Taügetosz

Taügetosz

Stoltman Andrást két párral és egy haszontalan dámával a kézben érte a téboly előszele. Ezen a pénteki napon csak negyven eurocentje bánta.
– Hé, Stoltei, Stoltie – így szólongatták a többiek.
– Stoltie, hányingered van? Nem kérsz egy kávét? – kérdezte Chuck Solomon a hajó félig gép, néger főgépésze.
– Stoltie, mi baj? – noszogatták, míg az ő arca lassan gyűrődött fájdalmas grimasszá. Jesica Veyneck, a holland származású fizikus, a misszió legfiatalabb tagja, ijedten rúgta ki maga alól a széket. – Hívom a doktornőt – mondta és elsietett.
Stoltman most már nem az elérhetetlen, szoborszép hetérát látta a távozó lányban. Szinte beleégett, hogy az imént mivé változott egy pillanatra Jesica – hogy a lapok takarása fölül milyen villogó szemű ördögi maszk meredt rá utálatosan. Agyának egy eldugott szegletében, tudta, hogy csak Zeiss implantokat látott és kozmetikai műtétek eredményét, de ez a gondolat, amibe megkapaszkodhatott volna, olyan erőtlennek tűnt azzal az undorral elegyes közönnyel szemben, ami a hideg krómszemekből áradt feléje. Az első pillanatban azt hitte, szívrohama van és itt a vég. Később már nem hitt semmit, csak eltűnt a fájdalom erős markának szorításában. Társai egy emberként ugrottak föl, ahogy feje az asztallapra koppant.
Az ijedelem nagyobb volt, mint a baj. Stoltman rövidesen magához tért, szeme kitisztult, arca egészen megfiatalodott. Csak egy ér dagadt ki halántékán, természetellenes módon. Bizonytalanul és talán megtörten nézett föl az őt fürkésző arcokra. Maga sem tudta még hová tenni azokat az ijesztő képeket, mikkel az előbb szembesült.

Később az orvosi szoba meghitt félhomályában, Stoltman szinte romantikus fertályórát töltött O’Brian doktornővel. Csak egy kisebb állólámpa hintett szűk fénykört kettejük számára. A doktornő vonásaira egy közeli monitor derengése vont kék kontúrt, míg vérmintát vett a férfi ujjbegyéből. Ezalatt egészen közel került egymáshoz az arcuk. A tekintetük csak egy pillanatra találkozott.
– Nem látok egyetlen kiugró értéket sem – olvasta a tenyérgépén sorjázó adatokat. – Ha nem esett volna össze az imént, azonnal kirúgnám innen.
Stoltman elmosolyodott. – Pedig meglehetősen… – pillantásával a doktornő formaruháján kalandozott, míg a megfelelő szavakat kereste – intenzív élmény volt.
– Élmény? Mr. Solomon szerint úgy festett, mint aki szellemet lát, egyszersmind úgy is, mint akinek nincs már sok hátra ebből az életből.
Stoltmannak nem akaródzott belekezdenie. Fogalma sem volt hogyan reagálna a doktornő szürreális elemekkel átszőtt beszámolójára az önálló életre kelt implantokról. Fölrémlett neki, hogy milyen hosszú út áll előttük, és hogy a doktornő milyen vonzó jelenség. Nyilván szóba sem állna egy hibbanttal.
Erősen vívódott – a mérleg egyig serpenyőjében néhány pompás éjszaka, a másikban pedig saját józan esze egyensúlyozott. Stoltman gyönge jellem volt, némileg gyáva is, ezért az utóbbi mellett döntött. Arra a háromszáz euróra gondolt, amiért odahaza, akár a pesti belvárosban is, bárki tökéletesre szabathatja testét, arcát két nap alatt. És a misszió tizenegy hölgytagja közül szemmel láthatólag mindenki elköltötte a maga háromszáz euróját, nyilván többet is. Kilátásai azokra a pompás éjszakákra nem romlottak számottevő mértékben.
– Fáraszt az út.
– Mindenkit fáraszt – bólogatott O’Brian doktornő, ujját végighúzta a szemgödrében sötétlő karikán. – Nem hinném, hogy ez a gond, hiszen ön katona, az ég szerelmére.
– Azt hiszem, – folytatta Stoltman.- láttam… dolgokat.
– Mit látott? Érzékcsalódást?
– Nem… vagyishogy igen, nyilván érzékcsalódás volt, de túl valószerű… és egyszerre valószerűtlen.
A doktornő szemöldöke magas, tiszta homlokára szaladt. Stoltman vonakodva összefoglalta rohama közben beléje vésődött nyomasztó ideáit arról, hogy társaiban a gép veszi át az irányítást a hús felett, valami ördögi forgatókönyv alapján. O’Brian a fejét ingatta, a részletekbe menve faggatta, mire ő sajnálkozva tárta szét karját, mondván, nem voltak részletek, csak formátlan, egybefüggő bizonyosság. Iszonyat.
Nem volt mit tenni. A doktornő búcsúzóul valami gyenge sejtregenerálót fecskendezett a könyökhajlatába, és ahogy körötte sürgölődött, Stoltman nem tudta nem észrevenni a tarkótáji, halántéki, érmenagyságú aljzatokat, melyek a nő agykérgébe fúrt memóriablokkhoz vezettek. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el láttukra, szájában keserű nyál futott össze. Sietve távozott.

Stoltman András az Európai Konföderáció űrhaderőnemének hadnagyaként szolgált, nemrég töltötte be a huszonkilencet. Az Űrügynökség tudományos missziójában kapott váratlan szerepét kelet-európai származásának köszönhette. A hadügyi biztos kéttucat névből álló listát terjesztett az Űrügynökség döntéshozói elé, és addig nem tágított, míg legalább egy hivatásost nem tudhatott az expedíció tagjai között. Nevezett döntéshozók pedig Stoltman választásával köszörülték ki a nemzetiségi kvótán esett csorbát, hiszen egy görög mérnökkel karöltve ők képviselték a teljes keleti térséget.
Stoltman termetre meggyőző, de nem lenyűgöző benyomást tett. Használt izomzata vékonyan, szíjasan simult alkatára, emiatt folyton alacsonyabb rendűnek érezte magát olyanok mellett, akik megengedhették maguknak a bajnoki küllemet. Őneki nem futotta ilyesmire, egyébként sem tehette a mundér miatt. Azért néha eljátszott a gondolattal, milyen lehet ekkora vasgyúrónak lenni.
Most az ESA Christian Doppler fedélzetén utazott, szűkös hálókabinjában fekve rettegett. Az utóbbi napokban sokat gyakorolta ezt az elfoglaltságot. Hol volt már a két héttel ezelőtti boldog nap, mikor a kártyaparti közben fogta marokra a delírium! Azóta olyasmiket élt át, amihez képest mindaz eltörpült, apró kis semmiségnek tetszett, a zenekar próbájának a koncert előtt. Állapota viharosan romlott. A legváratlanabb pillanatokban törtek rá képzetei, bolond, undok képek a valóság fonákjáról, amik hatására szívből meggyűlölte a kibernetikát. A gépek mindig fölfalták az embert így vagy úgy, kézzelfogható vagy átvitt értelemben, meseszerű vagy túl valóságos jelenetekben – ez volt az egyetlen összekötő momentum szürreális látomásai között.
Eddig sikerült titokban tartania állapotát, mert olyan heves rosszullét, mint legelőször, nem taglózta le többet. Lassú, tompa nyomássá egyenesedett a sok félelem, undor, görcs, az érzékeit elködösítő tompaság, ami az ilyen jelenésekbe csomósodott össze. Olykor-olykor lobbant csak fel, valamelyik társa művi testrészének látványára.
Nem attól rettegett, amit ilyenkor vizionált. Illetve nem csak attól, mert nagyjából tudta, hogy képzetei minden alapot nélkülöznek. Attól rettegett, hogy egyszer nem ismeri fel a látottak valótlanságát, hogy az a méreg, ami lassan szivárog belé, egészen kiöli a józanságát. Attól rettegett, hogy lakást vesz benne a téboly.

Stoltman ezután már nemigen találta helyét az Űrügynökség tudósai, a szállítóhajó legénysége között. A többiekhez hasonlóan élte a szertartásosan eseménytelen mindennapokat. Reggelente ugyanúgy az étkezdében kávézott, mint a többiek, ugyanúgy látogatta az edzőtermet, kártyázni is el-eljárt még kötelességszerűen, de csöndben elhidegült, még azoktól is, akikkel pedig az út elején összekomásodott. Alábbhagyott a kezdeti lelkesedés. A sok fizikus és geológus közül eleve kilógott, azoknak túl földhözragadtnak bizonyult, csak a fiatalabbakkal talált közös hangot. A legközelebbi ismertségbe Louise Beloffal, a barna bőrű, göndör fürtű archeológussal elegyedett, akivel, humán tudományok művelője lévén, remek beszélgetésekbe bonyolódott annak előtte. Most viszont elég volt számára a puszta látvány, hogy Louise jobb karja, könyéktől lefelé mesterséges beültetés, máris megundorodott. Hiába az ergonomikus, párnázott tapintófelület, a mechanikus izületek hideg, puha kattogását ilyenkor képtelen volt száműzni a fejéből. Azután ott volt Jesica, a kis holland ösztöndíjas, ránézésre maga a született ártatlanság, alig-alig szabott arcával, romlott mosolyával, bármelyik férfit megmámorosította. De Stoltman valahogy képtelen volt tolerálni azt a pár, alig három centis szarvat, ami Jesica puha, fehérszőke hajzatából kandikált elő. Mert nem holmi olcsó rátétet hordott homlokán a lány – egy méregdrága kúrával, koponyájából sarjaszttatta őket, a legutolsó divatnak megfelelően. Szeme pedig, amivel az emberinél jóval több spektrumban érzékelte a külvilágot, egy nagynevű európai cég németországi üzemében készült.

Stoltmant az első térugrást követően környékezték meg az álmok Földön hagyott szerelmével kapcsolatban, aki az indulást megelőző héten szakított vele, és akihez az elmúlt hetekben csak a hiány, a vágy és a befejezetlenség fájó képzetét tudta kapcsolni. Álmában a lánnyal szeretkezett – valaki más. De olyan jóízűen és magától értetődően, ahogyan Stoltmanban fel sem merült rövid kapcsolatuk ideje alatt. A lány egyszer nemtörődöm kábulatban, szinte érdektelenül hevert az ismeretlen férfi előtt, mintha drogmámorban lebegne, másszor játszi, mégis távolságtartó pajkossággal pillantott fel annak ágyéka elől. Egyéb zajok nem, csak valami testes, torokhangú elégedettség képzett meg a hadnagy fejében – töredékes, összemosódó képekkel ostromolta minden éjszaka. Később álmainak tárgya változott, sosem látott emlékei elevenedtek meg ilyenkor, nyomasztó szorítás és a rémálmok gonosz manója telepedett mellkasára.
Reggelenként kialvatlanul meredt a mosdó feletti tükörbe és gyanúsan megszaporodott szarkalábait számolgatta. A borotválkozást már mellőzte néhány napja, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy szakállt növeszt. Ilyen bolondság azelőtt sosem jutott eszébe odahaza. Túl messze jártak már a Földtől, Stoltman pedig egyre gyakrabban rágódott a tér elviselhetetlenül hatalmas képzetén. Az a különös és gyerekes rögeszméje támadt, melyet talán komolyan vett, talán nem, hogy az állán sarjadó szőr metaforikusan anyabolygójához köti.
Kevésbé zaklatottabb pillanataiban fölfedezte, hogy mennyire kívánja a húst. Nem elégítette már ki az extrudált köles, a magvas szendvics, a szójaszármazékok, mikkel ebédkor találkozott. Szabad idejében rendszeresen feltűnt a konyhán, hogy egy szelet marhahúst hízelegjen ki, vagy szalámit, az ünnepi tartalékokból. Egy ízben, a szakács figyelmetlenségének köszönhetően egy üveg szintetikus pezsgőt sikerült elemelnie a hűtőkamrából. Ennek felét a második térugrás előtt nyakalta be, hogy ne kelljen józanul elviselnie a térgörbület valószerűtlen élményét. Utána egy napig nem ment emberek közé, nehogy lehelete árulója legyen.

Hajójuk, a gyorsjárású Doppler, egy európai-orosz együttműködéssel készült térugró vázán függött holt teherként, míg az ugró, ez a szürreális monstrum úgy lendült egyik csillagrendszerből a másikba, ahogy anyacsimpánz lendül ágról ágra, kicsinyével a hátán.
A Doppler túl nagy volt a benne élő harmincegynéhány embernek. Ha Stoltman úgy akarta volna, napokig nem találkozik senkivel, de fönn kellett tartania a látszatot. Ez fölöttébb nehéz feladatnak bizonyult, viszont meglepődve észlelte, hogy mások is kialvatlanul járnak-kelnek, hogy nem csak ő lehet az egyetlen, kit ilyen súlyos gondok nyomasztanak. Úgy látta, hogy a görög mérnök, Jokaszté, néha hasonlóan réveteg állapotba leledzik. Vonzónak találta a lányt Annak csinos szívarcát elnehezítette a fáradtság, duzzadt, sötéten árkolt szemeivel álmatagon pislogott. Megbeszélték egymással, hogy a harmadik ugrást nem hajlandóak józanul átélni.
Mikor az utolsó, mechanisztikus elemekből építkező ceremónia is kezdetét vette, hogy egy közeli naprendszerbe lökje hajójukat, az egyik, csaknem üres raktárcsarnokban találkoztak. Jokaszté néhány fedőlap eltávolításával zsúfolt szervizaknák során vezette át a férfit. Végül egy magas kürtőféleségben álltak meg, a Doppler hajtóműblokkjához közel, mélyen elásva magukat más emberek tekintete elől. Stoltmant megborzongatta a tudat, hogy a fémes érrendszerén át, ilyen közel jutottak a hajó szívéhez.
A lány egy masszív, hőálló munkáskabátot dobott a rácspadlóra, arra telepedtek. Lilás fény derengett a sarkokba ágyazott vészlámpákból, a falakat cső- és kábelkötegek fedték – bugyborékolva, surrogva áramlott bennük hűtővíz és energia. Kényelmetlenül melegük volt, Jokaszté derékig lehántotta magáról az overallt. Bőre gyöngyözött az izzadtságtól, atlétatrikója nedvesen tapadt testére. Stoltman elnézte a kába, jellegtelenül szépre nyesett arcot. Egyszeriben megriadt a fölismeréstől, hogy egy szabvány, fröccsöntött műanyagtermékkel kíván szeretkezni. Mohón nyeldekelte a maradék pezsgőt, hogy lazítson ezen a szorításon.
– Várj csak, próbáld előbb ezt – szólt a lány és félarasznyi fiolát húzott elő zsebéből. – Sokkal jobb lesz, az italt meg a végére hagyjuk. Levezetésnek. Úgyis szomjasak leszünk… – egy szál cigarettát mártott a fiolába pár másodpercre. Stoltman orrába leírhatatlan, egyszerre taszító és vonzó, vegyi aroma tolakodott. Megosztoztak a cigarettán.
A hangok tompán, megszűrve áramlottak el hozzájuk. Révetegen figyelték a szendergő hajtómű ritmikus duhogását és más, azonosítatlan neszeket, zúgást. Azzal játszottak, hogy a csöveken végigfutó, megöblösödött zajokat próbálták emberekhez, történésekhez társítani, idétlenül vihorásztak közben. Munkába vették az időt. Öntudatlan zihálásuk kongva verődött el a falakon. A lány keblei feszesek voltak, ágyékán kérdőjel formában nőtt pelyhes szőrzet.
Stoltmant a térgörbület földöntúli döndüléssel csapta pofán. Mintha a lila ködben derengő világot egy tükörben látná, úgy látta önmagát is. De ezt a tükröt valaki hátulról megpöccintette – elfolyt, rezonált minden egy pillanatra. Jokaszté aléltan dőlt össze, öklendezett. Stoltmannak minden erejére szüksége volt, hogy ne hányja el magát. Fejét a párás, patinás csöveknek támasztotta, ahogy levegőért kapdosott. Szíve vadul, összevissza vert. Föl sem fogták mi történt, kábán, verítékezve hevertek a hirtelen rájuk szakadó forró csöndben, saját szaguktól-illatuktól körítve. A lány rekedten fölkacagott és azt mondta: – Így kellett lennie.
Azért befejezték, amit elkezdtek.

Az ESA Christian Doppler földi standard szerint március 16-án állt bolygókörüli pályára a Jarkov-3 kietlen ege fölött és még aznap sikeresen dokkolt Strollensstadtban, a planéta egyetlen űrkikötőjében, mely egy ekkora teherbírású hajót fogadni tudott. Pernin kapitány biztonsági okokból döntött úgy, hogy mégis leteszi a hajót – ez ugyan jóval pazarlóbb, energiaigényes művelet volt, viszont sem a gondjára bízott kutatócsoportot, sem a méregdrága fölszerelést nem kívánta kitenni a felsőbb légkörben regisztrált, állandó és nagy erejű viharoknak, nehogy valami bajuk essék, ha a kisebb, aerodinamikus leszállóegységekkel tennének próbát.
Stoltman ezen a hajnalon – az egész legénység már a helyi viszonyok szerint kelt és feküdt – éppen a pisztolyát tisztította. Az olasz gyártású Tanfoglio elemeire bontva hevert az asztalra terített vászondarabon. Maga sem tudta miért, de mióta megérkeztek ide, ebbe az isten háta mögötti naprendszerbe, egyre gyakrabban, szinte rögeszmésen végezte ezt a műveletet. Talán megnyugtatta a tudat, hogy az efféle egyszerű gépek fölött még ő rendelkezik, ha már álmai és érzékszervei kicsúsztak irányítása alól.
A hajó legénységén és a tudóscsoport tagjain egyaránt fölfokozott izgalom vett erőt, amely a maga módján Stoltman hadnagyra is átragadt. Mindnyájan tisztában voltak vele, ha itt tartózkodásuk alatt bebizonyosodik, hogy egy emberitől idegen értelem nyomaira bukkantak a helybéliek, akkor a Nobel-díj a legkevesebb, ami visszatérésük után vár rájuk, hiszen ezzel a fölfedezéssel bizonyosan helyet bérelnének maguknak a történelemkönyvekben.
A Jarkov-3 környezeti feltételei viszonylag szerencsések voltak a kutatás szempontjából, habár nem a legjobbak. A nappali átlaghőmérséklet mínusz harmincöt Celsius fokot mutatott, a vég nélküli viharok óránként száz-százhúsz kilométeres sebességgel kergették a ritkás légtömegeket, így szkafandert nem, csak hőszigetelő ruházatot és légzőmaszkot igényelt a külvilág. A földinél jóval nagyobb nyomás főbe kólintott szinte mindenkit az űrhajó utasai közül. A helyiek szervezete, akik több generációra visszamenőleg ezen a bolygón látták meg a világot, hozzászokott már. Az újonnan érkezettek viszont komoly migrénnel kényszerültek megbarátkozni.
A bolygót csupán tucatnyi apró, párszáz lelkes bányásztelepülés pettyezte. Lakóit – az egész planéta európai mandátum lévén – annak a főként német és lengyel ajkú telepeshullámnak leszármazottai képezték, kik a XXVI. század utolsó harmadában rajzottak e naprendszerbe. Mérföldhosszú bánya-gépezeteik, melyek a közösségek otthonául is szolgáltak, kullancsok gyanánt, komótosan rágták be magukat a planéta kérgébe, hogy ritka ásványokkal szívják teli magukat.

A misszió a Kohlental nevű geológiai formáció kellős közepén vert tanyát. Féltucat tehersiklóval és terepjárókkal szálltak meg egy nagyobb sziklaplatót ebben az inkább árokszerű hasadékban, ami nevével ellentétben sosem látott szenet. Nekibuzdult viták, érvelés és cáfolat, nagyívű gondolatmenetek körítették a közös reggeliket és vacsorákat. A tudós kompánia úgy vetette magát a leletekre, mint mohó kisgyermek a becsomagolt születésnapi ajándékra.
Stoltmann természetesen elkísérte őket. Maradhatott volna éppenséggel a kikötőben is, ha nem riasztják a helyi lakosok, akik kitűnően alkalmazkodtak a lehetetlen létfeltételekhez, viszont még kevésbé tűntek emberinek, mint eddigi utastársai, a génkezelt, tökéletesre metszett, elemekből építettek. Így elmenekült velük a kősivatag közepébe.
Minden reggel útnak indultak abba a szivacsszerű, lyukacsos képződménybe, mely annyira megmozgatta a fantáziát. Alig fél éve bukkant elő egy külszíni fejtés nyomán. Abban közmegegyezés uralkodott, hogy ilyen dolog, ami egy százméteres, kőből-fémből megszilárdult ementáli tömbre emlékeztet, természetes folyamatok révén nem alakulhatott ki. Az izgalom tetőfokára hágott, de Stoltmant ez legkevésbé sem érdekelte.
Kötelességszerűen jött-ment az egyen-kabátok, egyen-maszkok óvta sürgölődők között. Hátán, talpán, a ruha alatt, hőtapaszok ontották a kellemes meleget. Egykedvűen nézte a megkülönböztethetetlen, ruhától meghízott, esetlen figurákat, míg a szél riasztó dolgokat üvöltött fülébe. Már túl volt azon, hogy megijedjen. A szivacshegy mélyén, ahol a talajt idegen jelek (vagy erózió okozta repedések) borították, iszonyú akusztikus csodában volt részük. Az odakint állandóan ordító viharból ide csak különös zöngéjű szél-futamok jutottak be. Disszonáns, ismétlődő, dallamok töltötték meg a legbelső csarnokokat és járatokat.
Fönt örök porvihar bömbölt, éles peremű, kemény, fekete sziklák tömege tört a kavargó ég felé, amely maga is fekete volt. Az önjáró műszerekre fekete homok szitált. Feketében játszott itt minden. A kutatók ismétlődő mozdulatai, jövés-menésük monotóniája is fölöslegesen feketének tetszett. Stoltman saját fekete pisztolyára gondolt a fájdalmasan hörgő barlangok mélyén. Aztán arra a végrendeletre gondolt, mit az indulás előtt írattak vele, meg a kabinjában rejtegetett szeszre, meg a csodaszép, meddő nőkre. A csodaszép, meddő férfiakra. A gépekre. Erre a halott helyre, hetvenhét fényévnyire attól a naptól, melynek világát születésekor látta meg. Rossz helyen keresitek az idegen életet, gondolta. Pedig olyan közel van. Ott bámul ránk minden reggel, a mosdókagyló fölötti tükörben.
Kezéből lassan kifolyt a marék por.

Egy napra rá tragikus baleset árnyékolta be a misszió tevékenységét. Életét veszítette doktor Whitman, a kutatásvezető professzor. Ostoba és tragikus módon ért véget: egy helyéről kihasadt öklömnyi szikladarab zúzta be koponyáját, ráadásul olyan szerencsétlen szögben, hogy a professzor agykérgi memóriája, ahol temérdek följegyzését is tárolta, teljesen használhatatlanná roncsolódott. Magányos tetemére csak a napi munkálatok végén találtak rá. Több napra is föl kellett függeszteni az ásatásokat. A néhai doktor Whitman maradványait a Dopplerre szállították. Az általános fölbolydulásban a tudósok egy része is visszatért a hajóra. Stoltmannak hosszadalmas jelentést kellett volna körmölnie az esetről, amihez viszont nem érzett magában egy csepp hajlandóságot sem. Egyébként is csak akkor tudná eljuttatni dokumentumait a Földre, mikor visszatérnek a Naprendszerbe. Hosszú hetek óta ez volt az első pillanat, hogy hivatalos teendőire is gondolt.
Pernin kapitány az új kutatásvezetőkkel, Herbert és Capillari professzorokkal, egyetértésben kiadta ugyan a parancsot a boncolásra, hátha mégis sikerül valami adatot előhívni, de a professzor memóriablokkja menthetetlen volt. A beavatkozást O’Brian doktornő felügyeletével egy sebészrobot végezte. A boncolást követő megbeszélés után a doktornő félig-meddig tréfásan ezt mondta Stoltmannak:
- No látja, lehet, hogy mégis volt valami haszna ennek a szörnyűségnek. Most, hogy kénytelen aktivizálni magát, fittebbnek látszik.
– Néhány napja remekül alszom – bólogatott Stoltman.
A doktornő elégedetten nyugtázta, hogy Stoltmanba már nem csak hálni jár a lélek. Habár elvadult szakállával továbbra is egy barbárra emlékeztetett, már korántsem viselkedett oly morózusan, kipihentebbnek tűnt. Ő meg volt róla győződve, hogy így lesz majd: a hadnagy rendbe jön, mihelyst kiszabadul az űrhajó fogságából, és szilárd talajt tudhat talpa alatt. Hogy elmúlik az a depressziós állapot, mely útjuk végén már-már az egészségi állapotát veszélyeztette.

Lassan visszatért volna minden a rendes kerékvágásba, ha egy újabb borzalmas esemény nem vet gátat a mindennapok lassú hömpölygésének. Alig egy héttel doktor Whitman szerencsétlen balesete után, Jesica Veynecket sokkos állapotban, közel a katatóniához, vitték a Doppler kitűnően fölszerelt gyengélkedőjébe. O’Brian doktornő tanácstalanul állt az eset előtt. Szegény lányt most a gyengélkedő fedélzeti intelligenciája felügyelte. A doktornő, Pernin kapitány és Stoltman a kórterem üvegfalán keresztül nézték a takaróba bugyolált testet. Szép arca vértelennek, szürkének tűnt, szemét jókora kötés fedte – aludni látszott.
– Azt hiszem, saját maga szedte ki a szemgolyóit – mondta erőtlenül a doktornő. Ő is fölöttébb sápadt volt.
– Miből gondolja? – kérdezte a kapitány némiképp szenvtelenül.
– Szemgödrén megtaláltam a körme nyomait, körmei alatt pedig a saját vérét. Azonfelül az… - némi erőt kellett gyűjtenie – implantátumon, amit a kabinjában leltünk, ott vannak az ujjnyomai.
– Hogy volt képes puszta kézzel… – a kapitány hangja elhalkult. – Talált alkoholt vagy bármi drogot a szervezetében?
A doktornő a fejét rázta.
– Szóval saját magának. De mégis mi az ördögért tett volna ilyet? Ez valami pszichózis? Hiszen a kis hölgynek tudtommal semmi baja nem volt eddig.
A doktornő tanácstalanul tárta szét karját. – Egy szót sem szólt, mióta felvettem. Kétlem, hogy egy héten belül bármi értelmeset ki lehetne húzni belőle. Erős nyugtatókat kapott. Lehet, hogy pszichózis… Az öncsonkításnak ilyen formájával még sosem találkoztam.
– Helyre tudja hozni?
– A látóideg súlyosan roncsolódott – ingatta fejét a doktornő, - de műtéttel helyreállítható. Ilyen speciális optikám, különösen méregdrága Zeiss vagy Nikon, sajnos nincs. Viszont a szervbankunk bőséges, úgyhogy egy pár, kádban előnevelt szemet beültethetek neki. De a legjobb esetben is még egy hónap, amíg látni fog. Most négy-öt napig pihentetni kell, ez a legfontosabb.
Stoltman hátán fölállt a szőr.
– Maga a katona, Stoltman, mégis mit javasol? – kérdezte a kapitány.
– Talán… keressük meg Jesica másik szemét, ami eltűnt – mondta riadtan.

A tragédiák ezzel korántsem értek véget. A Doppler legénységét egyik délután fájdalmas sikítás verte fel nyugalmából. Általános zűrzavar támadt. Riadt, szunyókálástól álomittas fejekkel teltek meg a kabinajtók, tisztek futkostak föl-alá. Végül a hangzavar elcsöndesedett, emberek kezdtek gyülekezni a vizesblokk előtt.
A doktornőt ijedten sugdolózó, megrettent arcok fogadták, oldalt két, zokogástól fuldokló nő kapaszkodott egymásba, a navigációs tiszt igyekezett mindenkit távol tartani a padlólemezen heverő holttesttől. Louise Beloff, az archeológus feküdt ott, jobb karja könyéktől lefelé megcsonkítva. Gyakorlatilag minden vére elfolyt már. Kusza sötétvörös foltok éktelenítették a folyosószakaszt, torz ákombákomok. Iszonyú vasíze volt a levegőnek.
O’Brian doktornő szédült, elgyöngült térdekkel a tetem mellé roskadt. Szinte révületben zavart el mindenkit a környékről a tisztek kivételével. Kapkodva szórta szét eszközeit a padlóra, hogy munkához lásson. Több perces erőfeszítés után végül remegő kezével már csak a halál beálltát tudta megállapítani.
A kapitány azonnal lezáratta a hajót és Stoltmanért küldetett, aki elevenebb volt, mint valaha. A hajón tartózkodó tudósokat és a szakácsot kabinjukba parancsolták. Rögvest sikerült tisztázniuk a helyzetet. A zuhanyozóban megtalálták Louise hiányzó alkarját, a vérrel pettyezett, krómacél végtag művészi estlegességgel hevert egy mosdókagylóban. A földön szutykos pengével egy konyhai bárd árválkodott, Az akasztón Louise ruhái és törülközője.
A zuhanyozóban és környékén szétpancsolt vér gyomorforgatólag hatott. Lassan félelem vette magát a legénység tagjaiba. Bizalmatlanul pillantgattak a kiürült folyosókra, néha egymásra is. A lány nyilván nem vághatta le a saját karját, ez olyan gondolat volt, amivel jelen körülmények között, egyikük sem kívánt érdemben foglalkozni, habár óhatatlanul fölmerült bizonyos párhuzam Jesica esetével. Ennek a zuhanyozó előtt összegyűlt zaklatott kompániának csupán egyetlen lehetőség tűnt kézenfekvőnek a történtek megindokolására: egy vérszomjas és közveszélyes elmebeteg garázdálkodik a hajón. Nem tudni, hogy miféle szerzet, honnan származik, az azonban bizonyos, hogy mielőbb el kell fogni. Megegyeztek abban, hogy forró nyomon indulnak el, csoportokra válva tüzetesen átvizsgálják az egész hajót, és csak után kérik a helyi hatóságok segítségét.
Solomon főgépész a hajtóműblokkba indult, hogy összegyűjtse alárendelt mérnökeit, akik az itt történtekről mit sem tudva, általában magányosan végezték a gigantikus szerkezet szervízelését odalent. Stoltman torka összeszorult, mikor Jokasztéra gondolt, de fegyelmezte magát. A kapitány a hídra ment, hogy fölfegyverezze embereit. Louise tetemét a doktornő szállította volna ideiglenes jelleggel a gyengélkedőre, Stoltman azonban felajánlotta, hogy elkíséri.
Ketten maradtak a kongó folyosókon. Keveset beszéltek. A hordágyat a doktornő tolta, ehhez ragaszkodott. A kerekek fémesen zörömböltek a nehéz csöndben. Stoltman javaslatára kitérőt tettek a lakórészleg felé, ahol magához vehette makulátlanra suvickolt pisztolyát, habár nagyjából biztos volt benne, hogy nem fogja használni. O’Brian doktornő ijedten összerezzent az éles csattanásra, ahogy a hadnagy lőszert ugrasztott a csőbe. Később egyikük sem bírt a műtő közelében maradni, ahol a testet átmenetileg elhelyezték. Egészen kimenekültek az orvosi blokkból, annak ajtaja előtt ültek le a fémpadlóra, a közlekedőfolyosón. A doktornő saját térdét ölelgetve kuporgott és cigarettázott.
– Nem lesz semmi baj – Stoltaman maga sem volt egészen biztos szavaiban. Csak egy kérdő és egyszerre hitetlen, opálos pillantást kapott válaszul.
A délután fennmaradó részében a legénység tagjai fölfegyverkezve, párokban, módszeresen átkutatták a hatalmas teherhajót. A tisztek mindegyike sejtette az intézkedés hiábavalóságával, mégsem morgolódott senki. A konyháról a zuhanyozóba került bárdról kivallatták a rémült szakácsot. Végül a helyi közigazgatás elé tárták a helyzetet, aminek első érezhető hatása az volt, hogy rendőrök kezdtek járőrözni az űrkikötőt bitorló monstrum Doppler körül.

A rákövetkező napokban kamerákat telepítettek a hajó közlekedőfolyosóira. A kapitány két, puskával fölszerelt alárendeltje állandóan a hálórészleg körül sétálgatott. A Kohlentalban zajló ásatásokat bizonytalan időre felfüggesztették, a még kint lévő kutatók is kénytelen voltak visszatérni a Doppler fedélzetére. Doktor Whitman és Louise Beloff temetésénél ugyanaz a református mesterséges intelligencia segédkezett – ő volt az egyetlen egyházi személy Stollensstadtban.
Elcsöndesedett az egész hajó. Az ábrándok a hírneves kutatásről szertefoszlani látszottak, a tudósok zöme már a periódusos rendszer gyarapításával is beérte volna. Louise halála óta szinte alig esett hangos szó a fedélzeten. A kutatás vezetőit, de a kapitányt sem készítették fel ilyen eseményekre. A helyi rendőrség, szűkös erőforrásai ellenére, nyomozást rendelt el a gyilkossággal kapcsolatban. Sorra kikérdezték a misszió tagjait ugyanúgy, mint az űrkikötő személyzetét. Erőfeszítéseik ellenére egy hét elteltével ugyanaz a homály övezte az esetet, mint vizsgálatuk kezdetén.
O’Brian doktornő idegeit roppantul megviselték a történtek. Kerülte az embereket, újabban szívesebben vonult el a hajó egy-egy félreeső zugába, egy itallal és egy doboz cigarettával, hogy lazítson valamit a homlokát körülpántoló szorításon. Egyik este, szolgálatának leteltével, úgy érezte, jót tenne számára, ha elbeszélgethetne ezekről a baljós eseményekről Stoltmannal, akire mindig is kívülállóként tekintett. Úgy gondolta, a hadnagy objektívebben, reálisabban tudja megítélni mindezt, most, hogy már kilábalt abból a fránya depresszióból. Stoltman kabinját azonban üresen találta.
A saját hálójába ment, átöltözött. Kitöltött egy pohár Martinit, zsebébe csúsztatta öngyújtóját és a cigarettát. Lement a legnagyobb raktérbe, ahol rágyújthatott anélkül, hogy el kellett volna hagynia a hajót. Alig-alig keltek bizonytalan neszek a távoli, felsőbb traktusok felől. Nyilván mindenki aludt már, vagy legalább is alváshoz készülődött. A raktérben meghitt, szürke félhomály fogadta, csak a készenléti lámpák izzottak erőtlenül egy-egy sarokban. Az egyik mérnök ügyködött valamin egy távoli zugban, ez némi biztonságérzettel ajándékozta meg a doktornőt. Legalább nem lesz egyedül.
Egy lámpa sápadt fénykévéjében, egy fémkonténer fedelére telepedett. Elszívott egy cigarettát. Egészen elálmosodott a monoton neszekkel tűzdelt csöndben. Ráfüstölt a másodikra is. Agya üresjáratba kapcsolt, egyetlen visszatérő gondolata az volt, hogy hazatértük után hosszú szabadságot fog kivenni. A Martini végére ért már, mikor hirtelen fölriadt. Rájött, hogy tudat alatt végig zavarta az a tompa neszezés, ami a mérnök felől kúszott elő. Nem a tény, hogy a karbantartó neszez, hanem a hangok minőségét, jellegét nem tudta hová tenni.
Lekászálódott a konténerről, hogy megnézze, mivel bajlódik ilyen késői órán a kolléga, aki a legsötétebb sarokba vette be magát, mindenféle lámpa nélkül. Nem ismerte föl elsőre a guggolva foglalatoskodó alakot, el sem tudta képzelni, mit művelhet, hiszen olyasféle hangok szüremlettek felőle, mint amikor valaki lecsavarja egy grillcsirke combját. Előkotorta zsebéből az öngyújtót, hogy valami kis fény hintsen a környezetre, de nem kellett felkattintania, mert hirtelenjében minden a helyére került. Tisztán látta már, hogy a mérnök előtt nem valami alkatrész, hanem egy emberi test hever. Azt is pontosan tudta, hogy akit eddig mérnöknek hitt, nem egy kábelköteget markol, hanem egy iszamós csigolyaívet, mit késsel vájkál kifelé a padlón heverő test hátából. Tisztán látta mindezt, de a döbbenettől képtelen volt feldolgozni a jelenetet, értelmet rendelni hozzá. Nem maradt ereje sikítani, ájultan zuhant el.

Stoltman képtelen volt teljesen leszámolni a saját életével. A többiek halálán sem tette egykönnyen túl magát. Tudta, hogy így végződik majd. Gyáva ember volt. Józanabbik (vagy önzőbbik) fele sokáig tagadta, hogy bármi köze lenne a halottakhoz. Ő is rettegett a haláltól, csakúgy, mint bárki más. Most egy terepjáróban nyomta tövig a gázt, hátha véletlenül felborul, összezúzza magát a fekete sziklákon és megszabadul ettől az émelyítő felelősségtől. Nyilván évekig nem találnának rá a roncsra benne az ő holttestével, hiszen több mint húsz kilométerrel hagyta már maga mögött Stollensstadtot és azt az átkozott űrhajót. De mire gondolatban idáig jutott, kénytelen volt lefékezni. Vérfoltos kezei remegtek a kormányon, homok percegett a szélvédőn – szórta a szél bő marokkal.
Úgy gondolta, Whitman akár balesetben is meghalhatott. Jesicára nem emlékezett, de érezte, hogy köze volt az esethez. Louise-ról is csak kósza benyomások maradtak. De a többiekre emlékezett. Jokasztéra, akinek arcát rétegenként hántotta le. Solomonra, akit alkatrészekre szedett és darabjait egy szervizaknába dobált. A kapitányra, akinek a gerince mentén több kábel futott, mint idegpálya. És a doktornő…
Stoltman feje majd fölrobbant, hideg ujjak karmolászták koponyáját belülről. Kifogásokat keresett, hogy miért ne kellene megtennie azt, amire készül. Nem talált egyet sem. A halottak, akiktől életükben annyira undorodott, akiket nem is kezelt emberként, most iszonyú súllyal nehezedtek rá, szinte lenyomták lelkét az alvilágba.
A pisztoly az anyósülésen hevert. Érte nyúlt, de tudta, hogy képtelen lesz főbe lőni magát. Rettegett. Úgy érezte, a világon minden ember sorsa azon múlik, hogyan cselekszik most. Úgy érezte egészen a Földig ellát, pedig a szélvédőn túl bömbölő orkánban öt lépésnél tovább nemigen láthatott. Arra a lányra gondolt odahaza, aki talán megcsalta, akit ő bizonyosan megcsalt. Soha többé nem szabad hazajutnia… így, ilyen állapotban. Fölöslegesnek érezte eddigi életét.
Kikászálódott a terepjáróból.
Kint az alvilág dörgött hidegen és feketén. Egy darabig a pisztolyt forgatta kezeiben, azután a teljes tárat a motortérbe eresztette. A viharban alig hallotta lövéseket. Mikor hátraugorva megakadt a szán, kiabálva elhajította a kiürült pisztolyt. Légzőpalackja még félig teli volt. Nagy hangon pörlekedett a körülötte tomboló porviharral – apró, magányos figura a sötét kavargásban.

4.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2007-10-30 16:30 Blade

Blade képe

A (szerencsés?) 7-es számű jelölt!

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

sze, 2007-11-07 13:50 dexpunk (nem ellenőrzött)

Nekem tetszett, jó a lélekábrázolás, de hiányoltam belőle az ismeretlen létformákat.

h, 2007-11-12 15:48 SzabadMedve

SzabadMedve képe

Először is üdvözlök mindenkit, mert először szólalok meg ezen az oldalon.
Dexpunk: köszönöm szépen. Arra gondoltam, hogy idegen létformákat már számtalszor megálmodtak, ezért nem szeretnék vetélkedni ezzel a hatalmas merítéssel. A koncepció az volt, hogy többszáz évet előreugrunk az időben, a Föld elhagyásával, a világűrbe rajzással, az emberi test és környezet mértéktelen átalakításával bőven eljutunk egy olyan állapothoz, melyben az élet fogalmát újra kell értelmezni.
Remélem mindez nem hat erőltetett eredetieskedésnek.

k, 2007-11-13 11:08 dexpunk (nem ellenőrzött)

Szerintem nem. Bár sokan írtak már androidokról, meg kiborgokról, meg félig ember-félig gép gyilkolóizékről (lásd Terminátor), ebben az aspektusban még egy általam ismert írás sem közelítette meg a témát.

p, 2007-12-14 15:05 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Remek, végre egy magyar mű a sok magyar nyelvű között!
Egy kérdsem azért lenne, mert úgy látam, pontosan érted a fizikai-biológiai hátterét a művednek (végre egy rendes tudományos háttér, és még az idegen létformák sem zavarnak be): "...így szkafandert nem, csak hőszigetelő ruházatot és légzőmaszkot igényelt a külvilág." Ezt hogy gondoltad pontosan? Mert légköre nincs a bolygónak, nekem logkiusnak tűnt, hogy akkor kell teljes űrruha, mert az nyomáskiegyenlítő szerepet is játszik. Ezt nem értettem.
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

v, 2007-12-16 14:15 SzabadMedve

SzabadMedve képe

Öhm... nos, azt hiszem ezt egész egyszerűen elszúrtam. Írás közben valamiért végig természetesnek vettem, hogy van valamilyen légkör. Aztán rájöttem, hogy ezt nem ártana indokolni is, de akkor már fent csücsült az írás. Szóval ezt a csorbát csak az értékelés után tudom majd kiköszörülni.
(Lehet a mögé bújni, hogy Isten mégiscsak kockajátékos?)
__________
Szerencsés az, akit a példaképe nevel fel.
Bár pókember nem volt jelen, azért te is jó voltál, apa.

v, 2007-12-16 18:03 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Azt indoklod, hogy nincs légkör... akkor látszik ugyanis az űr meg a csillagok a felszínről. ;) Vagyis én ezt így tudom...
Ha ezt nem írod bele, akkor lazán elhiszem, hogy van légköre. Miért ne lehetne? Csak akkor legyen fénytörés a égen, vagy csíkozd tele felhőkkel. :D
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

sze, 2010-11-17 19:57 krystohans

krystohans képe

 Szépen, egyenletesen vezetett novella, harmonikusan illeszkedő leírások, bemutatások és cselekmény viszi az olvasót ebben a nyolcvanas évek Galaktika-novelláit idéző miliőben. Az ember kis sóhajjal túllép azokon az apróságokon, hogy a hiper-szuper jövőben még mindig tévedésre hajlamos, dohányzó doktornő kezére bízzák egy expedíció sorsát (honnan ismerős a kép :)?), kézzel tologatós hordágy, és a kamerák is csak utólag kerülnek ki. A rendőrség már ma is magasabb technológiával dolgozik, mint az itt bemutatott szerencsétlen bagázs, de jó, lépjünk túl, bizonyára van egy végső, hatalmas csattanó, aminek mindez csak a felvezetése, hiszen nem lehet, hogy a már első sorban leírt gyenge jellemű Bandink lesz a hunyó, inkább ő fog villantani a végén, amivel a technoszörnyek fölé magasztosul... aztán mégse.

Ok, a jellem hiteles, egy gyenge féreg valóban még az utolsó pillanatban is alkudozik az ördögeivel, de kérem, akkor legalább a huszadik század maradjon ki! Terepjáró, félautomata pisztoly -ki ez a Bandi, régiségkereskedő?

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór