Az Ördög eszenciája

"Bízzátok tehát minden gondotok, bajotok a Magasság kezeibe. A gonosz ellen nem győzhetnek földi fegyverek, egyedül a remény az, ami kitarthat addig, míg az Úr le nem száll fellegeiből, hogy ama végső harag napján rendet tegyen, s a kígyó fejét a porba zúzza. Annyit viszont biztosan tehetünk, hogy megvédjük legalább saját személyünket a gonosz leheletétől. Mert mindig itt lesz… Minden sarkon… Minden érintésben, ami nem magasabb síkokból fakad…A barátunk, netán testvérünk szemeiből fog majd visszanézni az Ördög; és te nem ölheted meg. Mert új testben, új emberi lélekkel mindig itt lesz köztünk."
/66. Lucius pápa kinyilatkoztatása, Róma, a Fiú 2266. éve/

Örök vízió: Félelem…
Mintha antik táblát csikorgatna démoni kéz. Csontok zizegnek belé. Az ő csontjai.
Félelem…
Megannyi látomás szaladgál leépült tudatában, de nem bír rájuk soha visszaemlékezni. Csak az érzést ismeri. Az pedig minden földi érzetnél gonoszabb; nem más, mint tömör, ezerszeresére hevült félelem. Hogy az idegen lényektől, vagy magától a félelemtől, nem tudja. S ez a szó tölti ki a teret, annak minden eldugott szegletét. Nem tud menekülni előle. Beleolvadt, egyé vált a félelemmel.
Hirtelen fájdalominger az agyában, és visszazökken a valóságba…
Az pedig nem sokkal szívderítőbb: ocsmány, oszló emberi maradványokból felhúzott, vörösben izzó Pokol…
Dehogy, csak szeretné…Hisz ki akarna tanúként megjelenni barátai agyának boncolásán? Látni, ahogy az emlékeik kivetülnek arra az ocsmány zselatinra, amit vetítővászonként használ ez az undorító népség. Akaratlanul lepereg előtte egykori barátainak minden pillanata, ahogyan azt ők megélték, és a gondolataik csillagokkal jelölt lábjegyzetekként villognak a másik "képernyőn". És nem tud meghalni. Hiába sok-sok év táplálék nélkül, ezek a férgek gondoskodtak arról, hogy a halál legkorábban akkor érje utol, ha végignézte társai földi életét. Látott véres perpatvarokat, halálárnyékolta cselekedeteket, s nagy ritkán szerelmes összebújásokat. A szemeit egyszer sem csukhatja le. Tágra zárták.
Esetlegesen felvetődhet a kérdés: Hogyan lehetséges, hogy az egyén halála után, az agy tökéletesen felhasználható film gyanánt? A válasz pedig: Hát úgy, hogy az ember nem halt meg.
A félelem kínjaiban küszködő emberhez hasonlóan ők is egy szürkenyálkás képződményben nyugszanak. Olykor megrázkódnak, földi szavak folynak ki a szájukon pépes nyállal megtűzve. Szemük sok éve már, egy felé tekint, üvegesek, de… nem haltak meg. Míg ezeknek az undormányoknak szükségük van információkra, addig az agyhalál nem áll be. Társai koponyái - ha szabad ilyet mondani - tökéletes gondossággal lettek szétkalibrálva, pontosan a varratok helyén. Fémszerű csövek vannak az agyakra erősítve. Azon a felületen, ahol ezen alkalmatosságok találkoznak a tekervényekkel, bizonyára végtelenül bonyolult folyamatok működnek. Hogy a szörnyek is, és ő is láthassa egymás után az életük múlását.
És hogy miért nem játszadoznak az ő elméjével?
Azt mondták, majd másra kell.

A Voyager-1, mely több mint negyed évezrede rótta a Mindenséget, utolsó üzeneteivel egyszerre fojtotta vissza néhányezer humanoid lélegzetét.
Földönkívüli élet jeleiről tanúskodott.
Egy bolygó; mérete és tömege hatvanhatszorosa a Földének. Alakjában is eltér, mivel nem érvényesül geoid hatás. Persze ez egy élő egyed számára nem jelent semmit, hiszen látóidegeivel nem képes feldolgozni ezeket az eltéréseket. Ez a planéta - melynek utóbb a SETI az Amycum nevet ítélte - teljesen más légköri viszonyokkal rendelkezik, mint a mi Földünk.
Közel száz évvel ezelőtt egy kisebb gépezetet csatoltak a bolyongó bádogdobozra. Ez lehetővé tette, hogy a különféle bolygók légköréből mintát kaphasson a Voyager, és hogy azt 97%-os egyezéssel lehessen az adatok által rekonstruálni a földi laboratóriumokban. Az Amycumról is érkezett minta. A kutatók pedig ismételten adathegyekre, végtelennek tűnő kémiai kötésekre, illetve a másik eshetőségre, a semmire számítottak. A központi gépen viszont egy meglepően, mondhatni izgatóan egyszerű képlet állt: NH3. Mellette pedig a molekula piramisszerű modellje rajzolódott ki.
Vagyis hihetetlen magas ammónia koncentrátum feszíti a teret egészen az exoszféráig, amiről nyilvánvalóan tudjuk, nem a Föld felszíni rétegeink magasságával egyezik meg…
Egy ember a másodperc kétharmad része alatt szembesülhetne a halál fojtogató leheletével.
Az pedig tény, hogy lehetséges az ammónia alapú élet. Épp ezért ült meg áldott szálkaként a SETI agyában az esetleges földönkívüli intelligencia gondolata.
Így fárasztó, izgatott munkálatok hosszas sora indult meg, melyek alatt fájdalmasan hatalmas összegek folytak be a kutatócsoportokhoz. A korábbiakkal ellentétben pedig a pénz nem veszett kárba, mivelhogy bebizonyosodott; az idegenek léteznek.
Létrejött a kapcsolat az Amycummal. Ők hangformátumú információegységekkel bombázták a kutatókat, a Föld pedig megpróbált válaszolni. Így a két világ egy nagyvonalú, vázlatos képet kapott egymásról.
Többek között értesültek a felől, hogy az emberek oxigénen élnek, hogy az átlagéletkor alig haladja meg a 62 földi évet, és hogy egy új egyed megkreálásához igen kellemetlen testi kontaktus kell, hogy érvényesüljék.
Aztán sor került egy napra, mikor is a légtérbe egy azonosítatlan objektum érkezett; egy leginkább dobozra emlékeztető tárgy, melynek felbontását oly nagy körülményes munkálkodások övezték, hogy két esztendő kellett a teljes meggyőződésre, miszerint az idegen alkotmány tartalma nem okoz maradandó károkat élő, illetve élettelen szervezetben. (Szükség volt ezen óvintézkedésekre, a 2123-as Antiyrr nevű incidens után, mikor egy az Atlanti-óceánba becsapódó tárgy után a klónbálnák csaknem egyharmada életképtelenné vált.)
Egy apró, lepényszerű, nyálkás képződményt rejtett a doboz. Színe ritka volt, az emberi érzékszervek a szürke egy sötétebb árnyalatát fedezhetik fel benne. Semmiképp sem tűnt visszataszítónak.
A közemberek előtt titok maradt a felfedezés.

Az Úr 2422. évében, október tizenötödik szakában az Endavour névre keresztelt űrjáró titániumtömeg elhagyta a földi holdat, a Luneart. Hat egyed vállalta a hosszú utat, mely még hét féreglyuk igénybevételével is huszonkét évig tartott. Az amycák egy részletes térképet üzentek, így volt biztosított az út. És az emberek azt is vállalták, hogy többet nem látják hazájukat…
- Reggel van már? - kérdezte egy rekedt, fájdalmasan nyűtt hang. Harkennek hívták a tulajdonost.
Egy férfialak a sötét terem végében, kopogó lépteket hátrahagyva egy nagy, ovális ablakhoz sétált és a Mindenséget kémlelte.
- Hát… - kezét színpadiasan szájára tette, s megpróbált aggódó szemeket villogtatni. - Nem is tudom… Valami azt súgja, este van. Na de várj csak! - előrébb hajolt, és hunyorogni kezdett. - Úgy látom, süt a Nap.
A másik hímnemű nem szólt semmit, csupán felnyögött, ezzel is jelezve mennyire minőségen alulinak vélte a tréfát. Oldalára fordult, hiszen eddig hanyatt terpeszkedett a hideg padlón.
- Mit vársz, csak egy újságíró vagyok - hangzott a mentegetőzés az ablak felől. - Vagyis voltam.
- Igen, ezt már mondtad.
- De nem elégszer! - az ablaknál ácsorgó fújtatva pördült meg a sarkán, szeme viharosan forgolódott üregében, még így a sötétben is látszott. Idegesen kapargatni kezdte tarkóját.
- Hülye vagy? Mit vagy úgy oda? - zavartan nézett körül a padlón fekvő, majd fejét csóválva felrúgta magát. - Jó megértem. Az idegeidre ment ez az egész, ahogyan mindenki másnak is. De odahaza már szobrot is állítottak nekünk, a történelemkönyvekben pedig biztos helyünk van - elgondolkodott, majd kicsit kelletlenül újra megszólalt. - Persze ha a többiek odalent úgy döntenek, hogy felbontják a titoktartást.
Ezután hosszú csend telepedett a teremre. A két fáradt alak körbe járt a kongó helyiségben. Leültek a fémre, felálltak, egymásra morogtak. Körbe jártak újra. Ez sokszor ismétlődött, majd pedig terebélyes idő elteltével már elméjük is lefáradt a nagy semmittevésben. A földön fetrengtek, hemperegtek, ide s oda gurultak akár a földi gyerekek nyári délutánokon. Beleszippantottak a levegőbe, de mesterségesen előállított juharfák helyett csak langyos olajszag csapdosta orrukat.
Az idillt egy meleg, ám érces hang szakította félbe. A kapitány.
- Ha befejeztétek a közösülést, megkérnélek, álljatok fel fiúk, és sétáljatok a Csarnok közepébe - a hang egyenesen a plafonról metszett alá.
Félálomból aléltan könyökölt fel társáról a másik férfi.
- Szállsz le rólam pokolfajzat! - üvöltött fel a rekedt hangú Harkenn.
Miután gyűlölködve szétszakadtak, ruhát igazítottak, és a helyiség közepére teremtek.
- Rendben van - szólt a fenti hang a hangszóróból. - Nem isztok, és nem esztek két napja, a Csarnokot kiürítettük, és a lekapcsolás hamarosan megkezdődik.
- Kösz, hogy szólsz. Azt hittem a légtérben leszünk már, amikor újra idetolod a hangod. - Így az újságíró.
A kapitány nem válaszolt, csak köhögött.
- Büdös van - mondta végül. - Nem tudom, hogy mit csináltál a laborban, de még itt a pilótafülkében is lehet érezni.
Az újságíró összeráncolta szemöldökét.
- Mondom, hogy szétmarta a dobozt. Hirtelen nőni kezdett a térfogata, és az a…
- Volatilalkali iffisterya.
- Na igen az; mindenütt szétterült. Borzalmas szaga van, és ha jót akartok, ne nyissátok ki az ajtót. Veszélyesnek tűnt. De ezt már sokadszorra mondom - lihegte ingerülten.
Fentről mormogás hallatszott.
- Elküldted a legutolsó anyagot a hírekkel?
- Persze. De mi értelme? Olyannyira titkos, hogy még a SETI sem tud a fejleményekről. Akkor minek vagyok itt?
- A SETI tud róla - mondta kimért hangon, felemelt mutatóujjal Harkenn.
- Ma végre teljesíthetsz - szólt le a hangszóróból a kapitány érces kommunikációs formulája. - Hamarosan lekapcsoljuk a csarnokot, és végre találkozhattok az… amycákkal - ünnepélyesen megnyomta az utolsó szót.
- Mikor láthatjuk végre az Amycumot kapitány? - kérdezett fel Harkenn.
Furcsa, nyöszörgő hangok préselődtek le föntről, mint amikor valaki sír. Az újságíró hátrébb is lépett, mintha attól tartana, hogy a kapitány a hangszórón keresztül könnyzáporral fogja eláztatni őket.
- Akár most… nézzetek ki - szipogta.
A két sötét alak elfordult, és a hatalmas ovális üvegen át megpillantották a gigászi égitestet. Olyannak tűnt mint otthonuk egyik társa a Jupiter, ez is tekervényes gázok félelmetes hálózatát mutatta. Színe pedig nem sárgásvörös volt, hanem mély, titokzatosan sejlő lila.
- Nekem ez nem tetszik - suttogta az egyik. - Utálom a lilát. - Hangjában pedig semmi tréfa nem csengett, sokkal inkább ijedtség.
- Pedig nemsokára közelebbről is megcsodálhatod - folytatta a kapitány. - Az utolsó földi kapcsolatfelvétel rögzítetése szerint az amycák az atmoszférában várnak majd titeket, később pedig minket - köhögött két sort. - Te jó ég, amikor visszajövünk, kitakarítod a labort újságos!

Tombolt az Univerzum: a sokmillió csillagból száz meg száz most daliás színekben hirdette a Fensőbbséget, ismeretlen csillagképek tucatja rajzolódott a Világ boltozatára. S bár az utazók ezt nem érezhették, a dermesztő fagy, ami ott tekergett a végtelennek tűnő foltban, mintha illatos habarccsá sűrűsödött volna, ami láthatatlan anyagokat köt egybe. Ismeretlen matériák tengerében…
Stan kapitány a lágyan, mégis határozottan bandukoló hajótestet figyelte a trapéz ablak mögül. Az minden bizonnyal már el is érte az Amycum vonzási mezejét, hamarosan sor is kerül a történelemíró, világotrengető találkozásra.
Stan kapitány egy középmagas, őszülő, ráncos emberfajzat volt. Seszínű, feszes ruhanemű tapadt testére, néhány színes szalag villogott melle tájékán. Izgatottan összedörzsölte tenyerét. Elméjében olyasfajta gondolatok emelkedtek fel, pihentek meg, melyek arról szóltak, hogy mily csodás dolog látni beteljesedni élete nagy utazását. Pulzusa a tetőfokára hágott, mélyeket sóhajtott, és langyos verejtékcseppek robogtak le arcán.
- Vajon hogy néz ki? - tette fel derűsen a kérdést egy gyermeteg hang a kapitány mögül.
Stan kapitány értetlenül fordította tekintetét a vállára.
- Mármint a bolygó - folytatta a hang, kinek tulajdonosa a Schatzing nevű biológus volt.
- Áh… - nyögte felvilágosultan a kapitány. - Nemrég én is ezen töprengtem. Félelmetes; nem tudom elképzelni - mosolygott zavartan válla fölött.
Schatzing a kapitány bal oldalához sétált. Rövid vörös haja volt, és sima, fiatalos arca. Bíztató mosollyal jegyezte meg: - Képzelje el a legundorítóbb, legfélelmetesebb helyet. A helyet, ahova soha nem szeretne eljutni. Annál rosszabb nem lehet - vigyorgott; a kapitány úgyszintén.
- Magának milyen formában öltene testet egy ilyen környék? - a kapitány most már felvidultan mosolygott. - Netalán egy sivatag, biológia szakkönyvek nélkül?
Schatzing elgondolkodott, fejét a földre szegezte.
- Azt hiszem valamiféle… ocsmány, oszló emberi maradványokból felhúzott vörösben izzó pokol.
A kapitány mosolya arcára dermedt. Jól tudta mért mondott a kedves biológus ily beteges dolgot. Schatzing ugyanis sok-sok napot szétszaggatott emberi testrészek között töltött egy földi laborban. Egy őslényt fosztottak meg jégpáncéljától, ami a sokmillió éves hibernációt biztosította. A szörnyeteg senkit nem evett meg, ám mindenkit ízekre szedett a sok tudós között, kik a kísérletet végezték. Mikor Schatzingra került volna sor a förtelem ijedten vonyítani kezdett, mint aki szellemet lát. Eszeveszetten püfölni kezdte a berendezést, zárolta az ajtót, majd pedig holtan esett össze. Schatzing egyedül maradt napokra. És nagyon éhes volt…
- Minden rendben?
- Áh igen. Csak töprengtem. A Csarnokon. Vajon nem kifogásolják-e az amycák a beérkező objektumot?
- Nagyon remélem, hogy nem. Különben lőttek az egész életünknek - nevetett Stan kapitány.
- Mi ez a bűz?
- Ne is kérdje. Ez a pupák újságíró valamit intézkedett ott bent, amikor egy utolsó filmet készített a zálogtárgyról. Majd kitakarítja! - szünetet tartott, homlokát törölgette. - Piszkosul izgatott vagyok. Pedig tudjuk hogy néznek ki. Hogy aktiválnunk kell a szimbólum-chipeket. És hogy szeretnének tanulmányozni egy kicsit.
Schatzing barátian megveregette Stan kapitány vállát.
- Ne feledje, azért annyira még sem mindennapi dolog találkozni az idegenekkel.
- Idegenek - suttogta oly halkan a másik, hogy a biológus nem is hallotta.
Aztán egy recsegő, kaján hang szórta tele a pilótafülkét.
- Kapitány úr… nem volt szó arról, mit tegyünk, ha már a Csarnokban felveszik velünk a kapcsolatot!
- Tessék? Üzentek? - Stan kapitány izgatottan, tág szemekkel beszélt a semmibe.
- Ezek nem üzentek - folytatta az újságíró hangja a csarnokból. - Megállás nélkül hablatyolnak a Csarnokba. Sikerült rákapcsolódniuk a frekvenciánkra.
- Hát akkor… huh hát nem is tudom. Ne válaszoljanak. Még.
- Földi szokás szerint bunkóság.
- Ők nem földiek.
Dühös krákogás volt a válasz.
- Nos rendben - susmogta arcát törölgetve a kapitány. - A legjobb talán az lenne, ha hangosan mondanák esetleg… Voyager.
- Elment az esze kapitány? Akkor legalább az istenséghez fohászkodjunk.
- Nem úgy maga ütődött. A Voyagert ismerik, s bár igaz, hogy a nyelvünket nem, állítólag nagyon jártasak a hangformátumú szimbólumok elemzésében. Mondják csak hangosan, hogy Voyager… Venni fogják a lapot.
- Értettük uram - a láthatatlan hangszórók most Harkenn hangját közvetítették.
- Várunk a visszajelzésre.
A kapitány kérdőn nézett társára, onnan pedig a Mindenségbe bámult. Dicsőn lebegett az Amycum, a hengerforma csarnok pedig egyre csak távolodott a hajótól, közelebb kerülve a lila planétához.
- Lehet, hogy azt a bűzkupacot vissza kellett volna küldenünk - sopánkodott a kapitány. - Viszont eleget tettünk a kéréseiknek, úgy küldtük el Harkennéket. Nem lehet kifogásuk. Nem említették a dobozt.
- Jelezhetnének már.
A kapitány bólintott, megnyomott egy apró pöcköt az ablak közelében, és fennhangon így szólt: - Visszajelzést várunk a csarnokból. Ismételten mondom, azonnali visszajelzést. - Őszülő haját piszkálgatta, és a hömpölygő hangyává zsugorodott Csarnokot pásztázta.
Még néhány pillanat, és a lélegzet mindkét emberben jó időre bennrekedt. Ijedten hőköltek vissza az ablaktól. A Csarnok hatalmas sárgáskék tűzvihar közepette semmivé vált.
- Felrobbantak!
- Lehetetlen. Csarnok jelentkezz! - A kapitány kétségbeesetten püfölte a trapéz ablakot, és a rögtönzött hajó hűlt helyét leste. - Harkenn, kérlek válaszoljatok! - bömbölte. - Harkenn!
Sírva csúszott a padlóra az ablak mentén, mint földi kisgyermek anyja kebelén, kuporgott a szürkekockás csempéken. Schatzing segítette fel; hóna alá dugta két kezét, s könnyes szemekkel, erőltetett bíztatással emelte fel az öreg kapitányt. - Meghaltak! - siránkozott az. - Tudtam, hogy valami nem jó!! Egy életre össze voltunk zárva, és most… meghaltak!
- Lehet hogy valami nem stimmelt a lekapcsoláskor. Egy energiakapocs, esetleg hűtővezeték találkozott zsánerpajzzsal. Baleset történt. - Schatzing higgadtnak tűnt.
- Most mi lesz? Éheztessünk ki megint két embert? Kapcsoljuk le egy másik részét a hajónak? Túlságosan megterhelő lenne. - Stan kapitány szeme vadul forogni kezdett üregében. - Az egész életünk tönkre ment! Amiért dolgoztunk! Egy másodperc műve!!!
- Kapitány…
- Nem csak a földiek csalódnak bennünk, hanem az amycák is!
- Uram…
- Félreértelmezik a történteket, azt hiszik hadat üzentünk... - Vastag nyálcsóva hullott előre a férfi szájából.
- Esetleg…
- Végünk van! Velünk kezdik, aztán a Földet célozzá…
A tébolyáradatnak a biológus szelíd, ám határozott ökölcsapása vetett véget, ami a kapitány bal orcáján csattant hangosan.
- Sajnálom. - Őszintén szólt.
A kapitány hátra tántorodott, az ablaknak támaszkodott. Arca döbbenetből megenyhült, szomorú grimaszt vett fel, lassan hajtotta le fejét.
- Nem különben - mondta aztán.
Rövid, ámde annál kínosabb csend után Schatzing kinyilváníthatta gondolatát.
- Én azt javaslom, menjünk így ahogy vagyunk. Most rögtön. Most már tudjuk, hogy felveszik velünk a kapcsolatot. Akkor majd elharsogjuk a Voyagert, ha kell magyarázkodunk. Fejlett szimbólumfejtő technikáikkal, amit a hangokra is használnak, simán megértik majd mondandónkat. Belépünk a légtérbe, s ha minden igaz, akkor valahol az ő atmoszférájukban egy hatalmas hajó vár majd, hogy rácsatlakozzunk. Onnan már gyerekjáték. Visszaadjuk a dobozt, és ha hozzátesszük, hogy gyászolni szeretnénk, biztos nem lesz ellenvetésük. A békés, kulturált találkozás érdekében el kell fogadniuk az általános szokásainkat.
A kapitány megadóan bólintott.
- Közölje ezt a tervet a többiekkel. Ha minden igaz, a szimulátorban golfoznak. Közvetítse a parancsomat, miszerint hetven perc múltán készen kell állniuk az akcióra. - Megdörzsölte szemét, részegesen indult el az ablaktól. Menet közben mutatóujjával Schatzingra bökött a levegőben. - Én meg kitakarítok. Egyre büdösebb lesz. Tessék, hogy mondta?
Schatzing ártatlanul tartotta fel tenyereit mellkasa előtt. Most már ő is hallott valamit.
Gyorsan ismétlődő pittyegéseknek tűntek, különböző hangszínekben. Nem kellett bizonygatni: az amycák kapcsolatfelvételre igyekeznek.
- Ők azok - egyszerre kiáltottak fel. Nem tudták féljenek, vagy örüljenek. A grimaszok megoszlottak.
A biológus hevesen, izgatottan bólogatott, Stan kapitány pedig megértette.
VOYAGER!!! - torkaszakadtából kiáltotta, mintha csak valami mentsége lenne a korábban történtekre.
A pittyegések elhallgattak…
- Kapcsolja be a szimbólum-chipjeit - krákogta a kapitány, miközben visszarohant az ablakhoz, és az Amycumra vetette tekintetét.
Schatzing hatalmasra tátotta száját, és egy hátulsó fogát erőteljesen megnyomta. Pillanatokkal később társa is így tett.
- Emberekekek… - csörömpölte egy gépies hang a semmiből. - Emberrrek.
A két űrjáró ember szent diadalmámorba esve leste egymás tekintetét. Nagy sokára válaszoltak csak.
- Emberek… vagyunk. Barátok… Megjöttünk… megállapodás szerint… - A kapitány lassan, tagoltan beszélt, közben ajkait nyálazta.
Csend.
Aztán újra…
- Emberrrek…

Különös, csattogó beszéd folydogált egy piramisszerű építményben. Egy különösen sötét sarokban két amyca folytatott beszélgetést. Közel sem tökéletes egyezéssel, ám hozzávetőlegesen az információcsere ilyesmit takart:
- És ha nem sikerül Mentor? Ha tényleg nem ők azok?
- Láttam már kettőt… Ők lesznek. Biztos vagyok benne. A testük… a szaguk…a gondolataik… Mind majdhogynem tökéletesen az ellentétünk. Hmm… Tudtad, hogy nevet is adtak nekünk? Ez a félelem jele… Félnek.
- Lenyomatot akkor is kell vennünk belőlük - mondta félszegen a másik lény.
- Persze… persze… eleget teszünk a formalitásoknak. Persze.
- Mentor?
A megnevezett lény fáradtan nézett le rangján aluli társára.
- Úgy tervezem, holnapután leállítom a szervezetemet. Szeretném, hogyha lenyomatot vennének rólam is. - És itt a lény még a korábbinál is szerényebben tette hozzá: - Így szeretném a Kísérlet másik tagját képezni.
A Mentor egyszerű gesztust hajtott végre, ammónia áradt keresztül bőrtömlőin, hihetetlenül fejlett testének érzékeny tartozékain, majd fújtatott ki újra. Sóhajtott.
- Tudod, hogy ez nem olyan egyszerű. Már mindent előkészítettek az Anyának. Hamarosan elkezdődik a szertartás első fázisa is. Nehezen tudnám rászedni a Vezéreket; a másik pedig, hogy lehet, fölösleges lenne lenyomatot vennünk személyedtől, mert nem ismerjük a másik világ r… - láthatta társa csüggedtségét, mert egy könnyedebb, új mondatot hozott létre. - De megpróbálom.
Ismerhették egymás észjárását, ezt bizonyította, hogy minden korábbi jelzés nélkül egyszerre indultak el az építmény centrumába. A sötétség követte őket - mely idáig a sarokban bújt meg velük, - így még önön testüket sem észlelték igazán. A piramis közepén egy hatalmas kör volt, azon tekintett le a két lény. Üveglap feküdt a padlón (illetve annak látszott), egy másik jelenetet látószerveik elé tárva. Hatalmas, kövér, sárgásbarna, emberi szem számára a förtelem szó teteje volt az a valami, ami ott alant pihent.
- Sose láttam ilyen szépet - susogta a kisebb rangú lény, a Mentor pedig helyeselt.
Hosszú idő telt el, de ők még mindig bódultan csüngtek az Anya látványán.
Egyszer csak a lény vidáman felvonaglott. Kéjes hangorkán csapott a térbe… Tucatnyi amyca termett elő a semmiből, és sürögtek, forogtak az Anya mellet.
- Kezdődik…
Újabb örömteli sikoly repesztette szét a piramist, az Anya pedig erősebben vonaglott.
Ez a jelenet, illetve ennek pozitív irányban való fokozódása zajlott hosszú órákon át, a két amyca pedig a magasból figyelt rendíthetetlenül.
Az örömsikolyok, mint valami földöntúli ének folytak egybe, bódító kavalkáddá zsongtak a hallószervekben.
És az Anya hirtelen kettérepedt, testének két fele két oldalt hullott a szürke padlózatra.
Ott pedig, hol az előbb még testének közepe lehetett, ezernyi lepényszerű rémecske vonaglott kínjában.
- Bemutatják őket a Vezéreknek. Mi is jelen leszünk. - A rangosabb amyca méltóságteljesen sandított társára, bár ez a sötét ködben nem volt észlelhető. - Reméljük, hogy egyikben sem véljük felfedezni a lenyomatot. Akkor megkezdődhet a kísérlet második szakasza, amikor kivizsgáljuk az érkező embereket. Erre szükség van… A Vezérek nem akarnak még egy baklövést. Aztán…
- Aztán befejezésként újabb két lenyomatot veszünk. S bízunk…
- Úgy van… Ha pedig minden tökéletessé kerekedik, elkezdődhet a…
- A felszabadítás!!!
A rangosabb amyca fáradtan vizslatta a másikat. - Úgy van - mondta végül.

Az Endavour lassan zötykölődött Amycum légterében… Négy, végtelenül kedveszegett, fáradt figura pislákolt a pilótafülke trapéz ablaka mögül.
- Azt hittem a bolygón belül is minden lila lesz - törte meg a csendet egy mély, dübörgő hang. Vállig omló, fonott hajú, sötét testű férfi szólt. Senki még csak meg sem nyikkant, a hajó lassan süllyedt tovább.
Valóban. Az atmoszférát okkersárga levegő töltötte ki, és hasonló színű felhőféle levegőkeményedések csordogáltak az égen.
A sötét bőrű fickót Jonathan ként emlegették, a másik férfiforma ember pedig a Trombon névre hallgatott. Ez utóbbi alacsony volt, hatalmas ódivatú bajusszal rendelkezett, és egyik szemére vak volt. (Korábban a szimulátorteremben a golflabda végzetes csapást mért érzékszervére.)
Jonathan bibliát vett elő, és részleteket olvasott fel, hogy valamilyen formában mégis csak megemlékezzenek elhalálozott társaikról, kikkel egy életre voltak összekötve. Schatzing ez alatt egy távoli sarokban dülöngélt.
Hamarosan - talán a kelleténél korábban, - egy szédítően hatalmas hajó lebegő sziluettje rajzolódott ki a levegőben. Leginkább sárkánynak tetszett az emberek szemében. Valami vastag farkszerű nyúlvány csüngött le a mélybe, hosszú nyakú fejnek nézett ki a központi vezérlőtorony, mely az égbe meredt. Köztük szárnyakként nyíltak oldalra különböző funkciókat ellátó óriási hajószervek, sőt, mintha kisvárosokat is rejtettek volna. A szárnyak egy hatalmas teraszt fogtak közre, mely leszállópályaként szolgált.
Jonathan épp szólásra nyitotta vastag ajkait, amikor váratlanul, mint egy hosszú pislantás, elszíneződött az Amycum légtere. Vörösesből lilára kapcsoltak a színek, majd pedig teljesen elfeketedett a világ. Így állt be az este Amycum földjén.
Sárgás világítások ezrei bugyogtak fel a sárkányszerű anyahajó végtelen ablakai mögött.
- Rrrrendbenn van… kövessssék a megadodott irrrrányt - csörömpölte egy hang a semmiből.
Trombon látványosan összerezzent.
- Mért van az - kezdte, - hogy nem bírom megszokni ennek a népségnek a hangját?
- Valójában nem az ő hangjuk, csak rákapcsolódnak a beszédfrekvenciánkra.
- Nekem ne magyarázz, ezt én is tudom! - dörmögte le a nála jóval magasabb biológust. - Csak szeretném, ha tisztában lennénk a dolgokkal… szerintem ezek végeztek Harkennékkel.
A három másik megszeppenve leste az alacsony alakot.
- Ilyenre ne is gondolj! Békések és barátságosak.
- Persze Schatzing. Hiszem, ha a saját két szememmel látom! - Ez után motyogott valamit, és bal szemét dörzsölgette.
- Istent sem látod, mégis hiszel benne. Hiszed hogy… jó. - Az utolsó szót szinte köpte a biológus.
- Az más…
Húsz perccel később, mikor az Endavour már majdnem leszállt a hatalmas teraszra, Jonathan prüszkölve tért vissza a pilótafülkébe. Elmagyarázta a többieknek, hogy képtelenség kinyitni az ajtót, ahol a Volatialkali iffisterya rejtőzik, és hogy nem tud semmit tenni a bűz ellen.
- Majd az amycák elintézik - volt a bizakodó reakció.
A hajó leereszkedett a csempeszerű felületre. Huszonkét év elteltével az Endavour szilárd anyagot fogott.
Így közelebbről még misztikusabb volt az amycák hajója. Mostanra teljes bizonyságot szereztek a felől, hogy a hajón városokat is létesítettek. Sőt egy girbegurba, kampós vidéken egy hatalmas piramis emelkedett a magasba.
Az emberektől néhányszáz méterre az amycák hajójának fala hullámzani kezdett, s hat lény lépett ki a nyíláson, ami ott képződött.
Az Endavourban lapuló négy humanoid dübörgő szívekkel, kétszázra szökött pulzussal, görcsös gyomorral várt a trapéz ablak rejtekében.
- Huszonkét évünk volt készülni a találkozásra… - rebegte valamelyikük - de… azért ez mégsem mindennapi. - Az egetrengető izgalom pedig savanyú gyomortartalmat zöttyentett vissza, ami szerencsére az erre a célra kialakított edényben landolt.
Az amycák hat, hegyes végű lábbal topogtak a hajó felé. Mint hat idegenforma pók… Üveges, fehér testük volt, kezekként pedig a lábukhoz hasonló sok-sok dárdaféle alkalmatosság csüngött. Egy perverz tudat valahogy még képes lett volna egy embert beleerőszakolni az amyca testébe, ezzel magyarázva, hogy annyira mégsem különböznek a földi fajoktól. Ám a nyak környékén ez a filozófia csődöt mondott. Ott nem következett fej, csupán valami lapos, tömlőkkel telelyuggatott kezdemény.
Az amycák megálltak a hajótól ötven méterre. Az a lény, aki az élen állt, felemelte egyik dárdaszerű kezét. Az nyúlni kezdett. Egyre hosszabb és hosszabb lett, míg el nem érte a hajót. Ott lyukat fúrt magának. Megszűnt merev dárdának lenni, sokkal inkább kocsonyás óriásgilisztának mutatkozott. Folyosókon osont végig a kar, majd pedig berontott a pilótafülkébe. A négy ember hatalmasra nőtt szemgolyókkal vizslatta az amycákat, így nem vettek tudomást a hátuk mögött sompolygó végtagról. Az óriásgiliszta közeledett, s már csak néhány centiméter választotta el Stan kapitány fejétől, ám az egy esetleges hatodik érzékre hagyatkozva ijedten fordított hátraarcot az üvegnek.
Nem kellett volna. Így egyenesen a gilisztába bámult, ami erősen nekiugrott arcának. Mint földi vizeknél, úgy csobbant, majd terült szét a kivonat Stan kapitány képén. A giliszta eközben három másik részre szakadt, és a műveletet ugyanígy elvégezte a maradék űrvándoron.
Percekkel később az emberek sokkos állapotukból kissé ocsúdva néztek körül. Mind a négyen lebegtek. A pép, és a giliszta még az arcukon volt. Az amyca, akinek a végtagja volt a szóban forgó undormány, méltóságteli léptekkel kopogott egy hatalmas folyosóban. Szolgaként hurcolta maga után a négy embert.
- Mi ez? - gondolta Stan kapitány.
- Nem tudom, de nagyon nem tetszik… - morogta gondolatban Trombon. Ijedten néztek össze. Hallották egymás észjárását!
- Ez fantasztikus… - susogta Jonathan, majd pedig dörzsölgetni kezdte halántékát, mintha félne a túlzott nyitottságtól.
- Hahó Schatzing… Legalább gondolatban ne magázz - gondolta Stan kapitány.
Ám a biológus nem válaszolt. Szeme pedig nyitva volt, és értetlenül pásztázta társait, akik most már gesztikulálva próbáltak üzenni neki. Schatzing értetlenül emelte fel karjait.
- Nem hall minket - jött a kapitány gondolata. - Ez különös…
Az amyca serényen kopogott a sárgásan derengő folyosókban, vastag gilisztája összetekert köpenyként lebegett mögötte, rajta a négy emberrel.
- Hova megyünk? És hogyhogy kapunk levegőt ebben a vacakban? - jött Jonathan gondolata.
Stan kapitány gondolkodni kezdett a dolgon, ami nem volt könnyű feladat, lévén a többiekkel egy tudatot alkotott, azok mindig beleszóltak dolgába.
- Várjatok már… Csak annyit akartam, hogy szerintem nem is lélegzünk. Nem működik a tüdőnk… Ez magyarázat arra, hogy miért fogadtak minket ilyen szívélyesen… Nem akarták, hogy az ammónia végezzen velünk.
- Ez nem jól van így - zsörtölődött Trombon. - Aki nem lélegzik, az halott!
Nem folytatódhatott a különös eszmecsere, mert az egyik folyosó végén háromszögletű kapu várta őket, mely mikor kinyílt, hatalmas fényözönnel köszöntötte őket.
Az amyca megfordult, gilisztás keze besomfordált a fény forrásába. A négy ember pedig kényszer kelletlen belépett a halál kapuján.

A hatalmas ajtó nyikkanás nélkül csukódott vissza helyére.
Kör alakú, szürkés teremben találták magukat. Arcukról, mintha víz pergett volna le, a nyálkás anyag elszivárgott. Egy emberként kaptak levegőért, egy emberként fuldokoltak.
A padlón fetrengtek, köhögtek, de a roham hamarosan múlni kezdett, csak maró érzet maradt hátra torkukban.
- Mégg éppp idejébben… dúsítotottuk a leveggőt ogzigénnel… - csörgött egy hang valamelyik sarokból.
Az emberek undorodva tekintettek a közeledő amycára. Hihetetlenül visszataszító volt az a lapos fejkezdemény, ami a fehér törzsből domborodott fel. Nyálkás, barna tömlők fújtattak rajta.
- Tűnj el innen ocsmány féreg! - rikoltotta Trombon.
- De baráttom… hol marrrad a kultturált találkozzó? - recsegte az amyca.
- Akkor lőttek az egésznek, amikor felrobbantották a társainkat!
Az amyca megremegett.
- Nnem bánttunk issmertetlen fajjokat. Ssoha.
- Akkor azok mire vannak? - mutatott a terem közepére Trombon. A másik három űrutazó is arra tekintett, és megdermedtek a látványtól.
Leginkább az Endavour hibernációs kamrájára emlékeztetett. Ott is hasonló fekvő alkotmányokat használtak. Ezek itt viszont szürke színben pislákoltak, és nyálkásak voltak. A négyből három képződmény fölött száz fémes cső csüngött le, végük hegyesen csillogott. A negyedik, melyhez nem tartozott ilyen bizarr szerszám, egy zselatinszerű képződményre nézett, ami a szemközti falon hullámzott.
- Nem úgy tűnik, mintha teázgatásra lenne kitalálva.
- Nnnem tttudom hhoggy mmmiaz a ttea… ccsak azzt, hhogy a megegyezéssbenn benne volttt, hogy kivvizsgálhatunkk titteket.
- Ez viszont igaz - zümmögte Stan kapitány Trombon fülébe.
- Éss mi isss állljukk szavvunkkatt. Helyettt kapttok egy holddunkkon, hogy életettekk végétt ottt tölttsétek lle. Csakk fogglaljattok helyettt, és engeddjétttek, hogy betttekintttsünk azz agggyatokokba.
- Az agyunkba? Ez mit takar?
- Ppontossan aztt amitt halllottáll.
A négy alak visszakozott… Sehogy sem kívánkoztak eleget tenni a megállapodásnak.
- Meddig tart a vizsgálódás? - nyögdécselte Jonathan.
- Ó… iggazánn nemm sokkáig.
- Helyes… fájni fog? - jött a következő kérdése, miközben újra meg újra a hegyes csövekre sandított.
Az amyca nem válaszolt, csupán felemelte egyik dárdáját a sok közül, ás miután kellő hosszúságúra megnövesztette, megkocogtatta a padlót. Látható rezgés futott végig a földön, és szaladt a négy nyugágyba.
- Sszorrrít az iddő… Kezzdjük…
Az emberek ha tehették volna, nem fekszenek bele a szerkezetekbe. Viszont nem volt alkalmuk dönteni. Láthatatlan erő rántotta őket a magasba, és hajította a kísérlet helyére.
- Várjon!!! - fröcsögte Trombon, miközben süllyedni kezdett a nyálkában. - Várjon!!!
- Engedjenek ki!!! Engedjenek ki!!! - üvöltötte Stan kapitány. - Engedjenek ki…
A kapitány miközben egyre süllyedt a nyálkás ágyban, eszeveszett hisztériát csapott. Szeme idétlenül pörgött gödrében, természetellenesen sok nyál zuhogott szájából. - Kérem ne!!! Ne csinálják ezt!!! - bömbölte.
Schatzing kivételével a három férfi reménytelen, keserves jelenetet rendezett, miközben próbáltak ellenállni az egyre szilárduló anyagnak.
- Kérem!!! - ordította Jonathan. - Engedjenek haza!!! Engedjenek el innen!!! Nem… kapok… levegőt… - zokogta, mikor a nyálka olyannyira megkeményedett teste körül, hogy már nem volt képes lélegezni. Csak a feje maradt kinn. - HAZA AKAROK MENNI!!! - vonyította, ez után egyre halkuló hangon hozzátette: Mama… nem akartam… Hiányzol mama…
A három eszét vesztett ember lassan megenyhült. Szájukon apró rés nyílt, szemük hatalmasra nagyolva függött a semmin.
- Meghaltak? - kérdezte Schatzing talán higgadtabban, mint azt szerette volna.
- Nnem.
Schatzing bár tudta, hogy itt élete hamarosan véget ér, mégsem fogadta a halált olyan rémülten, mint társai. Az ő nyálkája nem szorította mellkasát, továbbra is képes volt lélegezni. Fekhelye fölött nem voltak csövek, ezért még kevesebb oka volt aggodalomra. Egyedül barátai reakciója volt az, ami őt is pánikrohamra készthette volna. Vele szemben a hatalmas zselatinszerű fal hullámzott.
A csövek lassan ereszkedtek. Mikor elérték az eszméletlen koponyákat, apró fémkarok bukkantak elő, mik egyetlen mozdulattal eltávolították a három frizurát. Más fémkarok hozzáláttak a bőr, illetve a hús felszabdalásához. A legbonyolultabb folyamat az volt, mikor ezek a szerkentyűk a varratok mentén szétszedték a csontokat. Schatzing lehányta saját nyálkáját, mikor meglátta a három csupasz agyat. Volt olyan fémes cső, ami beleszelt a tekervényekbe, míg mások nanométerekre lebegtek azok fölött.
- Mire készülnek? - rebegte félholtan Schatzing. - És mit akarnak velem?
- Tte majdd másrrra kelllessz… Mosst annnyitt kelll tennned, hhogy vvéggig nnézzed azz élettüket…
- Micsoda?
A folyékony fal rángani kezdett, majd kivilágosodott. Ebben a pillanatban Trombon keservesen felnyögött.
- Trombon lesz a neve…
- Na ne! Minden elsőszülött eddig Trombon volt… Drágám kérlek…
- Trombon ha mondom!

A falon egy töpörödött férfi, és egy magas nő vált láthatóvá. Körülöttük széles aura ragyogott.
Ebben a pillanatban, ugyanezen a falon, bár egy kicsit odébb, valami villogni kezdett. Egy csillag volt. Rajta ez állt:Hideg van. Kik ezek?
És Schatzing hosszú éveken keresztül kísérte figyelemmel Trombon életét. Látott minden apró rezzenést, amit Trombon valaha átélt, s közben a megjegyzések, amiket akkor gondolt, folyamatosan érkeztek. Ahogy cseperedett, megszűnt látni az aurát, és megszűnt beszélni az élőlények közös nyelvét. Sok esztendő szállt tova; Trombon nagycsoportba ment, majd iskolába. Fáradságos idők után leérettségizett, az egyetemen pedig tanársegéd volt. Aztán ismerős képek villantak föl, olyan jelenetek, melyben már Schatzing is jelen volt. A hajón tartózkodtak. Ezeket a részeket huszonkét évig kísérte figyelemmel.
Elérkeztek az amycákhoz… A vastag giliszta hurcolta őket folyosókról folyosókra. Schatzing pedig megértette, hogy akkor miért hadonásztak neki oly hevesen.
- Nem hall minket. Ez különös.
Az utolsó kép, amit Trombon rögzített, az Jonathan gyászos alakja volt.
A képernyő elsötétült.
Hozzávetőlegesen negyven éve nyugodott már a nyálkás képződményben. Ez alatt egyszer sem volt éhes, és semmi olyan dolgot nem igényelt, amit korábban. Még csak nem is öregedett. Az amycákat pedig próbálta nem is észrevenni. Mert hogy közben többen megjelentek, akiket az első lény csak úgy hívott: Vezérek. Egyedül a végtelen félelem volt az, ami emésztette. De igazándiból azt sem tudta, hogy most már mitől fél… Csak félt.
A következő Jonathan volt. Az ő élete nem volt olyan gördülékeny, mint Tromboné. Körülötte majdnem minden családtagja idő előtt elhalálozott. Olyan helyen nevelkedett, ahol nem igazán tanúsítottak szimpátiát iránta, mivelhogy bőre fekete volt. És az élet talán túl sokszor, igazságtalan volt vele. Különös módon ő pedig mindig megpróbált mosolyogni. S nem vágyott másra, csak egy eldugott zugra, ahol Bibliát olvasgathatott. Jonathan sokat járt templomba, s mindig hordott magánál Bibliát. Csillagásznak készült, mert szerinte oly sok a véletlen a Világ alakulásában, hogy biztosan kell lennie egy mindennél feljebb való, végtelen alkotóerőnek. S bár csak édesanyja maradt neki, végül ő volt az, aki elhagyta őt.
Az űrutazásról nem beszélhetett neki, mert ez szigorúan titkos ügy volt. Így el kellett hitetni, drága, hőn szeretet édesanyjával hogy meghal. Mikor utoljára látták egymást, olyan beszélgetést ajándékoztak egymásnak, melyet a világ összes embere megirigyelhetett volna. Nem békülés volt ez, hiszen nem haragudtak egymásra. Búcsú volt. S köszönet… Az életért…
- Hova is mész fiam? Haj… kihagy már az agyam, tudod jól!
Jonathan a lassan beálló éjszakában édesanyjára nézett, onnan pedig fel az égbe…
- A csillagokba Mama… A csillagokba…

Igaz nem látszódott a képernyőn, de tény volt, hogy Jonathan édesanyja néhány nappal ezután levelet kapott, melyben sajnálattal adták tudtára, hogy fia életét vesztette az Atlanti-óceánon.
Schatzing közel ötven évig leste Jonathan minden mozzanatát. És a képernyő sok idő után újból elsötétült.
Stan kapitány maradt hátra. Schatzing leginkább végzet volna saját magával, most hogy két embertársának magánélete szőnyegként tekeredett ki előtte. Gonosznak, visszataszítónak érezte magát. A három emberből pedig Stan kapitány állt hozzá a legközelebb. Az ő hátterével nem akart szembesülni. Ám csakhamar ez is bekövetkezett. A képernyő kivilágosodott, és Schatzing hatvanegy évet nézett végig.
És bár ne kellett volna… Mélységesen csalódott Stan kapitányban. Az közel sem olyan arcát mutatta közeli rokonai között, mint azt a hajón tette velük. Vagy talán pont azért volt oly enyhe, mert megbánta földi tetteit. Megbánhatta, hogy folyamatosan ütlegelte feleségét. Hogy gyerekeiről tudomást sem vett. A magába fojtott indulatok, melyek egy idő után vulkánkitörésként zúzták szét környezetét. Egy idő után pedig Schatzing elvesztette abba vetett hitét, miszerint a kapitány megbánást tanúsított. Mert a földön is úgy viselkedett a kívülállókhoz, mint a fedélzet többi tagjához. Kedves volt más emberekhez. Engedékeny. Segítőkész. Az ismerősei megbólogatták, mikor arról volt szó, hogy Stan milyen jó ember. Mikor pedig hazament, kitört a pokol. És persze úgy gondolta, hogy minden, amit tesz, az úgy volt helyén való. Fel sem merült benne, hogy esetleg benne van a hiba. Boldogan hagyta ott földi családját, még arról sem világosította fel őket, hogy hová tart. Egy nap kilépett az ajtón, és a bölcs, kedves Stan kapitányként foglalt helyet az Endavouron.
- Vajon nem kifogásolják-e az amycák a beérkező objektumot?
- Nagyon remélem, hogy nem. Különben lőttek az egész életünknek. - Stan kapitány nevetett.

És ez a kacaj most sátáni vigyornak tetszett.
Egy idő után a kép feketére váltott.
Százhatvanhat év telt el, a nyálka pedig hirtelen lazulni kezdett Schatzingon. A férfi kizuttyant a jéghideg padlóra. Félt… Nagyon félt.
Aztán olyan dolog történt, amire a legkevésbé számított… Megöregedett. Csak feküdt a földön, magzatpózban vacogva, és haja hirtelen növésnek és őszülésnek indult, gerince meghajlott, és töpörödni kezdett. Látása romlott, és teste megaszott; fogai kihullottak. Memóriája halványult. Körmei természetellenes hosszúságúra nyúltak, s sárgára színeződtek.
Teste százhatvanhat évet igyekezett bepótolni.
Az öregember félholtan terpeszkedett a földön. Nyammogott valamit, és szőrszálakat köpködött föl.
Az amycák heves, csattogó beszédüket folytatták. Valamelyik idegen a kuporgó alakhoz sietett, és emberi kezeket formálva dárdáiból, felemelte azt.
A három megkínzott ember körül a nyálka felpuhult, és Schatzinghoz hasonlóan kifolytak a fekvő alkalmatosságokból. Szemüktől fölfelé hiányzott koponyájuk. A testek rángani kezdtek, a szájakból és fülekből két évszázados vér ömlött a padlóra. Meghaltak.
Schatzingot egy lebegő székforma tárgyba helyezték. Ruhájától megcsupaszították, s valami lepedőfélével csavarták be a ráncos embert.
- A… barátaim testét… hozzátok… a barátaim testét. Legyenek velem…
A lebegő szék három amyca kíséretében (kik a halott ábrázatokat cipelték) elhagyta a termet. Gyors tempóban haladtak, sárgás folyosók váltották egymást, és Schatzing szemében úgy tűnt, nem is ő, hanem a folyosók azok, mik sebes léptekkel mozogtak.
A három amyca megállt egy háromszögletű kapu árnyékában, és Schatzing széke sem mozdult többet. A kapu feltárult, és a lények undok mozdulattal hajították be a testeket, majd Schatzing járműve is besomfordált.
A kapu bezárult, az amycák távoztak. Félhomály uralkodott a teremben. Valahogy furcsán ismerősnek tűnt a környék. Kör alakú volt. És teljesen üres. Schatzinggal szemben egy hatalmas ovális ablak pislákolt a világba.
A Csarnok!
Schatzing épp elég öreg volt már az ilyen fordulatokhoz, szíve majdnem átszakította bordáit. Teljesen ledöbbent. Abban a tudatban élt, hogy a Csarnok felrobbant százhatvanhat éve. De hát akkor… mi történt? Akkor Harkennék sem haltak meg. Vagyis mostanra már biztosan meghaltak… de a dolgok nem úgy történtek, ahogy azt az amycák elhitették velük. Mert biztos, hogy az ő kezük van a dologban. A legnagyobb kérdés az volt, hogy miért hurcolták ide őt? Hogy még jobban megkínozzák a lelkét? Fájó emlékek újabb sorát zúdítsák rá. Épp eleget szenvedett már. Öreg volt, s már csak a halált vágyta…
Túlságosan is félelmetes gondolat szakította félbe sajnálkozását. Eszébe jutott, hogy százhatvanhat éve nem evett semmit… Nagyon éhes volt.
A lebegő székből halott társaira esett pillantása. Nem - gondolta, - ezt ne!
- Szervusz Schatzing… - szólt egy ismerős hang. - Hogy vagy? Fáradtnak tűnsz.
- Ki az?! Hol bujkálsz pokolfajzat?
- Én volnék a pokolfajzat? - sistergett negédesen a hang. - Gondolkozz el egy kicsit.
- Mutasd magad!
Egy emberalak mozdult a homályban. Az öreg Schatzinghoz közelített, amaz pedig fenyegetően emelte fel fonnyadt kezeit.
Aztán Schatzing visszaejtette végtagját. Szája néma szavakat formált.
- Hogyan…
- A Kísérlet… A csodás Kísérlet, melyeket már ősatyáink előkészítettek nekünk… Most bevégeztetik.
- Mit beszélsz?! - Schatzing lebegő székében egy szemmagasságban volt a férfival. Az újságíró fagyos megjelenése semmit sem változott a hosszú idő alatt. Ugyanolyan pimasz, hideg, és fiatal volt, mint másfél évszázada.
- Nem vagyok ember Schatzing… - Szeme élesen felvillant. - Hát nem érted? Az igazi újságíró akkor meghalt, mikor belépett a raktárszobába, hogy utoljára feljegyzéseket készítsen a dobozról, és tartalmáról. Nem az a csodálatos matéria bűzlött odabenn… Hanem az újságíró halott teste. Én öltem meg… Én voltam a Volatialkali iffisterya.
Schatzing döbbenten hápogott, szívét markolászta.
- A Vezérek a Föld légterébe küldtek… Én voltam az egyetlen, aki megfelelt nekik azok közül, kik az Anya méhéből származtak. Az emberek rám találtak. A hajón felvettem a halott újságíró testének, s lelkének alakját, vállalkoztam a Csarnok-küldetésre. S látom tudni akarod mi történt igazán, hát elmondom. A Csarnok nem robbant fel. Oly megadóan hagyatkoztok a bal agyfélteke használatára, hogy nem látjátok a dolgok mögött rejlő csodákat. Egy egyszerű optikai csalódás részesei voltatok. Harkenn nem tudott a történtekről, szívében békével közelített a bolygónkra. Itt pedig felfedtem magam előtte, de nem tehetett semmit, mert itt a mi törvényeink szerint kell létezni. Harkenn volt a kísérlet első része. Egyszerű biológiai kölcsönhatást hevítettünk testébe. Megöltük.
Mielőtt meghalt, lenyomatot vettünk a lelkéből. A Kísérlet lényege az volt, hogy kiderítsük, vajon mi történik a testefogyott lélekkel. Vajon újjá születik bolygónkon… Megvizsgáltuk az Anya új magzatjait. De hasonló léleklenyomatot nem találtunk közöttük. Ez egy dologra engedett következtetni: Harkenn rossz ember volt.
- Harkenn nem volt rossz ember! Az egyik legbecsületesebb, és tisztelettudóbb azok közül, akiket ismertem… - rekegte az öregember.
- Hidd el, hogy Harkenn rossz ember volt… Különben a léleklenyomat pozitívat mutatott volna a gyermekek vizsgálatakor.
- Nem értem honnan gondoljátok, hogy egy elhalálozott ember bármilyen módon megszülethetne a ti… bolygótokon. Miért kéne? Ti nem vagytok más, csak egy intelligens faj a bizonyára nagyon sok közül. Hogy jött az az őrült ötlet, hogy a halott ember lelke amyca ként fog újjá születni!?
- Csak a jó emberek születhetnek meg újra amycáknak. Olyanok esetleg, mint te.
- MIRŐL BESZÉLSZ!? - ordította az öreg Schatzing.
- Barátom… sok-sok évezrede már, hogy népem egy bizonyos helyet kutatott. Népem nem élhetett abban a tudatban, hogy mikor egy - ahogy ti mondjátok - amyca szervezetének működés leáll, akkor a lélek is megszűnik. Kutatni kezdtük hát a helyet, ahová a megboldogult tagjaink keveredhettek. Pompás környékek lebegtek elméink előtt. Helyek, ahol boldogság és béke, és egyetértés uralkodik. De volt egy bökkenő… Mért kellene az amyca lelkének ilyen helyre emelkednie, ha életében nem követett hasonló nézeteket. Akkor nyilván nem fog a boldogság kapuján átlépni. Kutatásaink elferdültek, már nem az Igaz Világot kutattuk, hanem azt a helyet, ahová gonosz társaink (mert belőlük van a legtöbb) lelke leszáll. Ez egyfajta alvilág, a ti nyelveteken Pokolnak hívjátok. Fel akartuk szabadítani a Pokolt, mert a legelső Vezér ránk hagyta ezt… És ő mégiscsak isteni uralkodó volt…
A lényeg, hogy a rossz ember, azaz Harkenn szelleme nem tért vissza köreinkbe, gyanúnk majdnem teljes bizonyságot nyert.
Megtaláltuk a Poklot; a neve pedig Földbolygó…
Schatzing lebegő széke felfordult, és az öregember kiesett belőle.
- Nem… - suttogta a földön kuporogva - Mért beszélsz ilyeneket?
- Mert nagy valószínűséggel ez az igazság.
- Úgy vállalom a létet a Pokolban, minthogy visszakerüljek Amycumba amycaként!
A homályba burkolózó újságíró-másolat sötét szeme élesen, megvetően csillant fel.
- Áruló - mondta végül. - Végignézettük veled, a többi ember életét, hogy lássuk vajon más képet kapsz-e a Világról a hosszú évek folyamán. Folyamatosan vizsgálat alatt álltál, s tudtuk, hogy megmaradtál jó embernek. És nézzenek oda, elárulsz minket… Megtagadod az eredeti világodat, s inkább bűnösként élnél tovább a Pokolban.
- Nem olyan rossz hely az - nyögte az öreg Schatzing, aki egyre éhesebb lett, s a hallottak miatt olyan áldott áldatlan extázisba zuhant, melyből többet nem szabadulhatott. Szeme vörösen izzott fel, hangja pedig eltorzult. Egy fiatalember erejével pattant fel a Csarnok kövezetéről, a takaró pedig lehullott, csupaszon állt az amyca előtt.
- Vigyázz mit beszélsz kicsiny lény… - zúgta mordul, s a vörös izzás erősödni kezdett szemében. Ősz haja pirosodásnak indult, arca még inkább eltorzult. Félelmetes, dühtől fortyogó ördögi ábrázatot öltött. Körmei elfeketedtek, testén pedig mindenütt zöld erek duzzadtak fel.
Az amyca halálra dermedten hátrált, és Schatzing teste egyre csak torzult, mikor is már semmi emberi nem volt benne. Az amyca halálsikolya körbejárta a Csarnokot, a lény pedig eszeveszetten püfölni kezdte a falat. Nem menekülhetett Schatzing tekintetétől. Még akkor is a tüzes szemek szúrták-döfték testét s lelkét egyaránt, mikor hátát mutatta a férfiszörnynek.
Az amyca levegőért kapkodott, ám mostanra már túl sok oxigén uralkodott a környéken, és fuldokolni kezdett. Oly sokáig volt ebben a testben, hogy már azt sem tudta, hogy kell igazi amycává változni.
- Hagyj békén! Tűnj el! Vidd el a tüzes szemeket!
Schatzing ördögi kacaja még az ovális üveget is megrepesztette.
- Mondd el a társaidnak, hogy a Pokol nem igényli a felszabadulást! Majd mikor a Magasság leszáll trónjáról, hogy rendezzük ügyeinket, akkor rendeltetett helyére kerül idő és tér. De addig ne háborgasd a Poklot!
Az embertestbe költözött amyca a földre esett, a három űrvándor testén terült el.
- Ott sem, és itt sem tudtok ellenszegülni, mert a Föld alkirálya én vagyok! Királyoknak pedig nem osztanak észt!
És én mindig ott leszek mindenütt… Minden sarkon… Minden érintésben, ami nem magasabb síkokból fakad majd. Igyekszek majd barátok, sőt, hat tehetem, testvérek szeméből visszanézni amycára és kárhozottra. És nem tudtok végezni velem, s birodalmammal, mert új emberként mindig itt leszek. Egyszerre mindenhol a Földön, s Amycumon.
Az amyca holtan rogyott össze, és az Ördög Schatzing testében döngő futásnak eredt. A megrepedt ovális ablakot célozta meg. Néhány méter választotta el az üvegtől, ekkor felugrott, és testével áttörte az ablakot.
Csontrepesztő ammóniaáramlat zúgott az amycumi éjszakában. Schatzing teste idétlen szögben csapódott az amycák anyahajójának egy alteraszára. Nyakát szegte, bár már zuhanás közben meghalt.
- Gyorsan… míg nem késő - kiáltotta egy vezéramyca. - A lenyomatkezelőt! Gyorsan!
Két Vezér termett a holttest mellé, az egyik hurkolt végű pálcát tartott kezében.
Schatzing meztelen testéből fekete árnyék szállt fel lassan. A Vezér, aki a tárgyat tartotta, most felemelte a pálcát, és háromszor végighúzta a ráérősen emelkedő árnyékon.
- Megvan a lenyomat.

Néhány amycumi nap elteltével, a Vezérek együtt állták körbe az éppen szülni készülő Anyát.
Örömteli vonyítás töltötte be a szobát, s a dagadt lény egyre csak zenélt, boldog sikolyhangján. Mikor kettérepedt, a Vezérek egy amyca ként lesték az új jövevényeket.
Az ezernyi vonagló ocsmányság helyett csupán három lepényszerű anyag mászkált az asztalon.
- Megvizsgáltuk a három léleklenyomatot Vezér - mondta egy rangon aluli amyca.
- Nos?
- Egyik sem egyezik. Még csak nem is hasonlóak.
- Reménytelen… Még szerencse, hogy visszamondtam a kérvényt, hogy alkalmazzák a lenyomatomat a Kísérletben - sziszegte a legnagyobb Vezér.
- Akkor most mi lesz?
- Úgy tűnik még sem találtuk meg amit kerestünk… A kutatást persze folytatjuk. A Föld kilőve. Ennél rosszabb helyzetünk már nem is lehetne.
- Csak ha valami ocsmány, oszló emberi maradványokból felhúzott vörösben izzó Pokol venne körül - gondolta az egyik lepény.
Odakint tombolt az Univerzum, s talán a kelleténél több csillag ragyogott.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2007-12-02 10:26 Aures

Aures képe

Tök jó, hogy megajándékoztak egy négyessel, de akkor kaphatnék rá egy indokot/kritikát attól aki küldte? Vagy véletlen volt? :)
_______________
Behunyom a szemem, mert látni akarok.

v, 2007-12-02 10:36 Blade

Blade képe

Nem a szerkesztők voltak. Bárki értékelhet.

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

v, 2007-12-02 11:35 Aures

Aures képe

Azt tudom,
csak azt nem, hogy az adakozó mért négyest adott. Lehetne hármas, kettes, sőt talán ötös (legvadabb álmaimban ugye).
Bár ha nincs különösebb indok, akkor gondolom úgy kell értelmeznem, ennyire tetszett neki. :)
_______________
Behunyom a szemem, mert látni akarok.

v, 2007-12-02 12:00 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Értékelje az, aki a pontot is adta :)
A mi véleményünket egyszerre közöljük, miután elolvastuk az összes pályaművet :)

h, 2007-12-03 13:22 SzabadMedve

SzabadMedve képe

Aures!
Még nem olvastam el a novellád (rajta vagyok az ügyön!), de az elején rögvest megakadt a szemem egy apróságon:

"/66. Lucius pápa kinyilatkoztatása, Róma, a Fiú 2266. éve/"
Inkább LXVI. Lucius pápa . Plusz, ha utánaszámolsz a következő kétszázhatvan évben kevés az esély arra, hogy eljussunk egy ilyen nevű egyházfőig, mert ha átlag ötéves ciklusokkal számolunk (márpedig ez rövid időtartam), és innentől mindegyik pápa megrögzötten a Lucius nevet veszi fel, akkor is csak LV. Lucius lesz a soron következő.

h, 2007-12-03 19:01 Bloody Dora

Bloody Dora képe

És ha a soronkövetkező pápákat mind megölik pár napon belül? (Jó, akkor meg biztosan azt hiszik, a névben van a hiba, az a rossz ómen, és megváltoztatják.)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

h, 2007-12-03 21:42 Aures

Aures képe

Oké, erre én is gondoltam. :D
De hát a hatvanhat az olyan ördögi ugye. ;>
Hunyjunk szemet fölötte, a többit megölték, és nem gondolták, hogy rossz ómen lenne. :) Elvégre babona, és az egyház nem fogékony az ilyenekre. (Sőt meg akarták mutatni, hogy csakazértis Lucius marad a többi. A hatvanhatodiknál megunták.)
De a név igazi.
És képzeljétek: 253-ban lett pápa,
És mikor halt meg?
254-ben!!!
Ezután még asszem négy Lucius következett.
Nyugodtan beleerőszakolhatjuk a hatvanhatost. :)
Viszont tényleg jobb lett volna római számokkal. Most pedig már nemigen nyúlkálhatok az anyagba.

(Ja és SzabadMedve, kíváncsian várom véleményed! Légy egyszerre kegyetlen, és kegyes. Mostanra már sok dolgot átírnék a novellában. Találtam egykét cuccot... hmmm... lehet, hogy nem kellett volna.)
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

cs, 2007-12-06 14:41 Rén

Rén képe

Szerintem ha megölték volna a pápákat pár napon belül, akkor ez tett volna akkora hatást erre az Földre, hogy valamilyen szinten megjelenjen a novellában. Nomeg nem szoktak csak úgy heccből pápákat öldösni (nem is olyan könnyű), úgyhogy ehhez kellene egy magyarázat. Persze a pápák sorban halnak elmélet nem jelenik meg a novellában, úgyhogy mindegy is. De azért a tapasztalat azt mutatja, hogy a pápák öt évnél tovább szoktak hivatalban maradni.
Nekem mondjuk tetszene egy olyan egyházreform (mármint egy olyan novella, amiben megjelenik egy ilyen felvetés), amiben elhatározzák, pápákat öt évre, legfeljebb kétszer lehet megválasztani...:D
Menne a kampány, az tuti 8)

___

Szólj rám, ha trandoshan énekelek...

cs, 2007-12-06 14:56 Rén

Rén képe

Aures, te egyébként tudsz/tanulsz latinul? Mert ha igen, akkor: az Amycum és Amyca szavak milyen kapcsolatban állnak egymással?
Hogy ne legyen titok, miért kérdem: ha az amyca nőnemű szó, az nem logikus - az amycák nem csak nők, vagyis az anyán kívül nem igazán jelennek meg nemek. Ha pedig az amycum semleges nemű szó többes száma, akkor az "amycák" kifejezés ugyanúgy helytelen, mint a "médiák", mert eleve többes szám. Ahogy Kornya Zsolt írta egy régi Shadowrun-kritikában: ez olyan, mintha azt mondaná valaki, hogy "harmóniákok". (Azt elnézem írói szabadságnak, hogy az "amicus, amici m" szónak nincs tudomásom szerint semlegesnemű, vagy ilyenformán melléknevesített alakja - nem az i/y cserére gondolok, hanem az "-um" végződésre.)
Ettől a hibától eltekintve nekem az amycum név tetszik - szimpatikus, hogy az emberek az első idegen fajt rögtön "barát" néven illetik. Ha pedig nem vagy latinos, akkor nyugodtan feledd el az előbi piszkálódást (bár szerintem sosem árt utánanézni az ilyen dolgoknak). Én azért maradnék az amycusok/amycumok megnevezésnél.
___

Szólj rám, ha trandoshan énekelek...

cs, 2007-12-06 19:14 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Most olvastam egy cikket, pont a "médiák" szó hibás voltáról: nem hibás. A magyar - helytelenül bár, de meghonosodott -használja a kettős többes számot. Mint pl. "operák". :)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

p, 2007-12-07 14:19 Rén

Rén képe

Szigorúan véve az "operák" is hibás, igen (opus, operis, n --> többes szám: opera)
Nyugodtan hallgathatunk egyébként Nádasdy Ádámra ebben a témában, aki szerint nincs nyelvi romlás és javulás, csak nyelvi változás, amit el kell fogadni, felesleges nyelvőrködni. Az ikes igéknek (jó ég, hogy kell ezt helyesen leírni?) elvben nincs az alanyi és tárgyas ragozása alakilag megkülönböztetve, mégis, annyi ideje és olyan elterjedten használjuk így őket (eszek egy csokit - elvben ez is helytelen, aztán mégis, hányszor mondtunk már ilyet), hogy felesleges törődni a folyamatos javítgatással. A médiák, operák és társaik esetében szerintem még nem jutottunk el erre a szintre, ezért tettem szóvá.
Hol, milyen cikket olvastál erről? Érdekel a dolog (ha már ezt tanulom...)

(érvényesítőkód: CULA - ez meg mit jelent?)

____________________________________
Szólj rám, ha trandoshan énekelek...

p, 2007-12-07 18:28 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Cula? Anyám mondja nekem. :) Vagyis kedveskedve néha. Amúgy "ócska ruhanemű, szennyes ruha, cókmók, hitvány embe, szajha, valakinek a szeretője." (Igen, utálom, ha hülye beceneveket kapok. Igazából ő a szennyes szinonímájaként érti rám, mert kiskoromban mindig bemásztam a szennyestartóba, és nem voltam hajlandó kijönni. Remélem ezért mondja mindig...)
Az ikes ragozásért én szoktam ölni. Tudom, csúnya dolog, de van ilyen.
A cikk az Indexről van, nem találom, a múltkor olvastam. Valami szerkesztői nyílt levél volt. A "médiák" szó kapcsán. Ott - talán épp Nádasdyt idézve? - írta az illető, hogy ez így nem helytelen, hanem igenis van létjogosultsága.
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

p, 2007-12-07 19:21 Rén

Rén képe

Ugye, hogy van olyan, ami egyszerűen csak szúrja az ember fülét/szemét/csőrét? Nekem a médiák ilyen...
Cula - minden nap tanul valamit az ember (pláne, ha jó pap, mert akkor holtig).
_____________________________________
Szólj rám, ha trandoshan énekelek...

p, 2007-12-07 19:42 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Ha nekromata, akkor meg még annál is tovább. :D
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

p, 2007-12-07 20:04 Rén

Rén képe

Ez elmenne simán egy fantasy közmondásnak :D
_____________________________________
Szólj rám, ha trandoshan énekelek...

p, 2007-12-07 21:27 Aures

Aures képe

Egy egész kis fórumot nyitottam a novellámmal. (Igaz, hogy totál más téma boncolgatásával :D)
Hagyjuk a pápát. Már belefájdult az agyam, írtam egy matek egyest is. (Igen, kenjük a pápára.:))
Ha lehet, átírnám huszonharmadikra, de gondolom már késő. Így nem lesz boldogság a világon. :)
Kiskori hülyeségem, hogy a kitalált földrészek, világok, -um végződést kapnak nálam. Lásd úgy öt év núlva...;) Öhm... izé...
Az a-val (amyca) pedig a világ női oldalát akartam hangsúlyozni. Sejtettem, hogy ezt majd meg kell magyaráznom. Nagy hatással volt rám Dan Brown regénye. És gondoltam, legyen hatással a jövő embereire is.
Kros ha említetted Anyát, akkor többé kevésbé átrágtad már magad az irományon. Mit gondolsz róla? Jó jó lehetne jobb is, meghát határidő és lustaság, de azért próbáltam...

_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

p, 2007-12-07 21:35 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Na, akkor utoljára: "valós fanatsy közmondás", én először Meneurtól (alias Misaerius, csak azóta nevet véltoztatott) hallottam. Életem meghatározó élménye volt. :)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

szo, 2007-12-08 15:01 SzabadMedve

SzabadMedve képe

No akkor visszatérve a novellához, jelentem elolvastam, több ízben is. Nekiálltam menet közben jegyzetelni és gyanítom, ha most minden benyomásomat ide önteném, abból olyan hosszú bejegyzés kerekedne, hogy senki nem olvasná el, tehát inkább elküldöm privátban.
Amit mindenképpen kiemelnék, hogy szerintem az amycák gondolkodása emberi (boldogság, béke, harmónia, menny-pokol... ) dacára csápos küllemüknek - egyszerűen azért, mert a szerző is ember. Viszont nagyon nehezen sikerült kihámoznom a sztoriból, hogy az amycák világnézetében ötvözted az emberi kinyilatkoztatásos (halál után a lélek mennybe vagy pokolra jut, és ott csücsül a végítéletig) és univerzalisztikus (halál után a lélek új testben cselekvőként lép fel) vallások lélekelképzelését. Remélem jól értelmezem, hogy az amyca világfölfogás hierarchikus felépítésű és háromosztatú (pokol-Amycum-menny), viszont ez oda-vissza átjárható a magaviselet tükrében (ergo, a pokolban és mennyben töltött idő eleve szabott, mint egy büntetés vagy nyaralás).

szo, 2007-12-08 15:32 Aures

Aures képe

Nem az amycák gondolkodása emberi, hanem az emberek gondolkodása hasonlít az idegen fajéra.
És jól sikerült értelmezned a Világban eltöltendő intervallumokat. Föl-le mozogsz, és persze rajtad áll hova jutsz.
Várom a privátot, örülök, hogy elolvastad. :)
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

cs, 2007-12-13 23:02 Aures

Aures képe

Dejó megkaptam! Elolvastam már korábban, de suli miatt nem tudtam még válaszolni.
Péntek este megteszem.:)
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.