Eredendő bűn

Eredendő bűn

Már csaknem fél évezred szállt tova azóta, hogy a Voyager megkezdte hosszú, szinte véget nem érő utazását. A roppant távolság, melyet megtett, egy rég letűnt kor, a 20. század dicsőségét hirdette, és a fajét, mely embernek nevezte magát. Hogy pontosan miért is égett oly mohón a tudás, az ismeretlen megismerésének óhaja ezekben a lényekben, tán ők maguk sem tudták volna megmagyarázni. Talán őseiktől örökölték mindezt, vagy csupán megrémítette őket a fekete égbolt üressége és végtelensége. Nem lehetnek egyedül, az képtelenség. Valahol, nagyon messze, talán olyan távolságra, hogy azt az emberi elme már fel sem foghatja, léteznie kell hasonló civilizációnak, akárcsak az övék. Sőt, talán jobb, tökéletesebb annál. Ha egy ember felnézett a csillagos égboltra, még azután is, hogy hatalmas űrjáróikkal keresztül kasul beutazták a galaxisuk, mindig elfogta az a különös érzés… Valami honvágyféle, egy cseppnyi szomorúság. Lehetséges volna, hogy az emberiség csupán otthonát, helyét kereste a világmindenségben? Válaszokat létezésének titkára? Nos, így vagy úgy, az újabb évezred a vándorlás és felfedezés kora volt.
Maga a Voyager olyan volt, akár egy palackposta, benne az üzenettel, melyet bármely ismeretlen faj megfejthetett, vagy legalábbis a kutatók ezt remélték. Több évtizeden keresztül ez a szerkezet jelentette az egyetlen reményt, hogy egyszer, valamikor a jövőben az emberiség felveheti a kapcsolatot idegen civilizációkkal. Ahogy múlt az idő, az összeköttetés megszakadt a Voyagerrel, bár már nem is volt szükség rá. Amint a technológia lehetővé tette, kutatócsoportok tucatjai indultak útnak, hogy fölfedezzék az ismeretlent. A meghódított, lajstromba vett bolygók gomba módra szaporodtak, mikor a világsajtót elsőként járta be a hír az élettel teli planétáról, még szenzációnak számított. Aztán az újdonság varázsa lassan megfakult, az ember már jól tudta, hogy a Földön kívül is van élet. Különleges, furcsa növények, állatok, baktériumok, vírusok tenyésztek az idegen világokban, ám annak, amit valójában kerestek, nyomát sem lelték. Már pedig amit az ember akart, az magához hasonló volt. Intelligenciát, fejlett értelmet keresett. És hogy megtalálja, gyakorta az egész életét feltette rá.
A Darwin 2-41 már csaknem egy évtizede úton volt. A fedélzeten lakó személyzetnek, tudósoknak és katonáknak ez volt az otthona, akár egy apró bolygón, úgy tengették itt életük. Legtöbben családostul vállalkoztak az utazásra, ám akadtak gyermekek, akik már az út alatt születtek. Az elmúlt években a Darwin kutatócsoportja rendkívüli távolságra jutott attól a galaxistól, ahol az emberiség megvetette lábát, olyan dolgokat láttak, tapasztaltak, melyek alapjában írták át a tudományos lexikonokat. Ennek ellenére, amiért valójában küldték őket, még sosem akadt útjukba. És bár a legtöbben még mindig lelkesedéssel végezték feladatuk, néhányan már elvesztették hitük és a reményt, hogy egy nap értelmes civilizáció nyomára bukkannak.
Bob Cowley valóban vén rókának számított a Darwin fedélzetén. Már a kezdetekben, a legelső expedíciókon is részt vett, először egyedül, majd a feleségével, Eun Heevel, végül egész családjával, hisz ötéves fiával, Marcoval, már valóban család voltak. Kicsi, de család. Hogy egész életük a hajó fedélzetén élik, egyikük sem bánta, mindenért kárpótolta őket a felfedezés izgalma és az utazás. Másfelől meg, a kiválóan kiépített kommunikációs hálózat jóvoltából mindenről értesültek, ami odahaza történt. Hozzájutottak a legújabb könyvekhez, megnézhették a mozikban futó filmeket és egyáltalán, az internet segítségével bárhová eljutottak, ahová akartak. Képletesen persze. Mert azért a monitoron keresztül nem lehetett élvezni a napsütés melegét, sem az óceán illatát. A szolárium és szimulációk nem pótolták az igazi életérzést, ez különösen igaz volt a táplálékra. Mindent egybevetve a Cowley család sosem bánta meg, hogy ilyesfajta munkára jelentkezett, még maga az ifjú Marco sem, pedig neki aligha lehetett beleszólása a dologba annakidején.
A Darwin fedélzetén mindenkinek megvolt a maga feladata, Bob és Eun Hee a kutatók széles táborába tartoztak, a férfi leginkább a geológia és paleontológia, felesége pedig a biológia terén jeleskedett. Fiúk rendkívül jó tanuló volt, így joggal várhatta tőle bárki, hogy szülei nyomdokaiba lép. Míg a hajó kereken ötven fős legénységével a csillagok közt suhant, maguknak a kutatónak nem sok dolguk akadt, legfeljebb újból elemezték a legutóbbi világokról származó mintákat, vagy épp tovább képzeték magukat egy-egy tudományág terén, amiből úgy érezték, kissé hiányosak az ismereteik. Ezen túlmenően csupán a hivatalos szolgálati időt kellet letölteniük a vezérlőben, amolyan őrség gyanánt, hisz a központi számítógép folyamatosan küldte az adatokat az útjukba akadó világokról. Sosem lehetett tudni, mikor botlanak egy újabb élettel teli planétába.
Aznap este, bár az idő fogalma meglehetősen furcsán alakult a Darwin fedélzetén, Bob Cowley és barátja, Jamal Sahir teljesítettek szolgálatot a vezérlő tudományos részlegén. Rendkívül unalmas órák voltak ezek, csupán a szomszéd teremben lévő katonák kacagása hallatszott át, ők legalább jól érezték magukat. Jamal sokkal inkább aludt, mint figyelt, feje néha-néha hátrabillent, ilyenkor horkantott néhányat, majd ismét magához tért. Bob teljes közönnyel figyelte mindezt, legszívesebben ő maga is aludt volna egy jót, már vagy két teljes hónapja semmi érdemleges nem akadt az útjukba. Érdekes kis társaság voltak ők ketten, a maguk mögött hagyott civilizáció két pólusa. Bob Cowley a maga fehér bőrével, szöszke hajával és világos szemeivel Európa, Jamal pedig, koromfekete fürjeivel és kreolos bőrével az arab világ jelképe volt. És bár már több száz év szállt tova a legutolsó vallásháború óta, ez a különbözőség alkalom adtán még mindig konfliktusok forrása lehetett. Persze nem a Darwin fedélzetén, ide csupán az tehette a lábát, aki alkalmazkodott, elfogadta a játékszabályokat. Máskülönben már az első évben, sőt, az első hónapban egymásnak estek volna. Bob, mivel amúgy rengeteg szabadideje volt, gyakorta vizsgálgatta kollégái viselkedését, már ami az összezártságot, a hosszú utat illeti. Pszichológiai szakkönyveket olvasott, gyakorta konzultált a hajóorvossal ez ügyben. Most, a hosszú, hihetetlenül unalmas órák alkalmával is azon gondolkodott, miként lehetne enyhíteni a fásultságot, ami mind inkább felütötte fejét a fedélzeten. Mikor egy-egy élettel teli planéta akadt útjukba, a kis csapat személyesen tett látogatást az adott világba, jó kis izgalmas kirándulások voltak ezek, a felfedezés öröme messze űzte mindenki elméjéből a fásultságot és tompultságot. Ám az elmúlt hónapokban ilyesmire nem volt lehetőségük. Talán tarthatnának egy közös felolvasó estet… Bob ekképp gondolkodott, mert amúgy nagyon szerette a könyveket, a kortárs írókat is, de a klasszikusokat különösképpen. Vagy épp… egy darabot is előadhatnának, valami vicceset, hogy mindenki kellőképpen kikacaghassa magát, az mégis más volna, mint megnézni egy filmet… A férfi épp idáig jutott gondolataiban, mikor egész különös dologra lett figyelmes az előtte lévő monitoron.
—Mi a fene…—morogta Bob, egész halkan beszélt, Jamal mégis fölkapta a fejét és ő is az előttük futó adathalmazra szegezte a tekintetét.
—Na végre!—a férfi arcára mosoly kúszott föl és tapsolni kezdett, nem véletlenül. Hosszú, unalmas utazás után élő bolygó akadt az útjukba, méghozzá nem is akármilyen. Bob első feladatként értesítette a parancsnokságot, majd a kiküldött szondák jelentéseit nézte át. A világ, melyet a rendszer automatikusan Obscurus 872-esnek nevezett el a galaxis után, melyben jártak, végre eleget tett várakozásuknak. Felszínén valóságos esőerdő burjánzott, a levegő összetétele rendkívül hasonlított a Földéhez, a víz, a hőmérséklet, minden megfelelő volt ahhoz, hogy a Darwin legénysége végre megpihenhessen kicsit. A vezérlőben valóságos tömeg gyűlt össze, a legtöbben éljeneztek és tapsoltak örömükben, még a gyerekek is megjelentek, pedig ha valakinek, hát nekik bizonyosan inkább aludniuk kellett volna. Persze Marco, a maga tizenöt évével már nem igazán számított gyereknek. A fiú néha őrséget vállalt és néhány apróbb elemző munkát is rábíztak, persze szigorúan tapasztalatszerzés céljából, hisz míg be nem tölti huszonegyedik életévét, nem dolgozhatott.
—Végre kirándulunk kicsit.—mosolyogta Eun Hee, miközben fiával együtt átküzdötte magát az ünneplő tömegen és férje mellé sétált. Marco már nem volt ennyire optimista:
—Igen, ha csak nem tenyésznek ocsmány férgek vagy vírusok az atmoszférában.—bizony sokszor megesett már, hogy a fertőzésveszély miatt csupán védőfelszerelésben léphettek a bolygó felszínére, ezt pedig aligha lehet kirándulásnak nevezni.
—Ezt úgy is csak akkor tudjuk meg, ha leszálltunk.—mormogta Bob, tekintetét továbbra is a monitorra függesztette. Lassan megérkeztek a szondák által rögzített felvételek is. A hely varázslatos volt, toronymagas, zöldellő fák szökkentek az ég felé, a sziklák közt hatalmas vízesések zubogtak, hihetetlenül színpompás állatvilág fogadta őket a bolygó minden egyes zugában… aztán, hirtelenjében… olyan képek peregtek le a szemük előtt, amitől mindenkinek elakadt a lélegzete. Amit… már évek óta vártak. A felvételeken különös építményeket láttak, minden olyan furcsa volt és egzotikus, tele kaotikus mintákkal és formákkal… mégis, azonnal láthatta bárki, hogy ezt bizony igen fejlett, intelligens civilizáció építette. A köveket mértani pontossággal csiszolták, faragták, némely épület, torony oly magasra szökkent, hogy azt semmi mással nem építhették, csupán erre alkalmas gépekkel. És bár a település elhagyatottnak tűnt, a falakon madarak fészkeltek, élősködő növények burjánzottak, Patrisia Coles, a Darwin parancsnoka, ámulva, szinte suttogva adta ki a parancsot:
—Leszállunk, azonnal.
Az Obscurus 872-es meglepő hasonlatosságot mutatott a Földdel, ezt azonnal láthatta bárki, mihelyst a bolygó felszínére tette a lábát. Márpedig aligha akadt olyan bolond, aki a Darwin fedélzetén maradt, legfeljebb a szolgálatban lévő tisztek. A gyorstesztek lefuttatása után a hagyományos védőfelszerelést is hanyagolhatták, sem a levegőben, földben, sem a vízben nem tenyésztek olyan vírusok, melyek közvetlen veszélybe sodorták volna az expedíció tagjait. Sőt, az eredmények még a közelben lévő állatokat és a fákon növekvő gyümölcsöket is ehetőnek találták. És bár mindenki számára rendkívül csábító volt egy közös kis piknik gondolata, munkájukat előbbre valónak tartották. Kezdetnek tábort ütöttek, műszereiket, elsősorban a talajszkennereket felállították a Darwin közelében, majd mindezt magas, elektromos kerítéssel vették körbe. Mert bár fertőzésveszélyt nem észleltek, arra képtelenek voltak, hogy megítéljék, miféle vadállatok élnek a rengetegben, mindig számítaniuk kellett támadásra. A táboron belül azonban kellőképpen biztonságban érezhették magukat. Mivel a műszerek és kerítés felállítása igen hosszadalmas folyamat volt, egy teljes napot igénybe vett, mire a tábor elkészült, már besötétedett. Bár mindannyiukban égett a vágy, hogy közelebbről is szemügyre vehessék az elhagyatott romokat, nem akartak kockáztatni és az éjszakai erdőben bóklászni, így lelkesedését mindenki konzerválta és elrakta holnapra. Persze azért a tábortűzre is tartalékoltak egy keveset.
Már régóta vártak erre, különös madarak és rovarok énekét hallgatták az éjszaka sötétjéből, az Obscurus egén három gyönyörű, ezüstös holdsarló tündökölt. A nappalhoz képest eléggé lehűlt a levegő, így a táborozók termotakarókkal védekeztek a hideg ellen, na meg némi jófajta, különleges otthoni itókával, ami csupán azért nem fogyott el a hosszú út alatt, mert a rendkívüli alkalmakra tartogatták. Nem hiába, mindenki érezte, hogy ezúttal valami igazán különlegesre bukkantak. Az ifjú Marco fanyalogva méregette a felnőtteket, nem elég, hogy az italozásból kihagyták, még játszani sem engedték, mivelhogy huszonegy év alatt az is tilos. Mintha bárki is figyelné őket.
—Bezzeg mikor ki kell takarítani utánuk a labort, akkor jó vagyok…—dünnyögte a fiú, miközben egy konzerves gyümölcslevet szürcsölgetett.
—Az csak gyakorlat, nem meló.—vigyorogta Pie, Marco kis barátnője. A lány nagyjából annyi idős lehetett, mint a fiú, ám fiatalabbnak nézett ki, nagyon aranyos volt kerek kis arcával és hatalmas, mogyoróbarna szemeivel. Eredeti nevén, Lopita Moreno, senki nem szólította. A fiú és a lány nagyon kedvelték egymást, ám leginkább úgy tekintettek a másikra, mint testvérükre. Marconak igencsak hiányzott egy hugica, akit istápolhat, Pie pedig mindent megadott volna egy nagy és erős bátyjért. Így tökéletesen kiegészítették egymást.
—Gyakorlat, mi?—mormogta Marco, ám a lány már nem figyelt rá. Pie valami egész különöset fedezett fel a közelükben lévő kis társaság tányérján. Felugrott hát, takaróját magával cipelve valóságos rohamot indított a szomszédos tűzrakás mellett gubbasztó férfiak ellen.
—Ezt nem hiszem el!—sikította a lány.—Az emberiségnek végre sikerült megszabadulnia a húsevés karmikus visszahatásaitól, és erre ti mit csináltok?!—a földszkennerek használata különös kis rágcsálók tucatjait űzte a felszínre, bárki nyugodtan csemegézhetett belőlük, kinek volt kedve hozzá. Hát, Mark Tannernek, az archeológusnak és csapatának nem jelentett különösebb nehézséget elfogni, majd nyársa tűzni a kis pockokat. Persze a sok szintetikus, borzalmas étel után ki hibáztatná őket? Egy nyafka kislány sipítozásával pedig abszolúte nem törődtek, jóízűen falatoztak tovább. Szegény Pie egész fölzaklatta magát a borzalmas látvány miatt, és el is bujdosott, lefeküdt aludni a családi sátorban. Marco közömbös képpel nézte végig a jelenetet, már hozzászokott fogadott hugicája bogaraihoz. Ezután tekintetét a kerítésen túli világra szegezte, a tábor fényei miatt szinte semmit nem látott, csupán üres feketeséget. A fiú megborzongott, még a takaró alatt is fázott.
—No mi az?—kérdezte tőle az anyja, aki igen hamar felfedezte a gondterhelt felhőket fia tekintetében. Néhány rakoncátlan tincset kedvesen félresimított Marco homlokából. A fiú ezúttal az asszonyra nézett:
—Semmi, csak… Tudom, hogy az egész expedíciónak ez a célja, és ezért jöttünk… de ha valóban élnek itt olyan lények… akik hozzánk hasonlóak, úgy értem intelligensek és civilizációt építettek… ez egy kicsit félelmetes, nem?
—Talán…—suttogta Eun Hee, és ezúttal végigsimított a fia arcán. Bob Cowley is gondterhelten nézett Marcora:
—Sokat beszélgettünk erről a többiekkel… Az intelligencia… vajon egyenlő a megértéssel, elfogadással? Egy intelligens civilizáció, mi nálunk sokkal fejlettebb, elveti az erőszakot az idegenekkel, velünk szemben, vagy épp ellenkezőleg. Csupán állatoknak, férgeknek tartanak minket, akik arra sem érdemesek, hogy eltapossák őket?
—Jaj, Bob…
—Nyugalom… Én abban hiszek, hogy egy intelligens faj kellő megértést tanúsít a változás és az idegenek iránt, az intelligencia feltételezi az élet tiszteletét és megértését. Nem volnék itt, ha nem hinnék benne.—Eun Hee ezúttal elmosolyodott és férje vállára hajtotta a fejét. A tábortűz fénye különös árnyakat varázsolt az arcára. Marco közömbös képpel szemlélte a szüleit, őt magát apja szavai egyáltalán nem nyugtatták meg. Intelligencia, megértés és az élet tisztelete? Akkor az emberiség jó párszor elbukott ezen a vizsgán.
A tábor már kora hajnalban életre kelt és kezdetét vette a munka. Ahogy a nap fölbukkant a hegyek mögött és mind följebb kúszott az égen, úgy emelkedett a hőmérséklet is. Az Obscurus felszínén ugyan nem tombolt nyár, ám az éjszakai dermesztő hideg messze szállt és az expedíció tagjai sokkalta nagyobb lelkesedéssel végezték feladatuk. Az idő előrehaladtával sajnos egyre biztosabbak voltak benne, hogy jó pár ezer évvel elkéstek, már ami a helyi népek létezését illeti. A hajdani civilizáció dicsőségét csupán régi épületek, romos falak hirdették, persze ez is nagy eredmény volt, hisz a kutatók kézzel fogható bizonyítékokat szerezhettek egy intelligens faj történelméről. A várva várt kapcsolatfelvétel elmaradt hát, ám mindez hatalmas adag lelkesedést adott a csapat tagjainak, erőt, hogy tovább folytassák utazásuk. Persze mielőtt újból útra keltek volna, még rengeteg munka várt rájuk, a talajszkennerek segítségével elemezhették a rögök alatt megbújt csontokat és földtörténeti korokat. A biológusok új fajok leírásával és tanulmányozásával bővítették vakos lexikonjaik, ám a legnagyobb figyelem természetesen az idegen faj építményeinek jutott.
Chin Ho professzor egész napját a romok közt töltötte, olyannyira lefoglalta a különös motívumok és írásnak tűnő jelek vizsgálgatása, hogy szinte semmi másra nem jutott ideje. Nem evett és már hólyagja is olyannyira szorította, hogy ama bizonyos baleset előszele már igencsak ott forgolódott az öregúr közelében, ő mégis képtelen volt elszakadni vizsgálata tárgyától. Magával hozott fényképezőgép memóriája már régen megtelt, kis jegyzetfüzetét rendre rajzok és firkálmányok tarkították. Chin úr sokkal inkább megbízott saját kézügyességében és arra is régen rájött, hogy könnyebben megérti a dolgok összefüggéseit, ha maga rajzolja le őket és nem egy monitoron keresztül bámulja. Semmi nem tudta eltéríteni figyelmét órák hosszat, ám hirtelenjében, mintha valaki a nevén szólította volna, Chin úr felnézett és egyenesen a jobb oldalt lévő oszlopsorra függesztette a tekintetét. Arcán gondterhelt ráncok jelentek meg, annak jeleként, hogy nem mindennapi látvány tárult elé. Aztán… néhány perccel később, mikor kollégái áthaladtak a területen, a professzornak nyomát sem találták. Órák hosszat, sőt, egészen estig ez fel sem tűnt senkinek, hisz szegény Chin úr mindig rendkívüli magányban és elvonultan munkálkodott.
Az esti szemlénél, melynek keretében lezárták a tábort és a hajót körbevevő kerítést, csupán ekkor derült fény Chin Ho professzor eltűnésére. Maga a tény, hogy az öregurat nem lehetett látni a nap folyamán, voltaképp senkit sem lepett meg, így riadalmat sem keltett. Maga Patrisia Coles, aki amúgy igen bizalmatlan, óvatos asszony volt, még ő is ezt mormogta, mihelyst tudomást szerzett az eseményekről.
—Merre kószálhat az a vén majom..?—a professzort elsőként törzshelyén, a régi város romjainál keresték, hisz biztosra vették, az öregúr olyannyira belefeledkezett munkájába, hogy még azt sem vette észre, besötétedett körülötte. Miután azonban nyomát sem lelték, vagy legfeljebb csak azt, hisz a letaposott gaz kiválóan mutatta, hogy a professzor legalább ezerszer körbe járta a városka szívét alkotó kőoszlopokat… szóval csupán eztán kezdtek aggódni miatta. Coles parancsnok elérkezettnek látta az időt, hogy bevesse csodafegyverét, ami tulajdonképpen nem is volt olyan titkos, hisz a legénység minden tagja tudott a bőre alá ültetett azonosítóról. A kis chip segítségével bárki helyzetét meghatározhatták a hajón és azon kívül is több mérföldes körzetben, ám mindezt csak a legvégső esetben használhatták, hisz ez a személyiségi jogok súlyos megsértése volt. Egyszerűen mondva, ha valaki arra gyanakodott, hogy élete párja megcsalja őt, nem lehetett utánanézni, kinek a kabinjában is tartózkodik az illető. Ha a professzort valami baleset érte, vagy eltévedt, esetleg a vadállat, ami felfalta, még nem futott elég messze, akkor megtalálják. Patrisia épp ezen elmélkedett, miközben saját kódjával beüzemelte a megfigyelő rendszert, úgy hiányzott ez neki, mint púp a hátára. Természetesen aggódott is, még soha nem vesztette el egyetlen emberét sem. Mielőtt azonban érdemben átvizsgálhatta volna az eredményeket, nyílt a szobája ajtaja és két katonája masírozott be rajta. Az egyenruhája szerint Dickson nevezetű férfi haptákba vágta magát és irdatlan sebességgel elhadarta a jelentését, melynek értelmében Chin Ho professzort egyetlen őrszem sem látta hajnal óta, mikor is munkába indult. Patrisia láthatólag ügyet sem vetett beosztottjára, tekintetét ismét a monitorra függesztette. A bajok csak most kezdődtek igazán, a professzornak híre hamva sem volt a hajó közelében. Az asszony végül beosztottjaira nézett, egyetlen rezdülése sem árulta el, miféle gondok szakadtak a nyakába, közömbösen kérdezte:
—Esetleg láttak valami szokatlant? Bármit, ami segíthetne?—a két katona lopva összenézett, ám csupán a szemük sarkából, olyan apró mozdulat volt ez, hogy Patrisia észre sem vette. Vagy inkább nem tette szóvá. Dickson tétovázott kicsit, majd kijelentette:
—Nem, asszonyom. És a megfigyelőrendszer jelentése szerint nagyobb testű állat sem járt a környéken.
—Pedig egyre biztosabb vagyok benne, hogy a professzorunkat valami ragadozó bendőjében találjuk.—az asszony unottan sóhajtott.—Az öreg úgy mozog, akár egy csiga, magától nem lett volna képes ekkora távolság megtételére, a szonda egyáltalán nem érzékeli.—néma csend ereszkedett a szobára, végül Patrisia intett beosztottjainak, hogy távozhatnak. A két fickó sarkon fordult és kimasíroztak a teremből. Coles parancsnok egyedül maradt, ám nem sokáig. Az asszony épp engedélyezett magának egy kis kimenőt a zord katona szerepéből, vagyis egész gondterhelt ráncok jelentek meg az arcán, ám szabadsága nem tarthatott sokáig, úgy fél percen belül ismét nyílt a szobája ajtaja. Bármily hihetetlen volt, az imént látott két katona toporgott az íróasztala mellett. Patrisianak igen össze kellett szednie magát, hogy visszafogja indulatait:
—Igen, uraim? Valami változott volna az elmúlt tíz másodpercben?—Dickson csak hallgatott kuka módra, ám volt mondanivalója, folyvást repdeső, zavart tekintete elárulta. Végül társának kellett oldalba bökdösnie, hogy végre megszólaljon:
—Asszonyom…
—Igen?
—Az imént kérdezte, hogy láttunk-e valami szokatlant…
—És? Láttak?
—Azt épp nem… de… Tudja, Valdeznek már déltájt át kellett volna vennie az őrséget, de nem jött.
—Mi az, hogy nem jött?
—Tudja… azt hittük, hogy… csak lóg… nem akartuk beköpni…—ezúttal a másik katona, Moller is vette magának a bátorságot, hogy hozzátegye a mondandóját:
—Már máskor is előfordult ilyesmi…
—Ezt nem kellett volna mondanod, te hülye!
—Én nem tartom a hátam egy lusta disznó miatt!
—Uraim, uraim!—Patrisia ezúttal idegesen fölpattant a székéből, bár beosztottjai meglehetősen zavarosan beszéltek, a lényeget leszűrte belőle:—Szóval két emberünk veszett el, ez remek! Igazán kedves maguktól, hogy közölték velem! Takarodjanak vissza a helyükre!—miután a két katona eloldalgott, Patrisia elvégezte a műveletet, amit a professzor esetében is alkalmazott. Reménykedett benne, hogy szétrúghatja Valdez seggét, aki épp a kabinjában pihenget, vagy iszogat a raktár mélyén, ám az eredmény ugyanaz volt. A fickó szőrén-szálán eltűnt.
Patrisia Coles pályafutásának legnehezebb döntése előtt állt. Jól tudta, hogy két személy miatt nem teheti kockára a legénység életét, márpedig a furcsa eltűnések egyértelműen mutatták, a Darwin nem tartózkodhat tovább az ismeretlen világban. El kell hagyniuk a bolygó felszínét, méghozzá a lehető leggyorsabban. Viszont fogalmuk sem volt, mi történhetett azzal a kettővel, és ha életben vannak? Segítségre szorulnak? Patrisia végül határozott döntést hozott, és mintegy kompromisszumot kötött önmagával. Kiküldött egy csoportot a professzor és a katona keresésére, embereinek pontosan öt órát adott.
—Ha ezidő alatt bármiféle jel arra mutat, hogy életben vannak, vagy bármi szokatlan az útjukba akad, ami magyarázat lehet az eltűnésükre, akkor maradunk. Ellenkező esetben pontban öt óra múlva szedjük a sátorfának és elhúzunk innen.—a Darwin legénysége, mind a kutatók és katonák, némán hallgatták végig parancsnokuk mondandóját, a két férfi eltűnése hatalmas pánikot okozott, különösen a civilek körében. Bob Cowley és néhány társa engedélyt kaptak rá, hogy a kereső csapattal tartsanak, talán a parancsnok úgy ítélte meg, hasznos lehet, ha orvos is tart velük. Ráadásként az elmúlt évtizedben munkájuk olyannyira összefonódott, hogy a hajó bármely utasa megállta volna a helyét katonaként is. Eun Hee tehát kétségbeesetten figyelte, amint férje és a csapat elhagyja a táborhelyet, hamarosan csupán halovány, fehér fény jelezte, merre járnak a közeli erdőben. Az asszony végül visszament a hajóba, némi vita után fiát elengedte maga mellől és hagyta, had maradjon odakint, a tábortűz mellett. A mondat, ami megnyugtatta kissé, Mr Chambers szájából hangzott el:
—Idebent biztonságban vagyunk, a kerítésen nem jön át semmi.—maga Marco igen hálás volt ezért a kijelentésért, semmi kedve nem volt hozzá, hogy anyja kisbabaként babusgassa, vagy épp beparancsolja a szobájába. A fiú tehát maradhatott, idekint a tűz mellett vigyázott fogadott húgára, Piera. A lányt ezúttal valóban Marco gondjaira bízták, Mrs Moreno, aki maga is csatlakozott a keresőkhöz, megbízott a fiúban. Ráadásként maga is úgy gondolkodott, akárcsak az öreg Chambers, a kerítésen belül nem eshet bajuk a hátramaradottaknak. Pie és Marco tehát ketten reszkettek a tűz mellett, fáztak is, ám remegésük elsősorban a kialakult helyzetnek köszönhették. Annak ellenére, hogy a végtelen világűrben utaztak szinte megállás nélkül, sosem érezték veszélyben magukat, ők ezt az életformát szokták meg… ám ez az ügy egészen más volt. Sosem vesztették el egy társuk sem, csupán Marco kutyája, szegény King, lehelte ki lelkét az utazás alatt, már nagyon öreg volt. Míg a csapat visszatértére vártak, a két gyerek leginkább azzal múlatta az idejét, hogy az erdőben táncoló fényeket leste és rácsatlakoztak a csapat kommunikátorára, így tökéletesen figyelemmel kísérhették az eseményeket.
—Szerinted megtalálják őket?—kérdezte a lány és takaróját egész az orráig húzta, valóban úgy festett, mint egy szegény kis elárvult madárfióka.
—Őszintén?—morogta Marco. Hihetetlenül unta a tétlenséget, fogta magát és egész közel sétált a kerítéshez.—Nem. Nem hinném, hogy visszahozzák őket. Mondjuk a professzorról el tudom képzelni, hogy elkeveredett odakint. A jeladót pedig zavarja valami, talán egy ismeretlen ásvány, vagy fém… De Valdez… Ő elméletileg el sem hagyta a hajót, mi dolga lett volna odakint? Piálni a raktérben is tud.—a fiú tekintetét ezúttal az üres semmire szegezte, hasonló rossz érzés fogta el, mint tegnap este. A keresőcsapat lámpáinak fénye már teljesen eltűnt az éjszakában. Vagy mégsem? Marco hunyorogva bámulta azt a halvány derengést, ami hirtelenjében életre kelt a tisztáson.—Az ott… nem a mieink…—mormogta a fiú néhány pillanat elteltével, hisz a jelenés leginkább valami furcsa, vöröses fényben játszott. A dolog már Pie figyelmét is felkeltette, kibújt a takarója alól és csatlakozott Marcohoz. A két gyerek tátott szájjal bámulta a különös, halovány fényt, a jelenség egyértelműen közeledett feléjük. Minden olyan gyorsan történt, hogy felocsúdni sem maradt idejük, mintha a szél kapta volna szárnyára azt a furcsa szerzetet. Vagy épp maga az idő tréfálta meg őket. A kerítésen túl egy asszony állt, embernek látszott, ám teste áttetsző volt és vöröses fény ölelte körbe. Inkább tűnt szellemnek, mint hús vér lénynek. Arca is leginkább erről árulkodott, valami megfoghatatlan szomorúság játszott a tekintetében. A két gyereknek csupán néhány pillanat állt rendelkezésére, hogy megfigyeljék a jelenséget, az asszony, ahogy jött, úgy is távozott, hirtelenjében eltűnt a sötét éjszakában. Marco és Pie többet egy másodpercet sem tétovázott, bár fogalmuk sem volt, mit láttak voltaképp, lélekszakadva rohantak a legközelebbi felnőtthöz, aki az útjukba akadt.
—Kísértet! Kísértet! Láttunk egy szellemet!—rikoltozta a kislány, Marco ennél már sokkalta józanabbul viselkedett:
—Van odakint valami… azt hiszem, a helyiek közül lehetett…
—Hogyan?—kérdezte Jamal, aki barátjával, Bobbal ellentétben bölcsebb dolognak tartotta, ha inkább a kerítésen belül marad. Időközben Pie kiáltozására, mind több és több felnőtt gyűlt a gyerekek köré.
—Láttunk egy nőt odakint!—ismételte magát Marco, ezúttal az egész legénységnek. Az első kérdés természetesen, amire válaszolniuk kellett, ez volt:
—És hogy nézett ki?
—Embernek tűnt… olyan volt, mint mi… de furcsa ruhát hordott, és ékszereket, mintha egy történelemkönyvből lépett volna elő.
—Egy szellem volt!—tette hozzá Pie a számára legfontosabb információt.—Kísértet! Igazi kísértet! Mondják meg a mamámnak, hogy azonnal jöjjön vissza!
—Nyugalom, nyugalom!—Jamal tekintetét ezúttal ismét Marcora szegezte, tőle sokkalta több józanságot várt, és némileg értelmesebb magyarázatot. A fiú megilletődötten motyogta:
—Valóban kísértetnek tűnt… meglehet, hogy a helyiek… ilyen formában léteznek, nem tudom… De láttunk valamit, az biztos.—Marco a fülére erősített kommunikátor után nyúlt, megigazgatta, mintha valami zavarta volna a vételt. Bár lehallgathatták, mi zajlik odakint, katonai akció lévén ők maguk üzenetet nem tudtak küldeni. Így a fiú szinte könyörögve nézett végig az összesereglett felnőtteken:—Hozzátok vissza őket.—mondta egész halkan. Jamal Marco komoly tekintetét látva csupán néhány pillanatot tétovázott, majd elindult vissza a hajó belsejébe.
Ezidő alatt a környéken bóklászó csapat szintén különös felfedezést tett. Míg Jamal a vezérlő felé tartott, hogy elérje a Darwin parancsnokát, addig Patrisia és emberei rendületlenül járták az erdőt és a romváros környékét. Már csupán egyetlen óra volt hátra a megadott időből, így nem sok reményük maradt az eltűntek felkutatására. Már rögvest a keresés kezdetekor a csapat három részre vált, Bob és társai egy Dubois nevezetű pasas parancsnoksága alatt járták a romok környékét. Órák óta semmi érdemleges nem történt velük, mikor Jamal hívása befutott a vezérlőből Cowley és az archeológus Tanner épp egy csinos, kidőlt oszlopon ücsörögtek. Ennél jobban már nem is mutathatták volna, hogy semmi értelmét nem látják a keresésnek. Timothee Dubois és katonái azonban már csak hivatalból sem adhatták föl a keresést, továbbra is szorgosan bukdácsoltak a romok közt. Mivel a kommunikációs rendszerre mindannyian fölcsatlakoztak, Jamal szavai az egész csapathoz eljutottak.
—Héj, parancsnok, volna itt egy kis probléma.
—És pedig?—szólt Patrisia hangja a kommunikátorból. Bob és Mark Tanner hosszú percek után először koncentráltak a körülöttük zajló eseményekre. Jamal kissé zavarban volt, nem igazán tudta, miként is adhatná elő a két gyerek történetét:
—Hát… az igazság az, hogy Marco és Pie láttak valamit a kerítésen túl… Lehetséges, hogy egy idegen volt… nem tudom megítélni a helyzetet… De talán jobb volna, ha visszajönnének. Talán a jelenségnek… köze van az eltűnésekhez.
—Pontosan mit is látott a fiam?—kapcsolódott be Bob beszélgetésbe.
—Hát… majd ő elmondja…—Jamal szándékosan kerülte a kísértet szót, jól tudta, azonnal hiteltelenné válna a csapat szemében, Patrisia pedig minimum tombolna dühében és esze ágában sem volna visszajönni. Persze meglehet, hogy neki volna igaza, két gyerek agyszüleménye miatt visszarendelni az egész csapatot… Bob türelmesen várt, mint mindenki, ő maga is szentül hitte, hogy családja biztonságban van a kerítésen belül. Patrisia váltott még néhány szót Jamallal, ám Bob ezt már nem hallotta. Pontosabban a szavak ott zúgtak a füle mellett, ám a látvány, ami hirtelenjében a szeme elé tárult, minden figyelmét felemésztette. A dolog úgy kezdődött, hogy a mellette ücsörgő Tanner megkopogtatta a vállát, majd a szemközt lévő kövek felé mutatott. Egy fiatal férfi állt előttük, különös, leginkább tóga szerű öltözéket viselt és ékszereket, embernek tűnt… ám testét valami különös, halvány vöröses fény ölelte körbe. Az idegen nem mozdult, még csak haja szála sem rezdült. Hologram… ez járt Bob fejében abban a néhány másodpercben. Aztán a fiú fogta magát, sarkon fordult és eltűnt a kövek mögött. A törmelékek közt úgy járt, mintha semmi súlya nem lett volna. Mark Tanner kikerekedett szemekkel suttogta:
—Húzzunk vissza a táborba… de nagyon gyorsan…—mindketten felpattantak az oszlopról, ám Bob, ahelyett, hogy futásnak eredt volna a kommunikátorára tapasztotta a tenyerét:
—Parancsnok! Lehetőség kapcsolatfelvételre, ismétlem, lehetőség kapcsolatfelvételre!—Mark eközben magán kívül ordította:
—Nem akarok semmiféle kapcsolatfelvételt! Nem így! Nem egy koromsötét erdő közepén!
—Talán ez az egyetlen lehetőségünk!—kiáltotta Bob hasonló hangnemben.—Lehetséges, hogy közük van az eltűnésekhez…—a férfi elhallgatott, várt. Kis idővel később Patrisia hangja szólalt meg a füle mellett:
—Térjenek vissza a hajóhoz.
—Parancsnok!
—Eltűnt két emberem, fogalmam sincs, hogyan, az egyik pillanatban még a szemünk előtt voltak… Okkal feltételezem az idegenek ellenséges szándékát, térjenek vissza a hajóhoz.—Bob csalódottan a mellette ácsorgó Markra nézett, majd a többiek felé… pontosabban csak akart. Hirtelenjében most vette észre, milyen csendes körülöttük minden. A csapatuk pontosan hét főből állt, ők ketten és a katonák. Dubois embereinek azonban nyoma sem volt. Eltűntek, fegyvereikkel és műszereikkel együtt. Mark Tanner úgy reszketett, akár a nyárfalevél, falfehér arca valósággal világított az éjszakában:
—Hová… hová lettek ezek..?
—Fogalmam sincs, a legjobb lesz, ha csatlakozunk a többiekhez.
—Az… jó lesz…
—Parancsnok, adja meg a helyzetét, szükségünk volna valakire, aki visszakísér minket a hajóhoz.—Bob próbált higgadt maradni, ám a gondolat, hogy talán soha többé nem látja viszont a családját, folyvást ott motoszkált a fejében. Mi van, ha valójában ők maguk tűntek el? Elvégre erre sokkalta nagyobb esély volt, két nyápic tudós könnyebben csapdába sétál, mint öt felfegyverzett katona.
Mikor elindultak a romváros bejárata felé, ahol reményeik szerint találkozniuk kellett a többiekkel, Bob még mindig nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy valójában velük történt valami. Patrisia hangja ugyan megnyugtatta valamelyest, ám tudta, az emberi elme trükkjeinek tárháza végtelen. A parancsnok egyetlen helyre rendelte vissza a három csapatot, talán úgy ítélte meg, együtt nagyobb biztonságban lesznek. Míg Bob és Mark a kövek és törmelék közt botladoztak, minden egyes apró neszre összerezzentek. Az Obscurus jéghideg, koromsötét éjszakája eddig sem volt valami barátságos, ám az idegen felbukkanása óta valóságos ellenséggé változott. A zizegő falevelek, az éjszakai állatok hangjai, a megnyúlt árnyak különösen Mark Tanner idegeit kezdték ki, a férfi fegyverét készenlétben tartva araszolgatott előre a sötétben. Bob miatta is aggódhatott, legszívesebben elkobozta volna tőle a pisztolyát, hisz látta rajta, barátja mindenre lőni fog, ami az útjukba kerül. Már csak az hiányozna, hogy az övéik közül puffantson le valakit. Bob gyanúja beigazolódott, méghozzá igen hamar. Mielőtt még elértek volna a találkahelyre, újabb különös jelenség került a szemük elé. Ezúttal semmi mást nem láttak, mint egy tovasuhanó, halovány fényjelenséget. A két férfi megtorpant, csupán néhány pillanatot kellett várniuk és a fény újból felbukkant mellettük, a fák közül érkezett majd elsuhant előttük, mintha csak játszadozott volna. Mark azonban cseppet sem így ítélte meg a dolgot, amint a lény másodjára incselkedett velük, fogta a pisztolyát és egyszerűen lepuffantotta. Az energianyaláb telibe találta az idegent, vöröses fénye kihunyt, a test pedig beesett a fák közé.
—Megőrültél?!—ordította Bob és ezúttal valóban intézkedett, a fegyvert kicsavarta a társa kezéből. Mark nem állt ellen, még mindig reszketett, arra is képtelen volt, hogy egy értelmes szót kipréseljen magából. A nagy igazság az volt, hogy Mark Tanner még életében nem ártott senkinek, legfeljebb a pockoknak, akiket tegnap nyársa tűztek… Szó mi szó, sokáig maga a férfi sem értette, mi ütött belé, mikor az idegenre célzott. Hiába, a rettegés nagyúr, elveszi az ember józan eszét és ítélőképességét. A lövés zaja legalább arra jó volt, hogy Patrisia csapatát gyorsabb tempóra ösztökélte és a két férfira is hamar rábukkantak a romok közt. Az asszony pillanatok alatt megértette mi történt, és bár nem volt épp szabályos eljárás, saját maga közelítette meg a bokrok közt fekvő idegent. Közben ezt morogta:
—Gratulálok, ha eddig nem is akartak felkoncolni minket, hát most már bizonyosan nincs más vágyuk.—Patrisia lábával a hátára görgette a lényt, a kis testtel nem kellett sokat vesződnie.—Uramisten, hisz ez egy gyerek!—kiáltotta, a többiek pedig csupán annyit láttak, hogy az asszony az ölébe kapta a furcsa kis teremtést és visszaoldalazott vele a kövekhez.—Egy kislány! Tanner, lepuffantott egy kislányt!—Mark továbbra is képtelen volt rá, hogy megszólaljon, Bob pedig hatalmas szemeket meresztett a hús-vér gyermekre, ki olyannyira hasonlított a népéhez. Valóban, a lány embernek tűnt, bár végtagjai túlontúl hosszúak és vékonyak voltak, arca leginkább egy kedves kis manóra emlékeztetett. Patrisiat még sosem látta ilyen zavarodottan viselkedni, az asszony üvöltve követelte, hogy az orvoscsapat már a tábor bejáratánál várja őket, majd őrült rohanásba kezdett a gyermekkel a karján. A szabályzattal teljességgel ellentétesen cselekedett.
Dr Newell még soha nem találkozott olyannal, aki mindenféle védőfelszerelés nélkül túlélt volna egy energialövedékkel való találkozást. Már pedig a lány, vagy legyen bármiféle szerzet, tagadhatatlanul életben volt. A hajóorvos, az ápolók és a hirtelenjében összeverbuválódott tömeg az üvegbúra köré sereglett, ennél többen már nem is fértek volna az orvosi szobába.
—Az agyitevékenységek vizsgálata után azt mondanám, kómában van.—mondta dr Newell, és mivel amúgy rendkívül bizonytalan ember volt, ezt is hozzátette.—Már amennyire a tudományom használható egy idegen faj esetében.
—Különös…—morfondírozott Patrisia, miközben szemét egy pillanatra sem vette le a gyerekről. A lány hófehér műtőasztalon feküdt, apró lábait és kezeit az asztallaphoz szíjazták. Különös ruhája és ékszerei a fertőtlenítőben pihentek, helyébe vékonyka, steril hálóinget kapott. Ha mellkasa nem emelkedik és süllyed ritmikusan, holtnak tűnt volna.—Olyan… mint egy ember… doktor, mennyi az esély rá, hogy ilyen roppant távolságban a mienkéhez ennyire hasonlatos életforma fejlődjön ki?
—Őszintén, fogalmam sincs… Ám a külső hasonlóság még csak hagyján, belső szerveik, felépítésük is rendkívül hasonlatos a mienkéhez. Néhány egészen aprócska eltérést találtam csupán.
—Megmarad?
—Igazság szerint azon csodálkozom, hogy még életben van… ilyen apró, törékeny teremtmény…
—Csodás. Ennyit a diplomáciáról.—az asszony szemeit ezúttal Mark Tannerre villantotta, pedig a férfi így is épp eléggé szégyellte magát.
—Gondolja, hogy… ők felelősek az embereink eltűnéséért?—kérdezte Bob.
—Jobb ötletem nincs. Ha eddig reménykedhettünk benne, hogy élve viszont látjuk őket… hát ezek után már nem sok esélyt látok rá.
—Talán még helyre hozhatjuk…
—Pha, Mr Cowley, ha a maga gyerekét lepuffantaná valaki, mit tenne? Kávéval és teasüteménnyel kínálná őket? Ön volna az első, aki egy lándzsát állítana a hátsójukba.
—Bizonyosan… de akkor… mit tehetünk? Szinte az egész csapatom eltűnt odakint, egyetlen pillanat alatt… kámforrá váltak… és a professzor… nem hagyhatjuk itt őket…—ezúttal néma csend telepedett a szobára, csupán az idegen gyermek életfunkcióit figyelő gépek sercegtek és pittyegtek. Végül Patrisia fogta magát, egy utolsó pillantást vetett a kislányra, majd hozzáfogott, hogy kimasírozzon a folyosóra. A bejáratnál azonban megtorpant és anélkül, hogy megfordult volna, ezt vetette hátra a többieknek:
—A határidő megváltozott, maradunk.
Dr Newell hihetetlenül nehéz helyzetbe került, úgy érezte, a legénység sorsa múlik az ő döntésein. Pontosabban azon, hogy sikerül-e talpra állítani azt a kis teremtményt, aki a műtőasztalon feküdt. Egész éjszaka fönt volt, reggel sem pihenhetett, így az orvosi szoba csendjében, magányában kis híján ültő helyében elaludt. A gépek természetesen felügyelték a lányka minden rezdülést, ám dr Newellt nem vitte rá a lélek, hogy magára hagyja és szundítson egy keveset. Az igazság az volt, azon kívül, hogy ellátta a gyermek sebesülését, mást nem igazán mert tenni. Bár a helyiek teste rendkívüli hasonlóságot mutatott az emberével, meglehet, hogy a különféle készítményekkel csak ártana annak a csöppségnek. A lánykára tekintve, szapora lélegzetvételére, ártatlan arcára… Dr Newellnek sokszor megfordult a fejében, hogy talán a végtagjait leszorító szíjakat is feloldhatná… Persze mégsem tette, hisz mégiscsak egy idegen létformáról volt szó, bármennyire is sajnálta a gyermeket, a szabályzat ellen nem akart véteni. Ennek ellenére, mikor egy hosszabb adatelemzés után sikerült elszakadni a számítógép monitorjától és az asztalra nézett… a lánynak bizony hűlt helyét találta. Ez felettébb meglepő fordulat volt, a szíjak érintetlenül, összecsatolva hevertek az asztallapon, ráadásként az üvegburán sem juthatott át senki és semmi. Általában a fertőző betegeket szokták hasonlóképpen elszigetelni a külvilágtól, a gépek és robotkarok segítségével az orvosok úgy gyógyíthatták őket, hogy nem érintkeztek velük. Ennek ellenére a lány eltűnt. Dr Newell annyira meglepődött, hogy még a szokásos eljárásról is megfeledkezett, azonnal értesítenie kellett volna a parancsnokságot. Leginkább mégis akkor döbbent meg, mikor a szemközti fémszekrények mellett, halványvörös fényjelenség kíséretében felbukkant a kislány áttetsző alakja. Hogy honnan érkezett… egyszerűen csak ott volt… Dr Newell kikerekedett szemekkel, mozdulatlanul bámulta az eseményeket, a lény mit sem vesztett gyermeki bájából… mégis, volt benne valami… valami félelmetes. A kislány érdeklődve járta végig az orvosi szoba berendezéseit, a legtöbb bútoron egyszerűen csak átsiklott, akár egy kísértet. Az idő múlásával Dr Newell valamelyest visszaszerezte lélekjelenlétét, megpróbált szóba elegyedni, kommunikálni a jelenéssel. Persze, hogy értesítse a parancsnokságot, az még mindig nem jutott eszébe.
—Nincs mitől félned, nem akarunk bántani…—az orvos beszédén kívül kézjeleket is próbált alkalmazni legjobb tudása szerint, bár arra igen vigyázott nehogy hirtelen, fenyegető mozdulatot tegyen.—Azért vagy itt, hogy meggyógyítsunk… utána szabadon távozhatsz.—a gyermek láthatólag fittyet hányt az orvos szavaira, a teremben lévő bútorok és eszközök sokkalta jobban érdekelték. Kis kezei eleinte átsiklottak a tárgyakon, aztán igen hamar megtanulta, miként fogja meg őket. A bura közelében, ahol néhány perce még feküdt, rátalált az asztalokon felsorakoztatott injekcióstűkre, majd ami még rosszabb volt, a lézerszikére. Az apró kis szerkezetet igen egyszerűen, egy gombnyomásra működtetésbe lehetett hozni, ám annál nagyobb pusztítást végzett, a csontot is átvágta néhány pillanat alatt. Dr Newell szemei akkor kerekedtek el igazán, mikor a szerkezet a kislány kezei közé került:—Héj, héj… tedd azt le, hallod? Atya ég, az…—mivel ahhoz túl gyáva volt, hogy a gyerek közelébe menjen, azon kívül, hogy szörnyülködött, mást nem tehetett. Meg is lett az eredménye. A kislány igen hamar rátalált a kapcsolóra, a szike életre kelt, az apró ujjak pedig úgy hullottak le az orvosi szoba padlójára, mintha sosem tartoztak volna egy élő testhez.—Uramisten…—motyogta a doktor, leginkább a kislány viselkedése döbbentette meg. A gyermek közömbös képpel bámult csonka kezére, mintha még életében nem látta volna a saját vérét. Aztán, néhány pillanat elteltével apró ujjai ismét előtermettek a semmiből. Nem visszanőttek, egyszerűen csak újból ott voltak, a fénynek lehetett hozzá valami köze. Miután a lány kellőképpen megszemlélte véres tenyerét, újabb felfedezőútra indult a teremben, ezúttal célja határozottan a doktor felé vitte. Dr Newell még mindig mozdulatlanul ácsorgott, reménykedett benne, hogy a jó szándék, érdeklődés vezérli ezt a különös teremtményt. A kislány egyenesen eléje lépett, angyalarcán mosoly táncolt és kíváncsiság, apró fejét ide-oda forgatta, úgy szemrevételezte az előtte reszkető felnőttet. A doktort leginkább az az üresség lepte meg, amit a gyermek tekintetében látott, nem tudta megmagyarázni magának, pontosan mi is volt az, amit hiányolt… ráadásként a mosolya… bájos volt és édes… mégis leginkább úgy érezte, mintha egy szellemileg visszamaradott teremtéssel hozta volna össze a sors. Míg szegény King élt, a Darwin egyetlen kutyája, az ő tekintetében is több értelmet látott. A lány végül fogta magát, és oly ártatlanul, ahogy mosolygott, kezével egyszerűen átnyúlt a férfi mellkasán. Mikor tenyerét ismét visszahúzta, érdeklődve bámult a véres húsra, amit magával hozott odabentről, a férfi vérének látványa éppúgy letaglózta, akárcsak a sajátja. Sőt, amint Dr Newell élettelen teste a földre zuhant, a lány úgy döntött, szemein kívül más érzékszervét is beveti a különös jelenség vizsgálatára. Megszaglászta, majd megnyalta véres tenyerét.
Jó időbe beletelt, míg a doktor holttestét felfedezték az orvosiban. Akkora már az idegen gyermek tökéletesen megismerte környezetét és új dolog után kutatva a Darwin fedélzetén bolyongott. Mivel a biztonsági kamerák rögzítették, mi történt, Coles parancsnok azonnal hajtóvadászatot rendelt el a leány elfogására. Bár… hogy miként tudnak csapdába csalni egy olyan lényt, aki minden nehézség nélkül közlekedik a tömör anyagban is… ez fogós kérdés volt. Néhány órával ezelőtt még azért küzdöttek, hogy életben maradjon és a diplomáciai helyzetet helyre állíthassák az idegenekkel, mostanra azonban egyre nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy a gyermeket másként nem tudják megállítani, vagy elűzni, csak ha a fegyvereiket használják. Bár Patrisia még mindig reménykedett benne, hogy valami csoda folytán szót értenek vele. A felvételek alapján az idegen nem volt agresszív, nem lépett fel támadólag, leginkább úgy festett, mint aki rácsodálkozik az anyagi világ, és az emberi test furcsaságaira. Hogy különleges képességeivel kárt tett a doktorban, talán fel sem fogta. Legalábbis az asszony ebben reménykedett.
Dr Newell halálának hírére pánik tört ki a Darwin fedélzetén. Mivel a civilek tájékoztatása meglehetősen hiányos volt, Bob Cowley úgy hitte, családját biztonságban tudhatja, ha betereli őket a kabinok mélyére. Felesége és fia bezárkóztak hát, velük volt még Pie, aki anyja eltűnése óta megállíthatatlanul, hisztérikusan zokogott. Mivel Marco már amúgy is nagy volt, szinte felnőtt, Eun Hee a kislánnyal foglakozott, magához ölelte, vigasztalta. A Cowley család így várta, hogy véget érjen a készültségi állapot. Marco a kommunikátora segítségével folyamatosan tartotta a kapcsolatot apjával, így értesültek az odakint történő eseményekről. Vagyis a nagy semmiről. Az idegen leányt ugyan néhányan látni vélték itt-ott, hol az egyik teremben, hol a folyosókon bukkant föl. Ám a rá vadászó különítmény képtelen volt a nyomára bukkanni. Ezért aztán mindenkit meglepett a dolog, különösen a Cowley családot, mikor az idegen teremtés felbukkant az otthonukban. Bár a meglepetés nem a legjobb szó rá, hisz a furcsa leány, mint valami kísértet, úgy jelent meg a kabin kellős közepén. A vörös fény, mi körbe ölelte testét, csak még félelmetesebbé tette. Marco és anyja mozdulatlanul vártak, fogalmuk sem volt, mit kéne tenniük. Szegény Pie azonban még ekkor sem tudta abbahagyni a zokogást. Marco, a lehető legfinomabb, legóvatosabb mozdulatok közepette kezét a kommunikátorára tapasztotta, közben szemét folyamatosan az idegen teremtésen tartotta, aki hozzálátott, hogy közelebbről is szemügyre vegye a szoba berendezéseit.
—Apa…—súgta a fiú.—Idebent van.—Bob Cowley, aki épp a hajó túlfelén tartózkodott, eszeveszett rohanásba kezdett a felvonók irányába, tudta, legalább tíz percébe telik, mire családja segítségére siethet. Patrisia és emberei szintén hallották Marco szavait, ám a kabinban csapdába esetteken ez sem segített különösebben. Eun Hee és a két gyerek nem igen tehettek mást, mint vártak, az asszony és Pie az ágy tetején kucorogtak, Marco a falnak vetette hátát, így figyelte az eseményeket. Az idegen leány valóban nem lépett fel támadólag, leginkább úgy viselkedett, mintha észre sem venné a szobában lévő családot. Mindent megtapogatott, megszagolt, megnyalt, hol előbukkant az egyik szekrény mögül, hol eltűnt a falban, vagy épp a padlóban. Talán ez az eszeveszett gyorsaság… ez lehetett az, ami leginkább félelmetessé tette a Cowley család szemében. Amint Marconak lehetősége nyílt rá, magához vette apja golfütőjét fegyver gyanánt. Az igazi probléma azonban maga Pie viselkedése volt. Perceken keresztül csak hüppögött, ám amint a különös kis teremtmény túlontúl közel került hozzá, a lány észvesztő sikoltozásba kezdett. Eun Hee próbálta csitítani, teljesen eredménytelenül. Az éles, váratlan hang azonnal megváltoztatta az idegen gyermek viselkedését. Valószínűleg fenyegetve érezhette magát, mert meglapult a földön, tagjait maga alá húzta, mintha csak támadni készült volna. Érdeklődő, kutakodó tekintetét ezúttal lecsapni készülő sólyomszemek vették át, majd fogta magát és a gravitáció törvényeit teljesen meghazudtolván, fölfutott a falra, majd a mennyezetre. Marco egész végig nyomon követte a mozgását, a golfütőt úgy szorította, hogy ujjai egész belefehéredtek. Bár a kislány arca még ilyen helyzetben is megőrizte báját, a fiú tudta, hogy egyetlen pillanatot sem fog tétovázni, ha az ütőt valóban használnia kell. Ez az idő pedig, úgy tűnt, valóban eljött. Az idegen leány, akár egy macska, egész összehúzta magát a mennyezeten függeszkedve, majd elrugaszkodott, ám célját sosem érte el. Marco maga is meglepődött, mikor a kicsi test a szemközt lévő falnak repült, először azt hitte megmentőik, a katonák lőtték le. Csak néhány pillanat múltán érezte meg, volt még valaki a szobában.
—Sassa! Anas kee!—Marco megpördült, a szoba túlfelében egy idegen férfi állt. Kék, fénylő szemeit és vörös haját leszámítva embernek tűnt. Ruházatában is teljességgel a vörös és narancsos színek domináltak, tógaszerű öltözéket, ékszereket viselt, arcán és karjain kacskaringós tetoválások sorakoztak. A fiú nem értette, miként, ám néhány pillanat elteltével az idegen szavak saját népe nyelvén szóltak a fejében.—Sassa! Elég legyen!—kiáltotta a férfi, tekintete éppoly szigorú volt, akárcsak a szavai. Az idegen leány viselkedése azonnal megváltozott, feltápászkodott a földről, bűnbánóan pislogott felnőtt fajtársára, majd fogta magát és átsuhant a falon. Ezután néma csend ereszkedett a Cowley család kabinjára, az idegen felbukkanása oly meglepő volt, hogy még Pie is abbahagyta a hüppögést. A férfi nem mozdult, csupán kezeit fonta össze maga előtt, tekintetét az előtte pislogó emberekre szegezte. Végül egy kisebb főhajtás mellett kijelentette:
—Bocsássátok meg a lányom viselkedését… ő… héj csupán.—Marco leengedte maga mellé a golfütőt, épp arra készült, hogy némileg bővebb magyarázatot csikarjon ki az idegenből, mikor felnyílt a kabin ajtaja és egy egész csapatnyi fegyveres rontott be az otthonukba. A felmentő sereg. Patrisia némileg meglepődött az idegen férfi láttán, persze ezen igen hamar túltette magát és vezényletével pillanatok alatt körbevették a betolakodót.
—Ne mozduljon!—ordította az asszony és fegyverét egyenesen az idegen fejére szegezte. Valószínűnek tartotta, hogy a férfi semmit sem ért a szavaiból, mégis hozzátette:—A lány! Hol van?!
—Nem hinném, hogy ezt fegyverrel kéne elintézni… megmentett minket… azt hiszem…—mondta Marco, persze senki nem figyelt rá. Patrisia legnagyobb meglepetésére azonban az idegen férfi tökéletes kiejtéssel válaszolt:
—Nincs mitől tartanotok, leányom visszatért a néphez. Sajnálom, hogy ilyesmi megtörténhetett.—Patrisia elképedve bámult a férfira, katonáit hátrébb rendelte, ő maga pedig leengedte a fegyverét. Időközben Bob Cowley átslisszolt az otthonát elárasztó katonák gyűrűjén, végre családja kötelében tudhatta magát. Coles parancsnok, bár a diplomácia nem tartozott az erősségei közé, elhatározta, hogy rögvest a lényegre tér:
—Hol vannak az embereink? Mit csináltak velük?
—Az embereik?—kérdezett vissza a férfi, tekintetében teljes értetlenség és ártatlanság játszott.
—Szám szerint tizenkét emberem tűnt el, tudni akarom, mi történt velük!
—Sajnálom Patrisia Coles, a Darwin parancsnoka… nem tudunk semmit az embereidről.—az asszonyt újabb meglepetésként érte, hogy ez a szerzet a nevén szólítja, végül úgy döntött, jobb ha a legelején kezdi a beszélgetést:
—Honnan ismerik a nyelvünket? Valami szerkezetet használnak?
—Igen, végső soron, így is fogalmazhatunk.
—Mit akar?
—Sajnálatos módon csak most értesültem… a történtekről. Nem hagyhattam, hogy tovább fajuljanak a dolgok.—Patrisia, amint hallgatta az idegen szavait, mind inkább felébredt benne a lelkiismeretfurdalás. Ők voltak azok, akik hátba lőttek egy gyereket… és ha ezeknek a népeknek valóban nincs közük az eltűnésekhez… akkor maguknak egyáltalában semmi joguk fegyvert fogni bárkire is.
—Sajnálom, ami a lánnyal történt. Higgye el, csupán baleset volt. Békés felfedezők vagyunk, távol álljon tőlünk, hogy bárkinek is ártsunk… valóban… baleset volt… Évtizedek óta kutatunk maguk után, ha szabad ezt mondanom. Ennek a dolognak… nem így kellett volna kezdődnie.—a férfi ekkor egész különös dolgot művelt, elmosolyodott, szemei furcsán csillogtak.
—Valóban? Mi pedig évezredek óta vártunk rátok.—akik a Cowley család kabinjában ácsorogtak úgy hitték, nagyobb meglepetés már nem érheti őket, tévedtek. Az idegen szava nyomán dermedt csönd ült a teremre.—Igazat szólsz, Patrisia Coles, a Darwin parancsnoka, ennek nem így kellett volna kezdődnie. Éppen ezért, ha megengeditek, felajánlanám, hogy felejtsük el ezt a kis incidenst. Ígérem, a leányom és a hozzá hasonlók többé nem jöhetnek a közeletekbe, persze meg kell bocsátanunk neki, hisz… héjak csupán. Helyezzük új alapokra népeink kapcsolatát, amennyiben ti is így gondoljátok. Kezdetnek talán… vessetek egy pillantást a kint lévő világra.
—Már eltöltöttünk néhány napot odakint…
—Wi’mantar. Így hívjuk a világot, melyben élünk. Kövessetek.—az idegen nyilvánvalóan hasonló képességekkel bírt, akárcsak a gyermek, ám ezúttal úgy közlekedett, mint bárki más. Az ajtókat, átjárókat használta, a folyosókon úgy vezette a megszeppent embereket, mintha világ életében a Darwin fedélzetén élt volna. A hajóból kiérve pedig, akárcsak egy büszke idegen vezető, úgy mutatott végig a környező vidéken.
—Íme Ozalar, az Utolsó város.—a legénység elképedve bámulta a körülöttük lévő tájat, minden megváltozott. Nyoma sem volt az erdőnek, vagy épp a düledező romoknak, maga a Darwin egyenesen egy pompázatos város kellős közepén parkolt. A faragott szobrokról, motívumokról, az oszlopok formájáról mind-mind visszaköszönt az eddig feljegyzett kultúra jellegzetessége, ám minden élő volt és egész.
—Ez… eddig is itt volt?—Patrisia csupán ennyit tudott hozzátenni a látottakhoz.
—Így igaz.—felelte büszkén az idegen.—Csak épp… jobban láttuk elrejteni, míg ki nem fürkésszük a szándékotok.—Bob Cowley ezúttal közelebb óvakodott a parancsnokához, szinte belesúgta a fülébe.
—Talán ez magyarázza az eltűnéseket. A többiek… meglehet, hogy az illúzió túlfelére kerültek… vagy valami ehhez hasonló.—Patrisia lopva egy pillantást vetett a férfira, tudta jól, kötelességük felkutatni az eltűnteket, ám valahogy nem ez tűnt a legmegfelelőbb alkalomnak. Előbb helyre kell állítani azt, ami tönkre ment a legelején, a két nép kapcsolatát. Az asszony egy apró bólintást küldött Bob felé, jelezvén, hogy hallotta, amit mondott, majd eztán minden figyelmét különös kísérőjüknek szentelte. Az idegen férfi így folytatta:
—Körbevezetlek benneteket, ha kívánjátok. Azután pedig, szívesen látnánk titeket vacsorára, rendeznénk egy kis ünnepséget a tiszteletetekre.
—Vacsorára… csak aztán nehogy mi legyünk a vacsora…—mormogta Jamal, aki a hosszú út alatt szinte az összes horrorfilmet végignézte, amit az emberiség kitermelt az elmúlt évszázadokban. Persze nem csupán emiatt gondolt hasonlókat. Igazából maga sem tudta megmagyarázni, miért, de valahogy nem tetszett neki az idegen fizimiskája.
—Szívesen elfogadjuk a meghívást.—mondta Patrisia, úgy gondolta, egy közös étkezés alkalmával sok kérdésre fényt deríthet. A férfi mintha belelátott volna a gondolataiba:
—Tudom, rengeteg kérdésetek van. Kövessetek. Ja, és… látjátok, már oly régóta élünk magányosan az univerzum ezen szegletén… még az udvariasságról is megfeledkeztem. Szólítsatok Palasnak.
A csapat útja az idegen város utcáin keresztül vezetett. Patrisia pontosan tíz emberét vitte magával, ezen kívül még hagyta, hogy néhány kíváncsi okostojás is csatlakozzon a különítményhez. A tudósokra mondjuk amúgy is bármikor szüksége lehetett, jól jön, ha van valaki, aki ért a pszichológiához, biológiához és egyéb tudományokhoz. Míg Palas vezetésével a csapat a házak közt vezető keskeny kis utcákon lavírozott, kíváncsi szempárok kísérték minden léptük. Az ablakokban, ajtókban, teraszokon összesereglett helyiek némán, komor arccal figyelték az emberek felbukkanását.
—Te jó ég… milyen sokan vannak…—súgta oda Bob egy katonának, aki épp mellette menetelt.—Minden esetre azért… elég furcsa, hol vannak a gyerekek? Egyetlen egyet sem láttam. Azt a kis szörnyeteget leszámítva.—a katona így felelt:
—Hogy hol? Nyílván a házakban. Féltik őket, mi sem hoztuk a mieinket.
—Azért az egy kicsit más…—mormogta Bob, de már csak magának. Nem tudta elképzelni, miként lehetséges, hogy egyetlen kíváncsi arcocskának sem sikerült meglógnia a szigorú felügyelet alól. Ha egy idegen faj egyedei vonulnának föl emberlakta településeken, a kölykök már ott lógtak volna minden egyes ablakban. Végül a dolgot oly jelentéktelennek ítélte, hogy hamarosan meg is feledkezett róla. Eztán leginkább azon gondolkodott, egy olyan népnek, akik képesek átjárni a tömör anyagon, miért van szükségük ajtókra és ablakokra? Talán nem mindegyikük bírt eme különös képességgel.
A Doboz, mindenki csak így emlegette azt az apró, téglalap alakú tárgyat, melyet hosszú útja során a Darwin legénységének egyetlen egyszer sem volt alkalma használni. Hisz a Doboz nem más volt, mint diplomáciai ajándék egy esetleges kapcsolatfelvételkor, az emberiség történelmét, legnagyobb, legnevesebb műalkotásait, genetikai térképét tartalmazta különféle típusú adathordozókon. Ezúttal azonban, a vacsora alkalmával ez a bizonyos Doboz mégis gazdát cserélt, Palas és kísérői láthatólag örömmel vették át a földi küldöttek ajándékát. Hogy mit is kezdenek a kristály alapú lemezekkel, mely már évtizedek óta az emberi technológia alapját képezte, azt senki nem tudta. Minden esetre a közös étkezés valóban jó alkalom volt arra, hogy a két nép megvitassa az esetlegesen felmerülő kérdéseket. Nyílván valóan igen érdekes téma volt a helyiek történelme, legendáik és meséik, technológiájuk alapja, ám maga Patrisia leginkább arra lett volna kíváncsi, miként szerezhetné vissza elveszett embereit.
—Egy kollégám szerint… talán a fenntartott illúzió zavarta meg őket és… valami más helyre kerültek.—az asszony így próbálta a megfelelő mederbe terelni a beszélgetést.—Esetleg lehetséges volna, hogy körbenézzünk? Van valami sejtése róla, hogy mi történhetett?
—Bárcsak segíthetnék, Patrisia Coles, a Darwin parancsnoka. Sajnos nem tudunk az embereid hollétéről. Természetesen kereshetitek őket, ha látjátok értelmét.—„Értelmét?” Patrisia jó emberismerő hírében állt, hogy tudományát mennyire alkalmazhatja ezeken a lényeken, fogalma sem volt róla. Minden esetre úgy érezte, Palas valamit titkol előlük. „Kereshetik, ha látják értelmét.” Vagyis ő maga már egy garast sem adna az eltűntek életéért.
—Élnek vadállatok a környéken? Vagy más egyéb, ami…
—Nem, semmi, ami veszélyeztetné a biztonságotok.—mindeközben Bob, Jamal és Betty Clemmets, aki a doktor halála után megkapta a főorvosi címet, valami egész más kérdéssel foglalatoskodott. Természetesen aggódtak társaikért, ám vendéglátójuk egy régebbi kijelentése egyáltalán nem hagyta nyugodni őket.
—Még odakint, a fedélzeten. Hogy értették azt, hogy… vártak minket?—kérdezte Bob Cowley egy helybélitől, aki ott ült vele szemben az apró, tömzsi kis asztalnál. Székek helyett díszes párnákon pihentek, a rengeteg vörös és narancsos szín miatt Bob leginkább egy háremben érezte magát. A férfi, akit faggatott, maga is szívesen válaszolgatott az idegenek kérdésére, Palas épp Patrisiaval volt elfoglalva, ezért kérdezte őt. Az idegen, akit amúgy Waywunnak hívtak, elképedt a kérdés hallatán. Egész este be nem állt a szája, ám ezúttal csak meregette a szemeit, majd lopva Palas felé pillantott. Néma csend ereszkedett az étkezőre, csupán apró kis madarak csiviteltek odakint a tornácon. A nap lemenőben volt, narancsos fénnyel vont be mindent, tökéletessé téve a teremben uralkodó színeket. Palas nyugodt, közömbös arca mit sem változott, legfeljebb egy egész halvány mosoly jelent meg az arcán, ám ez is annyira gépies volt, hogy egyáltalán nem hatotta meg a társaságot.
—Odafönt, a hajótokon. Tévedtem. Valójában már évtízezredek óta vártunk rátok. A galaxisunk üres és kihalt. Csupán mi maradtunk.
—Hogy érted azt, hogy maradtatok?—kérdezte Patrisia.—Talán voltak mások is?
—Mások? Talán. Előttünk. Én csupán arról beszélek, hogy mindig is vártunk valamit… odaföntről. Úgy éreztük, nem lehetünk egyedül. A ti népetek, az emberek, nem vágytak rá, hogy tudásukat megoszthassák másokkal, vagy új dolgokat tanulhassanak? Azoktól, kik más világokból jönnek? Bizonyára vágytak rá, máskülönben nem volnátok itt.—Bob zavartan megrázta a fejét, valamiért már megint az az érzés gyötörte, hogy Palas mellébeszél. És igen profi módon csinálta, mit is kérdeztek tőle egyáltalán? Ja, persze…
—Miként lehetséges, hogy népeink ennyire hasonlatosak?—kérdezte Bob. Palas ezúttal kéklő szemeit egyenesen a férfira vetette, hosszú pillanatokig hallgatott, mintha egyenesen a gondolatai közt kutatna.
—Talán ez is egy jel. Jel, hogy tanulhatunk egymástól. Eztán testvérek lehetünk. Igazán gyümölcsöző napoknak nézünk elébe, nem igaz? Megosztjuk egymással minden tudásunk, őszintén és barátságban.—Palas arcára ezúttal széles mosoly kúszott föl, hihetetlenül idegen volt tőle ez a gesztus. Míg az utcán jártak, a palotában, az idegen nép közt, Bob úgy érezte magát, mintha kísértetek közt lépdelne. Komor, rezzenéstelen arcok minden sarokban, minden árnyékban. Persze meglehet, hogy ők ilyenek… És hogy mosolyogni valóban nem tudnak, arra maga Palas volt az élő bizonyíték.
Az elkövetkezendő napok valóban nyugalomban teltek, a hajóból mind több és több ember csatlakozott a különítményhez, hogy ők is élvezhessék az idegen nép vendégszeretetét. Idővel Patrisia még azt is engedélyezte, hogy a szülők csemetéikkel járják a palota folyosóit és a város utcáit, tökéletesen biztonságosnak ítélte helyzetük. Sőt. Mivel eltűnt embereinek továbbra sem akadtak nyomára, úgy gondolta, Ozalar még a Darwin és a felállított tábor kerítésénél is biztonságosabb hely. Bob Cowley egész családjával beköltözött az egyik lakosztályba a palota falain belül, itt állították fel saját kis laboratóriumuk is, ahol a környező élővilágot tanulmányozhatták. Bár a napok múlásával mind több és több információ jutott a birtokukba, még mindig rengeteg megválaszolatlan kérdés, kétség keringett a férfi fejében. Egyrészről nem hagyta nyugodni a helyiek viselkedése, másfelől meg még mindig úgy érezte, Palas titkol előlük valamit. Példának okáért a technológiájuk java részét. Ki hiszi el, hogy nincsenek űrjáróik, melyekkel elhagyhatnák a Wi’mantar felszínét? Miféle szerkezetekkel képesek kommunikálni velük, miként tartották fenn a romváros illúzióját, hogy az teljesen valóságosnak tűnt? Hisz ő maga is látta, érezte, megérintette… Na és a gyerekek. A pár nap alatt, mit vendéglátóik közt töltöttek, tökéletesen elég volt ahhoz, hogy biztosra tudja, Ozalar gyermekeit két kezén össze tudta volna számolni. Először is a kis Sassa, majd még egy fiúcska, aki hasonló módon viselkedett, akár a leány, vagyis kis híján állat módjára. Aztán ezen kívül ott voltak még az újszülöttek. Hát ez is egy furcsa történet. Míg Bob azon fáradozott, hogy a palota falai közt rábukkanjon az esetleges válaszokra, összetalálkozott néhány asszonnyal, akik újonnan született gyermekeiket hordozták a karjaikban. Úgy óvták a kicsiket, akár saját életük, ami mondjuk természetes is volt, az viszont már kevésbé, hogy valahányszor idegen személy bukkant föl a közelükben, valóságos vadmacskává változtak és eltűntek a csecsemőkkel együtt. Szó szerint. Bob Cowley több okból is kényelmetlenül érezte magát, egyrészről állandóan érezte Palas, illetőleg valamelyik csatlósa figyelmét a hátában, másfelől meg nem igen tudott mit kezdeni a felfedezésével. Nevezetesen, igencsak gyanús volt, hogy Ozalar népessége bizonyíthatóan akkor kezdett növekedni, mikor ők megérkeztek. Azelőtt nem születtek gyermekeik? Vagy igen, csak túl hamar felnőnek, talán egész más a fejlődési szakaszuk, mint az embereknek? A kis Sassa és a fiú valami betegség folytán maradtak olyan aprók? Mit is emlegetett Palas, valami héj? Bob tehát kétségek közt őrlődött, egészen addig, míg egy nap igen különös látogatója akadt a lakosztályukban.
Hogy Palas miért pont őt szemelte ki beszélgetőpartneréül, Bob nem tudta. Minden esetre, mikor vendéglátójuk egy kisebb sétára invitálta, azonnal elfogadta azt, hisz érezte, most végre választ kaphat néhány kérdésére. A férfi nem csalódott, Palas gyönyörű, ám rendkívül magányos helyre vezette őt. A tornác mellett, ahol megpihentek, hatalmas vízesés zubogott tova, a palota egyik legmagasabb pontján lehettek. Érdekes, Bob egyáltalán nem emlékezett erre a helyre, arra meg pláne nem, hogy vízesés is lett volna a város környékén. Minden esetre Palas legelső mondata azonnal elfeledtette a férfi kétségeit.
—Azért kívántam beszélni veled… hogy a segítségedet kérjem.
—A segítségemet..?
—Pontosabban a népedét. Mikor megérkeztetek… már akkor sejtettem. Most már biztosra tudom, hogy ti vagytok a megoldás.
—Valami baj van?—Palas ismét alkalmazta műmosolyát, egész hosszan bámulta a zubogó víztömeget.
—Mit sikerült megtudnod a múltunkról, Bob Cowley, a Darwin fedélzetéről.
—Szóval tényleg figyeltettél.
—Nem, csak mindenről tudok, ami a város falain belül történik, nem tehetek róla. Szóval?
—Valami… történt veletek… a régmúltban. Nem egyszerűen a történelem hozománya, hogy a kultúrátok java része elpusztult, és csupán ennyien maradtatok. A város alatt lévő csarnokban… a mozaikok valami katasztrófáról mesélnek. És a gyermekeitek… hová lettek a gyerekek?—Palas ezúttal a férfira emelte a tekintetét.
—Mindent megosztok veled, Bob Cowley, a Darwin fedélzetéről.
—Miért… pont én? Úgy értem… azt hiszem sokkal inkább a parancsnokunkkal kéne beszélned… ha segítség…
—Mert te vagy a legöregebb, Bob Cowley.
—Hát… azért ez nem egészen igaz… például…
—Te vagy a legöregebb, azonnal láttam rajtad, mihelyst megpillantottalak.
—Hát… kössz… eddig úgy hittem, jó kondiban tartom magam.—Bob tréfának szánta a megjegyzést, ám Palas arca meg se rezdült.
—Te vagy a legöregebb, mert ezerszer bejártad már az utat, mi minden élő része. Mond csak, szerinted mi az élet célja? Mi a célja ennek a hatalmas programnak, mit a halhatatlanok alkottak az idők kezdetén?
—Huh… ha vallásról akarsz velem filozofálgatni… rossz lóra tettél… én…
—Mi a célja?
—Az élet célja? Hogy boldogok legyünk és elégedettek. Hogy nyomot hagyjunk magunk után.
—Az élet egyetlen célja, hogy elérd az út végét.
—Akár.
—Az út végét, mi minden élő jussa. A népemet kivéve.—Palas olyan vészjóslón bámult Bobra, hogy a férfi egész megborzongott.—Mit látsz, ha ránk nézel?
—Hogy mit látok? Különlegesek vagytok, és bölcsek… talán.
—Árnyak vagyunk, Bob Cowley, semmi más! Talán élőnek látszunk, ahogy minden, mi körbevesz minket. Ám soha nem léphetünk rá az útra. Kárhozottak vagyunk, átkozottak. Gyere, megmutatom. Szükségünk van rátok.—hirtelenjében összemosódott a világ Bob Cowley előtt, fejében Palas hangja szólt. Majd néhány pillanat multával, mintha csak egy filmet nézne, lepergett előtte a wi’mari nép történelme. Látta, hogy évtízezredekkel, vagy akár évmilliókkal ezelőtt a galaxis élettel teli volt, népek tucatjai lakták, a Wi’mantar pedig tündöklött, minden lakójával együtt. Majd egy borzalmas háború következett. Mindeközben Palas, akár egy furcsa mesemondó, így suttogott a férfi elméjében:
—Nagyszerű, dicső nép voltunk, oly közel az út végéhez. Minden történelem teli van viszályokkal és háborúval, akárcsak a tiétek, ám ez az egy… rettenetes volt és végzetes. Minden élő célja, hogy folytonosan újjászületve megpihenhessen majd teremtői körében, és hozzájuk hasonlatossá váljék. Népem oly közel volt mindehhez… mégsem tudtunk várni. A Tudásnak fája, a létezés legrejtettebb dimenziója, előttünk is tiltott volt, mi azonban magunknak akartunk mindent. Gépeket szerkesztettünk, melyektől azt reméltük, általuk eljutunk a teremtőkhöz. Ám szörnyű dolog történt, ahelyett, hogy áldást hozott volna, a hatalmas feketeség, a végtelen űr elnyelt mindent, mi élő. Nem csupán magunkat öltük meg, hanem minden népet a galaxisunkban. Sokáig úgy hittük, az életet végleg eltöröltük a világmindenség legapróbb szegletéből is. A többiek meghaltak, nekünk azonban ennél jóval szörnyűbb sors jutott. Átok szállt ránk, kiragadtattunk a körforgásból és arra kárhoztattunk, hogy soha ne érhessünk az út végére. Ez a mi bűnünk. Ennyien maradtunk, amit láttál, gyermekeink üres héjak csupán, hisz nincs lélek, mi megszülethetne bennük.—a látomás hirtelenjében szertefoszlott Bob előtt, ám mielőtt még visszatért volna a valóságba, néhány pillanatra látott valamit… Egy apró, ezüstszín hajó siklott a végtelen horizonton. Palas, mivel belelátott a férfi gondolatai közé, azonnal kommentálta az eseményeket.—Úgy hittük, ők is meghaltak. Egészen addig, míg megérkeztetek. Evar és Adar, egy nemes pár, kik lázadtak nézeteink ellen, kik úgy vélték, végig kell járnunk az utat nekünk is, mint minden élőnek… A halálukat akartam, azt hittem megmérgeznek mindent, amiért egész életemben küzdöttem. A sötétség előtt… elszöktek. Nem gondoltam, hogy életben maradtak, szerencséjükre elég messze jutottak. Aztán, gyanítom így történhetett, új világot teremtettek maguknak, megóvták, megőrizték az életet. Ők a ti őseitek. Látod, Bob Cowley, a Darwin fedélzetéről, valóban testvérek vagyunk.
—A segítségünket várod…—dadogta Bob, aki a látottak ellenére alig fogta föl Palas szavait.—Mit… mégis… mit tehetnénk..?
—Vezetnetek kell minket, mióta megérkeztetek, folyamatosan dolgoznak a laboratóriumaink és szellemi vezetőink. Ti lesztek a megoldás, másként nem lehet…
—Héj! Várjunk csak… Az eltűnt legénység… mégis ti voltatok! Hazudtál!—Bob a kommunikátora után nyúlt, amit az utóbbi időben, hanyag módon egyszerűen csak a nyakában hordott. Ennél többre azonban nem maradt ideje, hirtelenjében egy teljesen más világban találta magát, az első pillanatokban úgy hitte, ismét látomás gyötri. Ám ezúttal… minden valóságos volt… igazabb, mint ami körbe vette napokon keresztül. Bob egy sivár, halott bolygó felszínén állt, lába alatt száraz rögök ropogtak. Ő maga pedig a torkához kapott és térdre rogyott, hisz az atmoszférában egy cseppnyi belélegezhető levegő sem volt. Előtte ott állt Palas, vöröses fénye beragyogta a tájat, bár ő maga még otthonánál is holtabbnak tűnt.
—Ez a valóság.—hallotta Bob Palas hangját a fejében.—Minden, az étel, amit megesztek, a levegő, amit beszívtok… minden a mi elménk terméke. Egy idő után, az út keresése közben majd a te fajtád is eljut ide, és képesek lesztek az anyagi világ manipulálására. Tehát jól jegyezd meg, egyetlen rossz mozdulat, vagy gondolat, és a tieid halottak.—néhány pillanat múltán Bob ismét a teraszon, a vízesés közelében találta magát, tüdeje megtelt az édes levegővel.
—Rohadék…—morogta a férfi, miközben próbálta összeszedni magát.—Megérdemlitek a sorsotok… bár még mindig nem értem igazán…
—Talán túl primitívek vagytok hozzá. De sebaj, igazság szerint nem is kell értened. Most pedig kövess, kérlek.—Palas hátat fordított Bobnak, a férfi néhány pillanat erejéig azon tanakodott, mivel vághatná tarkón… aztán persze, tanulva az imént történtekből, inkább nem tett semmit. Csupán csatlakozott fogvatartójához, mert vendégnek már bizonyosan nem érezte magát.
A laboratóriumok a palota alatt húzódó folyosórendszerben rejtőztek. Bár az utóbbi néhány napban Bob alaposan feltérképezte az épületet, magától soha nem talált volna rá az elrejtett bejáratra. Míg a sötét folyosókon lépdelt Palas vezetésével, leginkább ezen elmélkedett: Tudta jól, hogy van összefüggés az eltűnt legénység és az újonnan született csecsemők közt, de hogy pontosan micsoda… Talán Palasnak igaza volt és az ember még túlontúl ifjú faj ahhoz, hogy a létezésnek ezen tartományát megérthesse. Akárhogy is, amit Bob Cowley az Ozalar laboratóriumaiban tapasztalt, végleg elvette tőle a reményt, hogy egyszer, valaha megszabadulnak erről a helyről.
—Az első kísérlet.—mondta közömbös arccal Palas, mihelyst foglyát a laboratórium falai közé vezette. Inkubátorszerű tartályokban wi’mari csecsemők sírtak, mozgolódtak, tágra nyílt, kék szemeik azonban teljesen másként festettek, mint Sassáé, vagy a kisfiúé. Az ő tekintetükben élet, lélek volt.—Minden úgy történt, ahogy vártam. A társaid nem tértek vissza az anyabolygóra, csapdába estek, akárcsak mi.
—Ők volnának…
—Ők.
—Mit… műveltetek velük? Megöltétek őket?!
—Na és aztán? A halál semmi, csupán egy rövid állomás. Ezt kell megértenetek, és aztán már nem rettegtek tőle ennyire. Rettegsz, hogy elveszted a szeretteid, hogy meghalnak, pedig ennél jobb nem is történhetne velük. Közelebb jutnak az út végéhez… vagy legalábbis így kéne lennie…
—Mégis, mi a fenének képzeled te magad?! Ehhez nincs jogod!
—Próbálom megmenteni a népem. Van fogalmad róla, milyen érzés… tudni, hogy nem vár rád semmi? Kitaszított vagy. És a gyermekeink, nem igazság, hogy ők is vezekelnek a bűneinkért!
—Igazság… És tőlem… mi a fenét akarsz?—kérdezte Bob indulatosan, pedig már nagyon is sejtette.
—Megmutatom neked a következő kísérletet.—azzal Palas intett néhány beosztottjának, akik a laborban tevékenykedtek. Miközben Bob figyelte az asszisztensek minden mozdulatát, Palas tovább magyarázott.—A gyermekek közül, úgy döntöttem, néhányat megtartunk és figyelemmel kísérjük testi fejlődésük. A többieket újabb útra küldjük, megfigyeljük, fejlődtek-e, vagy ők maguk is megrekedtek, akárcsak a népem.—a csecsemők apró lakhelyét, az inkubátorokat áttetsző füst töltötte be, a csöppségek kis ideig bömböltek, mocorogtak, majd örökre elhallgattak. Mind halottak voltak. A laborban dolgozók megfelelő védőfelszerelés mellett begyűjtötték az apró testeket, és akár a szemetet, bedobták őket egy zsák mélyére.
—Ne aggódj miattuk. Hamarosan újból köztünk lesznek.—súgta Palas.
—Uram isten… ez még a halálnál is rosszabb… Tőlem… mi a fenét akarsz?!
—Ó, semmi különöset. Csupán kapcsolatfelvételt a világoddal. Azt akarom, hogy többen jöjjetek. Kiszúrtátok a szemünk egy jó adag adathalmazzal, ám mi magunk képtelenek vagyunk rá, hogy elhagyjuk a Wi’mantar felszínét. Azt akarom, hogy hozd ide a többieket.—Bob hitetlenkedve megrázta a fejét:
—Azt már nem… Uramatyám… Tudod, mielőtt jelentkeztem volna az expedícióra, sokat gondolkodtam ezen… Féltem, hogy mi vár ránk, miféle szörnyetegek lesnek minket az űr sötétjéből, az ismeretlenből… Sok mindent láttunk… de hogy egyszer egy magadfajtával lesz dolgunk, ezt sosem hittem volna. Szörnyeteg vagy, igazi, a legrosszabb fajtából…—a szörnyeteg szó mindent elárult Palas számára, és mivel a férfi gondolatai közé látott, jól tudta, hogy semmi hasznát nem veszi. Éppen megzsarolhatja a fia, vagy felesége életével, ám a paradicsom, a naprendszer, ahol az ember megvetette lábát, oly távoli volt… Palas azt remélte Bob Cowley megérti céljaik, öreg lélek lévén benne bízott leginkább. Szüksége volt az emberre, hogy tovább folytathassa vizsgálódását és kísérleteit. Ahhoz pedig, hogy többet szerezzen, a színjátéknak folytatódnia kell. Ebben egyre biztosabb volt. Ahogy abban is, Bob Cowley jelenlegi állapotában nem térhet vissza az övéihez.
—Bíztam a megértésedben és segítségedben.—mondta Palas közönyös arccal. Pár pillanat múltán Bob ismét az üres, kietlen tájon találta magát, azonnal fuldokolni kezdett. Ám ezúttal nem volt visszatérés. Az a szörnyeteg, aki csupán külsejében hasonlított az emberre, hisz amúgy minden érzelem hiányzott belőle, sőt, talán a lélek is… csak nézte őt, ahogy haldoklik, vizsgálgatta akár egy tudós. Palas közönyös arccal figyelte Bob Cowley haláltusáját, egy cseppnyi szánalmat vagy lelkiismeretfurdalást sem érzett. Mielőtt a férfi eltávozott volna, ezt súgta neki:—Mitől félsz? Hisz már ezerszer is jártál ezen az úton.—kis idő elteltével pedig örömmel nyugtázta, hogy mégiscsak hasznát vette ennek az embernek, a legöregebbnek mind közül, hisz egész közelről vehette szemügyre a folyamatot. Figyelte az útját… egészen addig, míg Bob Cowley újból kinyitotta a szemeit.
A Darwin legénysége már majd egy hónapja tartózkodott a Wi’mantar felszínén, a civilek annyit tudtak a dologról, hogy parancsnokuk különleges utasítást kapott, melynek értelmében ők, amolyan pionírként előkészítik a terepet a következő csapatok számára. Ez persze leginkább a diplomáciában nyilvánult meg, hisz más egyébhez, földműveléshez, bányászathoz nem értettek. Abban minden esetre egyet értettek, hogy igazán kedves a helyiektől, amiért befogadják őket, idegen vándorokat és helyet biztosítanak nekik a bolygójukon. Mondjuk a Wi’mantaron volt hely bőven, maga a paradicsom. Ezidő alatt semmi említésre méltó nem történt, csupán Eun Hee figyelt meg némi változást férje viselkedésében. Mindez azonban olyan jelentéktelen volt, hogy senkinek nem szólt róla. Marco pedig, a maga tizenöt évével valóban nem tudta megmagyarázni magának, miért is idegenkedik apjától alkalom adtán… Fogadott húga, Pie vigasztalása amúgy is lekötötte minden idejét, hisz Mrs Moreno, ahogy az eltűnt csapattagok, sohasem került elő. Furcsa módon a többiek keresése idővel valahogy elsikkadt… a civilek számára az tűnt a legvalószínűbbnek, parancsnokuk feladta a reményt, hogy valaha is viszontlátják őket. Ha a helyiek nem tudnak segíteni a keresésben, akkor valóban nincs értelme az egésznek. Mivel hetek, majd hónapok múltak el úgy, hogy semmi nem történt, a Darwin legénysége, pontosabban a Wi’mantar új lakói, teljes biztonságban érezték magukat. Idővel még a kis Pie is túltette magát a történteken, vagy legalábbis nem zokogott naphosszat. A szomorúság azonban soha nem tűnt el a szeméből. Pedig Marco mindent megtett azért, hogy a lányt jókedvre derítse. Nem tudhatta, hogy több közös van bennük, mint gondolná. Mindketten árvák voltak. Amúgy életük hasonlóan tengették, akárcsak a Darwin fedélzetén, tanultak, játszottak, filmeket néztek, csupán életterük volt jóval hatalmasabb, mondhatni, végtelen. Pie kedvenc helyéül a palota legmagasabb tornácát szemelte ki, gyakorta itt töltötte az egész délutánját és a zubogó vízesések tündöklését csodálta. Marco aznap is itt talált rá a lányra, már jó ideje tudta, hol keresse, ha épp eltűnt a szeme elől.
—Szerinted mikorra érnek ide?—fordult el a kislány a korláttól, mihelyst Marco felbukkant a lépcső tetején. A fiú azonnal értette, miről beszél.
—Hát… azt hiszem úgy egy év… nagyjából…—Marco fintorogva válaszolt és Pie mellé sétált, ő is a zubogó víztömegre szegezte a pillantását. Jól tudta, hogy a lány még mindig reménykedik…
—Egy év… szerinted… ők megtalálják anyát?
—Igen… biztosan. Képzeld csak, egy egész flottányi telepes érkezik a Wi’mantarra, hamarosan annyi ember lesz itt, mint a jó öreg Földön. Már pedig ott aztán valóban úgy élnek, mint a heringek… Eltűnnek körülöttünk a fák és a sziklák, egy talpalatnyi hely sem marad, amit ne ismernénk…
—Csak anya… tartson ki addig… és a többiek…
—Úgy lesz, meglásd… De addig is… Gyere, letöltöttem egy új rajzfilmet, nagyon klassz, majd meglátod.—a kislány arca azonnal felderült:
—Megnézted nélkülem?! Disznóság!
—Csak belenéztem… gyere.—a fiú és a lány valóságos szélvészként száguldott át a tornácon, majd lefelé, a kacskaringós, ódon lépcsőn. Lépteik és kacagásuk hosszan visszhangzott a palota falai közt. Marco csupán egyetlen pillanatra torpant meg… a földszinten, az oszlopok árnyékában egy asszony ácsorgott. Kezében néhány hónapos csecsemőt tartott, a kislány népe jellegzetes ékszereit és festéseit viselte. A fiú szemeit egyenesen az apró gyermek tekintetébe fúrta… Az a különös érzés, ami hirtelenjében rátört… nem tudta megmagyarázni magának. Mintha ismerné… Hirtelenjében az apja jutott eszébe, hogy miért? Ezt sem értette, az utóbbi időben igen eltávolodtak egymástól. Végül a fiú fogta magát és újból futásnak eredt. A folyosó végében beérte fogadott húgát, ám még perceken keresztül érezte hátában a wi’mari asszony rosszalló tekintetét. Féltette a gyermekét.

Vége

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2007-12-02 14:49 Aures

Aures képe

Elkezdtem olvasni, abbahagytam. Nem azért mert nem tetszett, nagyon is szépen van fogalmazva.
Csak azért, mert ledöbbentem.
Rögtön az első mondatnál, ami egy fájdalmas szót rejtett számomra: Voyager.
sokkolt.
Az én pályaművemben is szerepel, csak azért. (Persze egészen más szerepe van gondolom)
Ha felocsúdok, elolvasom.
_______________
Behunyom a szemem, mert látni akarok.

v, 2007-12-02 18:40 Lucas

Lucas képe

Ismerős érzés, néhány pályamunka pontosan azt a témát dolgozza fel, mint az én novellám. Még szerencse, hogy azok is csak az utolsó napokban kerültek fel, ha minden igaz. Így talán mentesülök a koppintás vádja alól.

cs, 2008-01-03 17:33 isslac

Szerintem egész jó lett ;) Érdekes és izgalmas lett, jó lenne ha lenne folytatása, végülis én úgy vettem észre fogy amikor itt már vége volt, a történetnek még nincsen vége hisz a Wi'mantar lakói nem nyugszanak amíg nem hoznak Patrisiáék több embert. Ez eddig a legjobb történet amit olvastam:) Gratula!

p, 2008-01-04 01:27 Lucas

Lucas képe

Hűű, köszönöm! Meglehet, hogy egyszer még regény lesz ebből az elgondolásból, a hosszát tekintve már nem is kell hozzá olyan sok, mi?

Ellenőrző kód: BURDA
Pedig nem is tudok kötni...

p, 2008-01-04 10:14 isslac

Szerintem eléggé jó lenne;) Ez a novella szolgálhat vázlatként is, ha egy kicsit kibövíted, a Darwin felszállását is belevéve , és itt ott megnyújtanád , akkor egy egész jó sci-fi regény lenne belöle, és talán több kötetes is lehet majd mert az emberi faj nem fog tétlenül várni hogy az öseik megölik öket hogy az átkot megtörjék magukon. Így végiggondolva még háború is lehet a vége, de mivel a Wi'mantar lakói nem hagyhatják el a bolygót az is megeshet hogy vissza sem jönnek Patrisiáék miután elmentek hogy több embert hozzanak... Ez végülis csak rajtad áll:) Én személy szerint kiváncsi vagyok mi lesz a folytatása.