Kiűzetés

Kiűzetés

I.
– Zajt hallok.
– Pontosíts!
– Abból az irányból, ahová vezet minket. Huhogás. Nem tudom, másképpen leírni. Állati eredetű hangnak tűnik. A magasságából ítélve kis testű lényektől ered, de nemsokára ti is meghalljátok.
– Légy óvatos.
– Az vagyok – nyelt megint Devouge tizedes, de úgy érezte, csak az ádámcsutkája rándul. Ajka cserepesre száradt, minden pórusából verejték gyöngyözött. Erősen markolta a gépfegyvert, nehogy az izzadtságtól kicsússzon a kezéből. Mélyeket lélegzett, hátha szűnik a nyomás a mellkasán. Az orrát és a száját eltakaró maszk, melyen át a hátára csatolt palackból kapott oxigént, csak növelte kényelmetlenségét.
Hallotta, hogy Falvay követi; a kissé ügyetlen kommunikációs szakértő nehezen boldogult a hatalmas levelekkel, óriási páfrányokkal. Szarkalábas szeme összehúzódott, ahogy a maszk ellenére igyekezett a tizedesre mosolyogni.
Csak meg akar nyugtatni. Devouge megigazította a homlokára erősített kamerát, hogy a többiek a Santa Maria II fedélzetén jól lássák az előtte haladó teremtményt.
Olyan volt, mint egy csimpánz és egy gibbon keveréke. Hosszú, földig érő karjaival segítette magát előre a buja aljnövényzetben. Kurta lábai miatt imbolygónak tűnt szapora járása.
Idegen lény. Egy értelmes, földönkívüli lény.
Körülbelül tizenhét órája szálltak le a Seminis bolygóra. Huszonkét év utazás, húsz év mesterséges kóma törte ketté életvonalukat. De megérte ennyit szenvedni. Ami odahaza, a Földön csak lehetőség és valószínűség volt, most bizonysággá vált. Az emberi képzeletben felépített bizonytalan világ kontúrt kapott, színekkel telítődött. Olyan volt, mint egy egzotikus táj a Föld egy érintetlen szegletében. Zöld volt a növényzet, kék volt az ég ¬¬¬- csak másképpen.
Leszálláskor civilizáció nyomait vélték felfedezni: kicsiny házakat, kitaposott utakat a sűrű dzsungel egyik tisztásán. Biztonsági tiszt lévén őt küldte a parancsnoknő, hogy kísérje el Falvayt a felderítő útra. A cél: kapcsolat felvétele értelmes lényekkel.
Az egyik óriáspáfrány mögül előbukkanó majomszerű teremtményt először állatnak nézték. Nem riadt meg, mikor közelebb léptek hozzá. Csillogó szemekkel nézett rájuk, nyikkanó hangot adott ki, és szőrös karjaival integetett feléjük. Falvay rögtön megszólalt, tagoltan bemutatkozott, de úgy tűnt, hogy az alacsony lény nem törődik vele. Csak intett, hogy kövessék, aztán elindult az ösvényen.
Azóta sem szólalt meg, nem mutogatott, csak ment előre; Devouge igyekezett oda lépni, ahová újdonsült vezetőjük. Erre kérte Falvayt is, bár sejtette, hogy hiába.

* * *

– Hova vezeti őket? – kérdezte Al-Harim doktor, aki Jimenez parancsnoknő válla felett figyelte a monitort. Az imbolygó képen testközelben láthatta a vad növénytakarót. A közel száz százalékos páratartalom ködössé mosta a részleteket. Devouge lélegzetvétele otromba fújtatásnak hallatszott.
– A helyzetjelző szerint a tisztásra, amit leszálláskor láttunk.
A doktor bekapta az utolsó falatot is a műanyag tányérjáról, és letelepedett Jimenez mellé. A parancsnoknő nem vette le a tekintetét a képekről, alsó ajkába harapva összpontosított. Al-Harim felfújta az arcát, úgy engedte ki a levegőt a tüdejéből. Jéghideg tenyerét összedörzsölte.
– Parancsnok – reccsent Lau vékony hangja az egyik komból. – Kapcsolj külső nézetre. Észak, huszonnégy fok.
A parancsnoknő váltani kezdte a képeket a monitoron. Al-Harim közelebb húzódott. Az egyik képen egy olyan lény látszódott, mint amilyen Devouge-t és Falvayt vezette. Ez a példány azonban négykézláb mászott, olykor-olykor megszagolt egy-egy páfrányt. A másik sosem használta az orrát. Legalábbis ők nem látták.
Úgy tűnt, a hajó felé somfordál.
– Kapd el, Lau. Szólj, ha megvan, aztán találkozunk a karanténban.

* * *

A huhogás erősödött, már a hajón maradtak is hallhatták. Elől a majomlény szaporázni kezdte a lépteit. Devouge szíve is gyorsabban vert. Inkább óvatosan közelítette volna meg a tisztást, hogy ne érhessék meglepetések, de elveszíteni sem akarta a vezetőjüket. Lehajolt egy belógó levél elől, kikerülte egy olajzöld növény közel két méter átmérőjű lágy szárát, és felbukkant előtte a leszálláskor felfedezett tisztás.
A legszembetűnőbb az erdő ölelte terület közepén terebélyesedő fa volt, az egyetlen nem lágyszárú növény a környéken. Egy sötétbordó levelű meggyfára hasonlított, vékony, csomós ágai oldalirányban terjeszkedtek. Megközelítőleg félszáz majomlény nyüzsgött a fa körül, huhogó fejhangon táncolták körbe. A tisztás szélén sátorszerű, levelekkel borított kunyhók álltak, némelyik előtt apró tűzhely pislákolt.
Vezetőjük megállt, és intett feléjük. Azt akarta, hogy kövessék, de nem várt tovább; meggyorsította lépteit, és csatlakozott a kántálókhoz.
– Ez valami ünnepség? – Falvay hangja bizonytalannak tűnt.
– Menjetek közelebb – szólt Jimenez Devouge jobb fülében.
– Igenis.
A tizedes intett a kommunikációs szakértőnek, hogy továbbra is maradjon mögötte, majd fegyverét tüzelésre készen közelített a körbe-körbe szökdelő majomlényekhez. Falvay egy lépésre maradt le tőle, kikerekedett szemekkel vizslatta a környezetet. Ahogy közelebb értek a fához, úgy bontakozott ki egyre több részlet a sűrű pára rejtekéből: egy hatalmas fa építmény, ami ormótlan, burjánzó pöfetegként foglalta el a tisztás túlsó felét. Falát barnává erjedt, gyöngyöző levelek borították.
A lények nem szakították meg különös táncukat az emberek érkeztével, nem mutattak feléjük érdeklődést. Devouge és Falvay megálltak a kör szélén, nehogy megzavarják őket. A tizedes szíve hangosan zakatolt, szinte egy ütemre az apró lábak topogásával. A fa tövében két majomlény fogott egy harmadikat, aki őrült módjára rángatózott szorításukban. A két fogva tartó szőrzetét levél díszítette. A fa mögül megjelent egy negyedik lény, fején levelekből font koronával, kezében egy tölcsért formázó levéllel. Óvatosan hozta, valami áttetsző folyadék volt benne. A tizedes szorosabban markolta a fegyverét, és az újonnan jött lényre irányozta. Fejében parancs lüktetett: ne avatkozzon a bolygólakók életébe, de védje meg magát és a Santa Maria II legénységét.
A koronás lény megállt a lefogott, szabadulni próbáló fajtársa előtt, és magasra tartotta a tölcsért. A majomlények abbahagyták táncukat, és izgatottan huhogni kezdtek; a felfokozott hangulat átterjedt Devouge-ra, arra eszmélt, hogy rágóizma begörcsölt, annyira szorította a fogait. Falvayra sandított, aki önkéntelenül topogott a huhogás ütemére.
A majomlény lassan leeresztette a tölcsért, majd a lefogott társa pofájához tartotta. Síri csend támadt. Devouge nyelni akart, lélegzete bennszakadt. Végül a levélkoronás lény arcon öntötte a másikat, aki prüszkölve igyekezett megszabadulni a szemébe és szájába folyt sűrű, színtelen folyadéktól. A körben álló teremtmények újra huhogni kezdtek, miközben a fejét rázó majomlényt elvonszolták.
– Analizáljátok ezt a huhogást? – kérdezte Falvay a hajótól.
– Igen – válaszolta Jimenez. – A műszerünk nem azonosítja értelmes nyelvként. Szerinte annyi funkciója van, mint a kutyaugatásnak.
– Érzelmet biztosan kifejeznek vele.
Újabb őrjöngő lényt vezettek elő. A vezető eltűnt a ködben, és egy teli tölcsér folyadékkal tért vissza. A tizedes úgy látta, a fa mögött emelkedő hatalmas épületből jött elő.
– Mit csinálhatnak? – mormogta Devouge.
– Beavatási szertartásnak vélem. Mint a keresztelés, vagy felnőtté avatás – merengett Falvay. – Az a nagy épület lehet a templomuk.
– De miért ellenkeznek?
A szertarás végeztével a majomlények gépiesen, egyszerre fordultak feléjük. Devouge izmai megfeszültek. A fegyver csöve megemelkedett; óvatosan lépett hátra, bakancsán nyöszörgött a bőr.
A levélkoronás megint megjelent, és feléjük tartotta a tölcsért. Devouge ráfogta a géppisztolyt, de a lény valószínűleg nem tudhatta mivel áll szemben, mert csak jött közelebb. Falvay előrébb lépett.
– Én bevállalom – mondta. A komját kikapcsolta, a hajón nem hallhatták. A tizedes is lekapcsolta a mikrofont.
– Megtiltom – közölte hűvösen.
Falvay megfordult, remegő kézzel túrt vörös hajába.
– Ha igazán közel akarunk férkőzni hozzájuk, részt kell vennünk a szertartásaikon.
– De mi nem akarunk közel férkőzni hozzájuk.
– Nem ezért jöttünk? – Falvay sűrűn pislogott.
– Nem! – préselte ki összeszorított fogai között Devouge. Falvay mögé sandított: a koronás lassan odaért hozzájuk. – Információt gyűjtünk, megfigyelünk...
Falvay a közeledő majomlényhez fordult. Devouge megragadta a vállát, és maga felé penderítette:
– Mondom, megtiltom, hogy hozzányúlj ahhoz az anyaghoz!
Falvay sötét szemei villámokat szórtak. Devouge hallotta a saját fújtató lélegzetvételét.
– Ne kapcsoljátok ki a komot! – szólt közbe a parancsnoknő. – Falvay, vizsgáld meg azt a folyadékot! A pipettáddal végy mintát, ha lehetséges. Devouge, te figyelj Falvayra, és közben húzódj közelebb ahhoz a fához és a nagy építményhez. Semmi hirtelen mozdulat, semmi erőszak!

* * *

Jimenez hátradőlt a székében és megdörzsölte a halántékát. Lehunyta szemét, hagyta, hogy a parancsnoki felelősség egy pillanatra lecsússzon a válláról. Negyvennégy éves volt, de fiatal lányként gondolt magára, aki vörös szkafanderben integet a szüleinek.
Felpattantak a szemei. A jelen a fontos. Bármilyen valószerűtlen is, hogy egy távoli bolygón irányít embereket, meg kell őrizni felelősségtudatát. Újra a monitorokra szegezte tekintetét. Falvay gesztikuláló kezét látta, amint magyarázni próbál a papnak – Jimenez így nevezte el –; Devouge a fát szemlélte, a csomós ágakat, melyek úgy tűntek el a gomolygó párában, mint odahaza a toronyházak csúcsai a felhők között.
Az egyik monitoron Al-Harim doktor jelent meg. Száját és orrát maszk fedte.
– Parancsnok – köszörülte meg a torkát. –, van itt egy-két furcsaság.
Jimenez előrehajolt.
– Ki vele.
A doktor hátralépett, láthatóvá vált mögötte a karantén orvosi asztala, és a rajta fekvő, leszíjazott majomlény. Vergődött, huhogás helyett fojtott nyöszörgés tört fel a torkából. Fejére gumisisakot húztak, melyből elektródák vezettek a pulton pislákoló műszerekig. Az asztal végében Lau állt, kezében egy injekciós tűt tartott.
– Az EEG térkép alapján az agya meglehetősen fejletlen – mondta.
– Mennyire?
– Nem alkalmas értelmes gondolkodásra. Állati szint.
Jimenez szájában megkeseredett a nyál.
– Talán egy másik fajról van szó… Mint a Homo Sapiens és a Homo Neandertalensis.
Al-Harim és Lau szótlanul néztek rá. Maga is kételkedett. Túlságosan hasonlított az asztalon vergődő egyed a tisztáson láthatóakhoz. Tudta, hogy van racionális magyarázat – mindig van racionális magyarázat! –, de nehezen gyűrte le gyomra remegését.
– Beadhatom neki a nyugtatót?
– Igen – bólintott a parancsnok. – Aztán ha lecsillapodik, szabadon engedjük. Ti pedig elindítjátok a fertőtlenítő eljárást.
– Értettem.
– Értettük – mondta Al-Harim doktor is.
– Úristen! – hasított Falvay hangja az éterbe.
Jimenez mellkasába fájdalom nyilallt. Falvay monitorját valami összemaszatolta, foltszerűen látta a férfi kezeit. Felhangosította a beérkező audio jelet, de csak zihálás és fojtott káromkodás hallatszott.
– Vissza! Mindenki vissza! – dörrent Devouge hangja. Jimenez látta a biztonsági tiszt monitorján a felemelkedő fegyver csövét. Talán tíz–tizenöt lépésnyire állhatott Falvay; az arcáról igyekezett eltávolítani a sűrű, átlátszó masszát. Szitkozódva köpködött a maszkba, szemeit szorosan csukva tartotta, a ráncok görcsösen futottak össze az orrtövében.
A levélkoronás majomlény szenvtelen kifejezéssel meredt Devouge–ra, aki gépiesen zihálva ordított rá.
– Fegyverhasználat megtiltva! – Jimenez meg akarta előzni a felesleges vérontást. – Vissza a hajóra!
Devouge megragadta Falvay vállát, és húzni kezdte magával a dzsungel mélyére. Ahogy a fejkamera vissza-visszafordult a tisztás felé, Jimenez látta, hogy a majomlények mereven állnak, szemrebbenés nélkül néznek a két ember után. Aztán a kamerának csapkodó leveleken kívül nem látszott más; csak a két férfi ziháló hangja töltötte ki az étert.
Jimenez jégcsap ujjaival beletúrt a hajába. Remegő gyomorral dőlt hátra, szemét nem vette le a Devouge kamerája által közvetített, imbolygó képről, amin feltűnt a Santa Maria II egyre közeledő alakja.

II.
A doktor torka összeszorult, mikor meglátta a tizedest és a halottsápadt kommunikációs szakértőt. Mindkét férfi hajába törtfehér fertőtlenítőpor vegyült, ami jobban kiemelte Falvay vörösre dörzsölt szemeit. Al-Harim odaugrott hozzájuk, segített Devouge-nak a szabad vizsgálóasztalra fektetni a ziháló férfit.
– Mi történt? – a doktor igyekezett higgadtnak mutatkozni.
A tizedes nehezen szedte a levegőt.
– Az egyik lény a szájába vette… és az arcába köpte azt a… folyadékot.
– Fáj? Csíp? – kérdezte Lau. A biológusnő az ajkát harapdálta, az alvó majomlény lábánál toporgott.
– Nem érzek semmit… – lihegte Falvay. –, de nem merem kinyitni… a szemem. Alig kapok levegőt, mintha… valami rám ült volna…
– Ez csak pánikroham – mormolta a doktor. Egy tollforma lámpát vett elő a köpenye zsebéből, kesztyűs ujjaival Falvay arca felé nyúlt.
– Nyisd ki a szemed… így ni – a kommunikációs szakértő szemfehérje olyan vörös volt, mint a haja: a vérágakat meg lehetett volna számolni. – Begyulladt.
Nagyot sóhajtott. A zsilip fertőtlenítőrendszere leszárította Falvay arcáról a maradék folyadékot is. Laura sandított. A nő tanácstalanul nézett vissza rá.
– Mi lehetett ez a folyadék? – kérdezte Al-Harim Devouge-tól.
– Nem tudom. Valami szertartás része volt, hogy bekenjék egymást. Sűrű, takonyszerű anyag. Színtelen. Falvay egy kulacs vízzel mosta le magáról, mikor beértünk a dzsungelbe.
– Adhatnék neki méregtelenítő injekciót, de amíg nem tudom, miféle anyag szívódott fel a hajszálerein és a nyálkahártyán keresztül, nem kockáztathatok. Ki tudja, hogyan reagálna a szervezete?
– Ha mintára van szükség – szólt közbe Jimenez a komon keresztül –, valakinek hoznia kell.
Csend ereszkedett rájuk. Al-Harim nem merte kimondani azt, amit gondolt. Csak nézte Devouge–t, aztán Laura pillantott. A nő állta a tekintetét, vékony karjait keresztbefonta a mellkasán. A doktor hallotta Falvay nyugtalan lélegzetvételét. Újra Devouge-ra nézett.
– Kimegyek egy analizátorral, és mintát veszek – mondta végül Lau. – Az eredményeket rögtön ideküldöm.
– Veled tartok – markolta meg a fegyverét a tizedes.
– Köszönöm – sóhajtott Al-Harim.
– Legyetek óvatosak – kérte a parancsnoknő. – Doktor, te pedig figyeld Falvayt, jelezz, ha bármilyen változást észlelsz!

* * *

Gyors léptekkel vágtak át a dzsungelen. Devouge a kitaposott ösvényen vezette Laut a tisztás felé. A belógó indákat és leveleket egyszerűen félresöpörte a gépfegyver csövével. Elszántan kémlelte az erdő sűrűjét. Ha egy majom is ellenségesen néz rá, keresztüllövi a fejét, ebben biztos volt.
Huszonkét évet áldozott az életéből az emberiség javára! Huszonnégy évesen ez felemelő tettnek tűnt, de ötven felé kanyarodva, őszülő halántékkal másképp tekint tükörbe az ember. Minden alkalommal, mikor a robotpilóta felébresztette a mesterséges kómából – nehogy elsorvadjanak az izmai –, szájában egyre keserűbb ízt érzett. A Föld távoli emlékké aszott a csillagporral hintett űrben. Most úgy érezte, fel kell gyújtani a majmok kunyhóit, és belelőni egy-egy tárat minden lángoló lénybe.
Felbukkant előttük a tisztás. A tizedes megtorpant, a biológusnő szokatlanul közel húzódott hozzá. A hely csendesebb volt, mint azelőtt; a fa némán nyújtózott az égről függeszkedő páragomoly felé. Néhány majomlény sétált a levélsátrak előtt, kikerülték a halvány tüzeket. A fa mögötti ködben fel-feltünedezett a hatalmas épület, amit Falvay templomnak nevezett.
Devouge megindult, Lau szorosan követte. Nem próbálta megállítani őket senki, még csak rájuk sem hederítettek. A tizedes hiába készült harcra, úgy tűnt, nincsenek ellenfelek.
Ahogy elhaladtak a göcsörtös fa vaskos törzse mellett, meglátták az óriási, levelek borította épületet. Fülledt meleg áradt belőle. Az egyetlen bejáratán éppen egy eszméletlen – vagy halott? – lényt vonszoltak be levéldíszes társai. Devouge megtorpant, a homlokát ráncolta, kérdőn nézett Lau mandula szemébe. A nő szemöldöke megemelkedett, megrázta a fejét.
– Menjetek közelebb – sistergett Jimenez hangja a komból.
Devouge néhány lépésnyire megközelítette a bejáratot. A levélkoronás lény jött ki az épületből, karjaival határozottan nemet intett, jelezte, hogy menjenek vissza. A tizedes összeszorította az ajkát és megemelte a fegyver csövét.
– Márpedig beengedsz minket, te majom! – sziszegte.
– Devouge! – csattant Jimenez. – Megvárod a tűzparancsot!
– Igenis.
A majomlény először a bejáratra, majd az égre kezdett mutogatni. Aztán ismét a tiltó mozdulatok. Ezt ismételgette.
– Valóban templom lehet – jegyezte meg a parancsnoknő. – Lau, készítsd elő az analizátort. Devouge, menj előre! Ha kell, alkalmazz erőszakot, de csak a szükséges mértékben! Értetted?
– Értettem.
A tizedes ádámcsutkája rándult egyet, ahogy megemelte a fegyverét, és határozottan megindult a bejárat felé. Úgy lökte félre a majomlényt, mint a dzsungel behajló ágait. Hallotta, hogy Lau szapora léptekkel követi. A fűben fekvő, mozdulatlan koronásra csak egy pillantást vetett.
Aztán őt és Laut elnyelte az épület fonnyadt levelekkel szegélyezett, sötéten ásító szája.
– Úristen! – tört fel a nőből.

* * *

Al-Harim csak félig rágta meg a falatokat, olyan gyorsan evett. Nem akarta túl sokáig egyedül hagyni sem Falvayt, sem a majomlényt, bár mind a kettő aludt; az idegen lény a nyugtatóktól, a kommunikációs szakértő a fáradtságtól. A műszeres vizsgálatok nem mutattak ki semmilyen rendellenességet.
A karantén élelmiszerraktárában hűvösebb volt, a doktor szorosan összehúzta magán a köpenyét. Ivott egy kis vizet, majd visszaillesztette a maszkot az arca elé. Visszahúzta a gumikesztyűket, és nagyot sóhajtva pakolta el a maradék ételt és italt.
A tökéletesen szigetelő ajtó halk zümmögéssel tűnt el a falban. A lény és Falvay ott feküdtek, ahol hagyta őket. A fehér szobában csak a műszerek halk zörrenései és az alvók lélegzete hallatszott.
Al-Harim a homlokát ráncolva fülelt. Csak egy lélegzetet észlelt. Közelebb lépett a vizsgáló asztalokhoz, és látta, hogy a majomlény teste görcsbe merevedett, sötét szemei kidülledtek, szederjes nyelve kilógott a szájából. Fulladás.
Falvayra pillantott. A férfi hanyatt feküdt, csukott szemei alól könny folyt végig az arcán a lepedőre. Ajkai csillogtak. Az egyik keze a hasán nyugodott, a másik lelógott az asztalról, mintha vádlón a padlóra mutatna. A doktor nyelt egyet. A műanyag padlón sötét, hosszú szőrszálak hevertek.
Al-Harim visszafordult a lényhez, és közelebb hajolt a nyakához. A lelapult szőrszálak elrendezése nem hagyott kétséget afelől, hogy mi történt.

* * *

A templom belülről is hatalmas volt. Falaira sápadt árnyjátékot vetítettek a tábortüzek, körülöttük majomlények ültek mozdulatlanul. A füst a faágakból tákolt tartószerkezet résein távozott, de így is látszott a gomolygása. Devouge és Lau a maszk miatt nem érezhették a szagát, mégsem tudtak szólni a megrökönyödéstől.
A tizedes egyszerre szédült meg, rándult össze a gyomra és erőtlenedtek el a lábai. Kis híján összecsuklott. Lau vékony ujjaival a zubbonyába markolt, szinte kapaszkodott belé. Mindketten a templom istenét bámulták.
Talán egykor maga is majomlény volt. Fonott indákon függő, a teljes mennyezeten elterülő testén elszórt szőrpamacsok erre utaltak. Hogy hol volt a feje, Devouge csak percekkel később találta meg; az óriási hústömeg rákos burjánzásként töltötte ki a teret, az elszabaduló sejtek nem törődtek a szövetek beprogramozott szerkezetével. Olykor földrengésszerű remegés futott végig a nedves testen; a bőr úgy hullámzott, mint egy vékony membrán, mintha bármelyik pillanatban cseppfolyóssá változhatna, hogy a nyakukba zúduljon. Élt, ehhez nem fért kétség – hőt és verejtéket árasztott magából.
És táplálkozott! Devouge kikerekedett szemekkel nézte azt a hatalmas tölcsért, amibe belehajították az előttük bevonszolt halott lényt. Három másik egy óriási kar segítségével meghajtotta a darálót – csontok recsegése, a szakadó szövetek és a pattanó bőr fülsértő hangjai kísérték a nyikorgó szerkezet zaját. Aztán bambusz rudakból összetákolt csövet emeltek fel a hatalmas lény sötét sebként tátongó szájához. Újabb remegések futottak át a testén, ahogy szívta és nyelte a húsmasszát.
Különféle színekben pompázó bőrén – a halvány rózsaszíntől az epesárgán át a májbarnáig – gennyedző nyílások virágoztak. A sűrű váladékot levéldíszes majomlények gyűjtötték össze bambuszrudak végére erősített szivacsszerű anyaggal, amiket egy hordószerű edénybe facsartak.
– Úristen – ismételte Lau. Devouge nem bírt semmit se mondani. Az istenük körül szorgoskodó lények nem foglalkoztak velük, csak tették a dolgukat.
– Menjünk innen – suttogta a biológusnő.
– Mit szólsz ehhez, parancsnok? – kérdezte Devouge.
Nem jött válasz.
– Parancsnok?
Csend.
Ekkor rohant be az ajtón a levélkoronás vezér. Szótlanul nézett fel a szörcsögő istenségre, aztán sötét szemeivel a két emberre pillantott. Ezzel egy időben minden majomlény feléjük fordult. Élőlényektől idegen módon mozdultak egyszerre, és indultak el feléjük. Szótlanságuk fenyegető árnyként kísérte rövid lépteiket.
Devouge a bejárat felé hátrált, szeme ide-oda járt. Egyre gyorsabban közeledtek, egyre többen mozdultak a templom távoli sarkaiban is.
– Fuss! – hallotta a tizedes a saját rekedt hangját. Lau nem mozdult, csak szorította a karját. A levélkoronás rezzenéstelenül meredt rájuk. A majmok futni kezdtek feléjük.
– Rohanj! – Devouge meghúzta a ravaszt.
A torkolattűz elvakította, nem láthatta mennyi lövedék talált. Néhány kaszáló mozdulatot tett a fegyverrel, mielőtt ő is futásnak eredt. Mikor kiért a templomból, meglepetten látta, hogy Lau a tisztás széléig rohant. Ott megfordult, és intett a tizedesnek, hogy siessen. A kunyhók és a tábortüzek felől is közeledtek majomlények.
Devouge megeresztett feléjük néhány golyót, és megint futásnak eredt. Néha visszafelé is tüzelt, egészen addig, míg a tár üresen nem kattant. Lau bevárta, a dzsungelben már együtt rohantak a Santa Maria II felé.

III.
Devouge abban reménykedett, hogy nemsokára felébred. Mert ha ez a valóság, akkor soha többé nem lesz képes elaludni. Még mesterséges kómában sem. A fertőtlenítőben ziháltak mind a ketten; Lau sápadt volt, alig lehetett megkülönböztetni a gomolygó portól. Szemében könny csillogott, egyszerre nézett vádlón és kétségbeesetten a tizedesre.
A fertőtlenítő folyamat éles kattanással ért véget. Lau kapkodva nyomta meg az ajtó nyitógombját, mintha attól tartana, hogy a hajóba is követik őket. A lények szerencsére lemaradtak, Devouge úgy tippelte, már félúton elvesztették őket.
Az ajtó kinyílt. Egy rövid folyosó után a karantén bejárata is zümmögve húzódott félre. A fény néhány pillanatra elvakította őket, az üres szobát áporodott szag ülte meg. Lau rongycsomóként esett az egyik forgószékbe. Felhúzta a lábait, átkulcsolta őket. Még mindig remegett.
– Rémálom volt – suttogta.
Devouge csak bólogatott. Az üres vizsgálóasztalokat nézte.
Az ajtót nyitó motorok hangosan sírtak fel. A küszöbön Jimenez állt.
– Látom, épségben visszaértetek.
– Feleslegesen mentünk ki, ugye? – kérdezte a tizedes. - Falvay rendbejött?
– Igen – mosolygott a parancsnoknő. Belépett a terembe és megkerülte az egyik vizsgáló asztalt. – Teljesen rendbejött. Mintha kicserélték volna.
– Hogyhogy?
– A doki talált egy kis anyagot, ami Falvay hajára tapadt. Analizálta. Nem ártalmas. Nagyobb volt az ijedtség.
– A majom?
– Elengedtem.
Miért mosolyog ennyire?
– Odakint… – Devouge megvakarta az orrát. – Amikor abban az épületben voltunk… Nem válaszoltál.
– Tudom. Éppen akkor ébredt fel Falvay és… nagy volt az öröm.
De ez szabályellenes – fűzte hozzá gondolatban a tizedes. Jimenez nem az a fajta parancsnok, aki áthágja a szabályokat. Nem küldtek volna ide olyan embert, aki képtelen betartani a rendet.
Megint nyílt az ajtó, ezúttal Al-Harim doktor érkezett. Az arcára árnyékot vetett a gondterheltség. Megállt a küszöbön, megvárta, míg a parancsnoknő kimegy a folyosóra, csak azután lépett be. Az ajtó sziszegve záródott mögötte.
– Meg kell, hogy vizsgáljalak – közölte.
– Már fertőtlenítve vagyunk.
– Nem tudhatod, mit szedtél össze odakint. Csak rutinvizsgálat. Nem kell aggódnod.
Devouge Laura sandított, de a nő csak gubbasztott, mereven bámult maga elé. A doktor közelebb jött, de csak a toll-lámpa volt a kezében. A tizedes izmai megfeszültek, ahogy Al-Harim kesztyűs kezei a szeméhez közelítettek. Gumiszag csapta meg az orrát.
– Aha. Kissé véreres a szemed.
– Egy elég füstös helyiségben voltam. Talán azért.
A doktor elgondolkodva fordult el. A műszerekhez lépett, a zsebéből egy üvegcsét vett elő.
– Egy kis szemcsepp jót tesz.
– Semmi baja a szememnek – Devouge nem érezte jól magát. Valami nem stimmelt, de nem tudta, mi. Az idő! Túl gyorsan történik minden. A doki túl nyugodt, Jimenez elment.
– A parancsnokkal akarok beszélni – közölte Devouge. Al-Harim értetlenkedve rázta a fejét.
– Felesleges. Hidd el, hogy egy kis nyugtató nem árt a szemednek. Kifejezetten jót tesz.
A doktor elindult felé. Ismerős volt az üvegcsében lévő sűrű, áttetsző folyadék. Nyelni akart, de megint kiszáradt a szája. Al-Harim megtorpant.
– Ne hülyéskedj, Devouge. Ez csak egy szemcsepp…
– Ne gyere közelebb – emelte fel a fegyverét a tizedes. Tudta, hogy kifogyott a lőszer, de remélte, hogy a doktor nem. – Honnan van az a genny?
– Ez szemcsepp…
– Szétlövöm az agyad, doki, ha nem mondod meg azonnal, hogy honnan van az a takony! – ordította Devouge. A feje fortyogó üstként zúgott, a vér az arcába tolult, ujja remegett a ravaszon.
Al-Harim arca egy pillanat alatt közönyössé vált. Az idegen vigyor úgy feslett le róla, ahogy a szoborról rántják le a leplet.
– Ugyan, Devouge – mondta a doktor. – Te sem gondolod még, de hidd el nekem, hogy ezt akarod. Nem tudod, hogy min mentem keresztül ebben a fél órában.
– Te nem tudod, én min mentem keresztül – suttogta a biztonsági tiszt. – Még egyszer, utoljára kérdem: honnan van a takony?
– Hát nem érted? – nevetett fel a doktor. – Felnyitja a szemed! Kitágítja a tudatodat, és mindaz, amit eddig életnek neveztél, nevetséges vegetálássá silányul!
Al-Harim szeme kikerekedett, arcán természetellenes mámor maszkja csillogott. A szavakkal együtt nyál fröcsögött az ajkai közül, de észre sem vette.
– Azt hittük, hogy öt érzékszervünk van! De nem! Millió! Érted, Devouge? Millió! Dehogy érted. Egy állat tudatszintjével rendelkezel!
A doktor karomként begörbült ujjaival mutatott az üvegcsére:
– Ez a felvilágosodás! Ez az út az isteni léthez! A kulcs, amit az emberiség keres! Megtaláltuk, amiért jöttünk!
Diadalittasan nézett a tizedesre, de ő csak egy őrültet látott. Egy fanatikus elmebeteget, akit valószínűleg azzal a folyadékkal fertőztek meg.
– Honnan van a takony?
– Még mindig nem érted? Ez Falvay könnye!
Devouge a fejét rázta. Al-Harim felkacagott.
– Az a vörös barom megtalálta az ösvényt, és elindult rajta. Mi csak egyet tehetünk: követjük őt! A lábnyomába lépünk, végigéljük, ahogy lélekben és testben istenné változik!
– Mi a nyavalyáról beszélsz? – hebegte Devouge. Érezte, hogy a verejtékcseppek lassú folyással törnek utat kiszáradt homlokán.
– Itt van a fejemben – ütött a homlokára a doktor. Eszelős tekintettel, görnyedt háttal lépett közelebb. – És mi az ő fejében vagyunk! A tudása túllépett minden józan határon, és szép lassan telecsepegteti az én elmémet is! Ezt neked is érezned kell, Devouge!
A tizedes érezte, hogy nincs hova hátrálnia. Ez az őrült bármikor az arcába löttyintheti az üvegcse tartalmát. Al-Harim még közelebb lépett.
Lau elmosódott lába csattant a doktor csuklóján; az üvegcse a karantén sarkába repült. Al-Harim felnyögött a fájdalomtól, önkéntelenül a karjához kapott. A tizedes azonnal mozdult, a fegyvertussal lesújtott a doktor fejére. Az ütés pillanatában tudta, hogy a vérében felgyülemlett adrenalintól elszámította magát. Tompa reccsenéssel szakadt be Al-Harim koponyája, és hang nélkül zuhant el. A vér gyors iramban terjedt a szürke padlón.
Lau odaugrott hozzá, ujjai a nyaki ütőeret keresték.
– Halott – nyögte.
Devouge magában szitkozódott.
A komhoz ugrott, beállított minden sávot és a mikrofonhoz hajolt.
– Jimenez! Jimenez! Itt Devouge!
Síri csend.
– Parancsnok, hallasz engem? Itt Devouge!
– Itt vagyok – szólalt meg végül az éteren át. – Mindent hallottam. Nem engedhetlek ide, Devouge. Az ajtókat bezártam.
– Mi folyik itt? – üvöltötte a tizedes. Ökle tompán dörrent a pulton.
– Nem értheted. Kinyílt a szemünk. Falvay megváltozott, és vele együtt mi is. De ez a változás jó! Az egész emberiséget új útra vezeti!
– Miféle egész emberiséget? – ordította Devouge. A végén elcsuklott a hangja, a torkát marokba fogta a kétségbeesés.
– Visszatérünk a Földre – közölte Jimenez. – Az isten, és a prófétája.
– Őrült vagy! Hallod, Jimenez? Komplett idióta vagy!
Válaszul csak a kom sistergett.
– Rohadt kurva! – sziszegte Devouge. Hangosan fújtatva fordult Lau felé, aki kivörösödött szemekkel állt a doktor felett. Az ujjait tördelte. A tizedes leengedte a fegyverét, amit úgy szorított eddig, hogy belesajdultak az ujjai.
Nem engedheti, hogy a Santa Maria II visszatérjen a Földre a fedélzetén ezzel az őrülettel
– Nincs semmi baj – motyogta végül lehajtott fejjel. – Minden rendbe jön.
Tudta is, hogy hogyan.
Az ajtóhoz lépett, feltépte a panelt, hogy hozzáférhessen a terminálhoz. Beütötte a biztonsági kódot, amit kizárólag ő ismert. A bejárat komótosan feltárult előttük. A tizedes kikémlelt a folyosóra, szerencsére nem észlelt mozgást. Ujját az ajkára téve jelezte Launak, hogy csendesen kövesse.
Egy újabb ajtóhoz osontak. A kód hatására az is kinyílt, és beléphettek a helyiségbe, ahol a tartalék fegyvereket és lőszert tárolták.
Üres volt.
Lau kétségbeesetten nézett rá.
– Bassza meg – motyogta Devouge. A nőhöz fordult. – Maradj itt. Rád csukom az ajtót, itt biztonságban leszel.
Lau könnyes szemekkel rázta a fejét, ajkait összepréselte, nehogy hangos szó szakadjon fel belőle. A férfi megragadta a fejét és közel hajolt hozzá.
– Hallgass rám! Ez parancs!
Azzal kilépett a helyiségből, és rátenyerelt a zár gombra.
Az üres fegyver csövét megszokásból tartva maga elé elindult a híd irányába, ahol a parancsnokot sejtette. Tudta, mit kell tennie. Maga elé idézte a terem képét, és többször lejátszotta magában a lehetőségeket. A központi számítógép a terem közepén volt, felette a navigációs monitor hatalmas táblája. Két félkörívet foglaltak el a műszerfalak és a legénység székei. Minden a gyorsaságon múlik.
Ahogy kinyílt az ajtó, máris a jobb oldali műszerfal mögé vetődött. A szeme sarkából látta a parancsnokot, amint a központi számítógép fölött görnyed. A padlóra érkezett, beverte a térdét. Igyekezett minél gyorsabban elcsendesíteni hangos zihálását.
Hallotta, hogy Jimenez kibiztosítja a másik gépfegyvert.
– Gyere elő, Devouge. Tudom, hogy hol vagy. Azt is tudom, hogy nincs töltényed.
A tizedes összeszedte minden erejét, felguggolt, majd futásnak eredt a műszerfal mögött. Nem hitte volna, hogy a parancsnok tüzet nyit rá. A golyók a feje felett csapódtak a falba, többségük szikraesőt szórva vágódott a műszerekbe. Érezte a füstölgő áramkörök jellegzetes illatát.
Ahogy kiért a műszerfal takarásából, nekiugrott a falnak, elrugaszkodott, és végigcsúszott a fényes padlón. Jimenez rendre elvétette – a nő lemaradt néhány tized másodperccel. Devouge a lábának csapódott, elsodorta. A fülsiketítő fegyverropogás abbamaradt, a géppisztoly fémesen csattanással csúszott tova a padlón.
A tizedes bakancsa Jimenez arcába vágódott, akiből csak egy mélyről szakadó nyögés tört fel. Devouge felpattant. A parancsnoknő vérhabos nyálat köpött a padlóra. Mi van, ha az ő vére, nyála is fertőző?
Ismerős, súlyos szag libbent a terembe, ahogy kinyílt az ajtó az irányítóterem túlsó végében. A tizedes lábai egy pillanatra elgyengültek. Megfordult.
Az ajtóban Falvay állt, legalábbis ami megmaradt belőle. Vörös haja csapzottan tapadt izzadtságtól fényes homlokára. Arca szokatlanul megdagadt, mintha mumpszos lenne. Meztelen felsőtestét kinövések csúfították, gennyező kelések, sebek, melyekből sűrű, áttetsző folyadék szivárgott. Jimenezre pillantott vizenyős szemeivel, aki elfordított tekintettel igyekezett félrekúszni az útjából.
– Falvay – szólalt meg rekedten Devouge. A töltött fegyver az egykori kommunikációs tiszt puffadt lábánál hevert. – Hazaviszlek, otthon meg tudnak gyógyítani.
– Az evolúció hazugság – bugyborékolta Falvay. – Én vagyok a bizonyíték. Én vagyok a Tudás Fája.
A köpés nem találta el Devouge–t, de kevésen múlt. A tizedes időben félrehajolt, kis híján elcsúszott Jimenez vérében. Futni kezdett visszafelé, ki az irányító központból. Hallotta Falvay döngő lépteit a háta mögött.
Ahogy a folyosóra ért, lecsapott a zár gombra; mielőtt a fémlemez a falba csúszott volna, még egy adag köpet fröccsent, aztán Falvay teste puffant az ajtónak. Devouge kapkodva ütötte be a biztonsági zár kódját, és csak remélte, hogy egy karaktert sem tévesztett el.
Úgy tűnt, sikerrel járt.
Visszarohant a fegyvertárolóhoz, ahonnan az egész biztonsági rendszert elérhette. Lau kisírt szemekkel esett neki, erőtlenül ütötte a mellkasát. Devouge nem vesztegetett időt a megnyugtatására. Egyszerűen félretolta, és a biztonsági terminálon már ütötte is be a kódot, amivel minden ajtót blokkolt.
Talán ez elég lesz.
Tévedett. Tompa döndülést hallott, majd még egyet és még egyet. Lau nyüszíteni kezdett, mint a sarokba szorított kutyák. Devouge remegő kézzel túrt hideg verejtéktől gyöngyöző hajába.
– Csak az időt húzod, tizedes – hallatszott Jimenez hangja a komból.
– Állítsd meg őket – suttogta Lau.
Devouge gondolatai gyorsan peregtek. Fogait összeszorítva járt a keze a billentyűzeten. Kinyitotta a híd és a hálókamrák közötti ajtót. A döndülések egy pillanatra abbamaradtak.
– Játszol? – kérdezte Jimenez.
Devouge ötös szintű tűzveszélyt állított be az irányító teremre. Megnyitotta a vízfúvó fejeket, engedélyezte az ivóvízkészlet felhasználását. A komon keresztül hallotta, ahogy a tűzoltófejek sisteregve permetezik a vizet.
– Megőrültél, tizedes? Állítsd le a vizet, ez parancs!
Devouge néhány gombnyomással kinyitotta az alvófülkéket. A komon keresztül már semmit nem hallott, csak Falvay bömbölését, az ajtó döndülését és a vízpermet surrogását.
Újabb gombnyomás.
A mesterséges kómát előidéző gáz sziszegve tölti ki a levegőt. A műszerek szikrát vetnek a vízpermet hatására. Robbanás. A lángok végigsöpörnek az irányító termen. A parancsnok és Falvay üvöltve kapják karjukat az arcuk elé.
Devouge erőtlenül dőlt a falnak. Lekapcsolta a komot.
– Vége? – kérdezte Lau. Közelebb húzódott a tizedeshez, aki a kijelzőn nézte a vízmennyiséget. Elegendő víz volt a tartályokban, hogy az egész hidat és a hálószobát elárassza. Biztosra akart menni.
– Lassan vége – bólintott.
A monitoron megjelent egy vörösen villogó felirat: „Súlyos sérülések a vezérlő áramkörökben. A hajó működésképtelen.”
Lecsúszott a fal mentén a padlóra. A biológusnő követte a példáját. Hideg ujjaival megkereste a férfi kezét.
Devouge lehunyta a szemét.
Nincs tovább. Huszonkét év a Földön, huszonkét év az űrben. A maradék itt. A szívverése felgyorsult, a múlt ráült a mellkasára. Nehezen vette a levegőt. Ajka lebiggyedt, szorosan megfogta Lau kezét.
Végül oldalra fordult, és lábait maga alá húzva, a nő ölébe fúrta az arcát.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2007-12-07 10:40 raves domar

raves domar képe

Teljesen új vagyok a karcolaton, és érdekelne mások véleménye. Ígérem, én is belelendülök a véleményezgetésekbe, csak ugye a karácsonyi készülődés... :-) Vagy ez rossz szöveg? :)
___
A hasamra ütök és...

p, 2007-12-07 13:36 Kentaur

Kentaur képe

Nos én is friss husi vagyok...Te is megkapod majd a kritikádat,ne félj.Nem lesz benne köszönet:-)))Na jó,építő lesz,tudod...szigorú,de igazságtalan:-D
Szóval szerintem nagyon jó maga a stílus.Az ötlet ismerős,de az se rossz.Szabványos vég.Én jobban szeretem a meglepő fordulatokat,vagy ha van min töprengeni.Érdekes lett volna kihangsúlyozni,hogy eseteleg tényleg isteni eszköz az a takony....
De mint mondtam izlések...Szóval tetszett.
----------------------------------------------------------------

Ha a menyországban nincs csoki,és rockzene...akkor NEM megyek!!!

p, 2007-12-07 14:04 raves domar

raves domar képe

KÖsz! :-)
Tényleg isteni eszköz-e? Mondjuk ezt szerettem volna nyitottan, töperengősre hagyni :-)

___A hasamra ütök és...