kapcsolatban álltak az energia eme folyékony formájával. Elvégre ez volt az erejük forrása.
A vér szava pedig mindennél erősebb, azt mondják.
Nem figyelhettem meg a fény kihunyását a tőlem hüvelyknyire elfátyolosodó szemekben, tovább kellett iramodnom. Az aljnövényzet kitűnő fedezéket nyújtott, labirintusszerű járatait jól ismertem. Ezért sikerült második áldozatom mögé kerülnöm.
Az utolsó pillanatban megérezte a – kétségkívűl erős – jelenlétemet. Megpördült, és mint ilyenkor mindenki, ő is elszörnyedt. Arcomat zöldre festette a moha és a fű, amikor kúsztam, az eső pedig csak még jobban elmázolta a természetes álcát. Ebből a démoni maszkból villantak elő vörösen parázsló, rezzenetlen pillantású szemeim. Egy emberi álcát viselő fajzat, démonálarcban. Mindig izzik a szemem, mielőtt ölök.
Elsuhantam mellette, oldalról felmetszve a nyaki ütőeret.
Amikor a fém húsba vág, azt a hangot semmivel sem lehet összetéveszteni. Könyörtelen, végletes hang. Olyan sokszor hallottam már, hogy szinte csak ez hiányzana, ha felhagynék a hivatásommal.
Visszafordultam, hátulról belevágtam a két hónaljába; a kabátja mégsem volt olyan vastag, mint számítottam rá. Vesén szúrtam, végül átkarolva a bordák alatt átdöftem a szívét is. Begyakorolt mozdulatsor, abba se tudom hagyni, ha elkezdtem. Igen hamar elhalkult a sikoltozása, és nyüszítésbe hajló hörgéssel nekem dőlt szépen. Ha nem velem kerül össze, tán még vihette volna valamire.
Ha jól számoltam ¬– ez csupán költői kérdés volt –, egyetlen támadóm lélegzett még.

++++++

Akkoriban még szerettem a városokat, és megpróbáltam az emberek között megtalálni a helyemet. Ez ideig-óráig sikerült is.
Utoljára egy péknél találtam magamnak munkát. A hőség, a korai kelés nem viselt meg (egy Cruessaint-ot? Ugyan, kérem), csak az emberek. Mindent nekem kellett csinálnom, így eladni is, amit sütöttünk. Az emberek meg csak jöttek, jöttek… Tapogatták a friss kenyeret a kezükkel, mustrálgatták az árut – vagy épp engem –, pimaszul és kíváncsian, mint a legyek. Néha alig bírtam magam tűrtőztetni, hogy át ne vessem magam a kenyerekkel és perecekkel megpakolt vesszőkasok felett, és torkon ne ragadjam őket. Főleg azon éjszakák után, mikor azok a bizonyos suttogások erősebbek voltak.
De lassacskán ez is csillapodott bennem.
A pék pirospozsgás, nagy bajuszú, életvidám ember volt. Ez sugárzott minden mozdulatából, szavából. Gyakorta ugratott, milyen savanyú és szótlan vagyok. Nem tudta, az első néhány alkalommal milyen közel járt a halálhoz ezért.
Szívesen vásároltak nála az emberek: felesége és lánya virágokat árult néhány lépésnyire a mi standunktól, és ezt a helyzetet remekül ki is használta a család. Elvégre a pékárura mindennap szükség volt, és ki tudna ellenállni két szemrevaló teremtés színes csokrainak, miközben hónalját melegíti a friss kenyér, remek lakomát sejtetve?
Én, például, de ezt hagyjuk.
Ami kevés szabadidőm maradt, azt céltalan sétálgatással töltöttem. Kerestem valamit, nem is tudom igazából, mit. Öreg házak közti sikátorokban osontam, néztem, ahogy a nedvességtől összecsomósodott korom lecsorog a rücskös téglákról; kis tereken kutattam a holdfényt éjszaka, egyetlen társam az ott álló, idétlen kis apostol-szobor volt; girbegurba mellékutakon kóboroltam, orromban az iszaposodó föld illatával.
Törvényszerűnek tűnt, hogy valami olyasmibe botoljak, amit nem idegen szemeknek szántak.
Egy őszi nap történt, amikor az alkony hamar a tájra telepszik. Már hónapok óta nem öltem, sem embert, sem állatot, és az ősök suttogása a végsőkig elcsigázott. Nem bírtam egy helyben maradni, mások társaságában lenni. Munkaadóm, a pék, egyre aggodalmasabban vizslatott munka közben, de nem láttam értelmét a magyarázkodásnak. Hogy mindezektől a kínzó érzésektől megszabaduljak, egyszerűen belevetettem magam a város falai mellett terpeszkedő erdőbe.
Megnyugodtam kicsit. A feketébe boruló szürke árnyékok, a fák jótékony némasága gyermekkoromra emlékeztetett: a jó napokra, mikor egyedül lehettem. Telve lettem a semmivel, azt hiszem, így mondják: amit fontosnak hittem – az emberek, a normálisnak mondott élet –, lassan kezdett kiürülni lelkemből.
Ekkor hallottam meg a kiáltozást.
Régen vadásztam, de a lopózás, cserkészés nem olyan dolog, ami csak úgy kimosódik az ember tagjaiból, főleg nem hosszú évek gyakorlása után. Velem voltak a bokrok, az ágak, a száraz fű – így jutottam annak a két embernek a közelébe. Egy tisztást választottak kettejük ügyének.
Egyikük, egy elhízott, ostoba képű, rémületében bűzhödten izzadó férfi, a nyirkos, halott levelek halmán térdepelt. Csizmás lábai elkeseredett erővel kalimpáltak, amint megpróbálta meglazítani a nyakára csomózott hurkot. Mindenfajta érzelem nélkül állapítottam meg, hogy ha így megy tovább, egy kis homokórányi időn belül vége.
Kínzója, aki a kötelet tartotta, már érdekesebb alak volt. Csuklyája az arcot is elfedte, szemei villogásából állapíthattam csak meg, mennyire elégedett. Válla megrándult, ahogy még szorosabbra húzta a hurkot, majd a fuldokló sikoly hallatán felmordult ő is.
Érdekes, amint beléptem a színielőadás helyszínére – a háta mögül érkeztem, természetesen –, egyből észrevett. Kevesen dicsekedhettek ezzel már akkoriban is. Gyorsan maga elé fordította félhalott foglyát, és jobbjával a háta mögé nyúlt.
Én megálltam, és mozdulatlanul, félig leeresztett szemhéjam mögül figyeltem.
– Enyém a préda! – köpte felém; hangja tompán szüremlett át a kelme takarásából.– Megkötöttem a szerződést. Menj a Mesterhez, és kérj magadnak!
Lehajtottam a fejemet kissé. Miről zagyvál ez a fajankó? Nem értettem az elején, kérdezősködni pedig nem akartam.
Legalábbis nem tőle.
– Hé, te ott! – szólítottam meg a kövér embert. – Ha kapnál levegőt, elmondanád nekem, miről van szó? Csak pislants, te szerencsétlen…
Megtette, legalább tízszer egymás után, a szánalmas barma. A csuklyás meredten lebámult rá, majd kötelet tartó keze megfeszült, hogy egy utolsót, gyilkosat csavarjon a hurkon.

******

Nemhiába maradt a végére, ő volt a legjobb. Majdnem sikerült megsebeznie. A büszkeségemet.
Istentelenül gyors szeme lehetett: nem dőlt be a köpenyes trükkömnek – ő volt az, aki rám célzott –, és a mozgásomat is kiszúrta. Zöld a zöldben. Óvatosan változtatta a helyét, és rendkívűl óvatosan, de erőlködés nélkül figyelt minden apró neszre. Hátrakötött fekete haja csillogott az esőben.
Persze fiatal volt, és a fiatalok azt hiszik, mindent jobban tudnak.
Úgy gondolta, elaltatja éberségemet, ha úgy tesz, mintha nem látna. Cserébe én is belementem a játékba. Halkan a háta mögé lopakodtam, de úgy, hogy azért meghallja. Érdekesen mozogtak a fülei, mint valami állatnak… A döntő pillanatban ellazult, majd félfordulattal arra a helyre döfött, ahol szerinte állhattam.
Nem ott álltam.
Egyetlen lépést tettem csak oldalra, azon a módon, amit már én is csendesnek ítélek. Meglepődni volt csak ideje, mielőtt döftem volna. Háromszor, de nem túl mélyre, hogy elgondolkozhasson baklövésén.
Szem, torok, ágyék.
Persze hibáztam: így nem tudott beszélni, csak hörögni. Maradt a tüzetes kutatás a holmijai között. Ő lehetett a vidám kompánia vezetője; ifjonc létére ez szép teljesítménynek számított. Akkor pedig a szerződésnek is nála kellett lennie. A megbízó nevével.
Ósdi, és véleményem szerint veszélyes szokás magunkkal cipelni a pergament. Hisz ha megkaparintják az ember testét – mint ahogy én megtettem az övével –, fény derül mindenre. Ennek ellenére én is mindig a szívem felett őriztem, és őrzöm mind a mai napig megállapodásomat az épp aktuális megbízóval.
Látogatóimét is megtaláltam, bőrszínűre festve, szorosan a vezér felkarjának belsejére ragasztva. Elmés. Miközben átolvastam, próbáltam nem figyelni a tűz egyre erősödő ropogására-sziszegésére, ami a kunyhóm irányából hallatszott.
A szerződésen szereplő név: Dornflaoux. A név ismerős volt, túlontúl ismerős, habár régen akadt dolgom vele. Újból rámtalált, de hogyan? Titkomat jól őríztem, nevemet elhallgattam.
Világéletemben kíváncsi fickóként ismertek. Úgy döntöttem hát, látogatást teszek a Dornflaoux-kastélyban.

++++++

Gyors vagyok, mindig is gyors voltam. Elég gyors ahhoz, hogy egy szívdobbanással előbb érjek oda annál, mielőtt még nyaka törik a dagadtnak. Csuklónál és könyöknél rántottam meg a csuklyás kezét – félrelendült, mint faág a viharos szélben. Gazdája felszisszent, részint a fájdalomtól, részint a meglepetéstől, de másik kezében már ott szorongatta a tőrét. Sőt, nemcsak szorongatta, vágott is vele.
Fiatal voltam, és tapasztalatlan; ezért nem róhatom föl magamnak, hogy lépre mentem. Szereztem egy csúnya vágást az államra, és én elvakulva a penge felé kaptam. Közben elfeledkeztem a másik kézről, ami mégsem zsibbadt használhatatlanná.
A köldökömnél szaladt belém a vadászkés, és fölfelé mozdulva jócskán felhasította a hasamat. Ellenfelem nem állt meg, alapos ember volt: lefejelt – arcomat elöntötte a vér –, majd megpördült, és egy elegáns visszakezes mozdulattal elmetszette a torkomat. Tótágast állt velem a világ, a fák sötét, torz vásári bábokként vonaglottak, majd minden lilásfekete ködbe veszett.
Egy röpke időre.
A csuklyás módfelett elégedett lehetett magával. Halkan felnevetett, aztán mozdulni sem merő foglyához fordult. Távolról hallottam, amint valami adósságot emleget – először mindig a hallásom szokott visszatérni –, hangján éreztem az erősebbek kioktató felsőbbrendűségét. A feltápászkodásom zaját is biztos halálvergődésnek vélte… Nem hibáztatom, mindenki annak vélte volna. Hátra sem fordult. A dagadék elsápadását, húsos ajkának remegését is a saját hatalmának tudta be.
Tévedett.
A kezeim sértetlenek maradtak, így hát könnyedén körbe tudtam tekerni a fejét a nyakán. Jólesett látni az értetlenséget és a rémületet a szemeiben. Hagytam földre omolni a testét: soha nem becsültem az elbizakodott embereket. Még az arcára sem voltam kíváncsi. Ahelyett inkább a remegő fogolyhoz fordultam.
– A köpenyed! – szóltam rá. Kissé még kapart a torkom, a hangom is érdes volt. Talán ezért engedelmeskedett olyan gyorsan; lekanyarította, és felém dobta a ruhadarabot.
Elkaptam a levegőben, és nagyjából letörölgettem a véremet a ruhámról, bőrömről.
– Most pedig – szóltam – mesélni fogsz nekem, barátom. Ki volt ez a barátságtalan úriember, és miért akarta elszorítani a hájas nyakad?
– A… a… A nevem Huescar, nagyuram – érdekes, ezt nem is kérdeztem tőle. – Becsületes polgár vagyok Ran-du-Bellougn városából. Ez a bitang… orgyilkos volt, nagyuram! Arctalan gazember, kit ellenségeim béreltek fel elveszejtésemre!
Ahogy lekerült nyakáról a kötél, sokkal bőbeszédűbb lett. Megfordult a fejemben, hogy talán vissza kéne tennem azt a hurkot… Egyelőre azonban hagytam beszélni… Felkeltette érdeklődésem a téma. És az őseimét is, a fejemben.
– Felbérelték? Tehát… fizettek érte? Ez volt a szerződés, amit említett, ugye?
– Iiigen, igen… Ezek mind így csinálják. Valóságos törvénykönyvük van az ilyesmire. Borzasztó, nem igaz… nagyuram?
Félelemtől eltelve pillantott nyaksebemre, amelyet szórakozottan simogattam, és amely máris kezdett halványulni.
– Biztos jó kis summákat markolnak föl egy… szerződés teljesítéséért.
– Ó, az bizonyos. Értem pédául, pedig egyszerű, becsületes pénzváltó vagyok – esküszöm az Istennőre! –, kereken kétszáz aranyat ígértek ennek a kutyának! Nem is sejthetem, mivégre írtak ki fejemre ekkora vérdíjat!
Vérdíj…
– És mi a bizonyíték? Mert kell valami, hogy elhiggyék, nem egy ismeretlent végzett ki az orgyilkos. Valami ismertetőjegy, vagy testrész, trófea, tudom is én…
Még mindig nem értette meg, az ostobája. Készségesen válaszolt.
– Ezt is kikötik a szerződésekben mindig. És ez a szerződés, ez a pergamen az, nagy jó uram, amelytől a gyilkos soha nem válik meg, míg a kontraktus le nem jár. Úgy bizony…
Lassan odasétáltam a hullához, és a tarkójára kötve meg is találtam a pergament. Végigfutottam, és szomorkás mosollyal az állítólag becsületes pénzváltóhoz fordultam.
– Nincs szerencséd, Huescar. A fejed kell nekik.
Ahogy egyre szélesebben vigyorogtam, az ő arca egyre jobban eltorzult. Egyetlen, állatias sikolyban végződő üvöltésre maradt ideje csupán. Gyors voltam már akkor is, mondtam. Pedig az ősök igencsak visongtak közben a fejemben.
Különben is, látta a titkomat.

Meg kellett várni, míg kivérzik; nem szerettem volna, ha vörös csíkot húzok végig az utcán. A biztonság kedvéért azért még jól be is bugyoláltam a fejet, úgy indultam el megkeresni a házat.
Jól építették meg. Szinte elbújt a többi, hivalkodó, jómódú polgárok tulajdonában lévő épületek oldalában, de nem volt se romos, se különleges. Csak úgy ott állt, és engem várt.
Az elején majdnem rám vetették magukat az ajtón kirontó, idomtalan félemberek, de a szemem fényéből kiolvashatták, hogy én is hasonló vagyuk kozzájuk. Csak kicsit több.
Egyikük visszarohant a házba, a másik mogorván meresztette rám dülledt szemeit, míg kiáltás nem harsant odabentről. Akkor megrándította egyik mellső végtagját ¬– ez lehetett az intés, hogy kövessem –, és kacsázva elindult előttem.
A „Mester” valóban tiszteletet parancsolónak akart látszani. Elegáns frizura, hosszú, ősz barkó – esküszöm, mint egy komédiás, élete legjobb alakításában. A kettőséghez hozzájárult, hogy ujjai közt súlyos aranypénzt forgatott. A gesztus nevetséges, az érme viszont vagyont érő volt. Groteszknek láttam az egész jelenetet.
Besétáltam a szobába, amelynek egyetlen bútorzata az a súlyos karosszék volt, amelyben ült. Kisérőm valahogy eltűnt előlem. Nem számított.
– Nem tartozol közénk – szólt a Mester tűnődve, nem tudva, milyen rosszul is állt ez neki. – És egy társunk halálát okoztad. Érzem rajtad.
Nocsak. Jól érezte.
– De talán… hoztál valamit nekem.
Hanyagul leakasztottam vállamról a csomagot, és az ölébe dobtam. Nem sértődött meg; lassan kibontotta. Utánadobtam a szerződést is.
– Igen… ez Huescar
Honnan tudta?
– Sok fényes érme eltűnt a zsebében, tudtad?
Megvontam a vállam. Vendéglátóm elmosolyodott.
– Persze, nem is fontos. Vele már nem tudunk mit kezdeni. A kérdés az, veled mi legyen, ifjú barátom,
Gyűlölöm, ha így szólítanak. Nem válaszoltam. A barkós sóhajtott.
– Nos, jó – egy erszényt vágott hozzám. – Tíz ember ronthatna rád, mielőtt pislantanál egyet. Meg is érdemelnéd – valamiért azonban úgy érzem, nem lenne értelme. Fogd a pénzt – a más pénzét –, és tűnj el.
Egy Cruessaint-al így beszélni… Már a kilincset fogtam, mikor utánam szólt. Talán átfürkészhetett: hangsúlya újkeletű félelemről árulkodott.
– Ha… khm… meggondolom, volna még itt egy munka a számodra. Érdekel?
„Érdekel?” Ezt a kérdést vártam. Mindent meg tudtam volna szerezni, de részese lenni valaminek… tartozni valahová, valakikhez… ezt nem bírtam elérni. Egyedül nem. A családomon tartoztam persze, de ez meg sem fordult a fejemben, mint fontos momentum.
Visszafordultam hát. Arról az útról is, amelyen haladtam már jó ideje.

******

Közel fél nap alatt tettem meg az utat a Dornflaoux-uradalomhoz. Eső nélküli, színpompás alkony borult a tájra, miközben megpihentem a kastély melletti cserjésben. Három-négy őr lézengett a mellvédeken, amelyek igencsak elhanyagoltnak tűntek. Nem tudtam eldönteni, a várúr ostoba-e, vagy sem – butaság volt rám küldenie azokat a fizetett gyilkosokat –, mindenesetre otthont jól választott: látszott, hogy fentről nem tudok észrevétlenül bejutni. Egyszerre kéne kikerülnöm az összes pribéket, ha ugyan nem kéne végeznem minddel. Valamiért nem volt kedvem hozzá.
Akkor inkább alulról.
Amint lement a nap, és a sötétség elég menedéket nyújtott a figyelő szemek elől, körbejártam a kastély, vagyis inkább vár falait. A vizesárok szintén silány állapotban volt, a sár jobban akadályozott, mint a derékig érő víz, és magukat a falakat sem fogta össze tökéletesen a habarcs. Találtam is egy helyet, ahol bejuthattam – egy sűrűn rácsozott pinceablak melletti repedés formájában, valamivel az árok szintje felett. A rácsok erősek voltak, és nem találtam rajtuk fogást, nem szakíthattam ki a helyükről őket. Először a repedés is túl szűknek tűnt. A vállam túl széles volt, a rés pedig olyan egyenetlen és idomtalan formájú, hogy akárhogy csavargattam a felsőtestem, nem fértem át rajta.
Aztán rájöttem a megoldásra.
Becsúsztattam jobbomat a rács két rúdja közé, amennyire csak bírtam, szájamba pedig egy kötelet erőltettem. Szűknek éreztem a torkomat. Régen csináltam ilyesmit. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem, a sekély víz hidegen csorgott a ruhámból. Emberfeletti erő kellett hozzá… Hogy meg tudjam tenni, és hogy ki is bírjam.
Hirtelen szönyű erővel és lendülettel kifordultam. A karom szilárdan be volt ékelve a két rúd közé, így nem mozdulhatott el. Reccsenést hallottam.
A fájdalom az egekig ért. A sötét színes, villódzó fényekkel telt meg néhány pillanatra. Tompán, összeszorított szájjal küszködtem az ájulás ellen, fogaim között foszlányokra szakadt a kötél. Félvakon jobb karomhoz értem; minden aprócska mozdulatra émelyítő fájdalomhullám járt át.
Sietnem kellett. Nem lett volna kellemes, ha a karomat a semmi miatt töröm ki.
Sikerült a hátam mögé kötnöm; az egész jobb vállam hátra és lefelé süllyedt, szinte el is tűnt. Pont ahogy akartam.
A fal százszor vastagabbnak tűnt, mint valójában lehetett. Egész idő alatt – pedig hamar átértem – nyomta a hátamat, a törött vállamat. Nyomtam és rúgtam, préseltem előre magamat… Talán még sírtam is.
De bejutottam.
Nagyot estem, de ez akkor már nem érdekelt. Odakucorodtam a pince falához, és lehunytam a szemem. Kibogoztam a kötelet, ami a jobb karomat rögzítette, és vártam.
Nem mindig tudom nyomon követni a folyamatot. Akkor sem ment, meglehet, elbóbiskoltam. Arra eszméltem csak, hogy jobb kezem nagyot rándul. Ökölbe szorítottam néhányszor.
Felálltam, és nagyot nyújtózkodtam. Apró reccsenések: lassan minden a helyére ugrott.

Nem részletezem, hány sarokban bújtam meg, hány mit sem sejtő szerencsétlent engedtem el magam mellett. Nem akartam kriptát csinálni a várból. Csak Dornflaoux-val volt ügyem, a szolgáival nem.
Azonkívűl, nem érték volna meg a fáradtságot.
Az ajtó, amelyhez eljutottam, számomra ismeretlen fából készült. Mivel elég erősnek, szívósnak látszott, nem próbáltam meg betörni. Ehelyett a zárat vettem kezelésbe. Néhány ösztönössé kövesült mozdulat volt csak a hajlított fémkapcsokkal, amelyeket mindig magammal hordok… Az ajtó hang nélkül résnyire nyílt.
Óvakodtam az első pillanatban berontani a nyíláson. Sziszegő gőz, valószínűleg valami forrásban lévő anyag bugyborékolása, és az ezekhez társuló furcsa, nehéz illatok visszatartottak. A konyhát találtam volna meg tévedésből? Kizárt.
Beljebb lestem. Közben önkéntelenül megrándult az arcom a fájdalomtól: a vállamban még nem forrtak össze teljesen a csontok.
Egy teljes alkímista műhely tárult a szemem elé. Egy hosszú, keskeny asztal, rajta polcokkal, drága üvegedényekkel, számtalan tégellyel, mindegyiken más felirattal. Az asztalnál, nekem háttal, görnyedt emberalak melegített éppen valamit.
Nocsak.
Addig sem akartam megölni rögtön; válaszokat vártam tőle. Különös, és… ismerős tevékenysége pedig csak növelte kíváncsiságom. Mögéje lopóztam, és háromlépésnyire megtorpantam.
– Dornflaoux – szólítottam meg.
Ritkás, szürke hajjal borított koponyája megrezzent, de nem fordult felém. Ehelyett a lábát mozdította odébb, mintha toppantott volna a kőpadlón.
Az ősök felordítottak a fejemben. Majdnem elnyomták a láncsörgés, az egymáshoz surlódó fém zaját, ami a fejem fölül hallattszott.
Ostobaság lett volna felpillantanom. Épp elég hiba volt, hogy nem öltem meg, míg lehetett. Vetődtem, mélyen, előre, elsodorva a törékeny kis emberkét. Ahol álltam, kovácsoltvas pengék rácsa zúdult a kőlapoknak csattanó dördüléssel, szilánkokra törve jónéhányat.
Lesodortunk néhány tégelyt és lombikot – az egyik el is tört, szúrós szagot eresztve a levegőbe –, de végül megállapodtunk. Keményen rátérdeltem a karjaira, noha semmiféle ellenállást nem mutatott. Csak bámult rám az okuláréja mögül, azokkal a fakó szemeivel. Aztán, miközben előhúztam a tőröm, beszélni kezdett. Még kényszeríteni sem kellett.
– Eljöttél… – mondta. – És én elhibáztam… Pedig teljesen kivéreztél volna. Ó, hogy vártam…
Vállat vontam. Nagy dolog. Nem vette figyelembe, folytatta.
– Azt gondolod… nem tudom, ki vagy? Egy Crues… saint vagy, úgy bizony. A legjobbakat küldtem el hozzád. Azokat, akik hónapok óta kutattak már utánad. Tudtam, hogy létezel; mesék szólnak rólad és a családodról. Láttalak is, régen, nagyon régen.
Köhögött; valamit szétroncsolhattam a testében.
– Persze számítottam rád… Hiszen én akartam, hogy gyere. Az embereim, a váram nem lehettek kihívás számodra – a nemrég még kifordult, bénító fájdalmat sugáró karomra gondoltam, és nem szóltam. – Mindig háromlépésnyire állsz az áldozataidtól. Vagy ügyfeleidtől? Így jobb, halhatatlan? Tudtam, hova szereljem a csapdát. Csak a gyorsaságodra nem számítottam. Pedig áttalak egyszer, mondom… Lenn álltál az udvaron az apámmal.
– Az apáddal? De hát én száznegyven éve jártam utoljára itt!
– Száznegyvenkettő, pontosan. És két hónap, és öt nap… Én akkor még csak siheder voltam.
Érdekes.
– Apám ugyanúgy meg akart ölni, mint most én, noha az oka más volt. Nem ismert, nem ismerhetett, mindazonáltal biztosra akart menni. Úgy vélte, pár jó penge elég alapos munkát végez rajtad.
Hm, alapos munka, emlékeztem. Szinte darabokra vágtak, és otthagytak a kutyáknak. Az első harapásnál mind megdöglött.
– Ott feküdtél vérbefagyva; egy ablakból figyeltelek. Aztán a tagjaid, a húsod kezdtek visszanőni, fel nem foghatom, hogyan. Nem telt bele sok idő, és feltápászkodtál. Imbolyogva, de elindultál apám után.
Utól is értem…
– Lerohantam, és őrült módjára feltúrtam a helyet, ahol feküdtél. Kirángattam a kutyák szájából a húscafatokat, a te húsodat, és a saját szájamba tömtem őket. Ittam a véredből, ami tócsába gyűlt a földön. Olyan akartam lenni, mint te… Rögtön utána görcsökben fetrengve estem össze. Kivert a veríték, félrebeszéltem, a háznép már a ravatalt díszítette. De győztem, hallod? Győztem! Életben maradtam, hogy most újra eljöjj hozzám! El kellett jönnöd, mert eddig tartott az erő, a hatalom. Meg kellett volna újítanom… teljesen megújítani…
A több emberöltőnyi élet sok mindenre megtanított, így émelygés nélkül tudtam hallgatni Dornflaoux rikácsolásba fulladó vallomását. Nem húztam volna tovább a dolgot vele, ő azonban megállított.
– Szeretnéd… tudni, hogyan lehet vége? Hogyan fejezheted be az utad? Mert én rájöttem. Az idő, amit a húsod és véred által nyertem magamnak, megadta a választ. Nézz körül! A naplómban megtalálod a megoldást. Remélem, jó hasznát veszed…
Gúnyosan csillogott a szeme.
– Sajnálom, hogy nem sikerült elkapnom. De mindegy, így alakult. Ha nem akarsz már mást, fejezd be… Úgysem lenne már olyan semmi, mint ezelőtt.
Nem tétováztam tovább, döftem.

Epilógus

A megdöbbentő az, hogy ennek az őrültnek a naplójában valóban megtaláltam a megoldást. Nemhiába gúnyolódott rajtam: tudta, milyen csábító néha az elmúlás gondolata nekünk, halhatatlanoknak.
De csak néha. Nekem eszem ágában sincs meghalni, ha józan vagyok. Szeretem ezt az életet. Szeretek ölni, és így, hogy fizetnek is érte… Kívánhatnék jobb, kényelmesebb munkát, az én képességeimmel?
Viszont ismerek olyanokat, akiket túlságosan megterhel az öröklét.
Azt hiszem, ideje hazalátogatnom.

4.142855
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.1 (7 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2007-02-21 17:55 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Mégiscsak elolvastam. Jó. Könnyen olvasható, remek történet, az idők váltogatása először borzasztóan zavaró, majd megszokható. A történet, az ok, a gonosz motivációja... szóval a pályázatnak nagyon is megfelel. Tetszik az indok is, meg a figura. Vagyis... na, ebből nem magyarázom ki magamat. Jól írtad meg. Szépen kidolgoztad, ezt akartam mondani. Részletesek (mind a lelki folyamatok, ami nem sok van, csak némi vívódás a normális élet meg az ősök sivítása között, mind a tettei) a leírások. Logikus, nem találtam semmi olyat, amit ne értettem volna meg, csak egyet:
"A kastélyból való szökésem után valami munka után kellett néznem." - Ugye ez a szülői házból való szökés? Mert előtte is szó volt egy kastélyról, ahonnan nem szökött, ha jól értettem. ;)
Még valami: a kisebb hibák, amik ekkora terjedelemnél szinte törvényszerűek. Egy az egyben idemásolom a jegyzetemet, amit olvasás közben csináltam.
"Istennő az égben – suttogta a gróf." - zárójel
"Amúgy sem tudok meghalni." - sem helyett nem?
"Felpattantam, és futni kezdtem a fák között, hazafelé" - pont hiányzik
"zállt volna szembe velem" - mégegyszer...
"mégis határtalanul megkönnyebbültek" - tudom, hogy valamivel jelezned kellett, hogy nem látták szívesen, de ezt honnan tudta a szereplő?
Amúgy az a rész hogy jött oda?
"íjász pajtás" :D De nem illik a környezetbe.
"– Üdv – szóltam oda neki, és arcon lőttem." - Ezt elképzeltem. Hatásos és komikus.
"rezzenetlen" - rezzenéstelen? Vagy talán nem is kella jelző.
"¬–" - érdekes jel
Váltogatod az időt. Hol ez történik, hol az. De zavaró, habár elválasztod azokkal a +-kel, meg *-kal. Az elején ugyanis nem ezt csináltad, azért. ;)
"Én, például, de ezt hagyjuk." - Hehehehehe.
"A családomon tartoztam" - -hoz
"áttalak" - l
Lehet, hogy nem érthető mindig, mit akartam mondani. Bocsi.
De a történet nagyon jó. ;)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

sze, 2007-02-21 18:45 Hematith

Hematith képe

A betűhibák elbújtak előlem... a csudába.
Köszönöm a véleményt.:)

sze, 2007-02-21 18:55 S. L. Cornelius

S. L. Cornelius képe

:)
Hogy mersz jobbat írni nálam??? Hát még ilyet! :P
Kíváló írás, gratula hozzá!
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Senki sem tekinti magát a legkevésbé is adósnak, ha időt kap, holott ez az egyetlen, amit még az sem tud visszafizetni, aki hálás érte.
(Seneca)

sze, 2007-02-21 18:57 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Most írtam neki, hogy a Te művedet még nem olvastam. ;) Lehet, hogy nem jobb... :P
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

sze, 2007-02-21 18:58 Hematith

Hematith képe

Neee... hogy melyik jobb, vitatkozhatnánk:) Majd kiderül.

sze, 2007-02-21 19:12 Misaerius

Misaerius képe

Hmm, a "Prólógus"
szóval
sikerült
felkelteni az érdeklődésemet, majd holnap elolvasom.

sze, 2007-02-21 19:19 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Hogy Te megteheted...! :lol: Nekem persze most kellett sietnem, mert Blade Úr már végzett az egész társasággal, és tőlünk, szerkesztőktől is ezt várja, méghozzá gyorsan! (Ami természetesen logikus, és érthető, minek várakozzon egy tucat ember pár időhiányosra? ;) ) :D
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

sze, 2007-02-21 19:40 S. L. Cornelius

S. L. Cornelius képe

Jé, tényleg!
Az az igazság, hogy engem annyira lekötött a történet, hogy elsiklottam az ilyenirányú apróságok felett. DE: ha valaki helyesírási hibákat vét, még lehet nagyon jó író (volt rá pár példa); ellenben senki nem lesz író attól, hogy a szövegei a helyesírás mintapéldányai...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Senki sem tekinti magát a legkevésbé is adósnak, ha időt kap, holott ez az egyetlen, amit még az sem tud visszafizetni, aki hálás érte.
(Seneca)

cs, 2007-02-22 15:36 Fishbone

Fishbone képe

,,ellenben senki nem lesz író attól, hogy a szövegei a helyesírás mintapéldányai...''
Igazat mondassz!
Itt vagyok rá az élő példa. :D
__________________
Egyszer élünk, egyszer élünk,
Egy gyalogot lecserélünk.

cs, 2007-02-22 17:23 leni536

leni536 képe

"két lábon járó, hájas hulla"- ez tetszett :D. Amúgy ez legjobb pályázatra írt mű.
________________________________________________________________
A demokrácia az, amikor két farkas és egy bárány arról szavaz,mi legyen a vacsora.

cs, 2007-02-22 17:27 Hematith

Hematith képe

Köszönöm, ha így gondolod...majd eldől :) Ha elolvasták, már megérte beküldeni. A többi mellékes.

sze, 2007-03-21 21:01 Tim Shaw (nem ellenőrzött)

Na, ez megint nagyon jól sikerült. Gratula!
Kicsit Renieres, de az nem hátrány, sőt!
(De a szerkesztődet rúgd alaposan fenékbe! Ennyi elütést!) :)

sze, 2007-03-21 21:53 Hematith

Hematith képe

Meglesz, köszönöm :) Sőt, azóta ki is végeztem...

p, 2007-03-30 21:05 Styra

Styra képe

Ez is igencsak tetszett, jól megválasztott események, nekem a történet tagolása is tetszett.
Hibája kevés van, vagy legalábbis kevés tűnik fel, mert magával ragad a történet, izgalmas, de itt sem annyira gonosz a szereplő, bár ő már inkább erősebben nézőpont kérdése. Mert hát úgy is mondhatjuk, hogy az ölés szeretete nála... genetikailag kódolt :) így nem hibáztatható érte, sőt, ahogy ellenáll a rokonainak, hogy csatlakozzon hozzájuk, az még kifejezetten "jó" lépésnek is tekinthető.
Ez is a holtversenyes top hármamba került.
__________________________________________________
Csillagból születtünk, s csillag leszünk újra
Ha életünk lángját egy széllökés elfújja.