Akaratok önarcképe

Egy meggörnyedt alak vonult végig az erdő mélyén, ott, ahol még a fény is csak suttogva hatolt be az ágak közé. Sikoltozva rohant a fák útvesztőjében, meg-megbotlott, elesett. Felemelkedett és futott tovább. Idővel újfent elvágódott, de már nem kelt fel. Kezét kinyújtva kapaszkodott előre, lehorzsolták a kövek tenyerét, veres csíkokat húztak könyökén. Aztán megállt, már nem kúszott tovább.
Térdeiből gyöngyözött a piros vérnedű, ő mégis minden szisszenés nélkül tűrte a fájdalmat. Eddig sikított, de amint elesett, a némaság burka telepedett rá. A fény elsuhant felette, és a rengeteg mélyét egy pillanatra derengésbe vonta.
Hirtelen tücskök kezdtek ciripelni, húzták a vonóst, csodaszép melódiájukkal próbálták elterelni a földön heverő alak figyelmét a kínról, ami végtagjait és szívét átjárta. Apró szentjánosbogarak repkedtek egy bizonyos irányba, az árnyalak pedig nehezen, de összeszedte magát. A rovarok erőt adtak neki: felállt és a világító, parányi kis szárnyasok irányába tántorgott.
Hamarosan elért egy tisztásra, amit a holdvilág beragyogott. Itt a szentjánosbogarak megpihentek, rászálltak a Hold sugaraira, rájuk ereszkedtek, hogy feltöltődjenek fénnyel. A megsebzett árny a tisztás közepére húzódott, ott pedig lecsücsült a földre. Nem sokáig bírta kihúzva tartani magát, előbb egyensúlyát veszítette el, azután hátra hanyatlott. A fekete ég közepén tündöklő Holddal találta szemben magát, aminek lányarca volt. Pontosan olyan arcvonásai voltak, mint az ő legkedvesebb, ebből a világból eltávozott szerelmének. Ekkor jött rá, hogy álmodik.
*
Az árnyalak felébredt. Abban a pillanatban kinyíltak szemei, amit tudatosodott benne, hogy amiben van, az nem a valóság. Körülnézett, és egy folyóparton találta magát. Egy padon ült, és maga elé, a homokot nyaldosó vízbe bámult. A folyóban, még itt is ebihalak sündörögtek, lubickoltak a délutáni napfényben. A türkizkék, néhol zöldes vizet a napsugár aranyba vonta, vöröses vértengerként folyt a lassan elapadó folyó. Nem kellett sokáig várni, a vízfolyás eltűnt, már csak patak volt, később csermely, végül csak egyetlen egy csepp vízzel büszkélkedhető lehullt eső maradt az egykor bővizű folyam helyén.
A halak megdögölve feküdtek az alak lábai előtt, és holtukban süvítettek, halk szavuk eljutott a padon ülő fülébe. Könyörgésük hatására felállt, egyenként eltemette őket egy szomorúfűz tövébe. A fa ágai sírni kezdtek, meg is csapdosták őt, amiért megszentségtelenítette őket azáltal, hogy tövükbe holtakat ásott el.
A dolgozó ember nem értette. Mióta van a fáknak egyéni véleményük? Amikor pedig az ágak sűrűn, falat emelve könnyezni kezdtek, majd a könnyek virágokká nőtték ki magukat, teljesen elvesztette a fonalat. Végül ráeszmélt, hogy még mindig álmodik.
*
A szomorúfüzekből sok száz év alatt hársfa lett. Szembogaruknak cseppjei még mindig esőfüggönyként hulltak. Mikor a hársvirágok lepottyantak, egy szökőkútba érkeztek, melynek közepén egy meztelen női szobor foglalt helyet. Virágsziromtóban úszkáló tavirózsát alkottak a hárslevelek.
Az árnyalak úgy látta, mintha a szobor elhunyt kedvesét ábrázolta volna, azonban mikor megkísérelt bemászni hozzá, és a faleveleket leszedni róla, megcsúszott és a vízbe zuhant. Görcsösen próbált kapaszkodót keresni, hogy ne süllyedjen le a szökőkút végtelen mélyére. Lábai nem értek le, és nem talált semmi szilárd kitüremkedést, amibe megfogódzkodhatott volna. Hiába csapkodott kezeivel, csak a tavirózsát tépdeste, ami vele együtt süllyedt a mélybe.
A márványalak nézte, amint az élő ember megfulladt a vízben, míg ő élettelen szoborként képes volt levegőhöz jutni. Szeme se rebbent.
*
Az emberárny reménykedett benne, hogy most már tényleg felébred. Azt mondják, hogy az álmaiban senki nem hal meg, aki meg esetleg valamilyen balszerencsés csoda folytán mégis meghal, már nem ébred fel, hogy el tudja mondani tapasztalatait. Sajnos nem riadt fel, de nem is hunyt el. Újra az erdőben találta magát, de most fényes nappal uralkodott, az éjszaka bogarainak nyoma sem volt. Helyette pillangók csámborogtak ágról ágra, virágról virágra. Egy lila káposztalepke még az árnyalak térdére is rászállt. Hosszú percekig ott időzött, magába szívta a vércseppek maradékát azokból a sebekből, amik még nem száradtak be. Az ember le akarta csapni magáról, azonban a pille felszökkent még mielőtt leütötték volna; felemelkedett a levegőbe, majd tovarepdesett.
Zaj hallatszott. A rovarok zümmögésébe valami furcsa, recsegés szerű vegyült. Az alak feltekintett, majd fel is állt. Körbefordult, hogy megkeresse a hang forrását. Szemei kikerekedtek az álmélkodástól, mikor ráébredt a recsegés eredetére. Az erdő, amiben nem is olyan rég volt, pár álomképpel ezelőtt, megváltozott. Az éjszakában a fák mind ugyanolyannak hatottak, azonban mihelyst kiderült az erdő képe, megmutatkozott, hogy a növények különböző évszakú alakjukkal bírnak. A rengetegen belül előfordultak piros levelű lombjukat hullatók, voltak megkopaszodott, téli alvók, feltűntek rügyező egyedek, de sorakoztak különböző termést növesztő fák is. A legkülönösebbnek azonban mégsem ez számított: a fáknak arcuk volt, illetve korlátozottan mozogni és egy furcsa, reszelős hangon beszélni is képesek voltak.
Egyes facsemeték kislányos, bájos arckifejezéssel vértezték fel magukat az őket rágó férgekkel szemben. Eltakarták vicsorgó fogsorukat egy könnyed mosoly kíséretében, majd mikor egy farágó hangya felmászott rájuk, esetleg egy torkoskodó madárka megcsipkedte termésüket, lecsaptak és bekapták a garázdálkodót egy csatakiáltás kíséretében.
Az árnyalak még itt is meg szerette volna találni a fák között kedvesét, de hiába forgolódott, semerre sem látta, egyik növényi arc sem hasonlította az emlékeiben élő képre. Sétára indult az elvarázsolt pagonyban, le-lehajtotta fejét az ágak között, nehogy kiszúrja szemét az egyik kiálló vessző. Mikor éppen az egyik ilyen mozdulatsor után megpihenve felegyenesedett, szembe találta magát egy csodaszép fával. A fa mögül kedvese bújt elő.
Örömittasan felsikkantott, hogy ennyi viszontagság után ekkora boldogság érte. Előre szökkent, hogy a leányt karjaiba kapja, de amint ujjbegyeivel megérintette a kisasszony alakját, az szertefoszlott. Többé már nem volt ott. Az árnynak ideje sem volt feleszmélni, hátulról a következő pillanatban hátba ütötte egy óriás tölgyfa, hogy előretántorodott. A lendülettől, az iszonyattól, a megrökönyödéstől az ember futni kezdett. Az elhunyt kedves arca többé sehol sem tűnt elő, egyik almafa, virágzó akác, vöröslő juhar vagy feketéllő diófa törzsébe sem volt belevésve a neve. Végül az árnyalak kifutott az erdőből egy ösvényen át. A csapás legvégén egy ajtó nyílt az ébrenlét világába.
*
Az ember felébredt, végérvényesen. Mégis amint megmoccant és meglátta saját arcát a csempén visszatükröződve, legszívesebben visszafordult volna az ösvényen, vissza az erdő, a tavirózsa és a halott halak univerzumába.
A fürdőszoba padlóján feküdt, erei fel voltak vágva. Úgy tűnt, túlélte az öngyilkossági kísérletet. Meztelen teste körül vértócsák telepedtek meg, homályosan úgy látta, mintha vízgyűrűk hullámoznának, a vénáiból kifolyt pocsolyák közepéből karikák andalogtak a piros tavak partja felé. Az egyik tócsában egy elázott fotó hevert, egy hosszú hajú lányról készült. A kishölgynek barna szemei voltak, de ez a fekete-fehér képen nem látszódott. Ez a leány volt az árnyalak elhunyt kedvese.
Az öngyilkosjelölt felült, miközben egyre csak az üveglapokon megjelenő arcát nézte. Pillanatonként más és más arckifejezést öltött a tükörkép, holott ő tudta, arca egyenletesen csakis a szomorúságot és a csalódottságot mutathatta. Semmilyen egyéb érzelem nem látszódhatott meg rajta, akkor mégis hogyan lehetetett minden minutumban különböző az orra, a szájszéle, vékonyra, hosszúra megnyúlt pofija és sírástól felduzzadt szeme? Hogy történhetett az, hogy amint egy millimétert is mozdult felfelé, másképpen fénylett szeme világa? Egyáltalán, miért nem hunyt már ki belőle az élet lángja?
Miért kellett felébrednie? Miért nem ölték meg azok a furcsa, természetellenes, emberhez hasonlító fák? Miért nem süllyedhetett alá annak a nőszobornak az igézetében? Miért nem világíthatott rá egész életében a kedvese arca által felmagasztosodott holdvilág? Miért kellett itt feküdnie félig holtan, megszabdalt erekkel, meztelenül?
Az árnyalak lényét egy lassan, mélyről feltörő zokogás váltotta meg. Addig sírt, amíg vissza nem dőlt és újból el nem szenderült. Ez alkalommal azonban már nem ébredt fel, hanem csak feküdt az éjjeli égbolt alatt, a lányképű Hold mosolyában, s testét eltakarták a reá szálló, őt betakaró, tarka, színes fergetegbe tömörülő lepketársaságok. Csillagok tükrözték vissza bús, de megelégedett szeme világát.

(Témaválasztás: Mindennapi álcánk, avagy hányan laknak benned?)

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2018-05-07 07:37 mandarin

mandarin képe

Nekem nagyon finomkodó volt a megfogalmazás (azt mondanám rá, hogy modoros), amit oda nem illő szavak tettek még zavaróbbá (pl pofija). A főszereplő nagyon távol marad az olvasótól, részben mert nincs neve, részben meg mert nem annyira vannak kifejtve az érzelmei (pl: örömittasan felsikkantott). Amúgy hangulatos maga az álomvilág. Örülök, hogy olvashattam! :)

"És veled mi van?"

cs, 2018-05-17 19:26 Sednol

Sednol képe

Nagyon túlírt. Ezzel még meg tudtam birkózni, mivel magam is előszeretettel éltem vele. Viszont a szórenden nehezen tudtam átlendülni. Néhol nagyon rosszul rakosgattad egymás után a szavakat. Úgy szép, dallamos egy mondat, ha a közlendő legfontosabb elemétől halad a leglényegtelenebb felé. Aztán a cicomás mondatokat megfejelted stílusidegen szavakkal.

Sajnos nem sikerült megfejtenem, hogy ez a mű miként passzírozható bele a Mindennapi álcákba. Nekem a Sebek/sebhelyek jutottak róla az eszembe.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

p, 2018-05-18 09:03 E.A.Szandra

Szépek a képek, bár néha a szóválasztás nem illik bele, így kiugraszt. Végigolvasva úgy éreztem, mintha a tájleírás lett volna a lényeg, nem a szereplő döntésének súlya. Az álmok ismétlődő mondanivalója pedig megszokottá, unalmassá vált, nem tudtam úgy élvezni, mint megérdemelte volna.
A csattanó viszont ellensúlyozta valamennyire, a végét pedig jól zártad le, szerény véleményem szerint.