Anna

6. pályázat - Sebek, sebhelyek

Horák Árpád: Anna

Harminc perccel dél után érte el az állomást, akkor is hiába. A bátyja ezzel a vonattal sem jött haza, Anna mégis vidáman ugrándozott hazafelé. Gyalog fél óra lett volna az út, de nem sietett, mert a fánkos a főutcán csak kettőkor pakolt ki minden vasárnap, és Anna úgy döntött, nem megy haza addig. A szíve kétszer is jelzett a főtérig, pont úgy, ahogy az orvos mondta; összeszorította valami. Ettől megtorpant, azzal az ijedtséggel, amit rögtön egy mély béke követ.
A szomszédok – meg mások is – sajnálkoztak, hogy tizennégy évesen ilyen betegsége van; milyen kár, mondták, egy ilyen helyes kislány. Anna ilyenkor Erzsébet húgára gondolt, akit három hónaposan temettek el, mert valamilyen ismeretlen kór elvitte. Neki azért mégiscsak jobb.
Megállt, a térdét vakarta, épp az orvos rendelője előtt, aki bátorította, hogy ha beszélni akar valakivel, hozzá bármikor elmehet, ő meghallgatja. Anna nem akart az orvossal beszélni, mert az öreg volt, szeszszagot árasztott, és a mosolya megijesztette. Ne bízz benne, az anyja csak ennyit mondott neki, – amikor az elment tőlük egy vizsgálat után –, és a hegyes állával a doktor után bökött, a vizes kezét meg a kötényébe törölte. Valahogy mindig vizes volt a keze, és Anna nem emlékezett egy pillanatra sem, amikor úgy beszélt volna, hogy ne épp a köténye zsebében matasson, és másfelé nézzen. Ki az ablakon vagy a padlásfeljáró felé, de nem rá, Annára.
Az árnyas fák alatt ült le az egyetlen padra – a szerelmesek padjára –, és fellapozta a puhakötésű könyvét a negyvenhetedik oldalon. Már kívülről tudta az egészet, de mindenki békén hagyta, nem mondták neki, hogy olvasson már mást, mint Juditnak, és ezt Anna a betegek előjogának tekintette: ők bármit megtehetnek. A rész, a kedvence, egy Bence nevű fiúról és egy Kata nevű lányról szólt. A Bence nevet szokatlannak találta, senkit nem ismert a városban, akit így hívtak volna; persze ez egy kisváros, gondolta, a Bence meg egy nagyvárosi név.
– Ugyanaz a könyv? – Marci ült le mellé, és az ujját a könyv gerincére bökte. – Negyvenhetedik oldal, lefogadom.
Az a Marci volt, Anna Marcija. Anna tágra nyílt szemmel nézett fel rá, kisegérnek érezte magát egy oroszlán mellett, és nem értette, Marci hogy került oda. Csak a parkon át jöhetett, szándékosan csinálta, hogy ő ne lássa.
Marci más volt, mint mindenki a környezetében. Ő jött és hátba vágta, kritizálta, és egyáltalán nem volt tekintettel arra, hogy ő beteg. Egyszer megkérdezte tőle, hogy miért viselkedik így vele. Mert nem vagy beteg, ezt mondta.
– Hogy vannak a szerelmesek?
– Pont veszekednek.
Anna tudta, hogy Marci pontosan tudja, hogy veszekednek, mert bár nem olvasta a könyvet, Anna annyit mesélt neki róla, hogy már ő is kívülről tudta a történetet.
– Láttam a nővéredet a halasnál.
Anna összerezzent, nem szerette, ha Judit együtt látja őket, ő megvetette Marcit – és Mártonnak hívta –, Anna meg nem értette, miért.
Marci a kilátóhoz készült, hívta Annát, hogy kísérje el. Anna elment vele, és közben hallgatott.

– Doktornő! Egy nyílt lábszártörés. A hármasba vittem.
Anna mindent akart hallani, csak ezt nem. Az ügyelete végén járt, ment volna már haza, zuhanyzásra vágyott és valami forró ételre. Levesre vagy pizzára. Éjjel-nappali kiszállítás. Imádta a fővárost.
– Mit tud kezdeni ezzel a lábbal?
Marci a sérült mellett állt, ráköszönt, a szeme meg úgy csillogott, mint régen – ugyanaz a magabiztosság; mintha semmi nem változott volna.
Egy kávézóba mentek, – Anna fáradtan és boldogan –, aztán Anna lakására. Marci mesélt neki, Szibériában dolgozik egy fakitermelő cégnél, már négy éve. Anna szerint ilyen nincs, de aztán kiderült, hogy van. Kilenc hónap kint, három hónap itthon. Egy hét múlva indul vissza, hacsak Anna nem kéri, hogy maradjon.
– Nem tudom, mi az itthon. Szibéria nem az otthonom, de itt sem találom a helyem, ha hazajövök.
– Azt mondom, hazajövök, de nincs bennem a haza szó.
– Azt hiszem, te hiányzol.
Anna hallgat, – Judit szerint csak Marci mellett –, és nézi, ahogy Marci fel alá sétál az erkélyajtó előtt. Egy fejjel magasabb lett nála. Mikor elment a középiskolába, Anna még két évvel fiatalabb és két centivel magasabb volt; de Marci arca nem változott, az erős arccsont, a sötétbarna haj, na meg a nagy, erős kéz. Már tizenhat évesen is hatalmas tenyere volt.
Itt alszom nálad. Csak kijelenti, nem kérdez semmit, hogy van-e valakid, vagy akarod-e. Itt alszom. Anna sört hoz, csak egy üveggel talál a hűtőben, menjenek boltba, mondja Marci. A Marci név már nem jön Anna szájára, a Márton jobb lenne, de azt Judit tönkretette.
Aztán Marci már nem sétál, az ablak előtt állva üvegből issza a sört, lassan, kortyonként, majd Anna mellé ül. Szibéria nem hideg. Ők délen vannak, északon erdők sincsenek már. Ahova jár, ott harminc méterre is megnőnek a fák. Bükk és fenyő. Bútor lesz belőlük. A fenyő jó bútornak, véli Anna. Ez nem olyan fenyő, de ez is jó bútornak. A legjobb. Kemény, mint a gyémánt. És darabolásnál a gyanta illata betölti az erdőt. Anna szerint minden ragacsos lehet.
Rájuk sötétedik, Anna Marcihoz bújik, és mesélni kezd. Most először. Az egyetemen eleinte minden héten hányt a fertőtlenítő szaga miatt. Attól félt, hogy abba kell hagynia a tanulást, de egy ötödéves mutatott neki egy trükköt. Meg az anyja miatt sem tehette. Ő azt mondta, hogy Anna a tehetség a családban, és hogy Anna majd viszi valamire. A többiek mihasznák. Aztán a klinikára jött gyakorlatra; fél év és szakvizsga. Fárasztó az ügyelet, néha harminchat óra. Az utolsó esete, a nyílt töréses, Marci kollégája volt. Egy vízi csúszdán törte el a lábát. Szibériában bezzeg semmi baja nem lett, ott, ahol tizenkét tonnás fák dőlnek egymásra.
A félhomály teljes sötétségbe vált, a szünetek egyre hosszabbra nyúlnak. Csend. Annának ezt jelenti Marci, a csendet. Megszűnik a világ minden zaja. Csak a szíve kalapál.

Miért írták vajon a sírra, hogy tizenöt éves, mikor csak tizennégy. Marci már régebben is észrevette ezt, de kitől kérdezze ezt most meg, hogy miért öregítik a halottakat. Már a torra sem akart eljönni, de Judit meghívta. Pont Judit. És ugyanarról beszélnek mind, hogy ez az elkerülhetetlen vége egy ilyen súlyos betegségnek, és azért, hogy Anna ennyit élt, azért is hálát kell adni. Marci nem érzi a hálát. Anna orvos akart lenni, és rengeteg orchideát akart a télikertjébe. Erről itt senki nem tud.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2018-05-06 12:27 Dana

Dana képe

A stílusod és a teremtett hangulat tetszik, de logikailag nem állt össze nekem a történet -- talán ha több utalást helyezel el, meglett volna. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a középső résszel, hogy az ott mi is: valóság, alternatív valóság vagy Anna gondolja, miközben sétálnak...?
Jól fogalmazol, ez biztos, ám a Szása c. írással ellentétben itt egy-két dolgon megakadt a szemem: igeidőket keverted, feleslegesen használtál névelőket ey-két helyen stb.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

sze, 2018-05-09 18:37 Sednol

Sednol képe

Csak jelezni szerettem volna, hogy itt jártam.

Az olvasás kényelmes volt, ami kifejezetten jól esett a nehéz nap után.

Dana kérdései kavarognak bennem is, talán csak annyival egészíteném ki, hogy az utolsó bekezdés vélhetően Marci szemszögéből íródott, mégis olyan hatást ért el nálam, mintha Anna szemszögéből olvastam volna, ami kicsit abszurdnak hatot. De ez lehet, hogy csak nekem tűnik így. Ha senki más nem jegyezte/jegyzi meg, akkor tudd be a fáradtság hangjának, és ne törődj vele!

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

cs, 2018-05-10 17:36 Kentaur

Kentaur képe

Ez teljesen értelmetlen lett sajnos. A vége amolyan "Dallas vég" akar talán lenni, hogy "és akkor csak az egészet álmodta/képzelte", de még azt sem tudjuk meg, ki képzelte. Ki a narrátorod egészen a végéig? Ki képzeli el, hogy Anna felnőtt? Ki az, aki belegondol és úgy írja le, mintha megtörtént volna? Pofára esünk a csattanó helyett, és csak pislogunk, és nem értjük, és nem bennünk van a hiba. Nem mintha az ilyen végek érdemesek lennének a megírásra.
Ezen kívül tartalmi hibákból is vannak bőven.

"Ne bízz benne, az anyja csak ennyit mondott neki,– amikor az elment tőlük egy vizsgálat után –, és a hegyes állával a doktor után bökött, a vizes kezét meg a kötényébe törölte."
Vedd ki a fölösleges névelőket:hegyes állával és vizes kezét. Közbevetéses narrációnál az első gondolatjel elé soha nem kell vessző. Ezt egy kivételével mindannyiszor elköveted, úgyhogy vedd úgy, hogy mindegyiknél szóltam. A másik lehet egy stílusjegy, amikor nem különítik el a gondolatot, néha a párbeszédet sem a szövegtől: "Ne bízz benne, az anyja csak ennyit mondott neki". Láttam már másoktól is, de olyan olvasót még soha nem láttam, aki ne zavarodott volna bele, mert úgy kezdte olvasni, mint egy sima részét a történetnek, aztán a közepén vagy végén kell rájönnie, hogy ezt valaki mondta vagy gondolta, és akkor vissza, újraértelmezni az egészet. Én ilyenkor le szoktam rakni a művet-könyvet, annyira rühellem. Ismétlem:láttam már másoknál is, szerintük stílusjegy, de szerintem csak lusta volt a szerző, akkor engem meg minek érdekeljen, plusz mindannyiszor kizökkenek, úgyhogy a világ legjobb írását sem tudnám élvezni így.

"és Anna nem emlékezett egy pillanatra sem, amikor úgy beszélt volna, hogy ne épp a köténye zsebében matasson, és másfelé nézzen. Ki az ablakon vagy a padlásfeljáró felé, de nem rá, Annára."
Ha az elején beleraknád, hogy "az anyja", akkor nem lenne alanytévesztés, és nem éreznéd szükségét a végére biggyeszteni egy nevet.

"– Nem tudom, mi az itthon. Szibéria nem az otthonom, de itt sem találom a helyem, ha hazajövök.
– Azt mondom, hazajövök, de nincs bennem a haza szó.
– Azt hiszem, te hiányzol."
Ez a másik, amit meg nem magyaráz nekem senki, ugyanaz az egy szál ember beszél, még csak szünet, közbevetés vagy narráció sincs, akkor mi a bánatért kell külön szedni?

"Anna hallgat" - hirtelen átkerültünk jelen időbe, ki tudja, miért...

"Mikor elment a középiskolába" - Mikor középiskolába ment. Amit te írtál, az azt jelenti, hogy amikor egyszer elment a középiskolába, mert ott volt dolga.

Lenne még, de itt abbahagyom.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

szo, 2018-05-12 16:16 bupber 81-Szomb...

Anna mindent hallani akar, csak ezt nem. Ügyelete a végén jár, már menne haza, zuhanyzásra vágyik és valami forró ételre. – Nem innen kellene kezdődjék a jelenidő?

sze, 2018-05-30 18:08 Ekibacsi

Ekibacsi képe

Nem indul rosszul, látszik, hogy megvan a saját stílusod, ami egészen olvasmányos. Aztán egyszercsak szétesik minden, valahol itt:

"– Nem tudom, mi az itthon. Szibéria nem az otthonom, de itt sem találom a helyem, ha hazajövök.
– Azt mondom, hazajövök, de nincs bennem a haza szó.
– Azt hiszem, te hiányzol."

Ezt a hibát nem olyan rég én is elkövettem figyelmetlenségből, de nálad szándékos, és valóban érthetetlen, hogy miért.

Az igeidőváltás azért zavaró, mert észrevehető, hogy szerettél volna vele valamit érzékeltetni, de nem sikerült, legalábbis nem jöttem rá. Onnantól kezdve egy katyvasz az egész, nem működik, és a vége értelmetlen, szarnak a pofon befejezés.