A rakomány

Lehet, hogy a galaxis hatalmas, de a klón-csirkehúsos szendvics mindenhol benzines fűrészpor ízű. Azt a förtelmes hónaljszagot, ami hozzátársul, már nem is említem. Nincs ez másképp a jupiteri, hat csillagos Mc’Load étterem-hálózatban, vagy a galaxis másik végében, a halott kékcsillag körül keringő, kétes hírű űrlebujban, a Hatcombú Asszonyban. Két napig dekkoltam az egykor hírhedt Kragen börtönbázisként funkcionáló űrépítményben – legalább alaposan körbe tudtam nézni. Az estéket – ami a bázis saját időzónájában értendő –, az I-dióda Droid nevű bárban próbáltan hasznosan elinni.
Míg várakoztam – robincér híján – magam rendeltem egy italt és egy újabb szendvicset a söntésnél. Sajnos ezen kívül más, embernek alkalmas ételt nem árultak. Ugyan egyesek szerint a Lárvapite ehető, csak a kukacok kifejlődése előtt meg kell szabadulni a lenyelt falatoktól. Na ja, amit eszel, az eszik belőled is.
Szerencsére az italból barátságosabb volt a választék. Mindenféle jóval üthettem el a várakozást, láttam ott a galaxis szerte ismert Mokányi Kékcifrát, a méregdrága Lúciai Éjvöröst vagy a ritkaságnak számító Balatoni Kékfrankost. Persze az ütősebb szeszekért sem kellett a szomszédos rendszerbe hajóznom. A polcokon opálos, csavartnyakú üvegekben sorakoztak a Bódítók, Gyomorforgatók és az Agytompítók, amiknek a származási helye éppúgy ismeretlen volt számomra, mint az összetevőjük. A Galaxis Köztársaság területén ráadásául csakis orvosi engedély felmutatása után töltenek a poharakba az ilyesféle italokból. Persze itt senki nem kérte az engedélyt. Saját kockázatra inni az igazi.
Miután a robocsmáros megtöltötte a poharamat az egyszerű gyümölcssörrel, még megkérdezte, hogy hozhat e valamit, aztán ellebegett a következő vendéghez. Fogtam a vacsorám és az italom, majd visszamentem a zajos terem végében álló asztalomhoz. Onnan nagyszerűen be lehetett látni az ivót, és ami a legfontosabb: az érkező vendégeket. Reméltem, hogy aznap végre szerencsém lesz és megérkezik a „csomagom”. Űrhajóm indulásra készen várta a rakományát.

Lassan telt meg a terem, éjfélre azonban már legalább két tucat fajtól hemzsegett a csarnok. A vendégek túlharsogták, szörcsögték, berregték, ciripelték egymást, az erős zajkeverék súlyként nyomta az agyamat. Igaz, ez a sör átkos hatásnak is tulajdoníthattam volna, de én inkább barátként gondoltam a poharamban álló sárgásbarna folyadékra. És milyen ember az, aki meggyanúsítja a cimboráját?
A lénysereg kielégíthetetlenül töltötte magába a színes szeszeket, mintha nem is lenne másnap, vagyis másnaposság. Közben a legtöbben valamelyik szájszervükkel – illetve nyílásukkal, hogy szagszerűbb legyek – vékony füstpálcákat szívtak, hogy aztán halványkék pamacsokat pöfékeljenek az íves titánmennyezet felé.
Éppen azon gondolkoztam, hogy visszamegyek a szállásomra, mikor egy, legalább három méter magas behemót lépett be az ajtón. Feltűnően vaskos, csupasz fején csupán egy függőleges és egy vízszintes vágásszerű mélyedést láttam. Az utóbbiról hamar kiderült, hogy a szája, mert mikor – egy kis fejforgatás után – elindult felém, szétnyílt és rám villantotta embertenyér nagyságú fogait. Azért arra kíváncsi voltam, hogyan tájékozódott szemek nélkül.
– Kulaxa uthura, ember – vartyogott felém mentaillatú lehelettel, remélhetőleg egy köszönésfélét.
Jobb híján összetolt három széket, s rájuk telepedett. Közben persze vigyorgott, mint aki ingyen menetet kapott a Szívószájú Polipidán nevű kurtizánnál. Nyolc, lapos fogán látattam a saját tükörképem. Bizarr külsejét leszámítva, semmi különöset nem találtam benne. Egyszerű űrruházata fekete, mesterséges anyagból készülhetett, jobbról-balról pántok fogták össze kidudorodó hasát. Egy övön kívül semmi egyéb kiegészítő nem viselt. Reménykedtem, hogy az italát azért ki tudja fizetni.
– Neked is hasonlókat, qix! – Barátságosan rákacsintottam, majd ajkaimhoz emeltem a poharamat. – Kicsit megvárakoztattál… De sebaj, levonom az árból az időközben felmerült költségeimet.
A vigyora egyből lelohadt a rózsaszín, dagadt képéről, s meg mertem volna esküdni, hogy a függőleges nyílás is egy pillanatra megrebbent.
– Nem nekem hiba, ember! – Ahogy ezt recsegte felém, rózsaszín nyálcseppek csurogtak ki a szájából, és a fémasztalon egybegyűltek. – Nekem kell űrhajó rejtőzik csillagköd, Köztársaság járőrhajó vizsgálja szektor! Nekem kell ott két napig bujkál! Ha nem ezt teszi, nem lenni most áru! Akkor, ember nem levonni költség!
– Nyugi-nyugi, qix. Logikus az érvelésed. A teljes árat kapod!
Megpróbáltam komoly képet vágni, hátha látja valahogy az arcom, de groteszk képére pillantva ez nehezen ment. Szívem szerint cukkoltam volna még egy kicsit a csirkeszendvicses napokért, ám mivel most találkoztunk első ízben, nem akartam kockáztatni a törékeny barátságot. Végül az újra felvillantott mosolyából úgy tűnt, megnyugodott.
– Szóval, merre van a csomagom?

Sietve távoztunk a kocsmából, még az italom sem tudtam meginni. A qix úgy felugrott, hogy a székek szanaszét repültek. Miért volt sietős neki ennyire, mikor én vártam rá napokat? Végülis nem számított, csak a sört sajnáltam piszkosul.
Átvágtunk az állomáson. Belül már nyomát sem láttam a kragen örökségnek, az egykori börtöncellákat vendégszobákká, a csarnokot nagy részét ivókká alakították, a kínzóhelyiségben pedig különféle fajok női egyedei – legalábbis a kétneműeké –, lejtettek tekervényesebbnél tekervényesebb táncokat. Kéjesen sikoltoztak, pedig hatszáz éve, talán méterekkel arrébb, fajtársaikat nyúzták meg elevenen a kragenek.
Üzlettársam tekintélyes méretének köszönhetően könnyen átjutottunk az egzotikusabb lokálok előtt összegyűlt bámuldozók között. Én is rápillantottam a „kirakatra”, ám a qixet nem bűvölték el az idegen kéjhölgyek. Lapát tenyerével félrelökött egy-két figyelmetlenebb lényt, és már el is tűnt az egyik fordulóban. Ki kellett lépnem, hogy utolérjem.
– Beugorhattunk volna egy kis kapcsolatfelvételre. Már ha érted mire gondolok. Amúgy annak a csáposnak, a harmadik ablakban, szerintem bejöttél. Vagy hat szemével rád kacsintott.
– Nekem faj nem így működni. Üzlet lenni különben is fontos, mint azok. – Csörtetett tovább, felém se fordult. Fekete ruhája alatt minden lépésénél remegett a hája.
– Megint csak meghajlok a bölcsességed előtt. Előbb az üzlet, aztán a szórakozás.
Kezdett idegesíteni a melák. Már másodjára nem vette a poénomat. Ráadásul virág – talán rózsa – illatot árasztott magából, ahogy egyre jobban izzadt. Ez még bizarrabbá tette az egész lény lényét.
Percek múlva magunk mögött tudtuk a szórakoztató negyedet, és kissé üresebb folyosókon haladtunk tovább. Elkerültünk néhány, szállása felé tántorgó részeget, az egyik felháborítóan hamisan énekelt egy régi slágert, de egyből elhallgatott, mikor a qix véletlenül hátba csapta. Máshol kisebb csoport gyülekezett, valószínűleg kuthari drogkereskedők árulták a neuron stimulálókat, szinaptikus izgatókat. Egy sárgapöttyös, humanoid férfi pedig félmeztelenül rohangált az egyik elágazóban. Pechünkre rossz fele volt fedetlen.
Végül elértük a dokkokat. Majd még félórát keringtünk, amíg megálltunk.
– Az ötszáz tízes kilences az. – A qix, hogy szavait erősítse, jobb keze három ujjával a megfelelő ajtóra bökött.
Nagyszerű, mosolyogtam magamban, az én hajóm pont kettővel lejjebb, az ötszáztizenhetesben parkol.
Ahogy beléptem a hangárba megdöbbentett az elém tárulkozó látvány. A qix hajó sokkalta kisebbnek látszott, mint ahogy gondoltam. Magassága alig lehetett négy méternél több, ráadásul nevetségesen rövid is volt. Most már értettem miért ilyen lobbanékony a barátom. Én is pipa lennék, ha nekem kellene két hétig egy ilyen szűk titániumdobozban utaznom.
Az űrsiklók, kompok számára kialakított teremben a lapos, henger alakú hajón kívül mást nem láttam. Bámészkodásra azonban nem volt időm.
– Pénzt! – A qix tapogatni kezdte a hajója oldalát.
– Az áru?
– Előbb mutat pénzt, utána én mutat az áru.
Előhúztam zsebtáskámból a hat, fekete kártyát.
– Hatszáz lutinia, ahogy megegyeztünk.
Bólintott, majd benyomott valamit a hengerszerű ujjával. A hajófar lenyílt és én megpillantottam az egyik polcon egy barna, kristályos felületű dobozt. Mohón kikaptam a raktérből, s óvatosan megforgattam a kezemben. A tetőn lévő zárpanelbe beütöttem a kódot, ami feleletként halkan sípolt. Féltve nyitottam fel a fedelet és belelestem. Bársony párnácskák közt apró üveg hevert, belsejében sötétkék folyadék derengett.
– Kösz, hogy sértetlenül leszá
Elcsuklott a hangom, mikor felpillantottam. A qix baljában egy lézerfegyvert tartott, csövét félreérthetetlenül rám irányította. Ennyit a betyárbecsületről.
– Köszönöm, hogy nekem felnyitni titkos kód! És most ide adni nekem doboz, vagy én lelőni.
– Ugyan már, hisz olyan jól összehaverkodtunk. És mi lesz a csajokkal?
– MOST!
Ennyit az a-tervről.
– Rendbe, ahogy akarod – nyújtottam felé a dobozt. Persze egyből kikapta a kezemből. Hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam a másik kezemmel a csuklóját. De nem hogy megcsavarni, még átérni sem tudtam. Tehetetlenségemben ágyékon rúgtam. De a qix csak gúnyosan vigyorgott.
– Mondani, hogy nekem faj nem így működni.
Pillanatok alatt lerázott magáról, amitől úgy vágódtam a földhöz, hogy tüdőmből kipréselődött a levegő. Volt erő a fickóban, annyi szent.
– És most lenni neked itt vég.
Fogaimat összeszorítva bámultam a fegyver csövébe. Rohadt dolog így várni a véget.
Ám a melák nem lőtt. Csak állt, mint akit odaforrasztottak.
– Míg vártam rád… – Nagyot nyögtem, ahogy feltápászkodtam. – Szóval, míg vártam rád volt időm nézelődni. Érdekes dolgokat kapni a kereskedőknél. – Felemeltem a bal lábam, majd egy kicsit megráztam. – Például ezt itt. Érzékelő van cipőorrba építve. Nagy nyomás hatására paralizáló szert juttat ki. Na, erre mit mondasz? Ja! Semmit.
Merev ujjai közül kifejtettem a ládát meg a fegyvert, és sietve otthagytam az otromba szobrot.
Csak akkor nyugodtam meg, mikor a pilótaülésembe huppantam. Kicsit rázósra sikerült a vége, de a lényeg: a doboz ott csücsült mellettem a fülkében egy antigravitációs tárolóban.
A bázis központi vezérlőegysége megadta az engedélyt, és én végre magam mögött hagyhattam a Hatcombú Asszonyt.

Alig tízpercnyire az egykori kragen börtönbázistól fényévhosszú aszteroidamező húzódott. A néha hold nagyságú, mozdulatlan, fagyott sziklagolyók közt mesterséges ösvény vitt keresztül egészen a szomszédos rendszerig. Azt ugyan nem tudtam melyik faj vágta a lézereivel, de számomra akkor igen hasznosnak bizonyult. Apró hajómat hamar bekormányoztam az emberi szem számára is jól látható szurdokba. Az irányítást és egyben a további kényes számításokat a számítógépre bíztam, és hátra másztam a pilótafülke mögötti részbe. Itt csak annyi volt a hely, hogy kinyújtóztassam a lábaim. Rám fért már egy kiadós alvás.
Félúton lehettem, mikor veszélyre figyelmeztetett a számítógép: hangos sípolás társaságában vörös fénybe borult a fülke. Valószínűleg egy másik hajót észlelt. Reménykedtem, hogy csempészek legyenek. Kótyagos fejjel másztam előre, és lekapcsoltam a riadót. A távérzékelők meglepő módon egy kapszulaszerű hajót jeleztek mögöttem, ami nagy sebességgel közeledett felém. Ha kalózhajó, akkor sem ért volna baj, ismertem a térség fosztogatóit, csak kereskedőkre utaztak. Egy elavult, százéves felderítőgép nem érdekelte őket.
De aznap nem volt szerencsém. A számítógép azonosította a követőmet: melák barátom eredet a nyomomba. Úgy látszott, fajára nem sokáig hatott a paralizáló.
– Neked megállni, vagy én szétlőni neked életben tartó rendezésed! – parancsolta a rádióüzenetében a qix.
Végeznem kellett volna vele a hangárba. De megint felülkerekedett rajtam a lelkiismeretem, és fizethettem az árát: két lézersorozat csapódott a gépembe. A létfenntartó rendszer megsérült. Gyors manőverekkel igyekeztem elkerülni az újabb tüzelés útjából, így a hajtóművet érte a lövés. Hajója fényévekkel jobb volt, mint az enyém; esélytelennek tűnt a nyílt harc.
Macska-egér játék kezdődött, mígnem az ösvény annyira beszűkült, hogy lehetetlené vált a tovább kitérőmanőver. Gyomromat elöntötte a forróság, végtagjaim zsibbadtak. Itt fogok pusztulni a kőmezőben, gondoltam keserűen, ráadásul egy töketlen melák fog kinyírni. Legközelebb nem leszek kíméletes, annyi szent.
– Utolsó esély neked! Lenni okos, vagy vége lenni neked! – recsegte fölényesen a qix.
Elgondolkoztatott ellenfelem elszántsága, amivel a dobozt akarta. Ez adott egy ötletet. Gyorsítottam, kihasználtam a hajóm tartalék energiáit. A qix természetesen üldözni kezdett, de a szűk hely miatt nem tudott lőni és kormányozni egyszerre. Értékes másodperceket nyertem. Aztán hirtelen, mikor úgy éreztem, elég közel ért hozzám, vészfékeztem. A hajtóművek keservesen felnyögtek, de szinte azonnal megálltam. A qix az utolsó pillanatban kapta félre a kormányt: a kapszula szinte súrolta a külső borításom. Az ütközést ugyan elkerülte, de elvesztette az uralmat a gépe felett és egy nagyobb aszteroidának csapódott. A robbanás sárga fénnyel borítja be a fülkém. Pazar tűzijáték volt, annyi szent.
– Így jár az, akinek a segge a fején nőtt ki, seggfej.

Tizenhat órával később kiértem a sziklatengerből, és már csak egy fényugrás választott el a Kreek rendszertől. Előkészítettem a hajóm, ám újból vörös fénybe burkolózott a fülke. Ezúttal egy köztársasági őrhajó közelített felém, esélytelen volt a menekülés.

– Gratulálok kapitány, igazán kitett magáért! – Az őszülő férfi legalább egy fejjel magasabb volt nálam, fiatalos arca és az a pimasz tekintete még jobban erősítette az amúgy is karizmatikus megjelenését. Karjait összefonta a mellkasán és sokatmondóan rám vigyorogott.
– Ugyan, csak a munkámat végeztem – kacsintottam a fickóra, amint kilépetem a hajóból. – De ti hogy kerültök ide?
– Késtél, így eléd jöttünk.
– Szóval aggódtál értem? Ez kedves.
– Természetesen nem érted. A nagykövetért.
Alig fejezte be a mondandóját, már nyújtottam is felé a dobozt. Óvatos, szertartásos mozdulatokkal átvette, majd belekukkantott.
– Amint látom sértetlen.
– De azért valld be, Ambrose, hülye ötlet volt a csempészekre bízni a nagykövetet. Mi van, ha átvágnak, és lelépnek vele? Így sem sokon múlt. Tuti azt hitte a qix, hogy szintetikus drog. Vagy valami drága pia.
– Vállalta ezt a rizikót és így nevetséges könnyedséggel jutott át a blokádokon – Ambrose visszazárta a fedelet, majd az egyik tisztje kezébe nyomta, aki feltehetőleg az orvosi szobába vitte visszaalakításra. Egy-két nap és újra az eredeti, szilárdabb formába fog téblábolni. – Ráadásul így senki sem tudja meg, hogy Köztársaság tárgyalásokat kezd a
– Jól van, jól van. Nem akarom tudni. Politika. Száraz.
– Erről jut az eszembe! Pezsgőt? – vigyorgott rám Ambrose.
– Feltétlen, uram. De előtte eszem valami. Mitek van?
– Fogytán a készleteink, de úgy tudom van még klón-csirkehúsos szendvics. Vitetek a kabinodba.
– Tudod mit? Küldess inkább lárvapitét és egy üveg Gyomorforgatót. Azzal kihúzom a Földig.

4.25
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.3 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2008-05-20 20:46 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Újabb

sze, 2008-05-21 16:58 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

Muhahaha... kicsit döcögve indult, de nekem nagyon bejött. Főleg a lágyékon rúgásos átverés. :D
Egy-két helyesírási hiba volt csak, de nem vészes, pl:
"De előtte eszem valami. Mitek van?" - lemaradt a t.
A végepoén érdekes, mindent gondoltam volna a fioláról, csak ezt nem. ;)
___________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."

sze, 2008-05-21 19:30 Cartwright

Cartwright képe

Kösz :)
---------------------------------------------------------------
"Nem lenni nem jó, de nem jobb lenni sem"

v, 2008-05-25 17:06 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Klón-csirkehúsos szendvics. :) KFC? :D
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

v, 2008-05-25 17:45 Cartwright

Cartwright képe

FTC! ;)
Nem, nem a KFC :D Egy amcsi csirkefarmos doksifilmet néztem, az volt hatással rám :D
---------------------------------------------------------------
http://irokor.hu/ ;)

p, 2008-05-30 07:31 S. L. Cornelius

S. L. Cornelius képe

Nekem kifejezetten tetszett, jók az ötletek benne, csak az elejét éreztem kicsit erőltetetten vagánynak. A kevesebb itt is több lett volna, de ezzel együtt jól megírt novella ez :)
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Az életben nincs happy end. Idővel mindenki túlélési esélyei nullára csökkennek...

szo, 2008-05-31 21:53 ColemanV

ColemanV képe

Teljesen "rendben van" az írásod ;)
Már ami a történetet illeti :D
Mert ami a formai dolgokat illeti, abban én csak a "rémálom" kategóriában leledzem ezért nem tisztem tanácsokat osztogatni :D
Szerintem a "Világkép" és lazaság is egyensúlyi állapotban volt.
A csattanó is megvolt a "nagykövettel", így nincs mit hozzátennem. :)
.
Köszönöm a szórakoztató olvasmányt! :D
.
Tisztelettel:
Virgil Coleman
---------------------------------
Minden hozzászólásod segítség,
Minden értékelésed öröm,
Minden örömöd megtiszteltetés. ;)
---------------------------------

v, 2008-06-01 10:22 Creideiki

Creideiki képe

Nna! Ez nekem nagyon tetszett! Semmi csilli villi nyelvi lelemény, semmi nagy mondandó, laza, jópofa, ahogy lennie kell!

Grat!
-
Frappáns de tömör aláírás helye.

h, 2008-06-02 14:14 Cartwright

Cartwright képe

Köszi :) A formaiság (a gilisztika, hájasírás és társai) terén szintén a rémálom kategóriába tartozom :D
---------------------------------------------------------------
http://irokor.hu/ ;)