A fuvar

– Megfogtad az Isten lábát, te szerencsétlen! Ez sztori a javából! Hogy én mennyire utállak!
– Neked is jó reggelt, Rusty…
Woodoo Johnny álmatagon markolászta a kagylót, mintha nem egészen tudná, mi is az, amit a kezében tart. A telefon csengése csak másodpercekkel korábban ébresztette fel másnapos álmából.
Felmerült benne a kérdés, hogy tegnap miként került haza, de ez csak újabb problémákat vetett fel, mint például, hogy az előtt mégis hol tartózkodott. Emlékeznie ugyan nem sikerült, viszont próbálkozását a fejfájás újabb rohammal jutalmazta, ami elég hamar meggyőzte Johnnyt arról, hogy a kérdéskör megfejtése még várhat egy keveset.
– Darla Fyne! Ez félelmetes, öregem! – lelkendezett tovább Rusty, és ezzel végre, lassacskán felhívta Johnny figyelmét arra, hogy miről is beszél.
– Ki az a Darla Fyne? – motyogta Johnny. A vállához szorította a telefonkagylót és nekilátott felforgatni az ágyát, hátha megtalálja azokat a ruhákat, amiket emlékei szerint még most is viselnie kellett volna.
– Te részeg vagy Johnny?! Vagy csak seggfej? – Rusty úgy tűnt, egyre jobban belelovallja magát a dologba. Johnnyban érlelődött, a gondolat, hogy legfőbb ideje volna visszaszorítani az életét a normális keretek közé, leállítani a telefonban üvöltöző idiótát és találni végre valami viselhető ruhadarabot. Miután belátta, hogy a harmadik pont kivitelezése egyelőre akadályokba ütközik, inkább a második irányába indult.
– Lassíts már, Rusty! Nyugi, haver! Csak szép sorban, rendben? – szakította félbe a vonalon érkező szóáradatot. – A tegnapi nap második fele egy kicsit homályos, és ezzel nagyon szolidan fogalmaztam…
– Johnny… te most hol vagy??? – kérdezte Rusty rosszat sejtve, egy pillanatnyi csend után.
– Otthon – válaszolta Johnny szórakozottan. – Épp alsógatyát keresek. Vigyek egyet neked is?
A vonalban hirtelen csend támadt, csak valamiféle különös zihálás hallatszott.
– Jézusom, Johnny, te szerencsétlen! – fakadt ki végül. – Negyed óra múlva a Galaxisközi V.I.P. terminál előtt kell állnod a csotrogánnyal, lehetőleg olyan állapotban, hogy a nő ne érezze úgy, hogy egy trágyadombbal utazik.
– Miféle nő?! – most már Johnny is kezdte elveszíteni a türelmét, ami a fizikai állapota fényében elég nagy szó volt. – Mi a franc ez az egész?!
Mindenesetre barátja szavai némi kétkedést ébresztettek benne, főleg azon a téren, hogy a tegnapi este nem követett-e el valami végzetes hibát, amiért most vezekelnie kell.
– Darla Fyne, ha akarod még elmondom egy párszor, de jobban tennéd, ha megmozdítanád a segged, haver, aztán szépen elhúznád a beleid a V.I.P. elé, már, ha nem akarsz repülni a cégtől!
– Te most komolyan fenyegetsz, Rusty? – hitetlenkedett Johnny, de azért a biztonság kedvéért kimászott az ágyból és elindult, hogy kerítsen valami olyan öltözéket, amitől a nő nem érzi majd úgy, „mintha egy trágyadombbal utazna”. Ha már az űrsikló állapotáról csak homályos elképzelései voltak, legalább ott igyekezett javítani a külsőségeken, ahol még tudott.
Tehát valami hírességet kell fuvaroznia. Nagy szám… Anyagi okokból jobban kedvelte a pénzes magánembereket, mint a filmcsillagokat, akik gyakran hisztérikus megnyilvánulásokra ragadtatták magukat. Ezért aztán Johnny nem érzett túl nagy lelkesedést most, hogy végre körvonalazódni kezdett a mai megbízatás.
Még mindig a füléhez szorított kagylóval kiviharzott a fürdőszobába, de attól, amit a tükörben látott az első reakciója az volt, hogy legjobb volna sarkon fordulni és visszamenekülni az ágyba, ahol még rendben lévőnek tűnt az élet. Eközben Rustyban hallhatóan átszakadt az utolsó gát is, és megállás nélkül beszélt, talán abban bízva, hogy öt percben felkészítheti Woodoo Johnnyt, és így nem egy teljesen bunkó sofőrt kell kiküldeniük.
A gyorstalpalónak hála, Johnny megtudta, hogy Darla Fyne fuvarozása lehet, hogy mégiscsak „nagy szám”. A nő az utóbbi hetekben többször is megjelent az Intergalaktic címlapján, mint a szomszédos Thurisazon megrendezésre kerülő filmfesztivál díszvendége.
– Biztos egy kicsit meggyűrődött az öreglány – kuncogott Rusty – végül is több millió mérföld van mögötte, és biztos szívja a fogát is, hogy a galaxisközi járatok nem egyenesen a Thurizazra repítették…
– Jó, ez igazából lényegtelen – vágott közbe Johnny türelmetlenül. – A hihetetlen sármom majd feledteti vele az út kellemetlenségeit. Inkább azt mondd, hogy van-e valami különleges igénye…?
Rusty ennek hallatán önkéntelenül felröhögött, de aztán hirtelen elhallgatott. A hangja most halálosan komoly volt:
– Vidd az pisztolyod!
Johnny keze megállt a levegőben, valahol a garázs távirányítójának gombja felé félúton. Erre nem is gondolt.
A limuzin cég, ahol Johnny dolgozott, egyike volt azon néhány nagy befolyással, és elegendő mennyiségű intergalaktikus valutával rendelkező cégeknek, melyek bírták a szolgálati fegyverviselés jogát. Tekintve, hogy a fő tevékenység, melyet folytattak gyakran veszélyes vizekre sodorhatta a sofőröket, nem sokat kellett győzködni a konzulátust: beleegyezésüket adták, – rögtön az után, hogy a cég bankszámlájáról egy elfogadható összeg a megfelelő zsebekbe vándorolt.
– Mi a francnak? – kérdezte Johnny, de közben már újra a hálószobában volt. Elővette a pisztolyt az éjjeliszekrény legfelső fiókjából, – és újra megállapította, hogy a fegyver designere vagy öt éves lehetett, vagy öt évesen túl sok Teletubbys-t nézett. A pisztoly valószínűleg nagyobb kárt tett az ellenfélben elsütés előtt, mint után. Bár még sohasem került sor rá, hogy a férfi éles helyzetben elővegye, az a kellemetlen érzése volt, hogy ha ez mégis bekövetkezne, akkor az ellenfélre olyan kitartó röhögés jönne rá, hogy ő és védence még akár egérutat is nyerhetnének.
– Tedd csak el, haver! – ismételte Rusty válasz helyett. Még pár jó tanács, azután Johnnynak végre sikerült megszabadulni a kagylótól, ami lassan szerves tartozékává vált a vállának.
Woodoo Johnny bevágta magát a Remote Starba, ami engedelmesen felpörgette hidrogénhajtású motorját. A hajtóművek izzani kezdtek a rajtuk keresztüláramló forró gőztől, de a kerámiaburkolatot ennél nagyobb kihívásokra tervezték. A fehér űrsikló fekete üvegeivel különös inverzitás érzetét keltette a szemlélőben – már amennyiben szemlélésnek lehetett nevezni az a fél másodpercnyi villanást, amit a szerencsésebb járókelő a luxus kivitelezésű űrjárgányra vethetett.
Fél perccel a megbeszélt időpont után az űrsikló már a V.I.P. terminál előtt vonzotta magára a tekinteteket. A holográfusok kamerái azonban nem rá, hanem a terminál robosztus üvegajtajaira szegeződtek, ahol pillanatokon belül felbukkant Darla Fyne.
Rusty jelentősen alábecsülte a színésznő gyűrődésállóságát: a hölgy jócskán benne járt már a korban (és az elmúlt órákban az űrben… ami nem elhanyagolható körülmény) ennek ellenére úgy nézett ki, mintha most lépett volna le a filmvászonról. Széles, mégis jól koordinált mosolyt villantott a holográfusokra, azután határozott léptekkel elindult az űrlimuzin felé.
Nem volt vele testőr. Ettől Johnnynak néhány arasznyival lejjebb csúszott a gyomra, és mintegy saját maga megnyugtatására ellenőrizte a kesztyűtartót. A pisztoly ott volt. A maga idióta, kiábrándító valójában.
Hát, végül is, ez is valami…
– Na, indulunk, szépfiú? – kérdezte Darla Fyne, amint egy szerencsés peronőr becsukta mögötte az űrsikló ajtaját. Semmi köszönés, bemutatkozás? Dehogy! Minek? Mindenki tudta, hogy ki ő, arra, meg, hogy Johnny ki volt, igazándiból senki nem volt kíváncsi.
– Amikor csak kívánja – válaszolta Johnny fapofával, és a szemére tolta a napszemüvegét. Ettől kezdve, míg maguk mögött nem hagyták a bolygó légkörét, és ki nem bukkant előttük a vakítóan ragyogó legközelebbi csillag, Johnny az égvilágon semmit sem látott, viszont határozottan sötét zsarus benyomást keltett.
– És, jól utazott? – kérdezte aztán a férfi, mikor már elmaradt mögöttük a bolygó körül csomósodó forgalom.
– Lehetett volna jobb is… – válaszolta a nő. – Tudja, az izgalom…
– Hát persze – bólogatott Johnny. – Egy ilyen felkérés… Úgy értem mégis csak a filmes világ egyik legtöbbek által figyelemmel kísért eseménye…
Még beszélt egy darabig, de pár perc múlva rádöbbent, hogy nem igazán tudja, hogy miről… Mikor észbe kapott, épp valami híres színész történetét ecsetelgette, akinek az egyik gálán élő adásban tört el a lábujja („Mi a franc?! Nincs is ilyen nevű színész, haver!” hallotta Rusty hangját). Hallhatóan azonban nem csak Rusty képzelt jelenlétét, de sajnos Darla Fynet se nyűgözte le igazán a próbálkozás, mert már hosszú ideje hallgatott. Johnny belesandított a visszapillantó tükörbe.
A nő arcára puha fényeket vetett a diszkrét beltéri világítás, így Johnny láthatta a vonásai közt fészkelő nyugtalanságot.
„Végül is érthető” gondolta Johnny, miközben konstatálta, hogy a dolog egyáltalán nem érthető, sőt kifejezetten ésszerűtlen. „ Én is aggódnék, ha nem lenne velem testőr, csak egy vadidegen sofőr egy szál nevetséges gyurmapisztollyal”. A férfi emlékeztette magát, hogy a színésznő hála Istennek nem tud a Tubby-design e csodálatos műremekéről, és ez nagyobb megkönnyebbülést hozott számára, mint a kesztyűtartó korábbi ellenőrzése.
Mindazonáltal érezte, hogy az idegesség lassan birtokba veszi a gerince alsó egyharmadát, és igényt tart a felső kétharmadra is. Valami nem stimmelt ezzel a nővel. Ahogy ott ült, arcán különös mindentudás és izgalom elegyével, némán – és testőr nélkül!
– Nem kár önért– szólalt meg hirtelen a színésznő.
Johnny nem tudta mire vélni ezt a kijelentést, de hozzá volt szokva a sztárok neurotikus kitöréseihez, így arcizma sem rándult. Viszont a belsőjében mintha egyre virgoncabbá vált volna az el nem fogyasztott reggeli… azaz a tegnapi vacsora. Mi is volt…? Johnnynak hamar eszébe jutott, hogy ezek a dolgok úgy reggel óta nem nagyon akarnak a helyükre kerülni, viszont a nő folytatta, így ismét halasztást nyert az ügy.
– Fél a haláltól?
– Hogy mondja? – Johnny rossz érzése már fizikai jellegeket öltött. Érezte, hogy a tenyere alatt lassan izzadni kezd a kormány… „Jól van! a tenyerem izzad, nem az a nyüves kormány, így jobban tetszik?!” Igen, Johnny, így sokkal őszintébb.
– Azt kérdeztem, fél-e a haláltól? – ismételte meg a nő.
– Hát, ami azt illeti, nem nagyon akarok meghalni – válaszolta Johnny, miközben azon igyekezett, hogy a légzését normális ütemben tartsa. – Tudja, még olyan fiatal vagyok... Előttem az élet, meg minden…
– Jaj, annyira unom magát! – fakadt ki a nő, mintha már korábban is említette volna, hogy a beszélgetést nem találja túlzottan szórakoztatónak, de ezúttal betelt a pohár.
Johnnynak elcsodálkozni sem maradt ideje a hirtelen kirohanáson, mert ebben a pillanatban a visszapillantóban két kisebb űrsikló bontakozott ki. A csillagpettyes, sötét háttér előtt csak egészen közel váltak láthatóvá, a jelzőfényeiket ugyanis nem használták.
A két jármű lassan, de biztosan közeledett a limuzinhoz, minden egyes megtett méterrel növelve Johnny rossz előérzetét. Olyanok voltak, mint két rosszindulatú kinövés az űr szövetén.
– Azt hiszem, akadt egy kis probléma – szólt hátra Johnny, már egészen feledve a nő korábbi szavait.
– Igen, ezt én is így gondolom – válaszolta az, higgadtan. – De nyugodjon meg, urai vagyunk a helyzetnek.
Johnny értetlenül meredt rá a visszapillantó tükörben, és tanácstalansága csak tovább fokozódott, mikor a nő hangosan nevetni kezdett.
– Ó, ha most látná a képét! Hát nem így szokták mondani? Csak nyugalom! Urai vagyunk a helyzetnek!
– De igen – vallotta be a férfi, és tekintetét újra a külső visszapillantókra szegezte. – De jelen pillanatban kevéssé jellemzi a körülményeket. Hogy nagyon nyersen fogalmazzak, azt hiszem szarban vagyunk, hölgyem…
– Maga igen – bólintott a színésznő mosolyogva. A két űrsikló már egészen felzárkózott mögéjük, orruk már kis híján a limuzin lökhárítójával ismerkedett.
Ekkor Woodoo Johnny minden megfontolás nélkül előrántotta a pisztolyt a kesztyűtartóból, és fél kézzel hátrafordulva az ellenségre szegezte.
– Mi a franc ütött magába?! – háborgott Darla Fyne, mikor egy fegyvercsővel találta magát szemközt. Johnny elégedetten nyugtázta, hogy ha elég közel tolja hozzá a pisztolyt, a kis szög miatt a nő képtelen lesz jobban megnézni az alkalmatosságot, és csak a cső tátongó szája tudatosul majd benne.
– Most szépen felhívja őket – közölte Johnny, miközben azon imádkozott, hogy bár Darla Fynenak nagyobb feje volna, akkor könnyebben rajta tudná tartani a fegyvert. A keze az első pár pillanatban annyira remegett, hogy az akció nagyobb veszéllyel fenyegette a hátsó szélvédőt, sőt még a mögöttük nyomuló űrsiklókat is, mint a célszemélyt.
Mikor végül sikerült elsimogatnia az idegeit, a színésznőnek be kellett látnia, hogy végül mégsem blöfföl, és a kézitáskája után nyúlt.
– Nana! – állította meg Johnny. – Csak semmi hirtelen mozdulat!
– Ha lassan veszem elő a saját fegyverem, az ellen nem lesz kifogása? – érdeklődött a nő, de közben már átnyújtotta a táskát, belátva, hogy nincs abban a helyzetben, hogy hasonló kérdéseket tegyen fel.
Mielőtt azonban Johnny bármit is kezdhetett volna a táskával, a két gyanús objektum tüzet nyitott a limuzinra.
– Hogy rohadjatok meg! – kiáltotta Johnny, ahogy félre kapta a kormányt. Hiába, a fényezésnek már úgyis annyi, a lézerek valószínűleg még egy pár helyes lyukat is égettek a sikló hátuljába, …de lehet, hogy még magát mentheti. A nő ekkor már nem igazán érdekelte. Minden világos volt: Darla Fyne megrendezte a saját elrablását. Valószínűleg az eredeti terv szerint ő, a névtelen sofőr meghal… talán épp az a bizonyos, lassan elővett saját fegyver ütött volna lyukat a koponyájába. Szegény, híres Darla Fyne pedig terroristák áldozata lesz. A megfelelő összeg fejében természetesen azért a terroristák is lemondanak elveikről, elengedik a szegény, híres Darla Fynet, aki mindezek után busásan részesedik a terroristák zsákmányából. Jó terv! Johnnynak viszont abban a pillanatban, mikor üldözői újabb sorozatot adtak le a limuzinra, annyira nem vált a szíve csücskévé.
Egy éles kanyarral igyekezett javítani a kilátásain. A manőver olyan jól sikerült, hogy bár Johnny kilátásai nem igazán javultak, Darla Fyne minden jellegű kilátása – ha csak egy rövid időre is – megszűnt, mikor a nő a hirtelen irányváltoztatástól beverte a fejét az oldalsó üvegbe. „Legalább most csönd van” gondolta Johnny, mert már kezdett az idegeire menni, hogy az első sortűz óta Darla folyamatosan a megbízottjait átkozta, illetve hosszasan taglalta, hogy miért kellene a pokolban rohadniuk, ha már volt képük tüzet nyitni rá! Rá! Darla Fynera!
A csend beálltával körülmények ideálissá váltak egy rádióhíváshoz. Johnny kiválasztotta Rusty számát a felkínált listából, miközben a legvadabb átkokat készítette elő arra az esetre, ha a másik esetleg nem venné fel a telefont. Szerencsére erre nem került sor, Rusty reggeli lelkesedése mintha még most is tartott volna; a pattogós, „igen, Russel Humpton, szolgálatjára!” legalábbis ezt támasztotta alá.
Johnny gyors három mondatban vázolta a helyzetét. (A háromból egy kísértetiesen hasonlított arra, hogy „A rohadt életbe!”, egy másik pedig a „Szarban vagyok” egy kicsit pikánsabb változata volt. A harmadik egy hosszabb, zavaros egyveleg volt arról, hogy nem ártana egy kis segítség, illetve magába foglalta Johnny koordinátáit.)
– Tarts ki öregem! Mindjárt ott leszünk!
Ezzel megszakadt a vonal, és Woodoo Johnny magára maradt az ájult színésznővel és a két kellemetlenkedő bérenccel.
Ez utóbbiak mintha vérszemet kaptak volna, amit talán az épp leválni készülő egyik hátsó hajtómű magyarázott…
„Na, jól van, fiúk! Most már elég!”
A férfi kedves járműve ilyetén megcsonkítása láttán feladta abbéli reményeit, hogy a fiúk esetleg csak egy kedvezményes árú Ultimate Choppert akarnak rásózni – elég kitartóan.
Bekapcsolta a rövidtávú walkie-talkie-t, ami az egyezményes hullámhosszra volt tekerve, és lenyomta az adás gombot.
– Hallanak engem?
– Még jó, öcsi! – röhögött valaki a vonal másik végén. Elég furcsa humorérzéke volt a fickónak, Johnny legalábbis semmi vicceset nem talált ebben a három szóban.
– Jól van, akkor most húzzanak el a seggemből, aztán tárgyalhatunk a továbbiakról.
– Höhö – kommentálta a fickó. – És aztán meg mért húznánk, he?
– Mert különben szétlövöm a tyúk fejét – Johnny igyekezett nagyon meggyőzően hangzani, de felderengett előtte a pisztoly képe, mely most valahol az egyik ülés alatt boldogította a kárpitot, és ettől nem érezte túl magabiztosnak magát. Másfelől pedig blöff volt az egész. Felmerült benne a kétely, hogy talán élete legnagyobb hibáját követte el, mikor a nőre szegezte a fegyvert, és a terroristák esetleg tényleg azt teszik, amit tenni látszanak, … azaz tényleg nagyon nagy szarban van.
– Darla Fyne egy beképzelt víziló – közölte a fickó. – És marha igazságtalanul akart bérezni…
Ezen megint röhögött egy kicsit, de az is lehet, hogy nem ezen, hanem a vízilovon.
– Úgyhogy tartsa csak meg! Elviheti a pokolba!
Ezt a kijelentést Johnny legnagyobb sajnálatára nem követte röhögés, csak a vonal süket sistergése, ami alapvetően két dolgot jelentett: hogy a fickó befejezettnek tekintette a társalgást, és, hogy az utolsó mondatát szó szerint kellett értelmezni. Ja, és, hogy Woodoo Johnny tényleg nagy szarban volt.
A technika azonban csodákra képes… Rusty hajója egy kisebb csoport robotvezérlésű túszmentő cirkáló élén érkezett meg. A legeslegutolsó pillanatban. De még épp időben. A speciális osztag a fegyverviselési engedélyhez hasonlóan került a cég birtokába, és eddig egyszer nem került sor a bevetésre, Rusty hiába is igyekezett bizonyos helyzeteket „igen veszélyes, nehezen kezelhető vészhelyzet”-nek beállítani.
– Na, öregem – szólalt meg Johnny előtt a walkie-talkie a műszerfalon. – Én megmondtam, hogy ez sztori a javából!
Woodoo Johnny nem válaszolt, csak hátradőlt a volán mögött, és a homlokát ráncolta. De hiába. Egyszerűen képtelen volt felidézni, mit csinált előző este.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2008-05-18 18:14 Blade

Blade képe

Attól függ, mit nevezünk végzetnek. Ha a kiírásnak nem felel meg, természetesen azt is figyelembe kell vennie a zsűrinek, ezért van a kiírás...sorry. ;)

Egyébként ha jól a számoltam, a 18.!

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

h, 2008-05-19 11:02 szegeri

Rám jellemzően azt vártam, hogy a nő majd átváltozik valami undormányos ragadozóvá, hogy hősünket szivassa ;>, akinek amúgy tetszett a neve.

h, 2008-05-19 15:47 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Én is ezt vártam... el vagyunk rontva valahol, de nagyon. :D
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

h, 2008-05-19 22:58 szegeri

Ugyan, ugyan ... dehogy, dehogy ...

h, 2008-05-19 15:59 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

No, a jó, hogy kellemesen olvasmányos, nem éreztem semmi erőltetettet... kivéve a végét, ami olyan, mintha ollóval lenyisszantották volna, hogy ne haladjon túl a terjedelem-limiten. De az egészet tekintve korrekt, hibát nem is nagyon találtam. Összbenyomás: nem rossz, nem rossz! ;)
___________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."

h, 2008-05-19 16:14 Acid Rain

Acid Rain képe

Igen, ami azt illeti nekem is volt némi kényelmetlen érzésem a befejezéssel kapcsolatban... és itt most nem az utolsó két mondatra gondolok, hanem arra, hogy sajnáltam, hogy az autósüldözés rész elmaradt... :)Hiába, szűk kereteket szabnak nekünk! :P Amúgy köszi, hogy elolvastátok meg megcsillagoztátok.

h, 2008-05-19 19:29 Sütiszörny

Sütiszörny képe

Igen, a vége nagyon le lett vágva. Egyébként nem volt rossz.
__________________________________
Süti, vagy nem süti? Ez itt a kérdés!

sze, 2008-05-21 14:33 Alexei B Fargas

Hello!
Vicces, kellemes történet...lenne, de:
- az elejéből hiányzik az igazi átélhetőség. Némi részletesség, leírás, több humor kellett volna bele.
- a vége összecsapott és egyáltalán nem az, amire várunk. A kicsit rejtélyes, vicces, másnaposságot taglaló szöveg hirtelen lezárul valódi csattanó nélkül. Itt elszalasztottad a ziccert, amit "az előző nap berúgtam és ma alig tudok magamról" helyzet adott volna.

k, 2008-05-27 22:50 ColemanV

ColemanV képe

A "hiányzik a vége" érzetet az előttem szólók is elmondták már, ezért nem kívánom ragozni.
Ettől eltekintve érdekes, hogy a lazaság milyen sűrűn kapcsolódik a masszív alkoholfogyasztás szokásához a pályázat "mezőnyében" :D
Amúgy kellemesen halad a történet, mondhatni tempósan és ami kifejezetten tetszett azok a leíró részek voltak.
A Tubby-design pedig egyszerűen zseniális, egy későbbi történetben is el tudom képzelni mint visszatérő poén-forrást :D
Ha vége a pályázatnak, majd tedd fel a bővített változatot is, mert fúr a kíváncsiság ;)
.
Tisztelettel:
Virgil Coleman
---------------------------------
Minden hozzászólásod segítség,
Minden értékelésed öröm,
Minden örömöd megtiszteltetés. ;)
---------------------------------