A kósza

Cornelius kidugja a fejét a sarkon, majd ugyanolyan hirtelenséggel vissza is rántja. Félig felém fordul s halkan suttogja:
– Azt hiszem tiszta… – kicsit tétovázik, majd hozzáteszi: – Ha gondolod, akkor mehetünk.
Biccentek, majd megragadom az EK-433-as markolatát utána indulok. Óvatosan osonunk végig a szűk folyosón, közben szemünkkel hol fedezéket keresünk, hol az előttünk lévő sötétséget fürkésszük. A fegyvereink csövére szerelt lámpák életre keltik a környéket: ahogy a fény végigfut a mennyezetről lelógó kábeleken, árnyaik fekete indaként himbálódznak a rozsda lepte falakon. Éles padlólemezek meredeznek mindenfele, nagyon megnehezítik az előrehaladást. Minden fakónak, élettelenek tűnik; a gyomrom összerándul, a levegő áporodott szagától, mintha rozsda, por és valami azonosíthatatlan illat keveredne össze benne. A doki meg azt mondta, hogy emberi fogyasztásra alkalmas. Könnyen beszélt, ő a hajón maradt. Mégis talán a legrosszabb az a rövid, halk, morajlás, amit tíz-tizenöt másodpercenként hallunk, és valahonnan a bolygó mélyéből ered.
Egy T elágazáshoz érünk; a falhoz simulunk s pihenünk egy-két percet, közben fülelünk az esetleges árulkodó zörejek után. Már csak egy rövid séta és elérjük az űrhajó navigációs termét.
Cornelius ismét kihajol, de szerencsénkre megint nem lát semmit. Épp indulnánk tovább, mikor a csuklómra szerelt kommunikátor rezegni kezd: Mackenzie parancsnok hív minket. Elővigyázatosan körbenézek, majd a megérintem az eszközt és fogadom a hívást. Zöld színben ragyog fel a kijelző, beborítja fényével az arcomat. Megjelenik Mackenzie parancsnok fejének a holografikus mása:
– Jelentést!
– Három trekknyire vagyunk a céltól, uram! – válaszolom gépiesen. – Eddig nem ütköztünk ellenállásba.
– Rendben katona – nyugtázza. – De változik a terv. A kapitánnyal nemsokára bejutunk a hídra, így kell valaki, aki a hátunk védi! Ha megvannak az adatok, keressék meg a hármas egységet és induljanak ide hozzánk!
– Vettem uram!
A holografikus fej bólint, majd elsötétül a kijelző.
– Nagyszerű – csóválja a fejét Cornelius. – Rohanhatunk megint…
– Te akartál kalandot, nem?
Dünnyög valamit maga elé – talán káromkodik –, és újra kinéz.
– Menjünk – mondja és kilép a fal védelméből.
Velünk szemben van az étkezde, azon át kell vágnunk, hogy elérjük navigációs teremhez vezető folyosót. Míg Cornelius feltöri a biztonsági ajtózárat én az elágazásokat figyelem; sehol semmi mozgás, a morajláson le számítva minden csendes.
Hangosan sziszeg fel az étkezdeajtó, ahogy a régóta halott szelepek kitárjak előttünk. Cornelius lép be elsőként; én hátrálva követem, és csak amikor az ajtó újra bezárul, fordulok meg.
A terem jobb oldalán egy széles titánüveg választ el minket a külvilágtól, ennek köszönhetően félhomály teszi élesebbé a benti tárgyak kontúrját. Felborult asztalok, székek mindenfelé; a padlón tányérok, evőeszközök, megpenészedett ételmaradványok hevernek. Mintha az idő megfagyott volna, minden mozdulatlan és néma, még a morajlást sem hallani. Úgy érzem magam, akár egy turista valamelyik marsi múzeum kiállítótermében, amint a Nagy Világégés egyik jelenetét bámulja.
Átvágunk a termen, a másik kijárat felé, közben a színtelen világot vizslatom, s próbálom elképzelni az itt lezajló eseményeket, az ablak előtt azonban Cornelius megáll. Morog valamit, majd leguggol és ujjaival végigsimítja a padlót; miközben én kedvetlenül nekitámaszkodom az üvegnek. A sárgásbarna világ folyékony atmoszférájában meg-megvillanó kékes kisülések megbabonáznak, de egyben idegesítenek is. Sehol egy hegy, vagy egy domb: a sima felszínt furcsa redőzések tarkítják. Ember még sosem tette lábát ilyen bolygóra, és örülnöm is kellene, hogy az elsők között vagyok idegen földön. De valahogy nem ilyenre számítottam, mikor jelentkeztem erre a küldetésre.
Corneliushoz lépek, aki erre felém tartja a mutatóujját: a fekete védőkesztyűjén vöröslik valami.
– Látod ezt? Rozsda!
– És?
– A titán nem rozsdásodik – tagolja lassan, miközben felegyenesedik s ledörzsöli ujjáról a halott fémet. – Valami megbontotta a tiradoötvözet burkolatot... – A mennyezetet vizsgálja körbeforgatva a fejét. – És rengeteg titánium-karbid szabadult fel, de szerencsére az atmoszféra-szabályzók még működnek. Megtisztították a levegőt.
Egy részét, teszem hozzá magamban, ugyanis még ingerli a torkomat az anyag szúrós szaga.
– Ha nem így volna, elég lenne egy kis szikra és berobbanna az egész por – teszi hozzá.
Nem is időzünk itt tovább. Kilépünk a másik ajtón és magára hagyjuk az étkezdét.
Ismét egy romos folyosót keresztezünk: baloldalt alig ötvenméternyire elkanyarodik, jobbra pe-dig egy liftajtóban ér véget – a sárga, harántcsíkos jelekkel szegélyezett keret legalábbis ezt tudatja. A fordulón túl van navigációs terem.
Nekiindulunk, de alig teszek pár lépést Cornelius megtorpan előttem, olyan váratlanul, hogy kis híján feldöntöm. A baloldali folyosónyúlvány felé kapja a fegyvere csövét.
– Van ott valami! – súgja.
A lámpám fényével én is végigpásztázom a folyosót és épp látom még, amint valami becsúszik a sarkon, majd eltűnik a szemük elől. Izmaim megfeszülnek az adrenalintól.
– Mi volt az?
– Vissza az étkezdébe – int fejével Cornelius.
Egymást fedezzük, úgy húzódunk be a terembe. Miután újra bezáródik az ajtó, megköny-nyebbülést érzek. Az étkezdében nem láttunk semmi mozgást, egyelőre biztonságban tudhatjuk magunkat. Végignyalom a kiszáradt ajkaimat, s újra felteszem a nehéz kérdést:
– Mi a franc volt az? ¬– lassan újra úrrá leszek az érzelmeim felett, de szívverésem még mindig az eseményről árulkodik.
– Fogalmam sincs… De jelentsd a parancsnoknak! – Cornelius hangjában is idegességet érzek.
Bólintok, és fegyveremet kezem ügyében tartva aktíválom a csuklókommunikátorom. Az érintő képernyőn pillanatok alatt kiválasztom Mackenzie parancsnokot, majd a holokép nélküli opciót. Sárga villogás jelzi, hogy nem létesülhet kapcsolat, mert jelenleg leárnyékolt helyen vagyunk.
– A rohadt… – deaktiválom a készüléket. – Nem érem el. Takarva van a jelünk…
Cornelius szintén megpróbálja, de ő is hasonló eredményt kap.
– Csodás – morogja. – Kezdem megutálni ezt a helyet.
Együtt érzően bólogatok. Én már akkor rosszat sejtettem, amikor Mackenzie parancsnok az eligazításon bejelentette, hogy felfedeztünk egy bolygót. Itt a mélyűr, a semmi közepén. Persze nem értettük, hogy lehetséges ez. Elmagyarázta, hogy egy kószát találtunk; egy bolygót, ami valamikor kiszakadt a keringési pályájáról, s azóta vándorol az űrben.
De nem csak a bolygó volt fura, hanem ez az élettelen űrhajó is, amit rajta találtunk. Annyit sike-rült csupán kideríteni az érzékelőinknek, hogy annak az öt hajóból álló kötelék tagja, aminek mi is részei voltunk, és amelyek a mélyűr feltérképezése kapták célul. A kapitány pedig kisebb tanácskozás utána megparancsolta a leszállást és az átdokkolást.
Cuppogás és súrlódás hallatszik felülről, mintha valami nehéz test, vagy testek csúsznának végig a mennyezet mögötti csöveken. Végigpásztázzuk a plafont: lámpáink fényében csak az lehulló rozsdadara kavarog. Majd nyikorgás, ropogás, váltja fel a zajokat, akárcsak a hajó roppanna össze.
– Vissza a hídhoz! – utasít Cornelius. Igaza van. Felderítők vagyunk, találtunk valamit, ezt jelente-nünk kell. Nem a mi dolgunk a vizsgálódás.
Átrohanunk a termen. Már nem nyűgözz le a megdermedt világ, sem a sárgán izzó légkör látvá-nya. Most minden fenyegetőnek tűnik, idegennek, egy rémálomnak. Az évek során a szemtől-szembeni harchoz szoktam, emberek ellen. De ez egy új, ismeretlen dolog. És nem csak nekem.
Az ajtónál lelassítunk: fegyverünket rászegezzük, úgy közelítjük meg. Karizmaim megfájdultak, olyan görcsösen szorítom az EK-433-as markolatát. Idegen lényeket képzelek a túloldalra, csúszómászó szörnyeket, akik csak arra várnak, hogy kilépjünk az étkezdéből.
Mikor az érzékelők hatósugarába érünk ráérősen kinyílik előttünk az ajtó, úgy érzem percek telnek el, míg elénk tárul a már ismerős folyosó. Harcra készen lépünk ki. Mindkét oldal tiszta. Féloldalasan lépkedünk a szemközti járat felé, mikor valami megcsillan a jobboldalon. Fegyvereink csövét rászegezük, egymásmellé állunk. Résnyire kitárt liftajtó láttunk, emberi kiáltás száll felénk:
– Ne lőjetek! – majd még két lámpa fénye villan ránk.
– Inkább segítsetek kinyitni ezt a rohadt ajtót – szólal meg egy másik hang.
Egyikünk sem mozdul.
– Kik vagytok? Azonosítást kérek! – veti oda Cornelius.
– A hármas egység… Peterson, Koch és Martell – hadarja az, aki először szólalt meg.
Egymásra nézünk egy pillanatig: a hangjuk alapján valóban úgy hangzik, hogy a hármas egység az. Feléjük indulunk, ám alig teszünk pár lépést, már szét is nyílik a liftajtó. Sikerült hát átkötniük a vezetékeket.
– Kösz haver! – morogja felénk valamelyikük. – Megoldottuk!
– Mi történt? – kérdi Cornelius, nem törődik a csípős szavakkal.
Lámpáink végignyaldossák az izzadságtól fénylő arcokat: fáradt szemek csillannak felénk.
– A hatos irányelv… – nyögi ki végre Martell kissé szégyenlősen, majd segítségkérően a társaira néz.
– Láttunk valamilyen lényt – veszi át a szót Peterson. – Nem tudjuk mi volt, de nem is akartunk ott maradni, hogy megtudjuk… Azonnal visszavonultunk... Ez a rohadt lift meg elakadt.
– Mi is láttunk valamit – bólogatok megértően. – Jelenteni akartuk Mackenzienek, de nem értük el.
– Ja. Az öregnek mi sem tudtunk szólni… Se a hajónak. Senkinek sem.
Ostobának érzem magam, hogy nem próbáltam a hajó felé jelenteni. Gyorsan végig is tesztelem a frekvenciákat, ám mind néma.
– Hmm… Érdekes – mondja Cornelius miközben engem figyel.
– Ráadásul rohadt meleg volt lent – folytatja Peterson, aztán félre köp. – Nem igaz Koch?
– Aha. Majd megdöglött…
Koch hirtelen elnémulására felkapom a fejemet. Annyit látok csak, hogy egy masszaszerű, szürkésfehér valami, a lift gyomrából kibújva ráborul a szerencsétlen Kochra. A végtagjaimból elzsibbadnak a látványtól.
– BASSZA MEG! – ordítja Martell, és ahogy próbál félreugrani, elveszti egyensúlyát s a falnak csapódik.
Peterson is hátrál, ám közben célra tartja az EK-433-at.
– Ne lőjetek! – parancsolja Cornelius, de ő is a ravaszon tartja az ujjait. Gyors léptekkel elindul a lift felé, én meg utána.
Koch mozdulatlan testét már majdnem teljesen ellepte a masszalény, de egyikünk sem tudja, mit tegyen. A lámpafényben szemügyre veszem társunk fogva tartóját: első ránézésre úgy tűnik, hogy valamilyen kocsonyás anyag folyt rá Kochra, aminek az alsó vége valahol a liftben van. A szürkésfehér, áttetsző bőre alatt jól kivehető az áldozata testének körvonalai. Valami ilyesmit láttunk mi is nemrég becsúszni a fordulóba.
Végül Cornelius beleereszt egy rövid sorozatott a masszalénybe, ügyelve, hogy nehogy Kochot találja el. A lövedékek belehatolnak a nyálkás anyagba, ami erre rángatózni kezd s még mielőtt egy újabb sorozat csapódna bele, hirtelen visszahúzódik a liftbe. Peterson egyből odaugrik vezérlőpanelhez és rácsap: a felvonó ajtaja összezárul.
Martell letérdel Koch mellé majd megragadja a vállát, és a hátára fordítja. De abban a pillanatban fel kiállt:
– Mi a… – löki félre riadtan a testet.
Mi is megborzadunk a látványtól: Koch arcáról eltűnt a bőr és a hús nagy része, néhol már a koponyája is kilátszik.
A hajótest ekkor újból ropogni kezd, az étkezde felől pedig hangos zörgés hallatszik, mintha valami a berendezést dobálná odabent.
– Gyerünk a hídhoz! – utasít minket Cornelius. – Én megyek elől, Peterson zárja a sort! Na! Mire vártok még? Indulás!
Zavartan egymásra nézzük, majd a holtesetre. Tudjuk, hogy itt kell hagyni, még akkor is, ha talán sosem térhetünk vissza érte.
Nyugodj békében, Koch.
Nekilódulunk. Ismerős, hegekkel teli falakat hagyunk magunk mögött, a vadul cikázó lámpáink fényében a szétroncsolódott folyosó árnyai táncolnak. Az egyre erősödő szívverésem hangja elnyomja a morajlást is.
Egy kereszteződésben végre lelassítunk; behúzódunk, a fal mellé szusszanunk egy percet. A velünk szemközti ajtó mögött a pihenőhelyiség található, ha azon túljutunk, már csak egy–két kanyar és a hídnál vagyunk.
– Van ötleted, hogy mi vagy mik lehetek ezek? – súgom oda Corneliusnak.
– Fogalmam sincs… – rázza meg a fejét – De azt hiszem, magyarázatott ad a hajó állapotára.
– A rozsdára? – értetlenkedek.
– Igen. Egyből emészteni kezdte az áldozatát. Nincs állandósult alakja…
– Mint valami óriás amőba – csatlakozik Peterson.
– Pontosan! – helyesel Cornelius. – Valószínűleg mindenevő. Rendkívül erős lehet az emésztőnedve.
– Jó nagy szarban vagyunk – húzza el a száját Peterson. – Ide már a gyalogság kell, meg a plazma-fegyvereik.
– Többen is lehetnek? ¬¬– kérdem Corneliust.
– Lehetséges. Kevés információ áll rendelkezésünkre, de van egy elméletem…
– Jobb, ha indulunk – töri meg az elmélkedést Martell. – Jön valami felénk.
Cornelius bólint és feláll, ő indul elsőnek: kikémlel a védelem mögül, majd átrohan az ajtóhoz s int nekem: én a bejárat másik oldalához vetem magam. Ekkor megszólal Peterson fegyvere: valahova a folyosó mélyébe köpi a fémlövedékeket. Itt vannak.
Cornelius időközben kinyitja az ajtót, amelyen Martell azonnal átrohan. Peterson abbahagyja a lövöldözést és szintén beront a terembe.
– Te jössz! – int a fejével Cornelius.
Bólintok és behátrálok a pihenőhelységbe. Lámpám fénye egy pillanatra megcsillan a masszalé-nyek tömegén, ahogy azok felénk hömpölyögnek, mintha csak megelevenedett volna a folyós. Ahogy megérintem a falat, érzem, hogy az egész hajó lüktet. A morajlást is egyre hangosabbnak, gyorsabbnak hallom.
Végül Cornelius is befordul az ajtón, ám egyszerre megtorpan. Az arcán általam eddig sosem látott ijedtség jelenik meg. Nem értem mi van vele.
– Az, ajtót… – nyögi fájdalmasan.
Ebben a pillanatban ráborul a szürkésfehér massza, és teljesen befedi a testét, majd egy hirtelen mozdulattal berántja a sötétségbe. Fel sem fogom mi történt, értetlenül bámulom a helyet, ahol nemrég még a barátom állt. A rám törő érzelemhullámban egyszerre, érthetetlen módon, a hadsereg toborzó üzente jut az eszembe: Kalandra vágysz, katona? Felfedeznéd az univerzumot? Kiderítenéd, hogy van-e rajtunk kívül valaki oda kint? Akkor itt a lehetőség! Az Új Naprendszer Köztársaság nemsokára öt felfedező hajót küld a mélyűrbe! Ha részesévé válnál ennek a nagyszerű és egyedülálló vállalkozásnak, jelentkezz az Űrgyalogság irodáiban! Kalandra fel!
A világ lelassul körülöttem, valahonnan a távolból Peterson hallom, lassú, akadozó szavakat:
– ZÁRD MÁR BE!
Valaki megragadja a vállam és beránt a terembe. Martell libben el mellettem, mintha csak súlytalan lenne. A panelhez lép és becsukja az ajtót.
– NE! – kiálltok eszmélve. – Cornelius kint van!! Nem hagyhatjuk ott!
– A fenébe is! Elkapták! – ráz meg Peterson. – És minket is, ha nem sietünk! Vége van, érted?
Nem akarom megérteni. A fojtogató szavai a torkomba telepednek: nem tudok nyelni, nem ka-pok levegőt. Cornelius, a barátom a hangtalan szörnyek áldozata, visszhangoznak fejemben a gondolatok.
– Menjünk! – tépem ki magam a kezek közül, és elindulok a másik ajtóhoz.
Kábultan kerülöm meg a szoba közepén elhelyezkedő kör alakú ülőgarnitúrát. Akaratlanul végig-simítom a szétroncsolt támlákat. A szakadt huzatok alól kiállnak a fémmerevítők, akár a csontok. Koch arca jut róla az eszembe. Én nem fogom úgy végezni, mint ő…
A mennyezet éles reccsenéssel szakad be mellettem, barnásvörös köd születik a nyomában. A falhoz ugrom.
– Itt vannak! – üvölti Peterson, túlharsogva a zajt.
Még kiált valamit, de szavait elnyomja a gépfegyverek hangja. Félőrültként, vakon nyitok tüzet a mellettem született rozsdafelhőbe. Az EK-433-as vígan dalol a kezemben, néha hallom, hogy csengenek a célt tévesztetett töltények, ahogy lepattannak a fémborításról. Minden dühömet a masszalényekre szórom, még ha nem is látom őket. Ujjaim görcsösen tartják hátranyomva a ravaszt és csak egy dolog jár a fejembe: megbosszulni Corneliust.
Jobbra nézek, Martellt nem látom, csak Peterson áll ott rendületlenül. Arcán félelmet, a szemében a gyilkolás okozta kéjt látom. Tudom, hogy most engem is ezek az érzelmek uralnak. Peterson nem veszi észre, hogy egy szürkésfehér színű forma emelkedik mellette. Kiáltani akarok, de már késő: a lény lecsap rá. Eltűnnek mind a ketten a szemem elől. Egyedül maradtam, döbbenek rá. Tehetetlenség és keserűség tölt meg. Én sem élhetem túl, a társaim sorsára jutok. De nem félek, az évek alatt már sokszor volt karnyújtásnyira a halál, tudtam, hogy előbb utóbb elfogy a szerencsém.
Jobbról az arcomnak vágódik valami. Furcsa mégis kellemes érzés. Lehunyom a szemem. Egy emlék tör felszínre az elmémből. Úgy tízéves lehetem, mikor kaptam egy kutyát. Egy szép, világos-barna szőrű Labradort. Minden reggel, úgy ébresztett, hogy végignyalta az arcomat. Meleg, jóleső érintés keltett és most ez is fog elaltatni…
Ujjaim elernyednek, fegyverem fémesen koppan, ahogy földet ér. Kinyitom a szemem a zajra. Még élek. A pihenőhelyiségben csak a rozsdás por kering; a masszalények eltűntek.
Felkapom a fegyverem, majd az ajtóhoz tántorgok. Fogalmam sincs, hogy éltem túl, vagy miért hagytak életben. Talán megint csak szerencsém volt, mindegy, nem várom meg, míg visszatérnek. Megszaporázom lépteimet és elindulok a híd irányába. Cornelius halála jár a fejembe.
Sok társamat vesztettem már el az évek során, mint a Plútói ütközetben, vagy az Európa megszállása alkalmával, de Corneliusszal mindig túléltük és együtt túltettük magunkat a vesztesége-ken. Ezért is jelentkeztünk a küldetésre. Ketten az univerzum ellen, mondogattuk egymásnak a kantinban átmulatott éjszakákon. Könny szökik a szemembe, de uralom az érzéseimet. Én túl fogom élni!
Zihálok, mikor befordulok a sarkon, és megpillantom a híd bejáratát. A duplaszárnyú ajtó előtt furcsamód nem áll senki. Mackenzie legalább egy őrt hagyhatott volna, vagy talán ennyire biztos a dolgában?
Fegyverem kijelzőjére pillantok: az automata lőszeradagoló sárga, kövér számokkal közli velem, hogy már csak egy tárnyi lőszerem maradt és a három hőgránát. Nem tudom miért – talán az átéltek miatt, talán csak óvatosságból –, de feloldom EK-433-as biztonsági zárát, ami a gránátok kilövését hivatott megakadályozni. Enyhe megkönnyebbülést érzek, mikor egy hosszú sípolás nyugtázza a művelet végrehajtását.
A híd bejárata elé lépek. A vezérlőpanelt valaki szétszedte: három vezetéken, korong alakú, fekete műszer lóg. Egy kódfejtő. Lemerném fogadni kéthavi zsoldomba, hogy Harrik műszaki tiszt törte fel a zárat, rá vall ez a hanyagság. Nincs azonban időm a szemlélődésre: az ajtó automatikusan kitárul előttem.
Nyüzsgést várok, emberi hangokat, de e helyett sötétség fogad, és az ismerős szúrós szag áramlik felém a teremből. Visszahátrálok. Csuklókommunikátorom szaggatott csipogással felsír. Kijelzőjén a sárgaszínű, egymásba fonódó, három félkörre emlékeztető szignál jelenik meg; az elemzése szerint a híd telítve van titánium-karbid porral.
Egy pillanatra ugyan átvillan az agyamon, hogy eltűnök innen – csak kétkanyarnyit kellene men-nem a zsilipig –, de nem teszem. Felderítő vagyok, meg kell néznem van-e bent túlélő, ez a kötelességem.
Másodpercek alatt aktíválom a páncélom légszűrőjét: a váll-lapjaim alól egy-egy vékony csövecske nő ki, s az orromba csatlakoznak. Testem megfeszül, ahogy végig haladnak az orrüregeimen, majd le a nyelőcsövön át a tüdőmbe. Utálom ezt az érzést, és azt is, ami ezután fog következni. Öklendezek, fuldoklom, egy darabig, míg a szervezetem hozzászokik a levegőszűrőhöz. Összeszorítom a számat és lassan, megfontoltan elindulok a hídra.
Beletelik ugyan egy-két percbe, de a szemem megszokja a terembe uralkodó félhomályt. A híd teljesen olyan, mint a mi hajónk vezérlője, leszámítva, hogy az sokkal tisztább, és ott a levegő nem mérgező. Itt is a helyiség közepén van egy három-négy méter magas rámpa, ami egy kör alakú részen helyet foglaló kapitányi irányítópulthoz vezet. Ahogy ki tudom venni, a feljárót és az emelvényt körülölelő korlát több helyen hiányzik. Hiába a velem szemközti falon elnyúló óriási titánüveg, a gondosan megszűrt, tiszta fény nem elegendő ahhoz, hogy rendesen megvilágítsa a termet. Homályos, alaktalan dolgok vesznek körbe, nem tudom kivenni melyik mi, netalán ki lehet. Óvatosan végighúzom rajtuk a lámpásom fénycsóváját, de így is csak annyit látok, hogy a felismerhetetlen formákat, szürke, kristályos por fedi be vastagon. A levegőben is még jócskán szállingóznak a titánium-karbid részecskék, úgy fest az egész, mintha az atmoszféra-szabályzók ide ürítették volna a felszívott port. Igazam is lehet, mert, ahogy a mennyezetet végig világítom, szétszakadt csöveket látok himbálódzni mindenfele. Akárha egy gigantikus lény kettévágott belei lógnának felettem.
Egyelőre a tervem az, hogy felmegyek a kapitányi vezérlőhöz, és ha ott nem találok semmi érdemlegest, visszatérek a hajómra. Ám ahogy pár lépést teszek befelé, valami megmozdul az emelvényen. Megkönnyebbülten eresztem le a fegyverem: nem egy újabb masszalény találtam, hanem egy embert. Csodálkozom ugyan, azonban megnyugtat a tudat, hogy már nem vagyok egyedül. Bátortalanul megköszörülöm a torkom, mire az alak felém fordul. Úgy látszik innen, mintha egy-két leszakadt cső rátekeredett volna a testére, vagy legalábbis ott lógnak körülötte.
– U… Uram – szólítom meg bátortalanul, hisz fogalmam sincs, ki lehet – I… Indulnunk kéne vissza a hajóra...
– Katona – nyögi felém rekedtes hangon. A kapitány az, villan át az agyamon, mihelyst meghallom a szavait. – Vissza a hajóra? – egy darabig csak csöndben áll, mintha gondolkodna. Majd sóhajt egy mélyet és hátborzongatóan lágy hangon felém recsegi: – Már csak mi ketten maradtunk, katona.
Döbbent állok, próbálom felfogni a szavait. Csak mi? Ez nem lehet. Hisz a majdnem négyszáz em-ber volt a hajón.
– Nem értem, uram… – rázom meg a fejem, s közben arra gondolok, hogy tényleg vissza kell térjek a hajóra, hogy tisztázzam a dolgokat. A másodtiszt talán tudja mi történt itt. De ha igaz, amit beszél... – Mi lett a többiekkel, kapitány? A lények tették? Ez az átkozott bolygó hemzseg tőlük…
Gúnyos kacaj érkezik feleletként.
– Lám, mily ostoba az ember – szavaiban megvetés érződik. – Nem veszi észre a részletek mögött megbújó egészt. Oly szervezett itt minden, csak mi nem láttuk ezt meg. – Megrázkódnak a csövek, ahogy kilép az emelvény szélére. – Ez nem egy bolygó katona, és azok nem holmi lények.
Nem egy bolygó? Megbolondult, gondolom szavai hallatán, de az utolsó mondata rossz érzéssel tölt el.
– Nem egy kiszakadt bolygó ez, katona. Sosem keringett egy csillag körül sem, és élet sem fejlő-dött rajta soha, mert ő maga az élet. A műszereink ezért voltak némák, mikor próbáltuk megismerni.
– Őt? – Egy pillanat csupán számomra a megvilágosodás: – Akkor a… azok nem is villámok… A… A morajlás… – hebegem döbbenten.
– Hát mégis megértette, katona. Nem egy bolygót találtunk, hanem…
– Hanem egy élőlényt – fejezem be a szavait. Összezavarodtam teljesen, már nem nagyon értem, mi folyik itt.
Fejem rázva próbálom rendezni a gondolataimat.
– Ez… ez nem lehet… Megölték a legénységet… – kiáltom felé vádlón.
– A szervezete támadt meg minket, önmagát védte. Mi csak egy betegség vagyunk neki, amit le-küzdött – felel egyszerűn.
– És engem? – próbálok érzelmeimnek parancsolni, de hangom megremeg. – Miért nem öltek meg?
– Mert ránk szüksége van.
Őrült. A kapitány megőrült. És én is, ha tovább itt maradok. Szinte észre sem vettem, hogy kifele hátrálok a teremből.
Izzadság folyik a szemembe és miközben kitörlöm, nekiütközöm valaminek. Önkéntelenül lefele pillantok; az egyik furcsa kupacra léptem rá.
– Mackenzie parancsnok az – mondja hidegen a kapitány. – Ő hasznavehetetlen volt számára.
Félelemmel vegyes undorral lépek el az egykori feletessem maradványaitól.
– Még fejlődik, ezért van szüksége ránk – magyarázza lassan a kapitány. Hirtelen azt hiszem, hogy Mackenziere gondol, de lassan felfogom, hogy a bolygóról beszél. – A DNS. Ezért él még maga, és ezért élek még én is. Idáig csak az ösztönei vezérelték, a túlélésért harcolt. Beutazta az univerzumot, hogy magába olvassza az ismeretlent. Milliárdnyi DNS-t egyesített már a sajátjával, de most végre olyan lényekkel találkozott, akik segítségével öntudatra ébredt.
– Velünk – mondom erőtlenül.
– Igen katona, az emberekkel. Mi is e hajó legénységének a sorsára jutottunk volna, de valamiért csak mi ketten vagyunk jó arra, hogy keveredjen velünk. Minden egyes molekulánkkal egyé akar válni, most, hogy rajtam keresztül megértette a létet.
– Kapitány ez őrültség! Hisz azt sem tudjuk mi a célja, vagy, hogy mi ő!
– A tudás ő, katona. Minden létező élet benne van már, amivel csak eddig találkozott. Tudja mekkora szerencse, hogy a részéve válhatunk egy ilyen csodának?
Tudom. Pont akkora, mint ennek a küldetésnek a részesévé válni.
Hátralép pár lépést, s így pont beborítja az üvegen át beszűrődő fény. Eleinte fel sem fogom, amit látok: a kapitány testére nem kábelek tekeredtek rá, ahogy ezt eddig véltem, hanem valami csillogós, szürke csápszerű dolog. Az arca beesettnek látszik, mintha kiszívták volna belőle az életet.
– Halálunkkal egy új fajt teremtünk, katona! Én készen állok arra, hogy Isten legyek! És ön? – hangja lassan elhalkul.
Ostobaság, amit mond. Ki tudja mit teremtünk? Mi van, ha olyan lesz, mint mi? Hisz a saját szülő-bolygónkat is elpusztítottuk, most meg létrehoznánk egy bolygót, ami ölni fog a tudásért? Kiszívja majd másokból, ahelyett, hogy maga értené meg. Hogy is válhatnánk Istenné, mikor még embernek sem vagyunk jók?
Úgy döntök, eltűnök a hídról, és magára hagyom a kapitányt a teremtménye karjaiban. Ám nem tudok megmozdulni. Rémülten veszem észre, hogy lábaim és a derekam köré szürkésfehér csápok tekeredtek. Az átkozott szóval tartott, amíg csapdába ejtettek, mérgelődök magamban. Kétségbe-esetten próbálok szabadulni, de hiába. Utolsó elkeseredettségemben egy sorozatott engedek az egyik csápba, ami valahonnan a mennyezetről ered. Erősen megrázkódik a hajó, ha nem lennék fogoly, el is esnék. Az emelvény tetején a kapitány felsikolt. Újabb csápok érkeznek fentről, az egyik a bal karomra fonódik, a másik az arcomra. Erőlködve elfordítom a fejem, így sikerül a jobb szemem kiszabadítnom. Könnyezve nézek szét a terembe mentséget keresve. A levegőben szürke ködként úsznak a titánium-karbid részecskék. Cornelius hogy örülne, ha látná. Ekkor az eszembe ötlik az egyetlen menekülési mód. Reménytelen a helyzetem és nem akarom bábként végezni, hogy majd egy idegen bolygólény lassan felemésszen.
Jobb kezem mutatóujját végigcsúsztatom a még mindig szorongatott fegyverem oldalán, míg ki nem tapintom a gránátkivető gombot. Kicsit tétovázok. Ha Corneliusnak igaza volt, akkor a detonáció létrehozza a porrobbanást, ami talán eltörli a hajót s a mienket is, Isteneket vele együtt. Megrázkódik az egyik csáp a gondolatomra. Lenyomom a gombot. Hallom, ahogy az EK-433-as süvítve köpi ki magából a gránátot, és egy pillanatra meglátom az előttem születő robbanást.
Igazad volt barátom…

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2007-12-03 18:43 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Hogy ne maradjon már hozzászólás nélkül ez a mű sem, megkérdezem: hány oldal? (Elolvastam, igen, itt, a neten.) Nem tűnik soknak, csak végiggörgetve. Még nem akkora terjedelem, hogy beléphess vele a "fizeted a szemműtétemet" halhatatlanok klubjába (eddig két író tartozik oda: Békés Pál és Hematith), de azért az előszobába bebocsátást nyerhetsz. ;)
Az elválasztások és a nemtörhető szóközök (talán? használtál olyat?) bennemaradtak. Nem probléma, jól néz ki így is. :)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

h, 2007-12-03 19:28 Cartwright

Cartwright képe

Hét és fí májkrószoftwörd oldal. Van egy-két furcsaság ami az eredeti szövegben nem volt benne. Pl.: „– Többen is lehetnek? ¬¬– kérdem Corneliust.” :O :O Az középen a '?' és a "kérdem" között az mi? És hogy? Én nem kértem olyat!!

Meg ilyen sem volt az eredetiben :megrabolt sámánként néz :
– „…magyarázatott ad a hajó állapotára.” – magyarázatot
– „…megelevenedett volna a folyós.” – Há! Elolvadt talán a / folyosó /? :D
– „Lemerném fogadni…” – Mint a vizet :D / Le merném fogadni /
– „egy sorozatott engedek” – Mindig ez a fránya múlt idő… :D / sorozatot /
–„ Döbbent állok…” – Az olyan, mint a jót állok :D / döbbenten/
– „…egykori feletessem maradványaitól.” Jaj, hogy feletessem magammal ezt sok elírást XD /felettesem/

Na jó, ezeket én követtem el :P Ennyit segítettem nektek (a béretek felét tessék átutalni a svájci bankszámlámra!!).

---------------------------------------------------------------
"Nem lenni nem jó, de nem jobb lenni sem"

h, 2007-12-03 19:56 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Ezeket elnéztem, nem zavaróak. :) Azok a fura karakterek a nemtörhető szóközök lehettek eredetiben, annak van ilyen "rejt/mutat" jele.
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

h, 2007-12-03 20:05 Cartwright

Cartwright képe

Aha! Na mind1 most már, így fog meghalni O.o
---------------------------------------------------------------
"Nem lenni nem jó, de nem jobb lenni sem"

h, 2007-12-17 17:53 S. L. Cornelius

S. L. Cornelius képe

Ej, ej! Engem nem tud holmi nyálkás fehér lény felzabálni! Hogy gondoltad ezt? :D
A vége felé érződött a fogalmazáson, hogy elkapkodtad...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Nincs happy end. Idővel mindenki túlélési esélyei nullára csökkennek...

h, 2007-12-17 18:46 Cartwright

Cartwright képe

Amúgy érdekes, hogy több pályázati írásban feltűnik a „Cornelius” név :D Van ahol hajó név volt aszem :)
Kultikus személy lettél Cornelius :D
Ja, amúgy több sebből vérzik ez az írás ;) De pisszt! Kettőnk közt maradjon!!

---------------------------------------------------------------
"Nem lenni nem jó, de nem jobb lenni sem"

h, 2007-12-17 18:58 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Én csak két írást találtam, ahol feltűnik Cornelius, adtam is érte aranyos pluszponotokat (de ez maradjon hármunk közt, pszt), hol van még? Hajónévre nem emlékszem... :-? Csak nem elnéztem?
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

h, 2007-12-17 20:09 Cartwright

Cartwright képe

dexpunk: Testek urai című alkotásban: "Cornelius Agrippa könnyűcirkáló".
Ahogy bemész, balra az első sor. :D
---------------------------------------------------------------
"Nem lenni nem jó, de nem jobb lenni sem"

h, 2007-12-17 20:16 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Oh, valóban, de az C. Agrippa, és nem csak simán Cornelius, mert én arra kerestem... de igazad van. :) Így figyel az ember.
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

cs, 2008-01-03 19:56 Cartwright

Cartwright képe

Még mielőtt sarlatánnak kiáltanátok ki, egy-két link az írásom „sájensz” részének (vagyis a technoblablának) a valóság alapjához. Magyarul: ötlet forrás :D
- Kezdjük a bolygóval, mármint a címmel:
Egyszer egy angol link: http://en.wikipedia.org/wiki/Rogue_planet és egy magyar: http://www.origo.hu/tudomany/vilagur/20060815gazdatlan.html
Valahol olvastam, hogy a magyar nyelvben „kósza” néven említették. Ezért hagytam én is a kószát.
- A robbanó por, vagyis a Titanium-karbid. Sajnos a magyar leírást nem találom, az oldal megszűnt vagy mi, a pdf nem elérhető, de itt a html-s verzió: http://209.85.129.104/search?q=cache:4LODNKUIDuQJ:www.fjokk.hu/magyarics...
- A hajótestet alkotó anyagról, a Rado:
http://195.228.240.145/uzletinegyed/oraekszer/20040305kemenyebb.html
Itt is kicsit rátettem ;). A Radot nálam a titániumal ötvözték és így született a Tirado.
Ennyi egyelőre :D Egyéb kérdés? XD

---------------------------------------------------------------
"Nem lenni nem jó, de nem jobb lenni sem"

cs, 2008-01-03 20:11 Blade

Blade képe

Sarlatán! :)

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

cs, 2008-01-03 20:18 Cartwright

Cartwright képe

Köszönöm ^^
"verzió:http" közé beszúrnátok egy " " (szóközt)?! Már nem tudok módosítani rajta :(
---------------------------------------------------------------
"Nem lenni nem jó, de nem jobb lenni sem"