Szívtükör

„A távoli űr mindig is a közelünkben van. Nem szabad elfelejtenünk, hogy már egy karnyújtásnyira kézzel fogható bizonyíték akad a kezünkbe. Minden, amit csak látunk, az már az űr, a mi ismeretlenünk, amit kutatunk, amit szeretnénk teljesen kiismerni, miközben magunk sem tudjuk, hogy honnan származhat pontosan. Tudósok ismerik az eredetét, legalábbis szerintük megtalálták az eredetét.. Ők tudják, hogy mi miért történik. De mit érnek vele? Hiszik, hogy ismernek és tudnak mindent, míg saját magukat sem ismerik tökéletesen.
Senki sem ismer semmit, csupán azt véli, azt tapasztalja, hogy mi létezhet, mi miért lehet úgy és ahogy, az érzékelése által. Valójában két világ létezik. Egy fiktív és egy lelki. A valóság az, amit lelkünk enged észlelni a rá nehezedő képzelet mögül.”

- Itt 14-es, vettem… - záródott le a beszélgetés a 14-es rabszállító hajó irányítófülkéjében.
A hajó maga nem volt túlságosan nagy. Egyetlen fegyenc volt a hajón, de azt a „bűnöst” jobb is volt egyedül szállítani. Tobias is jól tudta ezt, de egyetlen percig sem gondolt bele, hogy mi is történne, ha véletlen kiszabadulna. Háromfős személyzet tökéletesen elég volt az út során. Hivatalos álláspont szerint, az emberi jelenlétet ki lehet szitálni az űrben keringő és méregdrága hajókról sokkal olcsóbb fenntartású és helytakarékosabb számítógépekkel, melyek már irányíthattak mechanikus vezérlőket. Aránylag olcsóbb módszer, de a fő „feltalálót” tanácsosabb nem kihagyni a képletből - sohasem.
Gyengéd mozdulattal szürcsölte be Tobias kávéja utolsó cseppjeit, majd felállt, hogy a hajó hátsó részébe menjen. Ő volt szolgálatban, tehát neki kellett leellenőriznie a rabot, aki nem volt hétköznapi, legalábbis a legtöbb hétköznapihoz képest.
- Hogy van a mai kirkónk? - kérdezték a háta mögül kicsit szellemes hangsúllyal, de végül is nem szólt vissza rá semmit sem egy velősebb megjegyzésen kívül, de erre már nem is figyelt sem ő, sem a másik. Ez már csak természetes volt.
A legénység három tagja jól ismerte egymást, sőt jó barátságban voltak, mintha már testvérekké váltak volna a négy éves szolgálat alatt.
Üres lakosztályok sorakoztak a raktérben, csupán az egyikben volt vendég. Gyorsan lekapcsolta egy pillanatra az impulzusteret a kabin területén Tobias, majd kinyitotta a cellát.
Mindig is csodálkozott azon, hogyan is jöhettek létre ilyen lények az univerzumban. Talán Isten keze oda is elért, csak éppen másképp… Kirkónia elég érdekes hely, világ a maga nemében. Majdnem emberi környezet tarkítja, ami megengedhetné, hogy a régen túlzsúfolt Földről kitelepítsenek embereket kolóniák alkotta telepekre. Sajnos azonban a kirkó, mint létforma, ami az évmilliók során kialakult és egyedüli érdembeli lakójává vált a bolygónak, egyszerűen összeférhetetlen az emberi fajjal, sőt minden fajjal, amit a történelem számon tart.
Kezdetben nem volt így mindig. Rövidtávon bizakodóak voltak a betelepülők, az első odaérkezők nem észleltek semmi rosszat, baljóslatút, ami talán előjelként szerepelhetett volna a valódi tények előtt. Sajnos a Kirkónián élő kultúra, kultusz nem túlságosan humán, azonban emberszerű, értelemmel bír, mely képes érzékelni és reagálni külső ingerekre, mint például az ember keltette ingerekre. Azonban egy részük mintha nem evilági lenne, lelkük szellemi kivetülése együttesen él a testivel. Az évmilliók során lelki, szellemi fejlődésük olyan szintet ért el, mely abszolút mindenféle spirituális cselekedetre képes, legyen az a mi szemünkkel nézve szép és szörnyű. Szerencsére a kirkók semlegesek minden helyzetben, de sajnos huzamosabb időtartam után az ember agyát kikezdik azok a hullámok, amiket a kirkók által keltett impulzusok generálnak a mi valós időnkben és terünkben.
Néhányuk a Földre is eljutott, amikor a két világ felvette a kapcsolatot egymással. Oda-vissza kontaktus lévén települtek be itt-ott egyesével, kettesével. Miután kiderült néhány tulajdonságuk a bolygójuk élővilágának lakatlanságával kapcsolatban, azonnali hatállyal elkezdték kitelepíteni őket, míg az ott tábort vert embereket vssza. A kirkók nem azok közé a fajok közé tartoznak, akik megértenék, hogy semmiféle ellenségeskedésük nélkül is kárt okoznak a környezetüknek. Pont mint a Föld lakói. Őket viszont nem lehet kitelepíteni…
- Miért vagyok bezárva? - szólt a selymes hang, mely inkább a szőrt állította fel Tobias hátán, mintsem hogy megnyugtatta volna.
Nem válaszolt semmit sem. Ez volt az eljárás. Egyike volt ez a bizonyos kirkó azoknak, akik miatt a legtöbb ember jutott zártosztályra. Nem szólhatott semmit Tobias, nem reagálhatott, csak ellenőriznie kellett. Azonban a szó egyre kedvesebb lett számára, szinte már hívogatta. Választ nem adhatott. Hagynia kellett, hogy a semlegesség megmaradhasson.
A cella belsejébe lépett. Pontosan ahogy várta. A kirkó türelmesen állt egyhelyben, mintha csak odaszögelték volna. Fél szemmel mert csak rápillantani Tobias. Nem vérengző látvány fogadta. Leginkább egy fehér ruhában lebegő nőszemélyre emlékeztette a kirkó. Egy ártatlan, tiszta lélekre, ami semmiről sem tud annak ellenére, hogy mindent megismert.
- Miért? - szólalt meg újra az a bizonyos hang. Szinte már édes volt, olyan édes, hogy Tobias egész életét annak szentelte volna. Ellenben jól is ki volt képezve egy szellemileg majdnem érzéketlen személyként belépve a cellába.
- Rendben van. - jelentette ki nyersen, és mindenféle gondolatot száműzve fordított hátat a kirkónak.
Egy hirtelen vészharang kezdett kongani. A riadókészültség mámora bolondította meg.
- Mi a… - kiáltott fel Tobias, de nem sokat tudott tenni. Hátraesett a még mindig cövekként szobrozó kirkó mellé, akinek homályos szeméből erőteljesen a segítségnyújtás szikráit lehetett volna kiolvasni - ha bárki más is ott lett volna, ki mélyen a tekintetébe néz.
Vészfények kapcsoltak be a hajón szerte. Valami kifejezetten történt. Ezt már Tobias is megállapította.
- Mi volt ez!? - csattant fel egyenesen a vállrádiója felé kapva.
Süket „fülekre” talált. Ahogy a rádió is süket volt, úgy a kinti folyosó is. Aztán elszabadult a pokol. A szokásos protokoll lépett érvénybe, ahogy minden ajtó szisztematikusan lezáródott és mechanikus úton jó időre elzárta a külvilágtól a bent lévőket.
Ez egyszeriben olyan érzéssel terhelte le Tobiast, mintha ekkor mondták volna ki a halálos ítéletét.
- Szerencsére az impulzusgenerátor működik, így nem lehet semmi bajom. - jelentette ki, mintha magának szerette volna bizonyítani a sérthetetlenségét.
- Nincs igazad. A generátor nem működik. Tartalékon van a hajó energiarendszere.
Tágra nyílt szemek fogadták a kirkót. Verejtékcseppek fordultak le egy homlokról, aminek tulajdonosa élet és halál között űzött lelki táncot.
- Nem, az lehetetlen.
- Pedig így van. - súgta a kirkó.
Tobias újra az adó-vevőjéhez nyúlt.
- Itt a cellablokk, megerősítést kérek. - süvített az üzenet, de újra az üresség teljessége válaszolt csak.
Fegyvere felé vetette kezét, amely egy kezdetlegesnek mondható gumibot volt. Eszébe jutott, hogy nem sokat érne vele, ha a kirkó megtámadná, mégis emberi hiszékenysége és naivsága kihúzatta vele a tokjából. Azt tartva maga elé próbált egy kicsit erősebb biztonságérzetet teremteni magának. Nem sikerült. A kirkó rideg tekintete és barátságosnak mondható látványa teljesen bizonytalanná tette. A „világon” kívül semmi sem történt.
- Miért tartasz tőlem? Ha igazat állítanak a ti feltevéseitek, akkor semmiféle károsodás nem fog érni ezalatt az idő alatt.
- Nem tartok tőled. Ez a hivatalos eljárás.
- Van, hogy a hivatal és a gyakorlat mit sem ér a tapasztalattal szemben. - válaszolt.
- Tudod jól te is, hogy a törvényeink szerint meg kell halnod.
- Tudom.
- Akkor miért vagy ilyen nyugodt?
- Veled szemben én már megbékéltem. Te nem.
Tobias kicsit lejjebb engedte a gumibotot, de még mindig maga előtt tartotta, mintha csak az lenne a jegye a biztonság hajóútjára.
- Neked egyszerű. - kapta fel a vizet. - Csak miattad több száz ember került sárgaházba. Ha ilyet tennék, nem tudnék megbékélni magammal, de te teljesen nyugodt vagy. Ezek után a halállal való megbékélés semmiség.
- Őrület? Világunkon az élet fogalmát már úgy is asszociálták, mint a boldogság keresését.
- Ezt meg minek mondtad el nekem? - kérdezte Tobias.
- Az őrület is egyfajta életfelfogás. Egy minőség, mely során egyes dolgok elvesztik jelentőségüket, míg más dolgok teljesen más fényt kapnak. Ahogy ti mondanátok, átértékelődnek a dolgok. A boldogság fogalma is megváltozik…
- Szóval mi legyünk hálásak azért, mert néhányunk meghallotta a mindenség boldogságának új értelmezését? Talán azért, mert a saját bőrünkön tapasztaltuk?
- Honnan tudjátok, hogy azok az emberek nem boldogok?
- Talán onnan, hogy némelyikük nemes egyszerűséggel jelen pillanatban is egy ágyhoz van hozzászíjazva, megfosztva alap elemi szabadságától. Némelyek szörnyű dolgokat élnek át minden egyes pillanatban. Valaki hat percen belül megőszült. Azóta is gyógyszerek tartják életben. Az a valaki soha többé nem képes elolvasni és értelmezni egy újságcikket sem rendes, emberi módon.
- A sok rossz mögött jó is lakozik.
- Jó? Csak rossz. Az élet lehet jó, de a szörnyűségek átélése semmiképpen sem.
- A szörnyűségek csupán mértékletesek. Akik elviselik magas intenzitáson, azok a lelkek erősek. Felkészültek.
- Nekünk nem volt időnk felkészülni.
- Most itt van az idő.
A kirkó még mindig ugyanott állt, még ha a hajó azelőtt ki is tért hirtelen a pályájáról. Semmiféle szökési tervet nem forgatott a fejében, semmiféle támadást sem. Egyszerűen csak állt és beszélt.
- Nincs idő. Ahogy neked sincs időd, mert közeleg a Nap, és ahogy nekünk sincs időnk, mert egyre több veszély leselkedik ránk, és egyre hamarabb taszítanak a halálba.
- A halál… - jegyezte meg a kirkó. - Emlékszel, mit mondtam az élet egyik megfogalmazásáról? A halál tehát akkor áll be, amikor eltűnik az akarat, a tettvágy a boldogság beteljesedésére.- elérésére.
- A Halál akkor jön el értünk, amikor neki tetszik.
- Te is játszhatnál - hogy is mondjátok? - Istent… Te is bevégeztethetnéd sok ember életét, mint például a társaid életét, esetleg a családodét. Mégsem teszed. Talán azért, mert az érzelmeid, a boldogság, amit hajszolsz bennük eredeztethető, és így nem akarsz öngyilkos lenni.
- Teljes tévedésben vagy.
- Honnan tudod? Talán … Isten vagy? Nem tudhatsz semmit sem.
- Mint ahogy te sem.
- Annyit tudok, hogy meghalok. Mielőtt meghalok, szeretném legalább egy ember szemét felnyitni. Nem velünk van baj, hanem a ti életfelfogásotokkal.
- Ez kölcsönös.
- Nálatok az élet kezdeti része a jó, majd jön a szenvedés és végül megint a jó. Ezalatt az idő alatt tanuljátok meg, hogy mi mindent kellene tennetek, mi minden az, amit ti szabályoknak nevezhettek. Azt hiszitek renddel és fegyelemmel ki lehet váltani az erkölcstelenséget, de közben ezt a lelketekben kellene elkezdeni. Ezt az egészet. Ezért is olyan sérülékeny az emberi lélek. Nem a szellemetek erős, hanem a tapasztalatokban, a megalkotottban, a mesterkéltben megvalósult lelketek, amit lehet befolyásolni. A lelki tisztasághoz olykor születni kell. A ti felfogásotok teszi lehetővé, hogy bíráskodjatok felettünk. Azonban mi nem tennénk így. Nem foglalkoznánk vele. Minket gyakorlatilag lehetetlen elpusztítani, de ti mégis megtaláltátok a módját. Igazán büszkék lehettek magatokra.
- Azt mondtad, hogy pártatlanok vagytok.
- Azok is. De a saját életünk előtt és után. Nem mellett. Olyanok vagyunk, mint ti. A saját életünk érdekében álláspontot változtatunk, de nem gyilkolunk.
- Akarattal - nem gyilkoltok. Attól viszont, ha okozok egy balesetet, abban még meghalhatnak emberek.
- Az akarat nagy szó. Ha valódi és erős akaratotok lenne, nem lenne semmi baj. Gondolkodó lények vagytok, talán a legfejlettebbek a világotokban, mégis lelki gyerekek, akik játékkal okoskodják ki azt, amit a nagyok megtudtak az évek folyamán. Végül elkezdtetek hinni abban, hogy valóban lehettek valakik. De valakinek lenni szellemileg kell, nem pedig fegyverek, gombok mögött.
Csend következett. Aztán egy olyan, mondhatni belső hang, mely örökre beleírta magát Tobias életébe. A kirkó volt az. Olyan hangot szörnyű hangot sem ember, sem állat, sem szellem nem képes kiadni. Tobias is alig bírta elviselni.
Az áram visszakapcsolt, a rádiója megszólalt.
- Tobias, jól vagy? - „villantak fel a szavak az adó-vevő képernyőjén.” - Kavics nagyságú meteorok közé keveredtünk. A kár nem nagy, de egy időre szünetet fújt a számítógép. Mindjárt kihozunk!
Ezzel nyitódott is az ajtó. Két társa már kint várta, Tobias azonban azon tűnődött, hogy mi történhetett, amikor a kirkó elveszítette egy pillanatra az önuralmát is, és hatalmas hangvirtuózban próbált menedékre lelni lelke.
- Jól vagy? - érdeklődtek még mindig oldalról. - Szerencsére az előbb kapcsolt vissza az impulzusgenerátor.
„Hogy? Ekkora szenvedést okoz nekik? Ennyi fájdalmat is elviselnek… Talán azért fáj nekik ennyire, mert így egy részüket is megöljük időről-időre, mely részük a poklokat is megjárta már, s végül mi döfjük bele a leggyilkosabb tőrt, a lét elhallgattatásának pengéjét…”

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2007-11-02 12:28 Aures

Aures képe

Öhm... hát...
Bár egy nagyon szép elgondolásod van arról, hogy mi az ami magába fordíthatna egy embert a végett, hogy ha csak egy picit is, de átértékelje az életét (és azt hiszem én is osztozom a kirkó gondolatmenetében, miszerint boldogok a lelkükben gazdagok) a mű mégsem nyerte el tökéletesen a tetszésemet.
Furcsán hangozhat, de leginkább ez a szó jutott eszembe: szájbarágós.
Vagyis, hogy szürkén, mereven eleget tettél a pályázati kiírásnak, és ezt még néhány mondat "visszhangozta" is.
És volt néhány dolog ami egy kicsit nehézkessé, zavarossá tette a szöveget; (aztán lehet, hogy csak hülye vagyok :D) ilyenek voltak pl.:
"Valami kifejezetten történt." - Igazándiból nem esett le, hogy mi az, amikor valami kifejezetten történik.
"Olyan hangot szörnyű hangot." - Ez szép, de akkor gondolom az első hang után vessző kell.
"Kezdetlegesnek mondható gumibot volt." - Mostanában szárnyal a fantáziám :), mégsem tudtam elképzelni, hogy egy alapból kezdetleges fegyvernél, mint a gumibot, mi lehet még kezdetlegesebb...
"olyan édes [mármint a hang], hogy Tobias egész életét annak szentelte volna." - Most nem tudom mért van ilyen szúrkálós kedvem, de akkor már ne a hangnak, hanem a kirkónak szentelje az életét. :D Vagy úgy gondoltad?

Már csak annyit, hogy a mondat nem zárul le a gondolatjel után, hogyha ige következik.
pl.: "Pedig így van. - súgta a kirkó." - Tehát a van után nem kell pont.

Most csak ennyi jutott eszembe. :)

_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.