Gyógyító voltam

Ha most a lelkembe látnál, nem hinnéd, hogy egykoron az ephesoszi hadsereg legjobb orvosa voltam. Nem volt olyan mély kardvágás, olyan betört koponya, melyet ne tudtam volna kezelni Aszklépiosz segítségével. Azt mondták, a gyógyítás istene kedvel engem, ezért ruházott fel a gyógynövények és az emberi testet kínzó kórok ismeretével. Pedig minden tudásomat a vándorlásaim során, majd később a Kos szigetén épült orvosi iskolában szívtam magamba.
Kellemes életem volt, eltekintve a sok szenvedéstől, aminek munkám során tanúja voltam. Mégsem voltam boldog.
Éjjel-nappal sebesülteket, betegeket láttam el, akik hálás pillantásokat vetettek rám, amíg szükségük volt a segítségemre, de felém sem néztek azután, hogy testüket és lelküket megszabadítottam a gyötrő betegségtől.
Jöttek-e valaha hozzám, ajándékokat hordva a lábam elé? Megköszönték-e az átvirrasztott órákat? Emlegették-e a nevem, mint jótevőjükét?
Nem! Soha!
Ehelyett fogták a vagyonukat és az istenek templomába hordták, hogy méltó áldozattal köszönjék meg a csodás gyógyulást. Mintha velünk, halandókkal az istenek törődnének.
- Szép házad van, nem szenvedsz hiányt ételben. Mit akarsz még?– kérdezte Kirész, a katonatiszt, miután megosztottam vele fájdalmas gondolataimat.
- Gazdagságra vágyom, és arra, hogy tisztelettel említsék a nevemet – válaszoltam keserűen.
- Akkor fogd ezt a kardot, és indulj a csatába! – csörgette meg fegyverét, majd gúnyos nevetéssel mérte végig gyenge karomat.

Gyűlt bennem a harag, hangulatom egyre mélyebbre süppedt, és már a betegeim gyógyulása sem érdekelt, mígnem egy nap vérbe borult arcú férfit hoztak hozzám. Az eszméletlen embert két katona és egy Árész pap kísérte, akik árgus tekintettel figyelték mozdulataimat. Lemostam az alvadt vérrel szennyezett arcot, és beleszaggattam az árnikaleveleket a lobogó vízbe.
- Ki ez a férfi? – fordultam a lándzsájára támaszkodó, fáradt tiszthez.
- Híres kalóz. Végre elfogtuk, már egy gálya sem volt biztonságban tőle, és a bandájától az Égei-tengeren.
- Mi lesz vele? – faggattam tovább a katonát.
- Mi lenne? Felakasztják!
- Akkor minek fáradozok a megmentésével? – kérdeztem ingerülten.
- Te csak tedd a dolgod, orvos! – válaszolta a katona helyett Árész papja.
Éjjel a beteg állapota jobbra fordult, olyannyira, hogy amikor fölé hajoltam, hogy sebeit bekenjem a sűrű gyógyfőzettel, remegő kézzel ragadta meg karomat.
- Segíts rajtam! – súgta, láztól izzó szemeit rám emelve.
- Azt teszem – válaszoltam egykedvűen.
- Nem. Kérlek, ölj meg! Nem kerülhetek szégyenszemre bitófára. Lelkem a Tartarosz legmélyére jutna.
- Így sem remélhetsz sokkal jobb sorsot – válaszoltam, lopva az őrök felé pislantva, vajon felfigyeltek-e a beszélgetésre.
Nem volt okom az aggodalomra, Árész papja épp kiment, hogy tüdejéből kiszellőztesse a gyógyfüvek kesernyés illatát, a két katona pedig le-lebukó fejjel próbált ellenállni Hekaté, az álomistennő csábításának.
- Ha megteszed, elárulom, hová rejtettem a kincseimet.
Némi habozás után némán bólintottam a férfi felé, majd halk szavait hallgatva aprítottam a főzetbe a kicsiny, sárga virágokat. Mire mondandóját befejezte, a halálos méreg elkészült.

Két nap múlva palotát vásároltam az amfiteátrum közelében, rabszolgákkal vettem körül magam, és gyaloghintóval jártam a kocsihajtó versenyekre. Nem telt bele sok idő, és újból lehetőségem nyílt megadni egy idős férfinak a halál jóleső nyugalmát, amit nem is ő vágyott annyira, mint inkább a rokonai. Hírem csakhamar túlnőtte a várost, és nevemet végre félelemmel vegyes tisztelettel suttogták az emberek. Fürödtem az aranyban és a nemesek tiszteletet és némi szorongást tükröző tekintetében, akik rettegtek, hogy valaha kiderül, mit tettek általam. Hisz mindnek volt egy ellensége, egy üzleti riválisa, vagy épp rokona, akit szívesebben látott Hádész birodalmában, mint a város csillogó, fehér falai között. Volt, aki tanácsért jött hozzám, és apró agyagfiolával a kezében távozott, és volt, aki gyáva volt megtenni az utolsó lépést, így engem hívott el a „szenvedőhöz”, hogy szabadítsam meg gyötrelmeitől.

Szeléné trónolt az égen, amikor megzörgették a házam fatáblás ablakát. Bár rabszolgák hada leste kívánságaimat, sötét, üzleti ügyeimet egyedül intéztem. Ágyékkötőm fölé kanyarítottam köpenyem, és kinéztem az éjszakába. Csuklyás köpenyt viselő férfi állt a gyéren megvilágított utcán, és sürgetően intett a kezével.
- Kérlek, gyere velem! – súgta, és egy apró, sima tapintású követ csúsztatott át az ablaknyíláson.
Álmosan magamhoz vettem a felszerelésem, és némán követtem a férfit, akinek az arcából továbbra sem láttam semmit, csupán rövidkardja csörgése árulta el, hogy katona lehet. Két utcával távolabb gyaloghintóba szálltunk, amelynek gondosan behúzott függönyei kizárták az utcákat megvilágító tüzek fényét. Átfutott rajtam, hogy vajon ezúttal kivel fog végezni gyógyításra szánt tudásom, és furcsa megvetést éreztem a férfi iránt, aki minden bizonnyal szép hasznot húz majd tettemből.
Elszundikáltam a hintóban, és csak arra riadtam fel, hogy döccenve megállunk. A várost körülölelő erdőben találtam magam, holdfényben fürdő, oszlopos szentély előtt, amelyből éktelen, szinte vadállatias ordítás szűrődött ki. Kísérőm noszogatására beléptem a templomba, és lesétáltam az apró cellába vezető lépcsőn. Az elém táruló látvány kiváló modellül szolgálhatott volna egy bizarr falfestményhez. A kőmozaikon díszesen öltözött, zokogó nő feküdt, arcát remegő kezeivel eltakarva. A szobában további négy ember tartózkodott, közülük ketten a nő mellett térdelve imádkoztak, szemüket a falhoz láncolt alakra függesztve.
A kőfalhoz erősített láncok fogságában ember formájú, de tetőtől talpig szőrrel borított testű lény vergődött, akinek arcát eltorzította valamiféle kór és a düh, amiért fogságba esett.
- Öld meg! – súgta kísérőm, a szörny felé bökve.
- Miért nem szúrjátok le? – kérdeztem értetlenül.
- Ne kérdezősködj, csak végezd a dolgod! – válaszolta dühösen sziszegve a férfi, és a zokogó nőhöz lépett.
Rég nem mert senki így beszélni velem, de a különös helyzetre való tekintettel megvontam a vállam, és munkához láttam. A szerek kevergetése közben végigpásztáztam a helyiséget és a benn tartózkodókat. Mindkét pap Zeusz szimbólumot viselt, de az arcukat ők sem fedték fel. Bár szüntelen mormolásuk és a lény üvöltése zavaró és egyben borzongató volt, hamar elkészültem a főzettel, melyet vékony, bronz tőrre kentem, és a fegyvert kísérőm felé nyújtottam. Ő azonban megrázta a fejét, és a lény felé intett. További kérdezősködés nélkül a falhoz léptem. A láncait rángató, vicsorgó alakot nem volt könnyű megközelíteni, de végül sikerült tőrömmel sebet ejteni szőrrel borított, rücskös bőrén. Az ordítás csakhamar elhalt, és helyét átvette a nő szívet tépő zokogása. Nem volt időm tettemen töprengeni, mert kísérőm azonnal karon fogott és kivezetett a cellából. Már az oszlopok között sétáltam, amikor eszembe jutott a táskám, ami a nagy sietségben a szentélyben maradt.
- Csak egy perc - kértem a férfit, aki vonakodva bár, de visszaengedett.
A cella ajtajában halk beszélgetés ütötte meg a fülemet.
- Az orvos haljon meg! Senkinek sem mesélhet arról, ami itt történt.
- A királynőt mégsem ölhetjük meg!
- Hogy jut eszedbe? Bár megváltás lenne szegény feleségemnek a halál, most, hogy tudja, mit vállalt, amikor Héra előtt hozzám kötötte az életét – válaszolta elcsuklón az előbbi hang. – Mondj valami átkot, ami rá nem hat, de arra igen, akinek elfecsegné a titkunk.
- Rendben…
Amikor úgy éreztem, hogy a kelleténél többet hallottam, szó nélkül kifordultam, és kísérőmmel visszatértem a városba.

Kezemben a kupa színültig teli a legfinomabb borral, hogy elnyomja a méreg keserű ízét. Kísérőm nagylelkűen hozzájárult, hogy bronzpengéje helyett a magam módját válasszam a halálra. Az ajtóm előtt áll, és várja, hogy végzetem beteljesedjen. A sors iróniája, hogy saját kotyvalékomtól fogok megtérni Hádész birodalmába, de előtte még befejezem a történetem.
Ott álltam a faragott kőfal takarásában, és hallgattam a Zeusz pap átkát, mely eléri mindazokat, akik tudomást szereznek arról, aminek nemrég a szemtanúja voltam.
„A halandó, akinek az ephesoszi királyi családra nehezedő, tízévente egy fiú utódot sújtó átok ezentúl a tudomására jut, elveszti szeme világát, száját többé szó nem hagyja el, és a világ hangjai megszűnnek számára létezni. Olyan lesz, mint egy elveszett lélek, amely többé nem érzékeli a körülötte zajló csodát.”

Ugye érzed már? Alig tudod folytatni az olvasást, a betűk összefolynak a szemed előtt, a madarak csicsergése elhalkul, segítséget hívnál, de a torkodat csupán hörgések hagyják el, majd már azt sem hallod. Igen. Az átok rajtad is beteljesedett. Most meghalok, de ez a pergamentekercs az utolsó ajándékom a világnak, amely orvosként nem becsült, csak gyilkosként.…Egészségedre!…

3.666665
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.7 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2007-03-13 06:45 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Tetszett a történet. Nem sok hibát találtam az elején tobzódó létigéken kívül.
A hangulata kellemes, a befejezés meglepő, és mindenképpen értékelendő, hogy történelmi háttérbe helyezted a cselekményt.

k, 2007-03-13 21:05 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Nagyon jó a csattanó a végén, bár a szememnek nem tett túl jót, szóvla a dioptriaromlást majd Rád kenem, ugye nem baj, gyógyító? ;>
Tetszett a történet, nagyon. Élvezet volt olvasni. Egyetlen kérdésem van: az elején azt mondtad, a hadsereg orvosa, de én végig azt hittem, csak egy egyszerű, "civil" gyógyító. Én agyamban van a zavar, vagy tényleg keverhető?
Még valamit: Hekáté, mint álomistennő. Én úgy tudtam, Hüpnosz felelős az álmokért, Hekáté boszorkányistennő volt. ;)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

sze, 2007-03-14 07:59 Szantorina

Szantorina képe

Bizony, az átok nem tesz jót a szemnek. Adj hálát Zeusznak, ha a hallásod még jó. :)

Szerintem a görögöknél lehetett valaki a hadsereg orvosa, és közben másokat is gyógyított, de igazad van, tényleg okozhat félreértést, és nyugodtan kihagyhattam volna, mert nincs jelentősége a történet szempontjából.
Hekatéval kapcsolatban rengeteg eltérő nézetet olvastam. Annyi bizonyos, hogy ősibb az Olymposzi isteneknél. A sokadik mitológiai forrás végiglapozgatása után úgy döntöttem, hogy azt a nézetet teszem magamévá, mi szerint Hekaté az éjszaka, az álmok és a mágia istennője (tehát nemcsak a boszorkányoké, hanem a varázslóké is).

Köszönöm a kritikákat, és Eve-nek a segítséget a szerkesztésben.

cs, 2007-03-15 08:04 Blade

Blade képe

Tényleg jó a sztori, de miért a pályázatra küldted be? Nem igazán passzol a témába.

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

cs, 2007-03-15 16:00 Szantorina

Szantorina képe

A legtöbb novella már fönn volt, amikor elküldtem, így volt mihez viszonyítanom. Úgy éreztem, hogy illik a témához.
A gyógyító, aki elégedetlen az életével, feladja hivatását, és gonosz cselekedetekkel éri el a célját, amit "jóként" nem tudott. Végül olyan dühös lesz a világra, hogy halála után is büntetni akarja, azért, amivé válni kényszerült.
Azt gondolom, hogy nemcsak élőhalottak vagy szörnyek lehetnek gonoszok, hanem emberek is, bár valóban, ez a gonoszág más szintje. A vívódás, a jó és a rossz szétválasztásának dilemmája így is benne lehet, csupán nem válik el olyan élesen egymástól.
Talán nem olvasható ki a novellából, amit szerettem volna, vagy nem jól értelmeztem a kiírást.
Azért örülök, hogy tetszett.

cs, 2007-03-15 18:18 Blade

Blade képe

Hát, a gonoszság még csak-csak megvan, de a fantázia?

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

cs, 2007-03-15 19:08 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Ha a Minós történetecskét elfogadtuk, akkor ez is jöhet, elvégre a mitológia, meg a görögök, meg varázslat... ;) Mindkettő az "éppenhogy" kategória.
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

v, 2007-03-18 18:53 Szantorina

Szantorina képe

Köszönöm, hogy védelmedbe vettél. Szerintem nem csak a középkori környezet teszi fantasy-vá a történetet. Már játszottam AD&D szabályokkal fantasy szerepjátékot, amelyet a mesélő görög környezetbe helyezett, a görög istenrendszerrel, mágusokkal, mitológiai szörnyekkel.
A műfaj pontos definícióját még nem olvastam, csupán néhány elmélkedést, de annyi különböző világ létezik már, miért ne lehetne az egyik az ókori Görögország?

szo, 2007-03-31 16:39 Styra

Styra képe

Szerintem belefér a kiírásba, annál is inkább, mert megintcsak sikerült elhitetni velem, hogy gonosz a gonosz. És nem is feltétlenül azért, mert megbízásokat fogad el, sőt, az első "gyilkossága még kifejezetten jó cselekedet volt.
Inkább az, hogy, talán keserűségében azt akarja, hogy mindenki olyan sz*r legyen, mint neki :) Jó a csattanó a végén, tetszett.
Szintén holtverseny top három.
__________________________________________________
Csillagból születtünk, s csillag leszünk újra
Ha életünk lángját egy széllökés elfújja.

h, 2007-04-02 20:08 Szantorina

Szantorina képe

Köszönöm.

h, 2007-04-02 21:04 onsai

onsai képe

"Az elém táruló látvány kiváló modellül szolgálhatott volna egy bizarr falfestményhez."
Ez a mondat ütötte a hangulatot.
Amúgy jó volt, tetszett! :)
______________________
Aki tud, alkot, aki nem tud, kritizál. :p

sze, 2007-04-04 10:20 Szantorina

Szantorina képe

Meg kell követnem a barátnőmet, akinek pont ez a mondat szúrta a szemét. Ezek szerint hallgatnom kellett volna rá.