A Vörös Bagoly születése

Minden egy széttépett lelkű katonával kezdődött. Heteken át hánykódott a kétárbocos Ördögszem fedélzetén, mire végre bevonhatták a vitorlákat, és leereszthették a vasmacskát. A lélekvesztő csendesen futott be Uln város kikötőjébe, amely határvonalként választotta ketté a békés tengert és az elképesztő nyomort.
Az Igazak Harcaként emlegetett háborús megmozdulások sorozata lecsendesedni látszott. Az ütközetek során mindenki a maga igazáért indult csatába, de a magasztosnak vélt célok végül elhomályosultak a vérontás, és a hátrahagyott pusztítás árnyékában.
Uln városában mocsok és zsibongás fogadta Ravient. A tengeri levegőben kúszó por és szenny enyves ragacsossággal tapadt az emberre, észrevétlenül és alattomosan. A kofák tolakodó kurjantásai, a nyomorékok sikító jajgatásai, és a munkások dokk felől érkező káromkodásai egyre távolabb űzték Ravient a kikötői forgatagtól.
Mire észbe kapott, már a közeli erdőséget járta. Keményen lépkedett a surrogó aljnövényzetben, csizmája nyomán megsüllyedt a puha, mohás föld. Pár óra elteltével a nap átbukott a horizonton, és már csak annyi világosság szüremlett át a fák dús lombján keresztül, hogy orra ne bukjon valamiben. Ahogy beesteledett, a messzeségbe nyúló távolban homályos fény derengett fel Ravien előtt. Lépteit megnyújtotta, két kezével pedig a lopakodásban jártas katonák ügyességével hárította az arcát támadó bokrok ágait. Tekintetét mindvégig a hunyorgó fényfoltokon tartotta, mintha attól félne, ha egy pillanatra is félrenéz, szertefoszlik a káprázat, és a reményteli fényfoszlányokat örökre elnyeli a sötétség.
Hamarosan egy kalyibához ért. A mohás gerendák rothadásnak indultak, az áporodott szag megült a falak között. A mennyezetről alálógó, gyéren pislákoló lámpa egykedvű himbálózásba kezdett, a rozsdás zsanérok pedig érdes nyikorgásba fogtak, amikor Ravien kitárta a súlyos faajtót, és belépett.
Körbepillantott. A fából összetákolt ivóban mintha a levegőn kívül az idő is megállt volna. Hárman támasztották a pultot vaskos, keményfa székeken gubbasztva, máskülönben a kocsma teljesen néptelen volt.
Ravien a pulthoz lépett, és leült közéjük. Középkorú férfiak voltak mind, zsíros hajuk a homlokukra tapadt a hőségtől, arcuk elnyúlt, ahogyan keserűen bámulták a poharaikat.
– Szép estét, uraim! – köszönt, de csak megfáradt pillantásokat kapott válaszul.
– Kér valamit? – biccentett mogorván a kocsmáros. Ravien bólintott.
– Adjon valami ütőset.
Tőle balra, egy horgas orrú helyi gazda erre lassan csóválni kezdte a fejét.
A kocsmáros legalább egy fejjel magasabb volt Ravientől, erős, robosztus alkat. Lehajolt, majd kicsapott a pultra egy fából faragott husángot. A hiányzó faszilánkok és a sötét, barnás foltok tanúsága szerint nem egy csetepatét megélt már.
– Ez megteszi?
Az ifjú katona ereiben lelassult a vér. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy megőrizze a nyugalmát. Igyekezett jól megválogatni a szavait, nehogy olyasmit találjon mondani, amitől végül belőle is csak egy vöröses barnává száradt folt marad egy viseltes fahusáng végén.
– Nem akarok bajt. – Hangja mintha egy másik világból szólt volna, majd fáradtan felnézett a csaposra. – De egy erős italt elfogadok, köszönöm.
A férfinak arcizma sem rándult, ahogy a fahusáng egyetlen mozdulattal visszakúszott a pult alá. Közben mintha mosoly suhant volna át a mellette ülők arcán, sejtette Ravien, hogy megszokott lehet itt ez a fajta fogadtatás. Nem sokkal később már csattant is az üvegpohár a vastag fapulton, csurrant a bepárolt lőre, amit egyetlen határozott mozdulattal nyomban le is öntött a torkán.
– Olybá tűnik, nehéz nap van mögötted, ifjú idegen – kezdte a társalgást a balján ülő férfi, a sasorrú, aki korábban a fejét csóválta. Erős ulni akcentussal beszélt, a hangzókat olyan hosszúra nyújtva, mint a híres cannoni lókolbász. – Hammock vagyok – nyújtotta felé a jobbját. Ettől láthatóan fájdalom nyilallt belé. Ravien tekintete az egykor fehér színű ruhaanyagból rögtönzött kötésre futott; sár és nedvek szennyezték be. Nem nyújtott szép látványt, de különösképpen szokatlan sem volt ezekben az időkben.
– Ravien – mutatkozott be maga is. Kezet ráztak.
– Igyá’ még egyet, no. Láthatóan rád fér, fiacskám – biztatta Hammock barátságosan erőteljes ütést mérve a háta közepére, azzal átnézett a pult felett:
– Tölcsé’ neki még egyet, Lemorian.
Lem végigmérte a fiút. Ruhája megkeményedett a tengeri sótól és az izzadságtól, kese haja kócosan fonódott az arca köré, amit kisebb forradásnyomok szántottak keresztül. Jobb kézfejétől egy felcser módra összeöltött hosszanti vágás futott be a ruhája ujja alá. A körmei szinte minden ujjáról hiányoztak. Lem megszívta az orrát, majd újratöltött.
Ravien torkát égette a szesz, könnyel fátyolosítva el a tekintetét.
– Szerintem ennyi elég is lesz, katona. Még a végén megárt – dörrögte a hatodik feles után vészjósló hangon Ravien jobbjáról egy sötét szemű fickó. Az ifjú odapillantott. A férfi a rekkenő hőség ellenére is fekete kabátban üldögélt, szájából a hangok valahonnan a bozontos körszakáll legmélyéről törtek elő.
– Nincs valami erősebb? – kérdezte Ravien, mint akinek meg sem kottyant a tetemes mennyiségű alkohol.
– „Ó, rohanj vitéz, ha társat ad néked az élet. Csak azért teszi, hogy mikor visszaveszi, belehalhass.”
– Ez egy idézet? – Ravien elgondolkodva ráncolta a szemöldökét.
– Az. – A sűrű szakáll mögül, recsegve szóltak ismét a hangok. Hüvelykujjával jobb felé, a pult legszélén ülő alak felé mutatott. – Az öcsém, Ronald. Elkapták azok a kutyabaszó hegyi emberek. – Így hívták őket errefelé. – Megkínozták. Már négy hónapja hogy megszökött, azóta csak így beszél. Ha engem kérdezel, szerintem magát idézi.
– Csak nem költő?
– „Költő az, ki úgy képes szövetet fonni a szavakból, hogy a kelme közé rejtett gondolatokat csak az arra érdemesek olvashassák ki.”
– Nem. Fegyverkovács. – Azzal a sötét szemű maga is ledöntött egy pohárnyi erős nedűt.
Lem ezalatt a pult mögött húzódó polcokon keresgélt, hogy a hangulathoz megfelelő szeszt megtalálja a temérdek ócska itallal teletöltött üveg között. Végül elégedetten csettintett egyet a nyelvével, majd megszabadította az italt a dugótól, és mint egy palackba zárt szellem, a zamatos alkohol illata elkezdte betölteni a párás helyiséget.
– Arra mindnyájan vevők vagyunk – biztatta Hammock a kocsmárost, hogy ne átalljon mindenkinek tölteni egyet a kívánatosnak ígérkező italból – Ha már nem akad itt fehérnép egy sem, hogy búsongásunkat elűzhesse. – Azzal jóízűen felkacagott, és egy pillanat alatt felhörpintette pohara tartalmát.
Egyetlen csepp nem sok, hamarosan annyi sem maradt az üveg alján. A kis erdei csehót alkoholgőz és egyre erősödő hangzavar töltötte be. Ahogy aztán az évek során felhalmozott anekdoták és disznó viccek tárháza megcsappanni látszott, a hangulat is lassan elcsendesedett. Csak itt-ott röppent fel a levegőbe a régi szép időkre emlékező néma kuncogás, vagy sóhaj.
– „Feszül az elmében egy húr, melyet hiába pengetünk, csak a csöndben hallani. Az emlékek csöndjében, melyben a halál lopakodik.”
Ronald kellemes baritonja fájdalmasan hasított bele az eltompult tudatokba.
– Te hogy úsztad meg ép elmével a kutyabaszó maradiakat? – kérdezte Lemorian.
Az Igazak Harcát a régi hagyományok visszamaradott gondolkodású hívei vívták az ország egész területén az újító gondolatokat terjesztő, felvilágosult eszmék támogatóival. Egyikük sem volt „jó” vagy „rossz”, csupán mindegyikükből hiányzott a bölcsesség ahhoz, hogy megleljék a két eszme közti közös ösvényt. És ahogyan ez lenni szokott, az ütközeteket követő zűrzavar remek lehetőséget teremtett a kegyetlenkedők számára, hogy hajlamaikat kiélhessék. Uln végül szerencsésnek bizonyult, mert a hegyekben élő nomád népekkel történő harc viszonylag hamar elült, és a nyomor ellenére az emberek viszonylagos békében élhettek errefelé.
Ravien alkoholtól elködösült gondolatai nehezen találták meg a helyüket. Időbe telt, mire észrevette, hogy Lem a kezeit bámulja, és csak ekkor fogta fel, hogy a kérdést neki szánta.
– Engem nem kaptak el – suttogta lerészegülten.
– A kezeid, ifjú. Azt hittük… – kezdett bele Hammock, de aztán meggondolta magát. Elvégre nem illik ilyesmiről faggatózni. Mindenki megjárta a maga sebekkel és vérkövekkel kirakott útját.
Ravien maga is merőn kezdte nézegetni a kezét. Forgatta, mintha maga is azon tűnődne, hová is lettek a körmök az ujjai végéről. Egyre lassabban tudott gondolkodni, végül borús hangon válaszolt.
– Ástam. Kemény volt a föld. Volt egy ásó, valahol a fészerben. Talán maradt belőle valami, de képtelen voltam megnézni. Képtelen. Porig égett – suttogta. – Kézzel kezdtem ásni. Azt akartam, hogy égessen a fájdalom. Mert magukra hagytam őket. Ha nem mentem volna el, megvédhettem volna őket. Az volt a lányom kedvenc fája. Barackfa. Minden nyáron azon csüngött. Akkor is ott csüngött, amikor rájuk találtam. És a tövében, nagyon, nagyon kemény a föld – fejezte be elfúló hangon.
Néma csend ült meg az ivóban.
– Lem? – kérdezte végül Ravien.
– Igen?
– Van valamid, ami ennél is ütősebb? – mutatott a kiürített italosüvegre. – Amit nem a pult alatt tartasz?
– Ennyi tényleg elég lesz. Mindenkinek.
Ravien azonban nem hagyta annyiban a dolgot.
– Kérlek, Lem. Csak adj valamit, ami segít felejteni.
– Lemoriannak igaza van, fiacskám – paskolta meg együtt érzőn a fiú vállát Hammock. – Az ital sem megoldás mindenre. Wrent kivéve mi mind elvesztettünk itt valakit – pillantott a sötét szemű férfi felé. – Az ő neje minden nyavalyát túlélt, de hidd el, senki sem irigyli őt ezért.
– Én már órákkal ezelőtt mondtam, hogy elég a piából – egészített ki a gondolatot Wren, majd helyeslően bólintott Hammock felé.
– „Balgaság bár, mégsem fogja fel a bárgyú, hogy ha nem is emlékezik reá, a múlt attól még ugyanúgy megtörtént.”
– Igaza van a lököttnek. Ha halálra iszod magad, a holtak akkor sem támadnak fel. Fiatal vagy. Nekünk is van még tervünk az élettel, szánalmas volna, ha ilyen kevés évvel a hátad mögött, épp te lennél az, aki feladja.
– Bölcsen szóltál, Lemorian, bölcsen – helyeselt Hammock. Wren továbbra is komótosan bólogatott, és azon merengett, hogy olyan részeg, hogy az asszony ma is ki fogja tenni a küszöbre a szűrét. Éjjelente felszáll a hőség, és nyirkos hideg ül a helyére. Fázni fog.
Ravien azonban nem adta fel, és tett néhány bódult lépést az illendőség határmezsgyéje felé.
– Tán csak arról van szó, hogy ennél erősebb italt nem tudsz felszolgálni.
Lemorian gyúrni kezdte az öklét. Meg-megfeszültek az izmai a nyakán és a karján. Magasabbnak tűnt, mint annak előtte. Majd váratlanul eltűnt egy ajtó mögött, és óráknak tűnt, mire visszatért. Távollétében nagy hallgatásokkal, a kiüresedett italos poharak forgatásával és kocogtatásával múlatták az időt. Kapatosan különös lassúsággal telik az idő.
– Megiszod! – utasította vészjósló tekintettel Lemorian az ifjú katonát, ahogy lecsapott elé egy öblös, teli poharat.
Az ital, akár a frissen kiserkenő vér, élénken vöröslött. Már a szaga is úgy mart, mintha tövist lélegezne be az ember. A sűrű folyadékot pásztázva Ravien bizalmatlanul nézett Lem felé. Biztosra vette, ha nem issza meg itt és most, előkerül a fahusáng a pult alól, és megnézheti magát másnap. Íme, ez vakmerő és szemtelen követelőzésének eredménye. Egy öblös, teli pohárnyi halál.
Kezébe fogta az italos poharat, szájához emelte a szélét, majd kiitta a tartalmát az utolsó cseppig.
Lem elsötétült arca csak akkor kezdett felengedni, amikor Ravien arca pirulni kezdett. Először a szeme körül, majd a vöröslő bársony elkezdte beborítani az orcáját, a mellkasát és a homlokát. Még a füle hegyéig is elnyúlt. Hammock, Wren és Ronald kíváncsian tekintettek felé, és várták a folytatást. Amikor Ravien szeme könnyek között kezdett kiguvadni a helyéről, Lemorian arcán, az élet viszontagságaitól összegyűlt ráncok közé, beékelődött az önelégült vigyor.
– Uh… Uh… Huh… Huhu! – kapkodta Ravien a levegőt. Ettől azonban nem hogy tompult, hanem még inkább erősödött az érzés, hogy éppen belülről ég szét, majd hamarosan hamuvá porlad a teste. A fájdalom elviselhetetlenné vált, a gyomra görcsbe rándult, az arcára izzadságcseppek gyűltek, és a bőre úgy lángolt, hogy az aláfolyó verejték apró lávafolyamként mart belé.
– „Egy bagoly huhogása sem oly félelmetes az éjszaka csendjében, mint annak tudata, hogy hangját hallhatjuk, de csak ő lát bennünket.”
– Egyetértünk, Ronald. Szerintem is pont úgy fest, mint egy bagoly – jelentette ki Lem.
Ravien ezt már nem hallotta, mert az öntudatlanság világa magába zárta, és eszméletét vesztve a székről a földre hanyatlott.

Eltelt a nyár és az ősz. A tél kemény fagyokkal érkezett, ami segített lecsitítani a háborúk után visszamaradt, zavaros indulatokat. A zordon zúgó jeges szél dacára sorra érkeztek messzi földekről Uln városába, hogy a fájó sebektől megviselt lelkük békére lelhessen az erdő mélyén. Mert volt ott egy hely, egy kalyiba, ahol mindenkit szívesen láttak egy italra. A legelszántabbak pedig felhörpinthették a Vörös Bagolyként elhíresült torokégető italt, amelyről úgy hírlett, gyógyírt nyújt a múlt fájdalmára, és elfeledteti az elfeledni vágyott emlékeket.
Az ital hosszas munkát követően kerülhetett üvegekbe. Ronald letörhetetlen lelkesedéssel segített Lemoriannak; kóstolgatta, ízlelgette a nedűt, melynek minden kortya belülről égette el az embert. Az ital végül elkészült, s habár ízletes éppenséggel nem volt, és a lehelet is könnyedén lángra kapott utána, hatását senki sem vonta kétségbe.
Sokan varázsitalnak tartották. Csodák persze nincsenek. Szegény megboldogult Wren bár előbb tudta volna ezt, talán nem hagyta volna, hogy azon a bizonyos estén annyi szesz lefolyjon a torkán, s talán akkor nem is fagyott volna jégvirágosra a lábtörlőjükön kucorogva. Bár előbb tudta volna, hogy az egyetlen, akinek elméjére képtelen hatni a Vörös Bagoly, bármily sokszor is itatja vele, az éppen a tulajdon neje, aki az alkoholos lehelettől bűzlő szűrét a téli fagyban sem átallta kitenni a ház elé.
– „A szesz az elme ellensége, a tudat butítója, az élet megtiprója. S ahogyan reákap a tűz is, úgy égeti, s a világból a jót űzi ki.” – merengett el Ronald egy héttel később.
– Te csak tréfálkozol velünk, ugye? – nézett Lem tág szemekkel a férfira. Hangja meghökkenten szólt, szája sarkában azonban mosoly bujkált.
– Nono! Nono! A testvéred iránti gyászod sem mentség efféle kijelentésekre! – orrolt meg rá Hammock. – Ezt tanította neked az élet?
Ronald csak a fejét ingatta.
– Inkább azt, hogy sose nősüljek meg. Az asszony az elme ellensége, a tudat butítója, az élet megtiprója. S ha reákap a tűz is, úgy még boszorkány is – helyesbített gyorsan.
– Badarság, barátom – ölelte át a vállát Ravien. – Csak jól kell választani.
– Erre igyunk! – vetette fel a pult mögül Lem.
– Adj nekünk valami ütőset!
A poharakba csurgott a vöröslő lé, sűrű volt, mint a melasz. Csak egy kis kortynyit kapott mindenki, majd felhajtották. A szemek kiguvadtak, az arcok kivirultak, és úgy festettek mindannyian, mint a frissen nyíló pipacsmezőben gubbasztó, párás szemű baglyok.

Választott téma: Sebek, sebhelyek

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2018-05-09 03:52 Alfredo Sagittarius

Alfredo Sagittarius képe

Összességében tetszett az írásod, átjött a hangulat, a kocsmai feeling, és amikor a főszereplő bánatának okát megtudjuk, az igazán erős pillanat, mondhatjuk, hogy a mű csúcspontja. A befejezés pedig szépen feloldja és lezárja a dolgot. Egyetlen negatívumot jegyeznék meg, már az elején féltem tőle, hogy ekkora terjedelemhez sok lesz ennyi szereplő, és ez a végén is megmaradt bennem. Nem sikerült mindegyiknek igazi egyéniséget adni, ami által kicsit fölöslegesnek tűnik ennyi mellék alak. Ha mondjuk egyel kevesebb lett volna, jobban el lehetett volna osztani a játékidőt a többiek között. A csapos kell bele, az idézgető is jó, de kaphattak volna több teret, szöveget, beszólást ők is. Ettől függetlenül jól fogalmazott írás, nem akasztott meg semmi olvasás közben. Csak így tovább, indulj minél több pályázaton :)

"Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral"

sze, 2018-05-09 11:18 Cs. Pál Orsi

Cs. Pál Orsi képe

Szia!
Köszönöm, hogy olvastad!
Hozzám annyira hozzám nőttek a szereplők, hogy észre sem vettem, hogy sokan vannak. :) Lehet, megírom majd egy hosszabb verzióban is, mert a pályázati karakterlimit miatt úgy éreztem, összepasszíroztam a történetet, a temérdek átírás miatt pedig féltem, hogy megtörik. Örülök, hogy legalább ez utóbbi nem érződött. :)

"Csak a Puffin ad neked erőt és mindent lebíró akaratot."

sze, 2018-05-09 16:51 Bjursta

Bjursta képe

Elolvastam, voltaképpen tetszett a hely, a hangulat a szereplők. De mit csinálnak ? Önmagában a hangulat megtartáshoz kicsit hosszú, a cselekvés hiánya miatt ugyancsak. Akár mit is tehetnének a szereplők, nem? Nem csak elmondanák, mi történt velük, hanem megtörténne. Szerintem az jobb lenne. Egy kocsmai beszélgetés az olyasmi, hogy : ha én most ide teszem, akkor te oda állsz, de ha te odaállsz akkor én már ide tettem,- vagyis nem sok értelme van neki, az ital tompítja az agyat. Ezzel olyan sok időt eltölteni kevéssé érdemes. Viszont a szereplők azok jók, valóságosak, szerintem mozdítsd meg őket legközelebb. Menjen és verekedjen, vagy menjen és szeressen, vagy másszon át valamin, vagy legyen beteg, - bizonyára érted - valami interakcióba keveredjen a többiekkel. Van benne pár olyan szóvicc amit én nem nagyon szeretek, ez az "ütős", dolog például, - ne add el a történetet egy jónak tűnő bemondásért - néha a szóhasználat az általam elképzelt kortól jelentősen eltér. De ez lehet a műfaj sajátja , ehhez kevésbé értek. Vannak érdekes szavaid - pl. vérkő - az érdekes. Hármasra értékelném, de azt meg minek. Majd a következőt :)

"Segítsetek a géppuskásnak!"

v, 2018-05-13 22:05 Cs. Pál Orsi

Cs. Pál Orsi képe

Köszönöm az olvasást és hogy leírtad a véleményedet. :) A cselekmények leírásához mintha antitalentum lennék, valahogy kimaradnak az írásaimból, de végül is ez jó dolog, mert legalább bőven van még mit tanulnom és fejlesztenem. :)

"Csak a Puffin ad neked erőt és mindent lebíró akaratot."

szo, 2018-05-12 16:12 Kentaur

Kentaur képe

Különösebb hibát nem találtam benne, de valamiért mégsem fogott meg. Olyan, mint egy hosszabb lélegzetű regény egy pinduri darabkája. Ott elfér a fél fejezeten át ülünk egy kocsmában és ennyi - itt meg nem. A szereplők valóban túl sokan vannak és túl keveset tudunk meg róluk, azonban a világgal még inkább ez a helyzet. Felvillantasz egy komplett alternatív univerzumot, saját környezettel, politikával, de aztán ennek semmi szerepe, nem derül ki, nem tudunk belemélyedni, nincs időnk elgondolkodni róla. Vártam valami különlegességet is, ami kiemelné egy tucatfanatsy világból, de igazából még abban sem vagyunk, mert azok az elemek is hiányoznak.
Hm, olyan nem is tudom. Engem a hangulat sem fogott meg, mert nem vitt sehová, önmagában pedig nem volt elég.
Lehet, hogy csak bennem a hiba, mert ez a műfaj (maradok a fantasyszerűségnél) nem a kedvencem.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

v, 2018-05-13 22:16 Cs. Pál Orsi

Cs. Pál Orsi képe

Neked is köszönöm, hogy elolvastad. Azt hiszem, pont nem sikerült elcsípnem a novellában az arányokat, visszaolvasva valóban céltalanul sok információ szerepel a környező világról, így viszont nem hagytam elég helyet az érdemi mondanivalónak. Nem aposztrofálnám kifejezetten fantasynak én sem, bár elég nagy bennem a műfaji bizonytalanság. :)

"Csak a Puffin ad neked erőt és mindent lebíró akaratot."

h, 2018-05-28 06:49 mandarin

mandarin képe

Én onnan szoktam észrevenni, ha sok a szereplő, hogy mindenkit keverek, és akkor sem tudom, hogy kiről van szó, ha leírják a nevét. Most viszont nem volt ilyen gondom, átjött a jellemük, nekem a karakterek tetszettek, a történet is. Egyedül azt nem értettem, hogy miért kellett ehhez egy külön világ, simán ráillet volna egy valós városra egy valós háború után, és tádám, nem is kell világépítéssel szórakozni. Örülök, hogy olvashattam. :)

"És veled mi van?"

k, 2018-06-19 08:23 Cs. Pál Orsi

Cs. Pál Orsi képe

Szia mandarin! Köszönöm neked is, hogy itt jártál és olvastál (én is olvastalak ám!). Tudod, nagyon sokat gondolkodtam az itt kapott hozzászólásokon, próbáltam befogadni az ötleteket és az észrevételeket, megforgatni kicsit őket a gondolatszálaim között, hátha hatékonyan képes lesz beépülni. Még mindig tart ez a különös transzformáció... nem is tudom... eszembe sem jutott, hogy ne egy kitalált helyszínen játszódjon az egész történet. Az eredeti ötletemben a Vörös Bagoly, mint olyan, egy misztikusabb, varázslatosabb italként jelent meg, de aztán írás közben más életre kelt a történet, másrészt meg erőteljes gyomlálás volt szükséges, hogy a karakterlimitet ne lépjem túl. Örülök neki, hogy a karakterek és a történet tetszett, ezen a világépítés dolgon meg tényleg agyalok még kicsit, mert többen azért kisebb eséllyel tévedhettek, mint én egyedül. :)

"Csak a Puffin ad neked erőt és mindent lebíró akaratot."