Egynyári rózsafüzér

A nyári nagy meleg ellepte a bokrok méregzöld seregét. Már felfelé mászik koronájukra, fatársaikra, kocsány zöld, sárbarna, bozontos fürtű loboncukra. Egyenesen halad előre, ízeltlábaival kapaszkodik felfelé a pár órával ezelőtt még hűvös, harmatcseppektől nedves völgyből, úti célul kitűzve magának a domb tetejét. Onnan a karcsú, hegyes, hófödte ormú sziklákat szemeli majd ki, hogy a havas bérceket leolvassza, patakokat adjon a lent meghunyászkodó mező virágainak. Meg szeretné őket öntözni, csorgatni rájuk a hótiszta esőcseppeket.
Imádja a zivatart, kívánja, könyörög érte. Az ég meghallgatja óhaját, hiszen tisztában van vele, őt úgy sem tudja ledönteni, a felhős egű világi mennyezetet meghódítani csak az ember képes. Még fel sem kúszott a domb tetejére a hőség, máris elered az ég könyörülete. Viharként söpör végig a könnyzápor a tájon, melyet mennybéli angyalok hullatnak. Kis kosarukba belenyúlnak, aztán markukból a vízcseppeket kiszáradt szemeikbe csorgatják. Szemük napfénykarikáján átfolynak a könnyek, egészen alsó szempillájukig bolyongnak, repdesnek cinege gyanánt. Forrásként öntik magukból a vihart, az esőfüggöny ellepi az egész világot. Aztán a cinegék, kéken tollászkodva, hamvas csókokat, rózsasziromkönnyű öleléseket adnak a többi virágnak. Majd lesomfordálnak a legkeserűbb valóságra érkezve, a termőföld felszínére. Megszeppenve, elveszetten bámulják a fölöttük árnyasodó liliomos, nárciszzátonyos tengert. Alámerültek a víznek, a képzeletbelinek, s onnan a legnehezebb szabadulni. Persze, a végén minden sikerül. A szél segít, midőn megtépi a porzókat és termőket takaró karok szélét.
A lassan elülő, már alig csepegő esőben egy fiatal hangját hordja távoli tájakra a szellő. Felkapja, és a vihartépte levelekkel együtt, magával sodorja, örökre elragadja a hangfoszlányt. Olyan magasan szól az, mint a pacsirták, ugyanakkor olyan kétségbeesetten, mint a fuldokló ember panasza, jajkiáltása a halál előtt. Segítség, segítség, segítség! – senki nem segít, még az idő sem. Nem létezik az erő, mely megmenthetné. Saját magát talán meg tudná, de az őrület nem ereszti el gyermeki elméjét.
Az árnyalak egy tizenéves, hosszú, vékonyra megnyúlt fiú testének körvonalait ölti magára. Kecses, egyenes tartás, hosszú lábak, szalmaszőke hajzuhatag, kék szemek és tűzpiros ajkak. Mintha az ember maga nem is ember volna, hanem a mennyben könnyét hullató angyal. Talán az is, csak leszállt a földre. Könnyek csillognak kerekded arcocskáján – ez az egyetlen gömbölyű egész valójában –, hullnak a talaj felé, egyenesen a rózsaágyásba. Ezekből a sós kipárolgásokból is cinege lesz, eltűnnek a cseppek egykettőre. Elbújnak a bukott angyalka könnyei volt társainak könnyei között, leszivárognak a növényszárak mentén a zsíros földbe evickélve.
Az eső elmúlik, felszáll a gomolyfelhő a tájról, fellibben a kéklő világűr felé, szárnyal levegős paripája hátán.
A fiú csukott szemmel, a virágágyásban térdel. Nem törődik átázott ruháival, melyek testének minden szegletéhez tapadnak. Térdei vértől és sártól mocskosak, de ez sem zavarja, vagy legalábbis nem mutatja jelét. Senki nem mondaná meg, hogy a legény lábai alatt szerte a talajon lemetszett rózsaágak töredeznek. A fiú ezeken a töviseken térdel. Szivárog térdéből vére; a sarat, a körülötte álló tócsákat pirosassá festi bíborszín életnedve.
Hiába önsanyargatása, meg se szisszen, csak valamit mormol a virágszálak felé fordulva. A Miatyánk az, imádkozik, kezében saját maga által font rózsafüzért szorongat. Igazi, élő virágok ezek, mintha a gyöngyök túlságosan őszinték lennének. Minden, ami élő és változékony, csalfább. Összesen hat rózsa van az ékszeren, lassan elhervadó bimbók. Mind fiatalon lettek lemetszve, mikor még csak kezdeti vörös színük látszott. Nem hagyták őket kinyílni, mintegy jelképesen, hogy ne ismerjék meg a világot, ne vágyják, mikor eljön az a korszak életükben, végül pedig ne forduljanak magukba, hogy el kell tőle köszönniük. Ne tapasztaljanak meg semmi rosszat, hátha az ő fiatalságuk megóvja őket a gyalázattól, mellyel egy ember egy másik embert sújthat.
A rózsák nem emberek, nem igaz? Megmetszőjük mégis a saját sorsát látta bennük. Lenyesték őket, holott éppen csak megszülettek. A vérző térdű fiúcska tette, csak ő volt képes ilyen borzalomra.
*
Kisütött a nap, de abban a pillanatban újra vissza is tért a zápor. A fiú könnyei összekeveredtek az eső áradatával, már nem egyenként értek földet, hanem csapatostul, másokkal együtt. Elperegtek orráról az arcára, ott keveredtek a többiekkel, aztán az imát búgó ajkain leugrottak, fejessel a víztócsák felé.
A szomszéd kert teraszán felállt egy középkorú asszony, majd esernyőjét magához véve kisietett a rózsakertben térdelőhöz. Vállára téve a kezét szólt hozzá.
– Gyere be, Jácint! Az apád sem örülne, ha visszatérve a háborúból egy megbetegedett gyermeket találna itthon – győzködte a fiút, de az figyelmen kívül hagyva, tovább folytatta a megkezdett rózsafüzért.
– Jöjjön el a te országod – motyogta.
A nő tovább próbálkozott:
– A szomszédok is aggódnak, Jácintkám. Mi is aggódunk…
– Miképpen a mennyben, úgy a földön is – felelte rá a fiú.
A hölgyemény kezdte elveszíteni a türelmét.
– Azt mondtam, hogy bejössz! – rántotta meg a grabancát, mire annak tulajdonosa olyan mérgesen nézett az asszonyra, hogy az jobbnak látta békén hagyni.
A nő visszament a verandára, leroskadt egy fonott székre.
– Azt hiszi ez a bolond, hogy ha éjjel-nappal imádkozik, akkor majd véget ér a háború, és az apja végérvényesen hazatér.
– Mikor érti már meg ez a szerencsétlen, hogy az apja soha nem szerette? – morgolódott magában a nő férje.
– Szerette az, túlságosan is – ciccegett a nő, mire a férje leintette, de azért csak folytatta. – Csak éppen nem úgy szerette, ahogy egy apának a fiát szeretnie kell.
Mindannyian tudták, hogy mi történik a háttérben. Mindannyian tudták, hogy a szomszéd telken ácsorgó fiú miért is olyan elkeseredett, hogy süt belőle a boldogtalanság. Szinte viaszként csorgott végtagjain, kezein, ujjain, ajkain, fülein, szemeiből. Mindannyian tudták, hogy amikor az apa még otthon volt, kitől származtak éjszakánként azok az őrült, elnyújtott üvöltések. Mindannyian tudták, hogy a fiú miért fordul magába, mosolyait miért tartogatja az éjszaka fojtogató sötétségének. De nem tettek semmit, nem akartak belekeveredni. Nem a mi dolgunk – mondogatták. – Nincs közünk hozzá, hogy mit tesz a fiával. Amúgy is, az a gyerek már elég idős, hogy meg tudja védeni magát. Igaz, elég gyöngécske és beteges, de már elmúlt tizenöt éves, már fel tud szólalni, ha valami nem tetszik neki.
A rózsagallyakon térdepelő nem törődött környezetével. A szájából kifolyt szavakra sem szentelt egy percnyi figyelmet sem. Órák óta, megállíthatatlan folyamként, lavinaként mondta a Miatyánkot. Ha hirtelen egy pillanatra abbahagyta volna, már nem tudta volna folytatni. Gondolatai nem a csatatéren száguldoztak, nem az imádságok sorai között, hanem a virágágyásban. Milyen vicces, mindenki azt hiszi, hogy az apját besorozták, gondolta. Mindenki azt hiszi, hogy az apja haláláról egyszer majd kapnak egy levelet, hogy hősiesen életét vesztette, a honért, a hazáért halt meg, feláldozta magát, mint egy igaz ember.
Senki nem tudta, hogy mi lett Jácint apjával. Senki nem tudta meg Jácinttól, hogy a fiú hogyan védte meg magát, mikor egyetlen felnőtt sem segített neki. Az apjának adott egy becsületes véget, és magát is kimentette a gyalázatból.
A térdeiből szivárgó vérrel apját öntözte. Az életet adó nedvet visszacsorgatta a föld alatt pihenő apja vénáiba, holott tudta, imái s kiontott vére már nem hozzák vissza a férfit, kit a rózsabokrok tövébe temetett.
A szél letörölte könnyeit, de azok minduntalan tovább peregtek.
Mérhetetlen düh tombolt benne, még erősebben rátérdelt a rózsagallyakra, hogy azok mélyebbre fúrják tüskéiket bőrébe, húsába, csontjába, egész lényébe. Mikor elérte fájdalomküszöbét, imádkozó szavai lassan elmaradtak. Beleszippantott a friss, esőillattól telített levegőbe. Elbűvölték a késő nyár színei, amiket nedves pilláin át látott, az arany angyalkakönnyek, amikkel az ő vörösei egyesültek. Naplementéhez hasonlítottak. Révületében, a háta mögött álló, ezer éve elnyílt nárciszok illata még mélyebbre csábította. Aztán ott voltak a rózsák, azok a kábító bájosságok… Mézédes szagukkal, nektárlecsorgott bibéikkel egyre jobban vonzották. Egyedül akkor eszméltek fel, hogy mit tettek az átkos növények, mikor az ősz eljöttével Jácint mézédes, végtelen álomba esett, előre, a rózsabokrok tövébe.
– Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek – suttogta Jácint, amit a lehulló szirmok és vérvörös aranylevelek ellepték.

(Témaválasztás: sebhelyek)

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2018-05-17 07:11 mandarin

mandarin képe

Nagyon szép képeket tudsz alkotni, az biztos. Az elbeszélés ideje viszont nagyon ugrál (múlt idővel kezdünk, a következő mondat jelenben van, majd ismét áttérünk múltba). "Imádja a zivatart" -> ki? Hiányzik az alany. Gondolom a fiú, de a leírás a szöveg alapján vagy a fák, vagy a hegyek, vagy a cinegék, akik eddig mind többes számban kerültek említésre. Vannak még elég faramucira sikerült mondatok is emellé. Egyébként a történet nekem tetszett, az öregek beszélgetése után arra számítottam, hogy azért imádkozik, hogy ne jöjjön haza az apa, szóval meglepődtem. Örülök, hogy olvashattam! :)

"És veled mi van?"

k, 2018-07-10 16:28 HaruAmadare

HaruAmadare képe

Köszönöm szépen!

"Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?" – Kosztolányi Dezső

cs, 2018-05-17 19:41 Sednol

Sednol képe

Arany János: Ágnes asszony című balladájának utolsó sorait hoztam neked.
Miközben olvastam, végig ez járt a fejemben.

"S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa -
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el."

Számomra nem volt meglepetés a vége. Ne kérdezd, mivel árultad el magad, de ráéreztem.
Persze az is meglehet, hogy maga a ballada sugallta.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

k, 2018-07-10 16:28 HaruAmadare

HaruAmadare képe

Köszönöm szépen!

"Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?" – Kosztolányi Dezső

p, 2018-05-18 08:34 Kentaur

Kentaur képe

kocsány zöld - kocsányzöld -ha már szóösszetételt alkotsz, ne félj egyberakni, mert amúgy nem lesz értelme. Kötőjel bele, ha torlódás van, pl: "kórház-zöld".
ízeltlábaival -ez viszont külön: ízelt lábaival, igen, a tözs neve egy szóösszetétel: ízeltlábúak, viszont az ízeltlábúaknak ízelt lábaik vannak, és nem ízeltlábaik.
Nekem ez már giccsbe fulladóan sok. Időjárás-jelentéssel kezdeni alapvetően elcsépelt, de ezen túl is túl sok. Művészieskedő, és nem művészi. Pedig a kreatív szókincsed, a merész asszociációk előnyödre válhatnának, ha megtanulnál csak éppen annyit alkalmazni belőlük, amennyi kell.

Ismered Kosztolányinak "Egy és más az írásról" című alkotását? Ajánlom szíves figyelmedbe, főleg ezeket a sorokat:
"Munkád kitűnő. Talán csak egyet kifogásolnék. Néha túlságosan kielégít. Jobb volna, ha kissé éhesen bocsátanál el. Az írást is akkor kell abbahagyni, mint az evést: amikor legjobban esik.
Tehát ahol szükségét látod, húzz egyet-mást. Hogy mit? Ilyesmire bajos felelni. A mi mesterségünkben rombolni annyi, mint alkotni.
Hidd el, nincs nagyobb művészet a törlésnél. Én, ha tőlem függne, az iskolában ezt előbb tanítanám, mint a fogalmazást. Végre az alkotás is ezzel kezdődik. Elhagyunk valamit, ezer millió dolgot, melyet mellékesnek tartunk, és kiemelünk valamit, egyetlenegy dolgot, melyet fontosnak tartunk. Aki tudja, hogy mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon....
„A Nap puffadt aranykorongja haldokolva csorgatta kincses vérét az ájult vidékre.” Eltűnődtem, hogy mit tehetek e mondat érdekében? Mindenekelőtt kicseréltem a Nap hencegő nagybetűjét egy szerényebb kisbetűvel. De így is ízléstelen volt, megokolatlanul cifra, tolakodó. Rövidesen rájöttem, hogy itt a napnak semmi esetre sem szabad „haldokolni” és vére semmi esetre sem lehet „kincses”. Kiirtottam ezt a két szót. Akkor bántani kezdett, hogy a napnak „puffadt aranykorongja” van és hogy a vidék „ájult”. Ezeknek a szépségeknek sem kegyelmeztem meg. Most a szöveg ekképpen hangzott: „A nap vérét csorgatta a vidékre.” Egyszerre fölöslegesnek tetszett a vérző nap is, meg a vidék is. A sokat hánytorgatott mondatot ezzel helyettesítettem: „Alkonyodott”. Majd javításomat megint átjavítottam ilyenformán: „Esteledett.” Amint tovább olvastam az elbeszélést, láttam, a következőkből ez is kitetszik, tehát töröltem az egész első mondatot."

Azután: vannak vesszőhibák, párosz szerveket nem rakjuk többes számba, mert a magyar nyelv egyesszámkedvelő: tehát kék szeme, piros ajka és sáros térde.
A röpködő angyalkák és bíborvörös rózsabimbók annyira csillogtak és ragyogtak odatolakodva az előtérbe, hogy a mű mondandója lényegtelennek tűnt mellettük, ezért aztán arról nincs is véleményem. Amikor viszaemlékezek erre az írásra, úgy fog eszembe jutni, hogy "az a rózsás-angyalos".

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

k, 2018-07-10 16:27 HaruAmadare

HaruAmadare képe

Köszönöm szépen, még rengeteget kell fejlődnöm. Sokat segítettél, és mivel Kosztolányi a kedvenc íróm, a jövőben igyekszem majd minden szavát megfogadni.

"Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?" – Kosztolányi Dezső