Gyom

1
–Ne vakard már annyira.
–De viszket ez az istenverése.
–Felhívnám a figyelmét arra, kedves Kaden Novol úr, hogy a hajón történő káromkodás ellentmond a szabályzatnak, így azt jelenteni fogom, miután visszaértünk a Földre. –jött a női hang mennyezeti hangszórókból.
Az előbb megnevezett férfi felsóhajtott.
–Tedd azt, KaTA. –„Ha boldogabb leszel tőle.” –gondolta, de persze nem mondta ki, lévén semmi kedve nem volt vitázni vele. „Mert hajlamos megsértődni, és olyankor kibírhatatlan.” –gondolta a férfi, majd újra felsóhajtott.
Ketten ültek az AKV–2506 nevű kutatóhajó pilótafülkéjében: az előbb káromkodó Kaden Novol és egy pilóta: Sage Roz. Mindketten a NASA által nyolc éve kifejlesztett űrruhát hordták (hivatalos neve: MM–142), ami történetesen egy kékszínű kabátból és egy hozzá tartozó nadrágból állt. A legjobb tulajdonsága az volt, hogy melegítette a viselőjét, ugyanis a hajón nincs fűtés, hiszen egy jókora vasdarabot az űrben nem épp gazdaságos dolog melegen tartani. A ruha mindkét vállára az anyacég logóját festették, illetve a mellkas bal oldalán volt rajta egy kis kijelző, ami a viselője nevét, illetve a beosztását mutatta.
Mindkét férfi kopaszra volt nyírva (ezt írta elő a szabályzat), és a leginkább onnan lehetett megkülönböztetni őket, hogy Kaden majdnem hét évvel fiatalabb a kollégájánál. Mindkettőjük nagyon le volt fogyva, hála a szintetikus kajáknak, amit útravalóul kaptak, illetve mindkettőjük bőre hófehér volt, mert már két éve nem voltak napon. Csupán a hajó folyosóin lévő lámpák világították meg őket, és bár a negyedik szinten volt szolárium, egyikük sem használta még soha. Így, a napfény hiánya miatt a teljes legénység (hét fő) több évvel idősebbnek nézett ki, mint amilyenek valóban voltak. A bőrük erősen ráncosodott, és olyan vékonynak tűnt, hogy néha az alatta futó ereket is látták a másikon.
De mindezek nem érdekelték őket. Nekik most egyes–egyedül az idő számított, ugyanis már két éve úton voltak a Föld felé, természetesen teljes sebességgel, de még így is több mint három év fog eltelni, mire hazaérnek. És a legrosszabb az, hogy ezen az átkozott hajón semmit, de tényleg semmit nem lehetett csinálni, hogy kitöltse az addig hátralévő (végtelenül soknak tűnő) időt.
Egyedül sakkozni, vagy kártyázni lehetett, de azt is csak azért, mert Nash volt olyan ügyes és fel bírt csempészni egy csomag francia kártyát meg egy sakk készletet (jelentve lesz, ha visszatértek a Földre). A NASA szerint elegendő szórakozás a hajót működtető rendszerrel társalogni, aminek, ó bocsánat, akinek KaTA volt a becses neve (már mindegyik űrhajós elfelejtette, minek is volt ez a rövidítése). Még valami kattant pszichológus alá is támasztotta, hogy az ember az ilyen hosszú és unalmas utak alatt szükségszerűen bekövetkező szellemi leépülését, vagy ne adj isten, őrületét elkerülheti a géppel való beszélgetéssel. Elméletileg KaTÁval bármiről lehetett társalogni, lévén az adatbázisa szinte az összes fellelhető információt tartalmazta az emberiségről, filmekről, zenéről, meg még egy csomó minden másról. Még pszichológiai ismeretei is voltak, hogy ha egyik űrhajós letört lenne, depressziós, vagy szimplán csak rosszkedvű, képes legyen felvidítani őt.
Mindössze egyetlen probléma volt KaTÁval: mégpedig az, hogy időnként igen furcsa dolgokat produkált a mesterséges intelligenciája. Legutóbb például valamiből arra következtetett, hogy a galaxis gömb alakú, így az ellenkező irányba fordította a hajót, gondolván, hogy úgy fél év alatt hazaérnek. Az ilyen és ehhez hasonló hibák elkerülése végett mindig ébren kellett lennie az AKV–2506 héttagú legénységéből két tagnak. Ez nem volt benne a szabályzatba, saját maguk határoztak így. Őrszolgálatot teljesítettek, ahogy maguk között hívták. Hetenként váltották egymást, és amikor valaki nem őrszolgálatban volt, akkor a hibernátorban várta, hogy ismét rá kerüljön a sor, vagy hogy inkább végre hazaérjenek.
A hét tagból három pilóta volt (ők mind férfiak), míg a maradék négy kutató, akik a bolygókról való mintagyűjtés kapták egyedüli feladatként, hogy kiderüljön, melyik alkalmas az emberi életre. És igen nagy szükség van (legalábbis volt, mikor elindultak) arra, hogy találjanak lehetőség szerint többet ilyen planétát is, ugyanis, mióta ötszázötvenhét éve az Alpha Centaurin kitört az L6, ami a Kolera egyik változata volt és bő kilenc nap alatt az egész bolygót elnéptelenítette. Bár ez a betegég eredetileg nem levegőben terjedt, itt sikerült ilyenné mutálódnia. A földi tudósok ezt csak így kommentálták: „Érdekes dolgokat produkál a természet. Néha.” Valószínűleg az L6 még most is jelen van a bolygó légkörében, és csak igen lassan pusztul ki, így az emberiség kénytelen új bolygó után nézni. Méghozzá valami olyan után, ahol minden feltétel adott az élethez, és nem kell hatalmas búravárosokat építeni, mint a Marson, vagy a Holdon. És figyelembe véve, hogy a Föld energiaforrásai bő háromszáz év múlva kimerülnek, ez igen fontos szempont volt.
Az AKV–2506on utazó kutatók közül az egyik tag nő volt, bár nem egy túlzottan szép példány: Tika. Szőke göndör haj, nőhöz képest túl szögletes arc, kicsi mellek, széles csípő és a vele járó nagy fenék miatt nem ő volt a vele utazó férfiak álmainak netovábbja. A küldetésük harminc évre szólt, és hogy ez idő alatt ne nőjön a legénység száma, mindannyian sterilizálva lettek még indulás előtt. „Így a legbiztonságosabb.” –mondták neki, és ha már az egész életük erre az útra fog rámenni, hát akkor már akár ezt is bevállalhatták. Úgyis már csak azért mennek majd vissza a Földre, hogy leadhassák az információt, amit összegyűjtöttek. És hogy kitüntessék őket, meghálálva, hogy egész életüket az emberiség túléléséért áldozták fel. Szép cél, nem? És nemes is. Kár, hogy visszatérésük után valószínűleg igen hamar meg fognak halni, de legalább ők lesznek az elsők, akiket az újonnan felfedezett bolygókon temetnek el. Ugyanis a Földön lassan ennyi hely sincsen már.
Küldetésük során több, mint hatvan bolygót kellett volna átvizsgáljanak, azonban a tizennegyediknél közbejött valami, ami miatt igen sürgősen vissza kellett fordulniuk. „Méghozzá egy rakás növény miatt. Egy rakás…” –emlékezett vissza rá Kaden, de a társa félbeszakította a gondolatmenetét.
–Már megint vakarod. –szólt rá unottan Sage.
Az űrhajójuk pilótafülkéjében ültek, két, egymással szembefordított, roppant ízléstelen, sárga színű kagylóülésben, amik olyan kényelmetlenek voltak, hogy az expedíció bármelyik tagja szívesen lelőtte volna azt, aki ezeket tervezte. Ugyanis az egész hajón csak ilyenek voltak; az ebédlőben, a hálótermeikben, mindenhol. A pilótafülkéből nem lehetett kilátni, nem is lett volna mit nézni a sötét űrön kívül ugye, így KaTA híres festők képeit vetítette ki a falakra, amik elvileg szintén nyugtatóan hatottak volna az emberekre; csak kár, hogy az elmúlt hét év alatt annyira megunták már, hogy szinte észre sem vették. De legalább nem az üres falat kellett bámulniuk.
–Mi a francot csináljak, ha viszket? –mordult rá a pilótára Kaden, miközben a mögötte lévő falon a Mona Lista mosolygott közvetlenül egy Picasso kép mellett.
–Felhívnám a figyelmét arra, kedves Kaden Novol úr, hogy a hajón történő káromkodás ellentmond a szabályzatnak, így azt jelenteni fogom, miután visszaértünk a Földre. –jött KaTA hangja a mennyezeti hangszórókból.
Az előbb megnevezett férfi felsóhajtott.
–Isten hangja megszólalt. –közölte unottan Sage.
–Inkább ne tenné.
KaTA minden zörejt értelmezett a hajón (figyelembe véve, hogy több mint négyezer processzora volt, ez igazán nem esett nehezére), és amire csak tudott, illetve amire a programja helyénvalónak találta, reagált. Így tette most is.
–Ez nagyon rosszul esett nekem, kedves Kaden Novol úr.
A kedves Kaden Novol úr újfent csak felsóhajtott, és nem mondott semmit. Nem kedvelte KaTÁt, magában néha „bináris ringyónak” hívta, de ezt nem akarta még csak kiejteni sem a száján, mert ugye a program hajlandó volt néha megsértődni. „Hála a pszichológiai programjának.” –legalábbis a kutató annak tulajdonította ezt. Azóta dúlt közöttük ellentét, mióta fél éve a BCV–96os bolygóról szálltak fel, és kettő kivétellel pedig mindannyian készültek a hibernálásra. Kaden még gyorsan elszaladt előtte vécére, és mikor végzett, KaTA megjegyezte: „Ha valaki most óhajt a harmadik emeleti vécébe menni, az készüljön fel arra, hogy a kedves Kaden Novol úr erősen megváltoztatta a levegő összetételét odabent.” A hat másik ember percekig ezen kacagott, Kaden pedig majdnem szétrobbant a dühtől.
–Inkább lépj. –mondta Sage, de közben ásított, ami miatt valahogy így hangzott: „Inká’ láájp”
Sakkoztak és már a tizennyolcadik menetnél tartottak. Mindketten utálták a sakkot, és csak azért játszottak, mert már végtelenül unkát a kártyázást. Sage állt jobban, és ha a futóját behozza a H3–ra, már nyert is, ugyanis onnan Kaden bárhová lép, ő mindenképp sakk–mattot tud majd adni neki. A kutató egyébként még soha nem győzte le őt ebben a játékban. Mondjuk kártyában sem.
A sakktábla egy kis átlátszó asztalon volt kettejük között és némi gondolkodás után Kaden a bástyáját a B5re húzta. Sage ezen elmosolyodott. Hiába, nem tehetett róla: az ilyen hosszú és unalmas utakon az olyan kis semmiségeknek is nagyon bír örülni az ember, mint zsinórban tizennyolcszor nyerni a sakkban.
–Vesztettem, igaz? –kérdezte a kutató.
–Kedves Kaden Novol úr, ez már hét lépéssel korábban is tisztán látszódott.
Sage a futóját behúzta a H3ra.
–Hallod, ez miért pofázik mindig nekem? –tárta szét a kezeit Kaden, majd dühösen felpattant a székéből. Olyan szívesen belerúgott volna most valamibe, „de sajnos az ellene lenne a szabályzatnak és jelenteni kellene, miután visszaértünk a Földre.” –gondolta magában keserűen.
–Nem tudom. –vonta meg a vállát Sage, majd elégedetten hátradőlt a székében. Kényelmetlen volt, de most nem számított. „Győztem.” –mosolygott magában– És már megint vakarod a kezed.
Kaden ezt csak akkor vette észre, mikor a társa rászólt.
–Mi a francot csináljak, ha viszket? –mordult fel ingerülten.
A legutóbbi bolygón történt kis incidens közben az egyik növény megcsípte az jobb alkarját és két perccel utána már olyan pokolian viszketett, hogy alig bírta megállni, hogy ne vakargassa. Miután visszajöttek a hajóra KaTA rögtön analizálta a csípést, aminek a helyén akkor csak egy kis piros pont maradt, és azt mondta: Semmi gond, kedves Kaden Novol úr. Hamarosan elmúlik.” Azóta két év telt el, és valószínűleg a hibernálás miatt lehet még mindig meg (legalábbis KaTA egészségügyi programja szerint). Bár igaz, ami igaz már tényleg nem viszketett annyira.
–Ha nem vakarná állandóan kedves Kaden Novol úr, valószínűleg hamarabb elmúlna.
–Ó, köszönöm, nagyon köszönöm, hogy emlékeztetsz rá –„te bináris ribanc”.
Kaden visszaült a sárga kagylóülésbe, majd ránézett a sakktáblára. „Mi az ördögnek játszom ezt?” Mióta úton vannak, hétszer győzött sakkban és olyan sokszor kapott már ki, hogy nem is számolta már. „Persze ha megkérdezném KaTÁt, mennyiszer, ő biztosan tudná rá a választ. Mert szerintem még azt is nyilvántartja, hogy hányszor vettem levegőt eddig ezen a rohadt hajón.”
„Semmi kedvem nincs most sakkozni.” Sem pedig kártyázni, sem pedig beszélgetni nem akart most, de ezeken kívül bármi mást szívesen csinált volna. Mikor az ember évek óta ugyanazokat a szűk és szürke falakat látja, esetleg a rájuk vetített képeket, nem sok mindenhez marad kedve. De például kimenni a szabad levegőre, az már sokkal jobban hangzott volna. Ezért is számított óriási eseménynek, ha elértek egy újabb megvizsgálandó bolygót. „De most még több mint három évig idebent leszünk.”
Minél hamarabb elérni a Földet, ez volt most a céljuk. KaTA szerint, ha valamelyikük életveszélybe kerül, mert ne adj isten elkap valami betegséget, azonnal vissza kell fordulniuk a már meglévő információkkal. Most is ezt tették; Tikával történt valami olyan, amiről igen nehezen hitték el, hogy lehetséges. Ez nem volt betegség, de valószínűleg ennek ellenére sem léphetnek majd be még a Föld légkörébe se (bár erről KaTA hallgatott, mikor megkérdezték). „De az információ mindennél fontosabb, szóval azzal irány haza, aztán majd meglátjuk mi lesz.”
–Nem játszok. –rázta meg a fejét Kaden– Semmi kedvem.
–Jaj, ne már. –Sage előredőlt a székében– Az a baj, hogy kikaptál? Hagyjalak nyerni? –hadarta a kérdéseit.
–Nem. Nem az a baj, hogy vesztek, –„Hanem, hogy KaTA állandóan kommentálja”– csak szimplán álmos vagyok.
–Álmos? –csodálkozott el a pilóta.
Kaden is érezte, hogy ez elég gyenge indok, és különben sem volt álmos, de el akart tűnni innen. Nem tudja miért, csak el innen. El.
–Hány óra van, KaTA? –kérdezte Sage.
–Az ön otthonában, az amerikai Utah államban, kedves Sage Roz, pontosan tizenhat óra negyvenkét perc lenne.
Sage felvont szemöldökkel nézett rá a társára, aki csak legyintett, felállt a székéből és az ajtó felé indult. Közben megint vakarni kezdte a jobb alkarját, de ezt nem vette észre. Szinte már automatikus cselekedetté vált.
–Ne csináld már, komolyan mondom. –húzta ki magát a pilóta a székében, ezzel is egyfajta nyomatékot adva a kijelentésének– Mit csináljak itt nélküled?
Kaden előtt kinyílt a fotocellás ajtó, de a férfi nem lépett ki a folyosóra.
–Beszélgess KaTÁval Végtére is azért van. –vetette oda a pilótának a válla fölött, majd sietős léptekkel távozott a fülkéből.
Mielőtt bezáródott az ajtó, még hallotta, amint KaTA azt mondja Sagenek, hogy elég ilyen játékot látott már, hogy kiismerje a szabályait, így ő szívesen játszik vele. Kaden sejtette, hogy a pilóta ebbe rögtön bele is egyezett. „Igaza is van.” –gondolta magában– „Mi az ördögöt lehet ezen a hajón csinálni?” Persze ébren sem kellene lenniük, de ha nem ellenőrzik pár naponta a koordinátákat, talán soha nem érik el a Földet. „De végül is így kell nekünk, ha az egészhajó irányítását egy olyan programra bízzuk, ami számon tartja, mennyit káromkodunk a harminc év alatt.”
Kaden nem figyelt oda, merre megy, csak ment. Úgy érezte mennie kell, ott kellett hagynia a pilótafülkét, mert… Nem tudta. Vonzotta valami, szinte kényszerítette, hogy menjen; úgy érezte, az egész belseje lángolt tőle. Muszáj volt, nem tehetett mást. Minden izmában, minden egyes idegszálában érezte, úgy vitte előre, keresztül az űrhajó szürke folyosóin, mintha marionett bábu lenne. És semmit sem tehetett ellene, annyira nem, hogy fel sem fogta az egészet.
–Hová tart, kedves Kaden Novol úr? –kérdezte KaTA a mennyezeti hangszórókból.
„Isten hangja megszólalt.” –jutottak Sage szavai az eszébe– „Végül is miért nem a padlón vannak a hangszórói? Vagy vállmagasságban? Miért a fejünk felett? És miért női hangja van?”
Válaszolni akart a programnak, de csak ekkor jött rá, hogy ő maga sem tudja, hová megy. Látta maga előtt a liftet, és minden lépésnél egyre közelebb került hozzá, szóval valószínűleg oda tartott. „Talán a hálófülkékbe indultam?” –gondolta magában, és azt is, hogy már annyira automatikus dolog elhagyni a pilótafülkét, hogy fel sem tűnik neki. Olyan, amit később fel sem bír idézni. „Akárcsak a fürdésnél.” –jutott eszébe. A hajón gőzzel lehet fürdeni, úgy, hogy beállnak egy kis fülkébe, a karjukat a magasba emelik, KaTA erre megengedi a gőzt, ők pedig lassan körbefordulnak, és máris tiszták. Kadennel nem egyszer fordult elő, hogy kilépett a fürdőből, elkezdett felöltözni, és csak utána döbbent rá, hogy már végzett is. Addig fel sem fogta, csak csinálta.
–Hogy áll a sakk Sage ellen? –váltott témát Kaden, miközben beszállt a liftbe, és a jobb oldalon, derékmagasságban („Túl alacsonyan”) lévő kis konzolba begépelte, hogy a hetedik emeletre óhajt menni.
–Ó, remekül. –KaTA géphangja nélkülözött minden hangsúlyt, vagy érzelmet– Bár nem elemeztem ki az összes lehetséges lépést, de azt hiszem, győzni fogok a kedves Sage Roz úr ellen.
„Milyen meglepő” –gondolta Kaden, miközben a lift elindult a hetedik elemet felé, és alig három másodperccel később meg is érkezett oda. A kutató lassú léptekkel indult a hálókabinja felé, „de valami nem stimmel.” Érezte a végtagjaiban, a gyomrában, a fejében, mindenében, ám az egész olyan zavarosnak tűnt, hogy képtelen volt értelmezni. Ott volt szinte a nyelve hegyén, majdnem tudta, de csak majdnem. „Nem ide akartam jönni.” –ebben azonban teljesen biztos volt.
Hirtelen a falak kezdték összenyomni őt, lélegezni is nehezebben bírt, mintha megnőtt volna a levegő súlya, vagyis inkább mintha sűrűbb lenne. Képtelen volt normálisan beszívni. De ő akkor is el fog jutni a hálókabinjába, még ha össze is esik útközben. „Úristen! És mi van, ha tényleg összeesek?” A gondolat úgy hasított bele a tudatába, mint a villám; Kaden még a csapás után maradó égett szagot is érezni vélte. Ha legalább nem viszketne olyan átkozottul a csípése…
„A csípés!” Már megint vakarta, és már megint nem vette észre, hogy vakarta, most azonban sokkal jobban viszketett, mint korábban. Még soha nem volt ilyen rossz, majd megőrült tőle. Akár véresre is kaparná a körmeivel, csak múljon már el. „Rohadt hibernátor! Ha nem lenne, talán már el is múlt volna, de így…” –de nem fejezte be a gondolatmenetet, mert valami egészen más jutott eszébe.
„És ha ez okozza az egészet? A rosszullétemet?” Meg kell néznie azt a csípést, látnia kell, hogy néz ki, és a francba, ha nem hordaná ezt a ruhát, aminek hosszú az ujja és eltakarja azt az apró kis piros szúrást a kezén, talán képes lenne normálisan is megvakarni. „Melegít, de útban van!” Megpróbálta felgyűrni a ruhája ujját, de az anyag túl merev volt, nem lehetett felhajtani. Amint rájött, hogy így nem fogja tudni szabaddá tenni az alkarját, azon nyomban elkezdte levenni (letépni) magáról, de nehezen ment. Nem talált fogást rajta, és kicsúszott a kezéből, ha húzni kezdte, „de ezt a viszketést nem lehet kibírni.”
–Figyelmeztetném kedves Kaden Novol úr, hogy a MM–142es ruha levétele a szabályzat egyik legnagyobb prioritással bíró pontjának megszegése, és komoly büntetést von maga után, miután visszaértünk a Földre.
–Nemérdekelnemérdekelnemérdekel. –hadarta a férfi, és félig már sikerült is kiszabadítani a ruha fogságától a felsőtestét.
Hideg volt, méghozzá nagyon hideg; ezt érezte meg először, de nem foglalkozott vele. Vakaróznia kellett, ez most a legfontosabb számára, „a legnagyobb prioritású, te bináris ringyó”, és minden más csak utána jön. Majd. Mert mennie kell valahova, érezte mindenében, és fog is menni, naná, hogy fog, csak hadd vakarózzon előtte. Legalább csak egy kicsit, mert muszáj.
Kaden kibújt a ruha felső részéből, és ledobta a padlóra. A nadrágot magán hagyta, hadd melegítse kicsit, végtére is tényleg hideg volt, és nem akart megfázni. Különben sem hordott más alatta, mint egy alsónadrágot, és ha abban indulna el „hova is? Mindegy.” A lényeg, hogy garantált lenne a megfázás, és bár KaTA ki bírná gyógyítani belőle, de akkor sem akarta.
Ám ahogy a jobb alkarjára nézett, mindez lényegtelenné vált. A kézfeje alatt egy kis háromszög alakú bemélyedés volt, majdnem három centi nagy, a legalja rózsaszín, míg körülötte olyan sötétlila folt volt, mintha megütötte volna. Pedig nem ütötte meg semmi, csak megcsípte egy növény. „Egyetlen rohadt növény.”
–Ez meg mi a franc?
–Felhívnám a figyelmét arra, kedves Kaden Novol úr, hogy a hajón történő káromkodás ellentmond a szabályzatnak, így azt jelenteni fogom, miután visszaértünk a Földre. –jött KaTA hangja a mennyezeti hangszórókból, de Kaden nem is hallotta.
Számára megszűnt az őt körülvevő világ, csak a karján lévő kis bemélyedés létezett most és semmi más. Viszketett, úgy, mint eddig még soha semmi, de a férfi nem akarta, nem merte megvakarni. „Úristen, a ruhában nem éreztem, hogy ilyen, és ez…” Nem tudta megfogalmazni magában, milyen, mert túl sok minden kavargott a fejében. Egyszerre találta félelmetesnek, lenyűgözőnek, undorítónak és furcsának. Az erei, amik ott futottak a kezében („illetve csak futottak volna.” –és ez a gondolat teljesen megrémítette a kutatót) pár centivel a háromszög csúcsa előtt eltűntek; egyszerűen belesüllyedtek a karjába. Ahol pedig véget ért a lilás folt, ismét felbukkantak.
„Félelmetes. Lenyűgöző. Undorító. Furcsa. De miért pont velem történik ez? Mi ez? Változok.” –jött rá hirtelen– „Persze, naná, úristen, változok belül, biztos, ezt jelzik az erek, de miért én, hogyan változok, mivé változok, miért én, miért én?” Kaden szíve szinte dörömbölt a férfi mellkasában, az izzadsága kövér csöppökben indult el lefelé a homlokáról, még a hideg ellenére is. Nem akarta ezt, ó a francba, egyáltalán nem, „de szólnom kell Sagenek!” Tudnia kell, hogy baj van, az űrhajón mindenkinek tudnia kell, „illetve valakinek már tudnia is kellene.”
–KaTA! –Kaden hangja remegett, és ha egy hangszóróból hallotta volna, biztos, hogy nem ismerte volna fel.
–Igen, kedves Kaden Novol úr? –jött a plafon magasságában lévő hangszórókból.
–Mi… –a férfi egy pillanatra elakadt, nem tudta, hogy is tudná ezt megkérdezni– Mi történik velem?
KaTA nem habozott a válasszal.
–Én úgy érzékelem, minden életfunkciója normális, bár a testhőmérséklete némileg alacsonyabb az átlagosnál, így ha javasolhatom, vegye vissza az MM–142es űrruhát, aminek a levételét jelenteni fogom, miután visszaértünk a Földre.
–De… –befejezni azonban már nem fejezte be a mondatot.
„Hogy lehetne minden életfunkcióm normális?” Hiszen ott van az alkarján valami, aminek egyáltalán nem kellene ott lennie, és viszket (most vette csak észre, hogy vakargatta, miközben beszélt. Gyorsan abba is hagyta). „KaTA meghibásodott.” –jutott Kaden eszébe– „Vagy megint félreértelmezett valamit, ahogy a galaxis alakját egyszer. Rohadt mesterséges intelligencia programok! Mi a jó fenének kell egy ilyenre bízni az egész hajót? Hét embert? Minket?”
–És mi van a csípéssel? –próbálkozott újra.
–Nem érzékelek jelentős változást, minden életfunkciója normális, bár a testhőmérséklete némileg alacsonyabb az átlagosnál, így ha javasolhatom, vegye vissza az MM–142es űrruhát, aminek a levételét jelenteni fogom, miután visszaértünk a Földre.
–Úristen. –suttogta döbbenten Kaden, persze KaTA így is hallotta.
Tudta, hogy baj van, illetve, hogy KaTÁval van valami baj, hogy nem érzékeli a benne végbemenő változásokat („mert biztosan vannak.”). „Vagy, hogy nem tudja érzékelni.” –de ezt teljesen hihetetlennek találta. KaTA, amit (akit) a NASA több száz mérnöke majdnem húsz évig fejlesztett, ne tudna értelmezni valamit? „Az nem lehetséges. Kizárt.” Rémisztő volt ebbe belegondolnia, és nem is akart igazából. „Talán a gravitáció miatt van.” –ezt már sokkal megnyugtatóbbnak találta, hiszen még mindig (legalábbis mikor ők heten elindultak) képtelenség volt pontosan olyan gravitációs mezőt létrehozni, mint ami a Földé, és ha csak egy sima cipőben lenne most itt Kaden, nem pedig a NASA MMSHK–142es bakancsban, a lépései elég légiesek lennének.
„Csak az űr, illetve a gravitációs mező miatt van. Hát persze, hogy nem ez jutott először eszembe?” –korholta kissé le magát a férfi– „Hiszen még fel is hívták a figyelmünket arra, hogy tapasztalhatunk bizonyos furcsaságokat, míg a hajón vagyunk.”
Kaden érezte, hogy kezdett megnyugodni: a szíve már közel sem akart kiugrani a mellkasából, és ismét feltűnt neki, milyen hideg is van itt („Az űr hidege”). Közben persze vakarózott, de olyan erősen, hogy a körmei apró kis karmolásokat hagytak a háromszögben. És ez már megint fel sem tűnt neki, de nem tehetett róla. Muszáj volt. Kellett.
„És mi van Tikával?” –a gondolat hatására Kaden gyomra egyetlen apró ponttá zsugorodott, és ahogy eszébe jutott, hogy a nőt azok a növények nem egyszerűen megcsípték, hanem…
–KaTA! –kiáltotta– Hogy van Tika? Azonnal mond meg, azonnal mond meg! –ismételte meg akaratlanul is.
Miután visszajöttek a GHJK65ről, és visszahozták a csapat egyetlen női tagját, eszméletlenül, KaTA megvizsgálta, majd megállapította, hogy semmit sem tehet. Illetve egyvalamit igen: ha befektetik a hibernátorba, nem lesz baja. Legalábbis elvileg, ugyanis így az nem terjed tovább benne. Legalábbis (elvileg) sokkal nagyobb kár már nem fog tudni okozni. És így a földi tudósok megvizsgálhatják, „már ha meg akarják, és nem égetik el rögtön a testét. Vagy egyszerűen nem lőnek szét minket még az űrben. Biztonsági okokból persze, nehogy behozzunk valami fertőzést a bolygóra.”
És ráadásul az egész a saját hibájuk, csakis az övék. Ha nem olyan meggondolatlanok, olyan mohók, akkor most semmi baj nem lenne. De ha az ember évente csak egyszer–kétszer (vagy még annyiszor se) jut ki az űrhajóból és van arra lehetősége, hogy igazi levegőt szívjon be, illetve, hogy napfény érje aszott bőrét, talán meg lehet érteni. Sőt, nemcsak, hogy napfény, de akár víz is, igazi, kristálytiszta víz, és nem a gőzzuhany torkot kaparó gőze. „Az ember mohó.” –jutott Kaden eszébe– „És a francba, néha elveszíti a fejét.”
Két évvel ezelőtt leszálltak a GHJK65re, de előtte persze részletesen analizáltatták a bolygót KaTÁval. A gép azt mondta róla, alkalmas az emberi életre, és az élet csak fejletlen egysejtűek képében van ott jelen. „Lehet légző maszk nélkül lemenni?” –kérdezték KaTÁt, aki erre azt mondta: lehet. „Lehet fürdeni a vízben?” –kérdezték KaTÁt, és aki mondta: lehet. „Akkor meg mire várunk?” –kérdezték egymást, és rögtön kerestettek KaTÁval egy olyan helyet, ahová az űrhajó gond nélkül le bírt szállni és víz van a közelben.
Csak mintákat kellett volna gyűjteniük a földből, a növényekből, vízből, illetve fényképeket és videofelvételt készíteni az állatokról (amik itt nem voltak, ugye), és menni tovább, de ők minden ilyen bolygón tovább maradtak pár nappal a szükségesnél (amit majd KaTA jelent, miután visszatértek a Földre). De hát olyan nehéz otthagyni a szabad eget, a tiszta levegőt az űrhajó kongó fémfolyosóiért és műlevegőjéért. A GHJK65ön azonban nem volt semmi mintagyűjtés.
Leszálltak egy erdős rész tisztására, aminek a közelében víz volt. Ilyenkor mindannyian kivétel nélkül kirohannak az űrhajóból egyenesen a víz felé, és útközben dobálják le magukról a ruhát (nem kell aggódniuk, általában nem sok olyan életformával találkoznak, ami elvinné). Aztán órákig meztelenül fürdenek, néha pedig a parton szeretkeznek Tikával. Pár nap múlva pedig a kutatók nekikezdenek az unalmas mintagyűjtésnek, míg a pilóták a vízben úsznak. Most is hasonlóan tervezték, de közbejött valami.
Tika, ahogy általában, most is elsőként futott ki az űrhajóból, dobálva le a ruháit, és boldogan kiabálva, hogy megint ő ér elsőként a vízbe. Mire a tisztás szélére ért már meztelen volt, és visszafordult a többiek felé, hogy igyekezzenek. Kaden tisztán emlékezett rá: ő még csak ekkor ugrott ki az űrhajó ajtaján, ami olyan fél méterre volt a talajtól. Látta a nőt, amint mosolyogva rohan és hátrakiabál neki, meg a többi férfinak, a lapos mellei pedig fel–le ugrálnak, akárcsak a hasán lévő (igaz, nem túl nagy, de nem is túl vonzó) hájréteg. Kaden arra gondolt: „Csúnya. De a homokban fekve meg fogom dugni. Az ördögbe, mindannyian meg fogjuk.”
Tika berohant az erdőbe, egy csomó meghatározhatatlan alakú fa és bokor közé, amikről hosszú indák lógtak le egész a földig. A nő alig tett pár lépét közöttük, mikor mind (úgy tűnt) egyszerre éled fel, és tekeredik köré. A férfiak megálltak a futásban, szinte varázsütésre. „Mi a…” –gondolta Kaden, de nem tudta befejezni. „KaTA tévedett.” –jött rá hirtelen– „Élnek!” De rögtön az is eszébe jutott, hogy talán csak valamiféle húsevő („Húsevő. Úristen, húsevő!”) növény az. Mind a hat férfi teljesen ledöbbent, egyikük még orra is esett, de valószínűleg észre sem vette.
Tika is legalább annyira meglepődött, mint a társai, ahogy a bokája és a dereka köré tekeredtek az indák és elkezdték felemelni a levegőbe. Pár pillanat múlva sikítani kezdett, de hirtelen több inda is a szájába tuszkolta magát. Kaden (és a többiek is) megdöbbenve látta, hogy zöld indák próbálnak bemászni Tikába, „a belsejébe. Bele.” A száján át, a fülén át, a köldökén át, a végbelén át, a vagináján át, be a körmei alá, próbálták kinyomni a szemeit, bökdösték a bőrét, és Nash ekkor ragadata meg Kaden karját, és húzta magával az űrhajóba. A láncfűrészért és baltákért.
Igyekeztek, ahogy tudtak, de Kaden biztos volt benne, hogy elkésnek, hogy az inkák túl magasra emelik, mire visszaérnek. Tévedett. Tika alig másfél méter magasan rugdalózott a levegőben, míg minden testnyílásából indák lógtak ki. Később arra gondoltak, hogy talán túl nehéz volt a nő teste, és a növények ezért nem tudták felemelni a magasba.
Kiszabadították őt, pillanatok alatt ment, „hála az égnek.” –sóhajtott fel akkor Kaden, Sage, Nash és a többiek is. Az indák őket is el akarták kapni, de a balták és a láncfűrész ellen semmire sem mentek. Amelyikeket levágták, azokból sűrű, halványzöld, Sage által fikának nevezett lé csurgott ki, ami hideg volt. Méghozzá jéghideg. Ekkor próbált meg az egyik inda Kaden alkarja köré tekeredni, és majdnem sikerült is elkapnia a férfit. Aki ezt csak akkor vette észre, mikor hirtelen valami megcsípte a karját. Rögtön lecsapta a baltával a növényt, és letekerte magáról. „És a francba, különbözött a többitől, de ezt akkor észre sem vettem.” –jött rá így utólag.
Miután kiszabadították Tikát, Nash a vállára kapta őt, és mindannyian futni kezdtek az űrhajó felé. A nőből nem sikerült kirángatni az indákat; a végük ott csüngött kifelé a testnyílásaiból, a szájából pedig folyt ki a hányása (már amennyire hagyta az a hét gyom, ami kilógott onnan).
Rögtön az egészségügyi szobába rohantak, ahol KaTA ellenőrizte Tika állapotát. Azt mondta, az indákat nem lehet kiszedni belőle, csak olyan sebészeti beavatkozással, amihez neki nincsenek meg a megfelelő eszközei. Ugyanis az indák elkezdtek gyökeret verni benne. És ha kitépik őket, igen súlyos károkat okozhattak volna a testében. A hibernátorba tették a nőt, remélve, hogy így lassíthatják a gyökerek növekedését, majd utána összeszedték a még odakint maradt ruhákat, és elindultak a Föld felé. „Ezt írja elő a szabályzat.” –mondta KaTA.
–Nem érzékelek semmi lényeges változást a kedves Tika Kopsa állapotában. A gyökerek nem nőttek tovább. –jött a női hang („isten hangja megszólalt”) a mennyezeti hangszórókból és egy pillanat alatt visszahozta Kadent a jelenbe.
A férfi csak most eszmélt rá, hogy a liftben állt és épp be akart gépelni valamit a konzolba. A karja átkozottul viszketett, ő pedig, míg mindezek eszébe jutottak, véresre kaparta a kis háromszöget. Nem érdekelte; nem érdekelte most semmi sem, csak egyvalami: „Menni. De hová is?” A válasz szinte magától jött: „Tikához.”
Kaden ujjai maguktól gépelték be a konzolba annak az emeletnek a számát, ahol a hibernátorok is voltak (tízedik emelet egyébként), míg a férfi másik keze tovább vakarta a csípést. Vagy inkább kaparta. A levegő hideg volt; fázott, de nem érdekelte. „Csak minél gyorsabban le a hibernátorokhoz!”
–Mond csak KaTA, –a hangja mintha nem is az övé lett volna– ugye tényleg jól van Tika?
–Nem érzékelek semmi lényeges változást az állapotában. A gyökerek nem nőttek tovább. –jött a női hang („isten hangja megszólalt”) a mennyezeti hangszórókból, de a férfi azért még egyszer megismételtette vele.
A lift közben megérkezett, és Kaden el is indult a hibernátorok felé, ami az L alakú folyosó legvégén, jobb oldalon volt. Sietett, legalábbis úgy gondolta, hogy siet. Nem volt pontosan a tudatában annak, mit csinál, vagy hogy miért, de nem is számított. Ment és ez volt a lényeg. Közben pedig vakarta az alkarját, ami vérzett, sőt, már a kis háromszög alakú bemélyedést sem nagyon lehetett megismerni, annyira kisebesedett már.
A hibernátorterem ajtaja hang nélkül nyílt ki előtte és így Kaden beléphetett a kör alakú helységbe. A plafon alacsony volt, a nyolc hibernátor pedig a terem közepén állt, kör alakban. Három volt üres közülük. Odabent hidegebb volt, legalábbis a férfi úgy érezte, de persze ez nem érdekelte. A hibernátorok pedig úgy néztek ki, mint egy ágy: puhák voltak és nagyok, sőt, talán még kényelmesnek is lehetett hívni őket. Egy üvegbúra volt mindegyik fölött, kivéve a három használaton kívülinél.
„Tika, Tika, Tika…” –Kaden ezt ismételgette magában, míg odasietett a nő hibernátorához, de már a terem bejáratánál látta, hogy valami nincs vele rendben. „Tudtam, hogy ez lesz.” –jutott eszébe– „A francba, már akkor is tudtam, mikor sakkoztam Sage ellen.” A nő hibernátorában zöld indák tekeregtek, mind erős, élettel teli és Tika testéből nőttet ki. Bár Kaden ezt nem látta, csak tudta, ugyanis a hibernátor burája alatt csak egy zöldes, folyamatosan mozgó („Csapkodó, mert szabadulni akarnak. Mert élni akarnak.”) indagomolyag látszódott.
A kutató tudta, hogy ki kell szabadítania őket. Kiáltottak felé, de nem hangokkal, nem emberi nyelven, hanem valami egészen mással: „A viszketés csak akkor fog abbamaradni, ha szabadok.” Ó igen, ebben teljesen biztos volt. És ő ki is fogja szabadítani őket, de mennyire, hogy ki, „mert ezt a viszketést már nem lehet kibírni.” Pedig valójában már nem is érezte, mint ahogy annak sem volt tudatában, hogy a csípést még mindig vakarta. A vére meleg volt, végigcsurgott az alkarján, és lecsöpögött a padlóra. De nem számított, semmi sem számított, csak az, hogy Tika szabad legyen. „Mármint hogy abbamaradjon a viszketés.”
–KaTA! –kiáltott fel Kaden, de már egyáltalán nem a saját hangján. Más volt, nem tudta volna meghatározni, hogy miben, egyszerűen csak más.
A gép nem válaszolt neki.
–KaTA! –kezdte újra a férfi– Kaden vagyok, a franc esne beléd, te bináris ringyó, válaszoljál már! Tudom, hogy hallasz, baz…
–Felhívnám a figyelmét arra, kedves Kaden Novol úr, hogy a hajón történő káromkodás ellentmond a szabályzatnak, így azt jelenteni fogom, miután visszaértünk a Földre. –jött némi várakozás után a női hang mennyezeti hangszórókból– A megváltozott hanglejtés miatt nem áll módomban parancsot elfogadni öntől, biztonsági okokból. Sajnálom.
Kadent mindez nem érdekelte.
–Nyisd ki Tika hibernátorát most rögtön! –kiáltotta a férfi, és közben felfelé nézett a mennyezetre, bár teljesen felesleges volt. Mindössze a megszokás tette: arra nézünk, akihez beszélünk. „És én most éppen Istennel beszélek. A bináris tér ribanc istennőjével.” –Kaden nem volt biztos benne, hogy ez a saját gondolata, bár elég ismerősnek érezte, szóval akár az is lehetett volna– Nyisdkinyisdkinyisdki! –hadarta.
–A megváltozott hanglejtés miatt nem áll módomban parancsot elfogadni öntől, biztonsági okokból. Sajnálom.
A kutató fejében egyre több gondolat keringett („Tika, kiszabadítani, viszket, Tika, bináris ringyó, nem akarom, hogy viszkessen, Isten hangja, csípés, vizelni kell, francba, Tika, Tika, viszket és nem akarom, Tika”), amiktől úgy érezte, teljesen megőrül. Képtelen volt parancsolni magának: a teste nem úgy mozgott, ahogy akarta, és a szája is magától nyílt ki.
–Mi az, hogy nem? Mi az, hogy sajnálod? Mi az, hogy sajnálod? Tudod, én mit sajnálok? Hogy női hangod van, és nem lehet férfivé átállítani! Ez a legnagyobb büntetés, érted, a legnagyobb büntetés, amit el kell viseljek!
KaTA nem válaszolt (ha megsértették a hallottak, hajlandó volt nem szólni az illetőhöz), Kaden pedig azon vette észre magát, hogy folyamatosan szidja a gépet, míg futólépésben, bár eléggé imbolyogva a legalsó szinten lévő raktár felé igyekszik egy baltáért. „Végtére is a hibernátor üvegburka nem törésálló.”

2
Sage gondterhelt arccal meredt a sakktábla fölé. Már harmadjára kapott ki (ráadásul a legelső menetben susztermattal!) és bár sejtette, hogy KaTA nem sok esélyt fog hagyni neki, azért reménykedett az ellenkezőjében. „Persze nekem nincs négyezer processzorom.” –gondolta magában kissé savanyúan, de elég sovány vigasznak érezte. És most is ki fog kapni, méghozzá nagyon. A tízedik lépésnél. Bár ezt akár rekordnak is nevezhetné, hiszen még sosem bírta ennyi ideig KaTA ellen.
–Kedves Sage Roz úr. –jött KaTA hangja a hangszórókból– Abba tudnánk hagyni a játékot?
Sage nem kicsit lepődött meg ezen a kijelentésen.
–Miért? –kérdezte, és akaratlanul is felfelé nézett.
–Mert a kedves Kaden Novol úrral történt valami. –jött azonnal KaTA válasza, nélkülözve minden hangsúlyt. „Kadennel?” –lepődött meg újfent Sage– „Mi történhetne vele? Nem tud elaludni?” –a gondolat hatására kissé el is mosolyodott a pilóta.
–Mi van vele? –kérdezte meg végül, bár csak muszájból. Ugyanis KaTÁból néha már harapófogóval kellett kihúzni az információt, néha meg mondta akkor is, ha nem kérdezték. „Nos, igen. Itt tart ma a mesterséges intelligencia.”
–Nem tudom. –vallotta be KaTA– Megváltozott a hanglejtése, illetve úgy érzékelem, vérzik a jobb alkarja. Felételezem, valamilyen pszichés gondja lehet, de nem tudom biztosan.
–Nem tudod? –Sage igazából csak ennyit hallott meg a válaszból.
A férfi elképzelhetetlennek tartotta, hogy KaTA valamit ne tudjon. „Bár végül is a GHJK65ön sem érzékelt életet, és azok a növények… Azok csak növények voltak és kész! Egy csomó rohadt gyom. Bár mégis elkapták Tikát! És a gép tévedése miatt a hátralévő három évet a hibernátorban fogja tölteni, pont úgy, ahogy az elmúlt kettőt is.” De most inkább Kadennel akart foglalkozni.
–Nem tudom. –szólt ismételten „isten hangja.”
„Ó, ne kéresd már magad!” Sage egy pillanat alatt haragudni kezdett a gépre, amiért ilyen bírt lenni. Most mi a fenét kérdezzen tőle?
–Jó. –mondta ingerültebben, mint akarta– Akkor miből következtetsz arra, hogy baj van Kadennel?
–A kedves Kaden Novol úrnak megváltozott a hanglejtése, illetve úgy érzékelem, vérzik a jobb alkarja. Felételezem, valamilyen pszichés gondja lehet, de nem tudom biztosan.
Sage felsóhajtott. „Már megint valami gikszer van a programodban, igaz édesem?” Úgy látszik, kénytelen lesz egyenként kiszedni az információkat KaTÁból, ha egyszerűen nem hajlandó (vagy nem képes) megmondani őket magától.
–Hogy változott meg a hanglejtése? –kérdezte a pilóta, miközben hátradőlt a kényelmetlen sárga székben. Az enyhén megnyikordult ettől. „Ezt persze nem bírnád megolajozni, mi KaTA? Már persze, ha olajozással meg lehetne oldani a nyikorgást.” –gondolta közben.
–Minimális eltéréseket érzékelek a hangmagasság mozgásában. Lassabb lett.
–Jól van. –mondta a pilóta– Akkor azt mond meg, mi van Kaden karjával.
–A kedves Kaden Novol úr jobb alkarja kaparás miatt vérzik.
„Most ezzel mi a francot kezdjek? Kaparás miatt, hát…” –de Sage nem fejezte be a mondatot– „Kaparás miatt? És a jobb alkarja? Csak nem azt a rohadt csípését vakarta véresre?”
–Csak nem azt a rohadt csípését vakarta véresre? –kérdezte megdöbbenten, és akaratlanul is előre dőlt a székben (ami kissé ismét megnyikordult ettől). Sage felfelé nézett, a tekintetét körbe–körbe hordozta a plafonon, de csak a lámpákat látta, amik mindig elhalványultak, ha feléjük nézett, hogy ne világítsanak erős fénnyel a szemébe. Ergonomikus lámpák természetesen. A hangszórók rejtve voltak.
Bár KaTA azonnal válaszolt, Sage így is úgy érezte, mintha perceket (hosszú perceket) késett volna.
–Úgy érzékelem: igen.
–A francba! –mordult fel félhangosan, és akaratlanul Sage.
–Felhívnám a figyelmét arra, kedves Sage Roz úr, hogy a hajón történő káromkodás ellentmond a szabályzatnak, így azt jelenteni fogom, miután visszaértünk a Földre. –közölte vele KaTA, de a pilóta meg sem hallotta.
Az járt a férfi fejében, hogy: „Tudtam, persze, hogy tudtam! A csípését, mi mást is vakart volna, ugye! De miért csinálna ilyet?” –erre azonban rögtön válaszolt is magának– „KaTA azt mondta, pszichés gondja lehet; akkor csak nem… Úristen, lehet bekattant?” Nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy a bezártság, és a semmittevés, ilyen hatással legyen az emberre, de nem értette, hogy történhetett ilyen gyorsan? Hiszen Kaden nem ment el tíz perce innen, és akkor még teljesen normális volt, „leszámítva, hogy állandóan az alkarját vakargatta.” Sage el sem bírta képzelni, hogy a társa sétál a szürke folyosókon a hálótermek felé, egyik pillanatban minden rendben van, aztán a következőben megőrül. „Ez egy marhaság, nem történik ilyen. Nem történik ilyen gyorsan!” És különben sem látta a kutatón az őrület jeleit, de valószínűleg még KaTA sem. „Vagyis nem lehet őrült, hanem valami más történt.” Csak arról nem volt elképzelése, hogy mi lehet ez a más.
Nem tudta, mennyire lenne hasznos, ha KaTÁtól kérne egy gyors pszichológiai jellemzést Kadenről, de gyanította, hogy nem menne vele sokra. Inkább megy, és megtalálja. „Igen, azt hiszem, ez lesz a legjobb, amit tehetek.”
–KaTA, –kezdte Sage– hol van Kaden? –„a kedves Kaden Novol úr.”
–Jelenleg a legalsó szint felé tart a… Épp most érkezett meg a legalsó szintre.
„A legalsó szintre?” –csodálkozott el Sage– „Mi a fenét akarhat ott? Hiszen a tizennegyediken csak a raktárak vannak.”
–És ohm… –minél több információt ki akart szedni KaTÁból Kadennel kapcsolatban, csak hogyan csinálja?– Innen rögtön odament?
–Nem. Először a hetedik szintre, de a lifttől ötméternyire visszafordult, lement a tízedik emeletre, a hibernátorokhoz, onnan pedig le a tizennegyedik emeletre, és most épp az egyik szerszámos raktárba ment be a kedves Kaden Novol úr.
„Mi a francot csinálsz, Kaden?” –tanakodott Sage. Már az sem tetszett neki, hogy a férfi egyszerűen csak itt hagyta őt és a sakkot (jó, persze unták mind a ketten, de tényleg semmi mást nem tudnak itt csinálni. Legfeljebb kártyázni, de abból már egy életre elegük volt). Egyáltalán nem tetszett neki. Gyanús volt, és bár lehet, hogy csak így utólag, de mintha már akkor látott volna valami furcsát Kadenben. „Volt valamilyen változás az arcán, a tekintetén talán. Igen, talán azon. Mintha megváltozott volna.” Nem tudta, hogy ez vajon tényleg így volt–e; agya egyik része elhitte ezt, a másik azt kérdezte: „ezt te sem gondolod komoylan, igaz?”
Igazából inkább az nem tetszett neki, hogy Kaden állandóan az alkarját vakarta, ott, ahol az a növény megcsípte őt. „Már ha az csípés volt, ugye.” –a gondolat hatására Sage hátán egy pillanatig felállt a szőr. Furcsállta is, hogy ilyen lassan gyógyul be („Már ha gyógyul egyáltalán”), de persze ő is emlékezett, hogy anno felhívták rá a figyelmét, hogy tapasztalhatnak furcsaságokat az út során. „A hátralévő életünk során, amit nagyrészt alva fogunk eltölteni, ó a francba! Az ember így is sokat alszik, talán túl sokat is, legalábbis… Na de hagyjam már ezt.” Elkalandozott a fontos dolgoktól, nem örül neki, és ezért kissé haragudott is magára.
Sage felállt a székről, és az ajtó felé indult. Lemegy, megnézi, mi van a kutatóval, úgy gondolta, ez a leghasznosabb, amit most tehet. Indulás előtt pszichológia tesztek garmadáját töltették ki velük (még a Földön, és Sagenek úgy tűnt, legalább ezer évvel ezelőtt), hogy kiderüljön, hajlamos–e valamelyikkőjük bekattanni, és bár elméletileg minimális rá az esély, de persze ilyen hosszú utazás során bármi megtörténhet.
–KaTA hozd fel a liftet ide. –adta ki az utasítást a pilóta– És ne engedd le, amíg be nem szálltam.
–Azonnal, kedves Sage Roz úr. –közölte „isten hangja” a mennyezeti hangszórókból, és a pilóta alig lépett ki a fülke ajtaján, mikor KaTA ismét megszólalt– Figyelmeztetnem kell kedves Sage Roz úr, hogy a kedves Kaden Novol úr magához vette a harmincegyes raktárból a BK–87es számú baltát.
Sage le sem tagadhatta volna, hogy ettől egy pillanatra megijedt, legalábbis KaTA előtt biztosan nem. A gép ugyanis a felszállás óta folyamatosan ellenőrizte a legénység testének működését, és érzékelnie kellett a pilóta hirtelen gyorsabban verő szívét, az ezzel együtt járó megemelkedett pulzusszámot, a szaporább lélegzetvételt, illetve azt, hogy Sage izmai egy pillanatra megrándultak.
„Baltát! Baltát szerzett magának. Fegyver, a fenébe, de mire akarja használni? Lement a hálófülkékhez, aztán a hibernátorokhoz, most meg a raktárba egy balátért. Miért? Mi az ördögért csinálja ezt?” Tudta, hogy Kaden nem őrült meg, nem örülhetett meg, „De miért csinálja most ezt?” Nem volt benne biztos, hogy tudni akarta.
Valamilyen rossz érzés kerítette hatalmába, miközben közeledett a liftajtóhoz, ami fölött hirtelen kigyulladt egy zöld színű lámpa, jelezve, hogy a lift megérkezett. Ha egyébként a lámpa nem világított, észre sem lehetett venni, hogy van, lévén ugyanolyan színű volt, mint a fal. „Nagyon dizájnos.” –ez jutott Sage eszébe, mikor ránézett. Nem akart lemenni a legalsó szintre, hogy megnézze, mi van Kadennel. Szívesebben maradt volna a pilótafülkében, de ha lehet, zárt ajtók mögött, hogy senki se tudjon bejönni. A lába azonban csak vitte előre, és bár Sage próbálta meggyőzni magát, hogy kötelessége figyelni a társaira, megóvnia őket, „de ezt most akkor sem akarom.”
Odaért a liftajtóhoz, ami hangtalanul, két irányba húzódott szét előtte, Sage pedig belépett. „Ki kell mondanod, gyerünk, csináld már. Csináld!”
–KaTA. –„Nem akarom, de nagyon nem akarom.”
–Igen, kedves Sage Roz úr?
–Vigyél le a legalsó szintre. Kadenhez. –„Nem, mégsem. Visszavonom. Zárd le a legalsó szintet, hogy semmi se jöhessen fel ide.”
Bár általában igen hasznos volt, hogy a lift pillanatok alatt leért (vagy épp fel) a kívánt emelethez, most azonban Sage nem tudta, hogy örüljön–e ennek. „Legalább gyorsabban túl leszek rajta.” És ha inkább egyáltalán nem lenne túl? „Igen, az sokkal jobb lenne.” Tény, hogy kényelmesebb lenne, de már kiadta az utasítást KaTÁnak, aki azonnal el is indította lefelé a liftet. Sage izgult, remegett a lába, és a gyomra egyetlen apró ponttá zsugorodott. „Majrézok, mint valami tinédzser az első randija előtt.” –jutott eszébe, de semmi vicceset nem talált benne. Ekkor a tekintete letévedt a padlóra.
Nem tudta, miért nézett le, eddig talán még sosem tette („És tényleg nem, azt hiszem. Ha mostanáig megkérdezte volna valaki, milyen a liftben a padló, hát esküszöm, hogy nem tudtam volna megmondani.”). Vércseppek voltak ott. Sage egy pillanatra teljesen ledöbbent, úgy érezte, menten összeesik, a világ pedig hirtelen a feje tetejére állt. „Vér, te jó isten, ez vér!” –de egy pillanattal később máris eszébe jutott: mondta KaTA, hogy Kaden vérzik. „Méghozzá a jobb alkarja, amit állandóan vakargatott.”
Furcsa látvány volt a véres padló a pilóta számára, le sem tagadhatta volna. Nem természetes dolog ez itt, nem megszokott. Nem tudta volna pontosan megfogalmazni, hogy milyen, egyszerűen olyan sok inger hordozott, és ettől egy pillanat alatt olyan sok gondolat született a fejében, mint az elmúlt pár évben talán összesen sem. Utoljára akkor érzett ilyet, amikor elkapták Tikát azok az indák. Talán, de lehet, hogy ez most sokkal „milyenebb? Rosszabb? Rémisztőbb?” –nem tudta megfogalmazni, mit is érzett. Végre történt valami, és ennek semmi köze nem volt a sakkhoz, vagy a kártyázáshoz, vagy a meglátogatott bolygók adatainak átnézéséhez. Történt valami, és ez nagyon zavarta Sage–et.
Észre sem vette, hogy a lift közben megérkezett, és kinyílt az ajtaja, ha nem hallja meg Kadent, ahogy a lift felé közelít. A kutató MMSHK–142es bakancsának kemény talpa tompán kopogott a folyosón. Sage hirtelen felkapta a fejét, és meglátta a tőle alig hét lépésnyire lévő férfit, de az egész olyan álomszerűnek tűnt, hogy nem is hitte el. A másodpercek megnyúltak, Sage számára az egész világ olyan lett, mint egy lassítva lejátszott film, és így volt ideje végignézni Kadenen.
A legelső dolog, ami észrevett, nem az volt, hogy a férfin az űrruhájából csak a nadrág volt rajta, meg a bakancs természetesen, hanem hogy folyt valami a szeméből. Sőt, hirtelen észrevette, hogy nem csak onnan, hanem az összes testnyílásából is: a szájából, a füleiből, az orrából, mindenhonnan. Nem könny volt, bár amíg csak a szemét látta, azt hitte. Amikor azonban meglátta Kaden száját, már tudta, hogy nem az. Azért nem ismerte fel rögtön, mert ezúttal majdnem teljesen színtelen volt, és nem olyan zöldes, mint a GHJK65ön. Ez bizony az a „fika” volt, ami a levágott indákból szivárgott elő, csak most valahogy Kaden testéből jött. A kutató arcáról lecsöpögött a mellkasára, de Sage látta (egy pillanatra hirtelen nagyon éles lett a látása), hogy a kutató minden pórusából ez szivárog elő. „Visszatükrözik a lámpák fényét, ezért vettem észre.” –jött rá.
Kaden remegett a hidegtől, a szájából minden kilégzésnél sűrű párafelhő jött elő. Járás közben dülöngélt, mintha részeg lenne, míg a jobb kezében az egyik baltát szorongatta. Ez egyébként teljesen fémből készült, és szürkén csillogott. „Milyen dizájnos.” –jutott Sage eszébe, mert az agya olyan gyorsan járt, hogy volt ideje ilyeneken is gondolkodni– „Direkt ilyen, hogy ne üssön el a hajó színvilágától. Mint a lámpa a liftajtó fölött.” Ami most zölden világított, jelezve: a lift itt van, lehet beszállni.
„Milyen aszott teste van.” –járt tovább Sage agya– „Pedig Kaden egész ó kondiban volt, mikor elindultunk, mostanra azonban mi lett belőle? Hogy hagyhatta el így magát? Persze egyikünk sem ment soha kondizni, hiába figyelmeztet minket KaTA időről–időre.” Kadennek ráncos volt a bőre, hófehér, szinte csak lógott a csontjain. A karja elvékonyodott az évek múlásával, izmos hasa először megereszkedett, majd összement, mellizmai pedig mintha nem is lettek volna. És ez majdnem igaz is volt.
Ekkor azonban mintha megmozdult volna valami a bőre alatt. Sage nem volt biztos benne, hogy valóban látta és nem csak képzelte–e. „Pedig ott valami tényleg mozgott a gyomra tájékán.”
Kaden a magasba emelte a baltát, furcsa, legalábbis a helyzethez egyáltalán nem illő, ráérős mozdulattal, és a pilóta csak ekkor jött rá, hogy a köztük lévő távolság már nem volt talán egy méter sem. „Belém fogja azt vágni.” –jutott eszébe és tudta, hogy meg kellene próbálnia védekezni, vagy legalább szólni KaTÁnak, hogy azonnal zárja be az ajtót, amíg Kaden nincs bent a liftben. Sage azonban képtelen volt ezekre, egyszerűen megdermed; földbe gyökerezett a lába, és nem tudott mozdulni. Szemeivel követte a magasba emelkedő baltát, látta rajta a fényes hurkákat, amik a mennyezeti a lámpák tükörképei voltak, és az jutott eszébe, hogy ha most előrelendülne, és ellökné Kadent, megmenekülhetne.
De tudta, hogy nem fogja megtenni.
A balta hirtelen lecsapott, bár Sagnek olyan lassúnak tűnt, hogy el sem hitte, hogy így bármilyen sebet is tudna ejteni rajta. „Pedig fog, de mennyire, hogy fog.” –ezzel együtt valami más is eszébe jutott– „Meg fogok halni.” Nehezen hitte el, hogy ez lehetséges lenne, mert egyszerűen: „nem lehet így vége.” Nem játszódott le előtte az addigi élete, nem világosodott meg, nem érzett megnyugvást, egyszerűen csak nem fogadta el, hogy nincs tovább.
Végül talán ezért próbálta meg ellökni magától Kadent, vagy talán csak egy, a tudatalattijában lappangó ösztön („életösztön”) vette át a kezei felett az irányítást, nem tudta, csak azt látta, hogy a tudós elveszíti az egyensúlyát, elkezd hátrafelé dőlni, az ő kezei pedig nyújtva vannak. De Sage elkésett, és a balta így is eltalálta a feje bal oldalát. Olyan érzés volt, mintha csak fejbe vágták volna egy bottal: egy kicsit fájt, lüktetett, de úgy érezte: nem lett semmi komolyabb baja.
Kaden keze elengedte a baltát, ami így először Sage vállára esett, majd onnan a lift padlójára, ahol hangosan koppant. „Véres volt, a francba, láttam a…” saját vérét, de nem akarta elfogadni. „Nem lehet az, nem!” Pedig mintha valami meleg folyna le a homlokán, ami sűrűbb, mint az izzadság, „de nem vér.” Természetesen tudta, hogy az, és érezte, amint a rettenet átjárja az egész belsejét, hogy vérzik, hogy megsebesült, sőt, talán súlyosan.
Kaden a hátára esett, közben nem görnyedt össze, olyan volt, mintha csak egy zsák dőlt volna el. De alig ért le a padlóra, máris elkezdett felállni, és mondott közben valamit, de Sage nem értette a tudós szájából előtörő nyálkafolyam miatt.
„Ellened van!” –ez ismétlődött Kaden fejében, amióta meglátta a pilótát a liftben; gyűlöletet érzett iránta, és meg akarta ölni, de mennyire, hogy meg. Egy kétszínű, aljas, hazug rohadék állt ott, és Kaden el sem hitte, hogy eddig ez nem tudatosult benne. „Szövetkezett ellenem KaTÁval, azzal a rohadt bináris ringyóval. (Ellened van! Ellened van!)” Úgy érezte, minden Sage hibája, és ezért lakolnia kell, „vagyis inkább meg kell halnia. (Ellened van! Ellened van! Ellened van!)”
Igyekeznie kellett: látta, hogy a pilóta zavarodottan áll a liftben, a feje vérzik, de még csak le sem törli, pedig lassan a szemébe folyik. Fel kell állnia, amilyen gyorsan csak tud, de a lábai valahogy olyan gyengének tűntek. A karjai is, sőt, hirtelen az egész testében elgyengült. Képes volt felülni, de semmi másra nem. „Mi van velem? (Ellened van! Ellened van!)” –kérdezte magától rémülten, és úgy érezte, mintha (bár ebben egyáltalán nem volt biztos) milliónyi inda tekergőzne a bőre alatt. „Mint a kígyók.” Az egész belseje egy hatalmas össze–visszasággá vált, és ő képtelen volt irányítani, mi történik benne. Az indák összegabalyodtak, és nem bírtak kiszabadulni, majd a következő pillanatban Kaden felsőteste összeroskadt.
Sage látta mi történik a tudóssal, de alig hitte el. Az jutott eszébe, hogy: „Olyan, mintha egy épület robbanna fel: egy pillanatig úgy süllyed, mintha csak megnyílt volna alatta a föld, majd a külső falak ledőlnek, és teljesen elveszíti a formáját.” Valami belefolyt a pilóta szemébe („Nem vér”), de nem törődött vele. Szédült egy kicsit, és egyre erősebben fájt a feje. „Kellene egy aszpirin” –gondolta nyugodtan, de rögtön el is felejtette, mikor meglátta, hogy az űrhajó padlójára roskadt társa hirtelen felegyenesedik.
Nem ez volt rá a legjobb szó, de talán ez állt hozzá a legközelebb. A bőre kinyúlt, de olyan gyorsan és olyan hirtelen, hogy teljesen valószerűtlennek tűnt, és a férfi már nem a lábain állt, mert azok úgy két merev rúdként lógtak le a felsőtestéből, hanem a hasából, mellkasából, a vállaiból, és a bal kezéből kinyúlt csápokkal kapaszkodott a falba és a plafonba. „Nem csápok.” –jutott Sage eszébe– „Indák.” Bár a pilóta nem számolta meg (nem is tudta volna), de legalább ötven–hatvan ilyen nőtt ki a kutató testéből; vékonyak voltak, a mozgásuk pontosan olyan volt, mint a GHJK65ön lévőeké, „csak ezek Kaden bőre alatt vannak, ami hogy az ördögben nem szakadt szét, mikor ezek… kinyúltak belőle?”
Az indák megragadtak mindent, amit elértek: benyúltak a liftajtón, Sage bokája köré csavarodtak, majd hirtelen meghúzták azt. A pilóta elesett, beütve a fejét a lift hátuljába. Ő esés közben összegörnyedt, ellentétben Kadennel.
Aki el sem hitte, hogy azt látja, amit lát. „Képzelem.” –jutott az eszébe– „Ez csak álom, vagy mit tudom én, mi, de nem valóság.” Úgy nézett ki a mellkasa és a hasa, mintha nem egy emberhez, hanem inkább mintha egy poliphoz hasonlítana. Valami nagyon sokkarú poliphoz. A vállából és bal kezéből kinyúló indákat nem látta. Megpróbált megmozdulni, de képtelen volt rá, sem a kezei, sem a lábai, de még a nyaka sem engedelmeskedett neki. Ennek ellenére szinte meg sem ijedt: egyszerűen csak tudomásul vette. „Ez van, és kész. Különben is mit aggódjak? Ez nem valóság. Biztos valami drog okozza.” –bár ebben nem hitt igazán. Különben is: hogy kerülne drog a NASA egy űrhajójára?
A csápok félig behúzták Kaden testét a liftbe. A lábai még a kinti folyosón voltak, a felsőteste már odabent. Nem bírták el, az volt az igazság, de ezt egyik ember sem vette észre. Sage beverte a fejét, mikor elesett, így most valóban csillagokat látott: színes foltok táncoltak a szemei előtt, és nem számított, mi van körülötte. Kaden pedig csak hagyta, hadd csináljanak a csápok, amit csak akarnak. „Akarnak!” –jutott eszébe– „Hiszen ezek nem élőlények! Csak indák.” –bár nem tudta, miért pont ez a szó jutott róluk az eszébe.
Az indák a balta felé nyúltak. Kaden valahol a tudata mélyén felfogta, hogy mit akarnak tenni („Csak növények. Nem akarnak ezek semmit sem”), de nem törődött vele. „Tegyenek, amit akarnak”, hiszem az egész olyan álomszerű, olyan hihetetlen volt. „Biztosan nem történik meg, hogy belőlem (belőlem, te jó ég, belőlem) csápok nyúlnak ki és a balta körül tekergőznek.” És a francba, azt is pontosan tudta, hogy mit akarnak csinálni vele, de „nem, az lehetetlen.”
A balta könnyű volt, de ha nem lett volna az, akkor is fel tudják emelni. Végül is Tikát is felbírták, igaz, nem túl magasra. Elég volt csak párnak a nyél köré tekerednie, hogy felemelhessék, míg a többi lustán vonaglott össze–vissza. Felnyúltak a lift tetejére, Sage lábai köré tekeredtek, majd elengedték. Az igazság az volt, hogy nem bírtak mit kezdeni magukkal, de nem akartak csak úgy lógni, mint valami öntudatlan növény.
Sage a szeme sarkából látta, amint a balta a levegőbe emelkedett, majdnem nyílegyenesen felfelé, majd lecsapott rá. Méghozzá egyenesen a hasára. Egy pillanatig pokolian fájt neki, és ez elég volt ahhoz, hogy az esése okozta kábulatból magához térjen, de aztán csak egy tompa lüktetés maradt a helyén. És nedves, ragacsos forróság, ami túl gyorsan szétterjedt az egész hasán, majd az oldalán is. Sage felnyögött, csak ennyi tellett tőle.
„Nem vér, nem vérezhetek, mert a ruha… Igen, a ruha biztosan felfogta. A nagyját, igen, azt felfogta.” –reménykedett Sage, de a valóság az volt, hogy a NASA csúcs űrruhájába úgy vágott bele a balta, mintha csak vajba tette volna. Az indák ismét felemelték a baltát, aminek éle vöröslött Sage vérétől („Nem vérezhetek.”), hogy újból lecsapjanak vele. Valahol nagyon messze és valahol nagyon magasan KaTA beszélt, de a pilóta nem értette. Minden figyelmét a baltára és az azt markoló indákra irányult, kizárva minden mást a fejéből.
Tenni akart valamit, de képtelen volt megmozdulni, sőt, még lélegeznie is fájt. A forróság pedig egyre rosszabb lett, és egyre nedvesebb. Ekkor ismét lecsapott a balta, majd megint és megint.
Sage egész testében szétterjedt a forróság, belül és kívül is, és pokolian rossz volt. Tudta, hogy bajban van, méghozzá nagyban. Minden egyes apró mozdulata olyan fájdalommal járt, mintha a bőre alatt tüskék lennének, ezzel szemben a hasa csak lüktetett, ami természetesen nem volt kellemes, de igazából olyan kibírhatatlanul rossz sem. Inkább csak kellemetlen. Sagenek hirtelen hányingere támadt, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt.
Az indák kihúzták belőle a baltát, felemelték a levegőbe, majd eldobták oldalra. Hirtelen Kaden jobb keze, amiből egy darab inda nem nőtt ki, görcsös mozdulattal előre lendült, és Sage egy pillanatig komolyan azt hitte, hogy az a valami őrá nézett. Kaden alkarján, a csípés helyén egy háromszög alakú kis bemélyedés volt, karmolás nyomok szelték át, és vér helyett már az a sűrű nyálka szivárgott elő belőle. „De gusztustalan.” –jutott Sage eszébe, és egy pillanatig úgy tűnt neki, mintha a háromszögben lenne valami: kicsi volt, fekete, és valahogy értelem sugárzott belőle. „Ez egy szem.” –de az egész olyan lehetetlennek tűnt, hogy Sage majdnem elnevette magát– „Ez egy szem!” Ez a szem az őt takaró vastag nyálkaréteg mögül végignézett a lift padlóján fekvő pilótán, akinek erősen vérzett a hasa, és a feje is. Majd a következő pillanatban hátralendült Kaden jobb karja, és úgy tűnt, mintha maga után rántaná a test többi rézét is.
Sage közben csak feküdt a földön, és mindössze a szeme sarkából látta mindezt. Mindenesetre azért megnyugodott, mikor Kaden egykori teste eltűnt a látómezejéből. „Ez őrület.” –gondolta magában. Nem akarta elhinni, hogy ilyen valóban lehet, hogy ez valóban vele történt, „pedig ez az igazság.” –sóhajtott fel magában, majd elájult.

3
Sage nem tudta, mennyi idő múlva tért magához. Lassan körbenézett liftben, már amennyire tudott, és látta, hogy: minden tele volt azzal a nyálkával („Fikával”), ami a GHJK65ön az indákból folyt ki, „de most Kaden testéből származott.” Az padló szó szerint úszott benne, de volt a falakon is. És valami elképesztően rossz szag terjengett a levegőben, amit még a légtisztítók sem tudtak eltüntetni.
Volt azonban valami más is: „Véres a padló.” –sóhajtott fel Sage. Az ő vére volt, naná, hogy az övé, és tudta is, de mégis olyan hihetetlen volt. Fájt a feje, fájt a hasa, sőt, igazából mindene, és mozogni sem nagyon tudott. A légzés is fájt, olyan volt, mintha milliónyi tűt szúrnának bele a tüdejébe, és egyúttal a hasába is. Ráadásul hideg is volt, lévén a ruha már egyáltalán nem melegítette őt. Tönkrement.
„Hol a francban van Kaden?” Erről szinte teljesen elfelejtkezett, „pedig nem lett volna szabad, de nem ám!”
–KaTA! –szólalt meg Sage, és a gyomrába éles fájdalom hasított. Azt hitte, nem fog választ kapni, mert „Kaden tönkretett benne valamit. Biztos! Tuti!” Hirtelen rájött, hogy teljesen magára van utalva: ha KaTA kikapcsolt, akkor az űrhajó áll, a létfenntartó rendszerek nem működnek, és előbb utóbb a levegő is el fog fogyni. „De akkor hogy működik még mindig a légtisztító?”
–Igen, kedves Sage Roz úr? –jött a plafonra szerelt hangszórókból, bár a pilóta aggodalma nem múlt el. „Hol lehetsz, Kaden? Ha KaTA nem érzékelt életet a GHJK65ön, ki tudja, talán őt sem érzékeli már.”– Ön vérzik, méghozzá elég erősen. Ha javasolhatom, keresse fel az elsősegély szobát, hogy elláthassam a sebeit.
„Tényleg.” –állapította meg Sage, aki csak most érezte meg, hogy véres az arca, méghozzá nagyon– „De most kit érdekel ez? Kaden a fontos, hol van?”
–Hol van Kaden?
„Nem fogja tudni.”
–Úgy érzékelem, hogy a kedves Kaden Novol úr épp a 4.56os szellőzőben mászik felfele.
–Hogy hol van? –kérdezett vissza önkénytelenül is Sage, nem, törődve a hasába nyilalló fájdalommal. A hajón a legnagyobb szellőző átmérője sem volt harminc centi, és az biztos, hogy ott ember nem fér át. Még egy újszülött sem, nemhogy Kaden.
–Úgy érzékelem, hogy a kedves Kaden Novol úr épp a 4.56os szellőzőben mászik felfele. –ismételte meg KaTA.
–De az lehetetlen. –mondta Sage, de inkább csak magának. Persze KaTA azért hallotta és rögzítette is.
„Hogy mászhatna fel a szellőzőkben?” Sage képtelen volt elképzelni, milyen pozitúrában lehet most Kaden: „Teljesen kifordulva, kicsavarva, eltorzulva… De hogy kapaszkodik, hogy mozog?”
„És ha KaTA téved? Nem ez lenne az első eset. És ha az a valami csak hátrahagyta őt? Levedlette Kaden bőrét, mint valami… valami…” –se ezt nem tudta elképzelni, sem azt, hogy hogy kerülhettek bele azok a csápok. Látta a csípést, de akkor is. „Az okozta volna?” –valahogy sejtette, hogy igen, „de csak egy csípés volt az egész. Mi van, ha így valami spóra, vagy hasonló került a testébe? Ami kikelt és… Hagyd már abba!” –szólt rá magára– „Fontosabb dolgod van most, mint ezen agyalni! Gyerünk, csinálj valamit, gyerünk!”
–KaTAaahh… –nyögött fel Sage, ugyanis a hasába olyan fájdalom nyilallt bele, hogy még a szavai is elakadtak.
–Feltételezem, fájdalmai vannak, kedves Sage Roz úr. –közölte KaTA, nélkülözve minden hangsúlyt, vagy érzelmet.
„Azok vannak, a francba!” –nyögött fel Sage– „És ezt nyugodtan jelentheted, miután visszatértünk a Földre.”
–Kaden. –kezdte nagy nehezen a pilóta– Hol van most? –nem tudta miért ezt kérdezte. Egyszerűen csak jött ki a száján, és KaTA válaszolt rá, bármilyen haszontalannak is tűnt első pillanatban Sage számára.
–Úgy érzékelem, hogy a kedves Kaden Novol úr épp a 4.5… Úgy érzékelem, hogy a kedves Kaden Novol úr épp most mászott ki a tízedik emeleti 87.987es szellőzőrácson.
„A tízediken? Te jó ég, ez felmászott négy emeltet! De miért pont a tízedi…” –végig sem kellett gondolnia a kérdését, máris tudta rá a választ: „KaTA nem érzékelte, hogy Kadennel baj van, és ha esetleg valami hasonló történt Tikával is, akit nem megcsíptek ezek a rohadt indák, hanem teljesen elkaptak, akkor azt sem… Azt sem érzékelte és én, úristen, nekem eszembe sem jutott már napok óta Tika felé nézni! Kadenen is olyan hirtelen jött ez ki és akkor lehet, hogy talán már ő is…” Teljesen biztos volt benne, hogy mit akarhat az egykori tudós („Mert, hogy egykori, az már szinte biztos”). „És úgy látszik: a hibernáció semmilyen hatással nincs rájuk. Ezekre, bármik is valójában.”
Sage nem látta a lift padlóján a baltát, vagyis akkor Kadennek vissza kellett jönnie érte, hogy magával vigye, ugyanis a hibernátor üvegburája nem törésálló. „Ha pedig ki akarja szabadítani Tikát, aki már szintét átalakulhatott, vagy kikelt benne is, nem tudom, akkor már ketten vannak.” Ő pedig nem tehet semmit sem, a francba, még mozdulni is alig bír, ezek pedig hamarosan ketten lesznek. Ketten.
„Fel kell kelteni a többieket!” –gondolta magában Sage, de tudta, hogy már ez sem segítene. A hibernációból felébredt ember még órákig gyenge és kába, igazából félálomban van még egy ideig, és ha Kaden így találja meg őket, mi akadályozza meg, hogy megölje őket? „Az a baj, hogy semmi.” De ha nem ébreszti fel őket, akkor is ugyan arra a sorsra jutnak. „Meg fognak halni, de nem, az nem lehet. Nem engedhetem.” Csak épp semmit sem tud csinálni ellene; még fölkelni sem, nemhogy megállítani Kadent. Illetve egyvalamit igen: mentheti a saját bőrét.
A hajó biztonsági rendszerének volt egy olyan szolgáltatása, hogy bármelyik szintet el bírta zárni úgy, hogy semmi sem tud kijönni onnan, és viszont. Az összes folyosó, lépcső (mert olyan is volt ám itt, csak épp sosem használták), és szellőzőjárat le lesz zárva egy huszonöt centi vastag, törhetetlen anyagból készült ajtóval, illetve valahogy a szint falainak is megváltozik a sűrűségük, vagy molekuláris szerkezetük, „vagy mit tudom én mijük”, hogy az is törhetetlen legyen. Anno mondták a hét embernek, hogy mi történik ilyenkor a falakkal, de akárcsak azt, hogy minek a rövidítése a KaTA, ezt is elfelejtették már, de még mikor, „hajjaj.” És persze nem ez volt az egyetlen ilyen elfeledett dolog.
Mindenesetre ezt a lezárást, vagy hivatalos nevén: elszigetelést, bármelyik űrhajós el tudta rendelni. Ez is egyfajta biztonsági intézkedés volt.
–Hol van Kaden? –nyöszörögte Sage, és bár ő alig értette a saját szavait, KaTÁnak ez nem okozott gondot, végtére is nem hiába van több mint négyezer processzora.
–Úgy érzékelem, hogy a kedves Kaden Novol úr bő tizenkét másodperc múlva eléri a hibernálóterem bejáratát.
„Tudtam, hogy oda fog menni. Tika is olyan lehet, mint ő, és azt hiszem hamarosan a többiek is azok lesznek.”
–Mond KaTAahh… –a fájdalom a hasába ismét belenyilallt– Milyen Kaden testének az… az állapota? –nem tudta jobban megfogalmazni.
–Úgy érzékelem, hogy a kedves Kaden Novol úr összes csontja el van törve, illetve a bőre általam értelmezhetetlen formában van megnyúlva. Nem lélegzik, nem dobog a szíve, nincs pulzusa, de miután mozog, így feltételezem: életben van. Illetve ugyanolyan gyökereket érzékelek a testében, mint a kedves Tika Kopsa kisasszonyéban.
Sage felsóhajtott, ami következtében ismét heves fájdalom járta át a testét. Gyanította, hogy Kaden akkor halhatott meg, mikor belegyömöszölte magát a szellőzőjáratba, „és ezek szerint akkor már csak azok a csápok, vagy indák, vagy mik mozgatják őt.” –jutott eszébe a bizarr gondolat. De halott, ebben (KaTÁval ellentétben) teljesen biztos volt, Kaden kikapott párszor sakkban, előtte milliószor kártyában, aztán meghalt, és hamarosan a többiek is meg fognak, mind a négy hibernált férfi. „És ha Tika még most él, valószínűleg neki sincs már sok hátra.”
–KaTA, Tika él még?
–Úgy érzékelem, hogy a Kedves Tika Kopsa kisasszony életfunkciói kielégítőek, bár a szívverése némileg hevesebb, mint ami a hibernálás alatt álló személynél ajánlott. A testében lévő gyökerek nem nőttek tovább.
„Szóval még él!” –de ez egyáltalán nem nyugtatta meg Sage–et– „Kadenről is azt hitte, hogy nincs semmi baja, pedig már benne voltak azok a csápok. Indák, a francba, indák! Rohadt növények, arról a rohadt GHJK65ről. Gyomok. Rohadt élősködő gyomok!”
–Arra következtetek, hogy tudnia kell arról, hogy a kedves Kaden Novol úr épp az előbb törte be a kedves Tika Kopsa kisasszony hibernátorának üvegét, és a kedves Tika Kopsa kisasszony azon nyomban meg is halt, majd a teste értelmezhetetlen formát vett fel.
Sage tudta, hogy nincs már más lehetősége, csak a lezárás. De vajon van joga megtenni, és összezárnia a maradék négy tagot ezekkel? Tika és Kaden már átalakult, „vagy kikeltek bennük, gyökeret vertek, nem tudom” ilyen valamivé, és akkor hamarosan a maradék négy ember is hasonló sorsra fog jutni. „Sőt, talán én is!” Eddig nem is gondolt erre, de lehet, hogy miközben Kadennel verekedett, talán ő is megfertőződött. Talán ezért nem ölte meg. Mert már egy közülük. „Nem, az lehetetlen, ugye az?” És ezúttal még KaTA segítségére sem számíthat, mert képtelen érzékelni ezeket, legfeljebb az utolsó utáni pillanatban.
„Ha megfertőződtem, már ha ez fertőzés ugye, akkor mennyi időm lehet hátra? Órák, napok? Hónapok? Kadenben és Tikában ezeket talán lassította a hibernáció, már ha egyáltalán lassított valamit, de velem mi lesz? Én… Bár igazából majdnem egyszerre alakultak át, szóval, lehet, hogy… Nem, nem hiszem. Remélem, hogy nem.”
Le kell zárnia a tízes szintet, ó igen, de mennyire, hogy le. Se ki, se be, legfőképpen azok nem. Csakhogy volt egy kis probléma: az orvosi szoba a kilencediken volt. Persze semmibe nem kerülne felküldenie a liftet KaTÁval, lezárja a tízediket, aztán valahogy már csak elvonszolná magát az orvosi szobáig, de az élelmiszer raktár (miután raktár) a legalsón volt. Vagyis vagy felmegy a kilencedikre, és ott összevarratja magát KaTÁval, majd éhen hal, vagy itt marad, és reménykedik, hogy nem vérzik el.
És azt sem teheti meg, hogy felmegy a kilencedikre, lezárja az egyel lentebbi szintet, helyrehozatja magát, aztán feloldja a zárat, majd visszajön ide a raktárakhoz, majd ismét lezárja a tízediket. „Mert a lezárás nem megy két másodperc alatt, és ki tudja, talán ennyi idő is elég lenne nekik, hogy kiszökjenek onnan. És KaTÁnak talán még csak fel se tűnne.” –fél, hogy ilyen is előfordulhat, és ezzel együtt az is eszébe jutott, hogy az egyikük, talán Kaden már el is indult visszafelé. Érte. És ezúttal nem fog félmunkát végezni, de nem ám. Sage pedig még lélegezni is alig bírt, nemhogy kiállni (egyáltalán: legyőzni) egy ilyen szörnyet. „Mert ez az. Egy szörny. És ketten vannak, legalábbis most még ketten.”
Meg kell tennie, nem akart meghalni. Legalábbis nem a társai (egykori társai) kezei, „vagy talán inkább csápjai” által.
–KaTA! –kiáltotta Sage, és a hasába lüktető fájdalom egy pillanatra milliónyi tű szúrásává változott– Zárd le a tízediket. Gyorsan!
–Emlékeztetnem kell rá kedves Kaden Novol úr, hogy azon a szinten vannak a hibernátorok, illetve az expedíciónk még alvó négy tagja, akik így el lesznek szigetelve a hajó többi részétől.
„Ó, ez nem igaz!” Sejthette volna, hogy KaTA akadékoskodni fog, és nem mondj azt, hogy: „Azonnal zárom, egy pillanat.” Biztonsági intézkedések, persze, de akkor is. „Vészhelyzet van, a francba!”
–Tudooohm! –tűszúrások Sage hasában, eddig talán a legrosszabbak– De vészhelyzet van, a francba is, zárd le most!
–Felhívnám a figyelmét arra, kedves Kaden Novol úr, hogy a hajón történő káromkodás ellentmond a szabályzatnak, így azt jelenteni fogom, miután visszaértünk a Földre. –jött KaTA hangja mennyezeti hangszórókból.
–Nem érdekel! Zárd már le a tízediket! Vészhelyzetben vagyok, érted, vészhelyzetben!
–Úgy érzékelem kedves Sage Roz úr, hogy bár az ön állapota nem kritikus, de még azzá válhat, ha nem meg fel azonnal az orvosi szobába.
–Nem azért vagyok vészhelyzetben! –„te hülye gép”– Hanem mert oooh… Mert ismeretlen életforma van a fedélzeten!
–Én nem érzékelem. –jött a meglepően kurta válasz.
–Kaden az! –kiáltotta olyan hangosan, amennyire tellett most tőle– Mármint benne van. Bennük! Igen, mert Tika is olyan. Olyan lehet!
KaTA pár pillanatig hallgatott.
–Nem sok értelmet találok a mondataiban kedves Sage Roz úr. Valószínűleg ez azért lehet, mert úgy érzékelem, hogy jelenleg zaklatott, úgy érzékelem, hogy a hasi sérülése miatt lehet. Javaslom: keresse fel az orvosi szobát, aztán pihenjen.
„Ez nem lehet igaz.” –sóhajtott magában Sage– „Pokolba a biztonsági előírásokkal!”
–Azonnal zárd le a tízedik emeleteeeeht, KaTA. Ez parancs és azonnaaahl, ellenvetés nélkül végrehajtandóooh! –a hasa közben úgy fájt, hogy beszélni is alig bírt.
De meg kell tennie, már amennyiben nem akar ő is olyan lenni. És nem akart, naná, hogy nem. Kadent bezárja oda. Tikát bezárja oda. A többieket is. A francba, mindenkit bezár oda, kivéve saját magát. És így ő életben fog maradni, megmenekül azoktól és „élni fogok, élni!” Egyedül marad, de életben; egyedül ez számított neki. Nem érdekelte, mi lesz másokkal, csak az, hogy ő túlélje ezt az utat.
–A tízedik elemet lezárásához szükségem lesz egy biztonsági kódra. –közölte KaTA érzelemmentes hangján.
A csapat minden tagjának volt egy titkos kódja, amit indulás előtt megkaptak. Ezzel lehetett megkerülni a különböző biztonsági eljárásokat, azaz például lezárni úgy tízedik emeletet úgy, hogy KaTA nem ellenkezik. „Csak mi is a kódom?” –kérdezte magától Sage, és hirtelen rájött, hogy fogalma sincs róla. Még nem volt rá soha szüksége, igazából még egyiküknek sem, „és persze mikor máskor felejteném el, mint most, amikor szükségem lenne rá? Méghozzá marhára nagy szükségem!”
Sage egész tisztán látta maga előtt, amint Kaden (legalábbis ami egykor Kaden volt) ismét bemászik a szellőzőjáratba, mögötte ott van Tika, és mindketten elindulnak lefelé, egyenesen hozzá. Tudta, hogy ezúttal nem fognak félmunkát végezni, lévén nem sürgeti őket már semmi sem. Csak lejönnek ide, megölik őt, sőt nem is, megfertőzik őt is, és aztán „mi lesz?” –nem tudta, de nem is akarta tudni.
Még csak foglalkozni sem akart ilyennel, az egész agyát arra akarta ráállítani, hogy keresse meg: mi is a jelszava, de képtelen volt rá. Lelki szemeivel látta, amint Kaden és Tika mászik le a szellőzőn őhozzá. „Hogy megöljenek, de ne ezzel foglalkozzál már!” A belőlük kilógó csápok össze–vissza tekergőznek, Kaden még a baltát is hozza, „de mi a jelszó? Gyerünk, tudod te, igaz?” –de épp az volt a baj, hogy nem tudta. „Valami női név.” –ennyire emlékezett belőle– „A francba, ezen az egész hajón mindennek női neve van!”
E betűvel kezdődött, úgy rémlett neki, de nem volt benne biztos.
„E betűvel, e betűvel… Ebola.” –jutott hirtelen eszébe– „A francokat, az nem is név. Elgora; ez meg nem jelent semmit.” Ott volt a nyelve hegyén, szinte látta maga előtt: egy hatalmas világító felirat, egy e betűvel kezdődő női név, de képtelen volt elolvasni. Pedig tudja, „tudom!”
–Elvira.
–Kód elfogadva. A tízedik emelet lezárása megkezdődött.
A lámpák hirtelen villogni kezdtek, és Sage érezte, ahogy az egész hajó beleremeg. „Szóval ilyen, amikor a szint falainak megváltozik a sűrűségük, vagy molekuláris szerkezetük, vagy mit tudom én mijük” Megnyugodni azonban képtelen volt: túl élénken látta maga előtt, amint a szellőzőben lefelé mászik Kaden és Tika (Kadennél ott a véres balta), mikor egyszer csak mögöttük lezáródik a szellőző.
–Tízedik emelet lezárása folyamatban. Szeretném közölni önnel kedves Sage Roz úr, hogy a csapat még élő négy tagja, bizonyos: Nash K…
–Nem érdekel. –sóhajtott fel Sage és KaTA rögtön elhallgatott.
„Meg van sértődve, hogy megkerültem a biztonsági marhaságait.” –jött rá a pilóta– „Most egy ideig dühös lesz, de majd megenyhül. Átkozott mesterséges intelligencia. Átkozott pszichológia.”
–Tízedik emelet lezárva. –közölte „isten hangja”, majd némi hallgatás után még hozzá tette:– Szeretném, ha tudná kedves Sage Roz úr, hogy az orvosi szoba a kilencedik emeleten található, jelenleg elzárva ön elől. Így nem tudom ellátni a sebeit.
Sage nem válaszolt. Nem akart beszélni, csak feküdni a lift padlóján a saját vérében, és abban a gusztustalan nyálkában. „Turhában. Vagy takonyban? Nem jut most az eszembe, mindek is hívják. Hívom.” –de most ez sem érdekelte. A légtisztítók halkan zúgtak.
Talán Kaden kijutott, sőt, talán Tika is kijutott a tízedikről. Meg kell tudnia, igen, meg kell szólalnia, de annyira nem akart. „Annyira fájdalmas.” A hasa tompán lüktetett, amikor viszont megszólal: milliónyi tű szúródik bele a testébe, méghozzá mindenhova. Szóval most egy kicsit fekszik még itt, egyenletesen lélegzik, csak egy kicsit még, amíg jobban nem lesz. Legalább egy árnyalatnyival. „Csak egy árnyalatnyival.”
„Megöltem a többieket.” –jutott hirtelen Sage eszébe, de nem érdekelte. Számára az egész csak egy mondat volt, nulla tartalommal. Nem volt súlya. Megölte, hát meghaltak, olyan lényegtelennek tűnt. Egyébként is: mikor látta őket utoljára? Nem is, mikor beszélt velük utoljára? Két nagyon hosszú éve. Most úgy érezte, a többi ember, akik ezen a hajón utaztak, nem többek üres báboknál, akik csak benne fekszenek a hibernátorban, és nem mozognak, nem álmodnak, csak öntudatlanul fekszenek. Ha pedig Kaden az ő gyomrukba vágja a fejszéjét („illetve az végül is a NASA fejszéje”), az egyszerűen csak betörik, mert műanyagból vannak, és belül üresek. Bábok csak, semmi többek.
Ő viszont, a kedves Sage Roz úr, egy élő, lélegző, érző személy, egy élőlény, aki tudja magáról, hogy megsebesült, és hogy el kellene jutnia az orvosi szobába, de az lehetetlen. „Legalábbis úgy, hogy azok ne szökjenek ki.” És nem fogja megkockáztatni, hogy kijöjjenek, de nem ám. Maradjanak csak ott, majd a Földön kezdenek velük valamit. Már persze, ha nem lövik szét az űrhajót járványtól tartva.
De ez még messze van. A legjobb esetben is három évre, már amennyiben KaTA nem gondolja meg magát, és indul el a másik irányba. „Mert ha számára a galaxis egyszer már gömb alakú volt egyszer, miért ne lehetne újra az?” És ha ez megtörténik, még csak tudni sem fog róla, nemhogy felülbírálni, lévén tizennégy emeltnyi távolságban van a pilótafülkétől, és nem fogja feloldani a tízedik emelet lezárását. „De nem ám. Eszemben sincs. Persze lehet, hogy így is kiszöktek, majd megkérdezem KaTÁt, majd mindjárt, csak pihenek egy kicsit. Csak amíg jobban leszek.”
A hátralévő időben nem fog halni éhen halni, lévén az élelmiszerkészletük még legalább hatvan évre elégnek kell lennie, legalábbis egy embernek biztosan, csak el kell jutnia oda. Ahhoz pedig fel kell állni, „de azt is majd, ha kipihentem magam.”
A legnagyobb baj az, hogy nem tudja semmivel kitölteni azt a három évet, ami még hátra van. A sakk és a kártya a pilótafülkében maradt, szóval semmit sem fog tudni csinálni. Csak nézheti a falat, meg a rá kivetített képeket, amiket már így is unt. Illetve egyvalamit mégis tud: beszélgethet KaTÁval. „Végtére is azért van.”

vége

2007.08.29 → 2007.09.23.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2007-10-22 08:05 Blade

Blade képe

No gyűlnek az anyagok...;)

Még nem volt időm elolvasni, kicsit hosszúkás, de ami késik, nem múlhat.

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

h, 2007-10-22 13:18 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Elolvasni még én sem olvastam el (de az első bekezdése tetszik :) ), és annak örömére, hogy visszejött a netem (rejtélyes okok miatt, ahogy eltűnt), mindjárt kiírok egy visszatérő hibát:
"...visszaértünk a Földre. –jött..." - Ilyenkor nem kell pont, elvégre egy mondat, különben nem kezdenéd utána kisbetűvel. ;)
És valahol volt egy "mond" a "mondd" helyett (valahol a közepén, ahol a LiveUpdate úgy döntött, ő neki most firssítenie kell, és ezért belassította a gépen futó programokat).
Amint elolvasom mondok egy rendes véleményt is, ezt csak kiírtam, nehogy elfelejtsek szólni, és Benned a rossz helyesírás maradjon meg.
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

h, 2007-10-22 13:45 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Kimásoltam Wordbe (remélem nem baj, ott könnyebben el tudom olvasni) - te jó ég, tudsz róla, hogy ez 20 oldal?! Ja, tudsz róla. Te írtad. :)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

h, 2007-10-22 15:18 MaaTT

MaaTT képe

Még szép, hogy tudom :)

cs, 2007-10-25 07:26 Szantorina

Szantorina képe

Gondoltam, egyszerre elolvasom az összes beérkezett művet, és a tudatalattimra bízom magam. Az eredmény egy átforgolódott, üldözéses álmokkal terhes éjszaka lett, amelyben leginkább kinyúló, szőrös indák elől menekültem (bár néha mezítelen, lüktető agyak is feltűntek a színen). Úgyhogy horror szempontból a mű meggyőző, már ha a rossz álmok mércét jelenthetnek.
Néhány résznél rövidítettem volna a helyedben, hogy kicsit pergősebb legyen.

h, 2007-10-29 22:47 Anumerol

heh. a végére értem gyapjúúúúúúú

nem is tudom. bizonyára azért olvastam végig mert kivancsi voltam a végére. kicsit bosszantó, hogy nem tudom meg mi a vége. ám legyen. így jártam, jártunk kedves olvasó társak. összeségében nem rossz, de a mennyiség kissé a minőség rovására ment: pontatlan fogalmazás, elírás, szóismétlés. ezt nevezik nagy számok törvényének, nem? All in all: olvasható, aránylag izgalmas és mivel végig olvastam: 5ös.
________________________________________
Vita nihil aliud quam ad mortem iter est

k, 2007-10-30 18:07 MaaTT

MaaTT képe

Örülök, hogy olvashatónak találtad, aránylag izgalmasnad és végig is olvastad :) És persze köszönöm az értékelést is.