Szása

6. pályázat - Sebek, sebhelyek

Horák Árpád: Szása

Én voltam a legszebb lány az osztályban. Hatalmas, műanyag keretes napszemüvegben jártam, mint mindenki, csak az enyém dioptriás volt. Boldogan mentek a napok egymás után, Budapest csodás és részegítő város, főleg egy kis, alföldi falu után. Onnan kerültem fel a fővárosba. Alig vártam, hogy követhessem a bátyáimat, akik már egyetemre jártak, amikor elkezdtem a középiskolát. El akartam jönni. Az anyunak azt mondtam, hogy én is ápolónő akarok lenni, mint ő, valójában csak a fullasztó falusi környezettől szabadultam volna. Különleges voltam. Emiatt aztán nem voltak barátaim, egyedül, olvasással és hosszú sétákkal teltek a napok, és várakozással, hogy majd minden más lesz. Az középiskola jól ment, a tanulással soha nem voltak gondjaim, a kollégium meg a Podmaniczky utcában a mennyország volt számomra. Az igazgatónő – Kresinszky Helga kisasszony – minden este személyesen köszönt el tőlem a tizenkét ágyas hálóteremben, időnként a homlokomat is megcsókolta, és a hosszú ujjaival végigsimított a kézfejemen.
A négy éves iskola harmadik évében, amikor az osztályfőnök szerint már megfelelő volt az orosztudásunk, levelezőpartnert kellett választanunk a Szovjetunióból. Az orosz nyelvet divat volt gyűlölni akkor, nekem ez zsigerből ment, nem kellett megjátszanom.
Egy lány volt csak a választható levelezőpartnerek listán, azt az osztályfőnök rám akarta osztani, de tiltakoztam, mert az osztályban is csak lányok voltak: én egy fiúval akarok levelezni! Végül a Schmidla Mária kapta meg, – aki amúgy is fura volt –, és azt mondta, őt nem zavarja, hogy lány, mindegy kinek ír oroszul. Ő volt az egyetlen Mária tizenhetünkből, az anyáink mind Máriák, Erzsébetek voltak, vagy más királynőink neveit viselték, ám mi generációnkban már csak büntetésül adták ezt a nevet valakinek; mi legalábbis így éreztük.
Az első levelem katasztrofálisra sikerült. Egy Szása nevű fiúnak írtam, – persze raktam bele egy fényképet magamról, mint minden lány –, amin gyönyörűen fel van tupírozva a hajam, ezzel próbáltam ellensúlyozni az ott milyen az idő és mit szoktál ebédelni kérdések bárgyúságát.
Szása válasza tíz nap múlva érkezett meg – feléjük lassú a posta –, négy és fél oldalban. Elsápadtam, amikor kiestek a borítékból az összehajtogatott kockás lapok, a feladat értemében ugyanis le kellett fordítanunk levelezőpartnerünk válaszát. Nem is nyúltam a szövegért, Szása képe jobban érdekelt, bár amit küldött az elég homályosra sikeredett. Erős, kiugró arccsontja és oldalra fésült, egyenes haja annyira jellegzetesen orosz volt, hogy már-már az éjjeli szekrényem fiókjába hajítottam a fotóját, de a szeme nem engedett. Nem tudom, hogy csinálta, de fogva tartott, megbabonázott és elvarázsolt. A többiek szerint Szása a leghelyesebb az addigi válaszolók közül – még nem kapott mindenki választ –, és hogy én igazán szerencsés vagyok. Hogy mennyire, az gyorsan kiderült, mert Szása magyarul írt. Huszonkét kilométerre lakik a határtól, írta, és a falujában mindenki magyar. Pff. Nem kell fordítanom. Újra elővettem a képét, és lámpaoltásig hálásan néztem, – aztán zavartan –, majd talán megint hálásan, de nem biztos, mert az igazgatónő besétált a vajszínű kosztümjében, homlokon csókolt, és ez a csók, mint mindig, akkor is felkavart, ezért jobbnak láttam, ha gyorsan elalszom, és nem olvasom el a levelet a közös fürdő gyenge világításánál, ahogy terveztem.

Az osztályfőnök szerint a gondolataim máshol jártak. Magyarból kettesre feleltem – azt is ő tanította, meg az oroszt –, pedig tudtam az anyagot. Arany. Aznap Arany nem tudott előjönni a gondolataimból, mert Szása bekerült oda, és mindent kiszorított. Szegény Arany. Ilyen névvel dicsőség járna neki.
Reggel elkezdtem olvasni a levelet, fél oldalig jutottam csak, akkor Helga ismét megcsókolt, – akkor először reggel – és azt mondta, ideje indulni. A hálóteremben a zaj percről percre erősödik ébredés után. Ez a zaj és a levél tartalma leblokkolt, én meg élőhalottá váltam aznapra.
Szása borzalmas helyesírással írt. Ez nem tetszett volna, ha már az első levelében nem említi meg, hogy tudja jól, pocsék a magyar nyelvtan tudása. Ilyen a szovjet iskolarendszer, írta. Nem tanulhat magyarul. A falujában – Gorondon – csak alsó tagozat van, oda járt, ott próbálták tanítani őket, de csak titokban. Hát ebből lett egy ízesen beszélt nyelv, szerinte, és egy borzalmas helyesírás, szerintem. De amit írt, az olyan volt, mint a szeme: fogva tartott.
– Veronika kisasszony! – így hívnak engem – Mióta nem szimpatizál Arany alkotásaival?
Az osztályfőnök nem szándékozott beletörődni, hogy valami elfoglalta az elmém nagy részét.
– Tehát? Holnap visszatérünk erre? Készüljön fel!
– Nem lehetne jövő héten, tanárnő?
Még csak kedd volt, én meg nem tudom, honnan jött ez az ötletem, de az többiek szerint éppen a pofátlanságom hozta meg a sikert. Egy szemöldökfelhúzás után az osztályfőnök igent mondott, és a helyemre küldött. Szása meg visszatért a fejembe.

Sok levél jött, igazán sok. Először hetente egy, aztán három-négy, néha egyszerre. Személyes levelek voltak, mégis, amikor a lányok kérték, hogy olvassam fel őket, örömmel megtettem. Felolvastam mind a harminchármat. (Szása szerint három elveszett.) Az ötödik után kértek meg, a hetedik után már könyörögtek, – és azt mondták, már a harmadiknál megváltoztam.
Szása a kis pacsirtájának hívott, – ő sem tudta, hogy miért –, először az erdőről írt (az apja erdész volt), aztán mindenről. A famegmunkálós részt untuk, a falusi lányokról szólót szerettük, a Leninről szólón meglepődtünk. Aztán Kresinszky kisasszonytól megtudtuk, hogy a leveleket cenzúrázzák, és hogy az a Szása okos gyerek. Kresinszky kisasszony szórakozott legjobban a leveleken – soha ki nem hagyta volna a felolvasást, és utána olyan gyengéden nézett rám, hogy a lányok szerint örökbe akar fogadni. Haha.
A levelek időnként elkerülték egymást, és jól szórakoztunk, hogy ugyanazokról a dolgokról írunk egymásnak; meg persze másról is. Szásának volt egy húga, az anyja meg valahol Moszkva környékén dolgozott gyári munkásként, és csak évente kétszer jött haza. Aztán ott voltak a magyar bálokon játszott dalok, ezeket Szása lekottázta, hogy mi is el tudjuk énekelni őket (tudta, hogy felolvasom a leveleit), de csak éktelen ricsaj kerekedett ki belőle, pedig állította, hogy úgy van az. Hát nem úgy volt, de az, hogy nem tudott kottázni, nem állt közénk, és akkor azt gondoltam, hogy soha semmi nem is állhat közénk. A lányok kérték, hogy nekik is szerezzen a faluból levelezőpartnert, de ezek a próbálkozások rendre kudarcba fulladtak. Csak mi voltunk egymásnak. Szása és Veronika.
A tizenkilencedik levélnél kaptam egy titkos levelet is, utána már külön is leveleztünk, a felolvasotton kívül, csak mi ketten. Ezek szomorú levelek voltak. Hogy Szásának mennyire hiányzik az édesanyja, és milyen nehéz magyarnak lenni Ukrajnában, ami meg a Szovjetunió, és kaptam lepréselt faleveleket, piros virágszirmokat, meg illatos levélpapírt. Meg is írtam Szásának gyorsan, hogy több kölnit ne használjon, mert az orosz illatok túlontúl karakteresek, – utána nem használta többet.
Békés és meghitt levelezés volt, betöltötte a lelkemet.
Aztán három és fél hónap levelezés után megírta, hogy Budapestre utazik, hogy találkozzunk. Már hat hete intézte a kiutazási engedélyt, csak nem akart szólni, addig, amíg meg nem lesz, mert a magyarokat nem szívesen engedték Magyarországra. Én egyből megírtam neki, hogy ne jöjjön, nem akarom látni, a lányok meg onnantól kezdve folyton kérdezgették, hogy miért csinálom ezt. Nem tudtam, miért csinálom, és néha olyan feldúltam járkáltam fel-alá az üres tanulószobában, mint egy vérre szomjazó fenevad, de tudtam, hogy ezt kell tennem és kész.
Legjobban a Kresinszky kisasszonyhoz fűződő viszonyom változott meg. Nem volt több csók, csak hűvös köszönés. Úgy éreztem, mintha megbuktam volna valami vizsgán.
Aznap, amikor Szása Pestre érkezett, azt hittem, meghalok. Álltam merev nyakkal a mosdóban a tükör előtt, és folytak a könnyeim, és nem értettem, miért. De azok csak folytak, nem zavarta őket az én meg nem értésem. Jó lett volna, ha valaki segít.
Az utolsó levelét már nem olvastam fel. A többiek meg egy szót sem szóltak, mindenki a nyári szünetre készült, az egyre melegedő napok is a szabadba csábítottak, én vártam már, hogy hazamehessek, magam mögött hagyhassam a hálótermet és Szása leveleinek emlékét.
A harmincharmadik levél keserű volt. Nem miattam. Szása biztosra vette, hogy találkozni fogunk. Behívták katonának, és az öt év ellenségek között. Azt mondta szörnyű lesz. És azt is mondta, hogy írni fog.

Ahogy elkezdtem az utolsó évet, úgy felejtettem el a nyarat és Szását is. Nem írt. Pedig megígérte.

Ötvenkét évig nem gondoltam Szására. Tényleg. Aztán eljött az a furcsa nap, egy olyan nap, ami emlékezetes marad, és már reggel tudod, hogy estére megváltozik minden. Az unokámmal kezdődött. A szerelemről kérdezett. Érthető, hiszen akkor múlt tizennyolc. Tudni akarta, hogy a nagypapa előtt szerettem-e valakit. Mondtam, hogy nem. Na, de mégis, mondta ő.
– Biztos volt valaki. Ne már! Aki először eszedbe jut, róla beszélj!
Addig soha nem beszéltünk ilyen témákról, és azóta sem. Csak azon a napon.
– Szása jutott az eszembe. De belé nem voltam szerelmes.
– Szása? Egy orosz?
– Nem, magyar volt. Választanunk kellett egy levelezőpartnert, hogy gyakoroljuk a nyelvet, meg hogy a népek közötti barátság elmélyüljön. Én egy kárpátaljai fiút kaptam. Szása Ignorenkót. Harminchárom levelet váltottunk, amikor írta, hogy elutazik hozzám Budapestre, hogy találkozzunk. Én mondtam, hogy ne jöjjön, nem akarok találkozni, de ő eljött, a bolond. Nem mentem el a találkára, ő hazautazott, írta, hogy milyen csalódott, mert behívták, és ha leszerelt – öt év múlva – akkor újra eljön, és addig keres, amíg meg nem talál. Aztán nem írt többet. Ez ötven éve volt. De biztos nem ilyen történetre gondoltál.
– És más? Valami igazi szerelem? Nem volt?
– Nem. Csak a nagyapád.
Az unokám elment, – ez még mind aznap történt –, én meg lementem a kultúrházba, mert minden hónap első keddjén jött egy árus, és olcsó holmikat lehetett venni, én meg már bekarikáztam egy hajkefét százkilencvenért, azt meg akartam venni, meg egy rövidnadrágot, de az még nem volt biztos, hogy kell. Busszal mentem le, ingyen utaztam, két megállót, nem volt kedven lebiciklizni; lapos volt a kereke. A csalódás ott ért, mert az árus nem jött el, én meg nem tudtam, bár a hangosbemondóba bemondják az ilyesmit, de mi a falu végén laktunk, az utolsó házban, és ott nem lehetett hallani, hogy mit mondanak, csak azt, hogy beszélnek. Választhattam, hogy várok egy buszt – háromnegyed óra – vagy hazasétálok. Egyik se lett, mert Román jött oda és beszélgetett velem, aztán elmentünk a házához az aktáért. Szása Ignorenkó aktájáért. Aznap – ötven év után – már másodszor került szóba Szása. Román amatőr történész volt – a felesége szerint sültbolond –, aki mindig beszélgetett velem, – és egyébként mindenkivel a faluból. Ott elmesélte, – miután sajnálkozott, hogy nem lesz meg a százkilencven forintos hajkefe –, hogy éppen az orosz hadseregben történt baleseteket kutatja, és hogy ismerek-e oroszokat. Egyből mondtam, hogy csak egyet, Szása Ignorenkót. Meghökkenve nézett rám, és mondta, hogy róla éppen van aktája, és ha érdekel, hogy mi lett vele, szívesen megmutatja. Érdekelt. A házáig – hárommal a kultúrház mellett – végig maga elé motyogott, hogy ez milyen különös. Tizenötször elmondta, ha nem többször.
A felesége kedvesen fogadott, rám erőletett egy kávét, nem érdekelte, hogy reggel már ittam egyet, rám tukmálta, azt mondta, kell az. Az akta lassan került elő, Román a pincében matatott vagy fél óráig, addig megtudtam, hogy a Kovács, mióta megözvegyült, nyíltan átjár a szakácsnőhöz, bár a faluban mindenki szerint, ez már előtte is így volt. A felesége halála előtt. Gyalázat.
Az aktában egymás alatt sorakoztak a tények. Szása Ignorenkó született Munkácson, 1947. 10.21. Októberi volt. (Írta nekem, hogy szereti az őszt.) Lakcíme: Gorond, Alkotás utca 17. Tollal ez át volt firkálva, és fölötte, hogy ez eredetileg Lenin utca volt. Elhunyt önhibás balesetben 1969-ben, Kelet-Szibériában. Elütötte egy teherautó, Szása részeg volt, és elé tántorodott. A tajgán. Ahol a fák is kilométerekre nőnek egymástól. Ostoba akta.
Becsaptam a megsárgult, lekopott szélű papírhalmot, és mosolyt erőltettem magamra.
– Leveleztem vele, még a középiskolában. Írta, hogy bevonul. Aztán nem írt többet.
El akartam mondani, hogy harminchárom levelet váltottunk, és hogy a végén már az egész szoba várta a levelét, én meg felolvastam, de úgy éreztem, már így is túl sokat mondtam ezeknek az embereknek.
– Persze, hogy nem írt, mert baleset érte.
– Az három évvel később volt.
– Nem hinném, persze lehet. – Román a fejét vakarta. Közben nem nézett rám – Tudja, Veronika, szerintem röviddel a bevonulása után érte a baleset. És nem ő volt részeg, hanem a tiszt, aki teherautót vezette. Rengeteg kiskatona halt meg akkoriban értelmetlen balesetben, aztán eltussolták az ügyeket. Papíron Szibériába helyezték át őket, mire a szüleiket értesítették, már évek óta halottak voltak. A holttestet meg a magas szállítási költségekre hivatkozva nem szállították haza. Szása is egy a sok feleslegesen elhunyt fiatal közül. Sajnálom.
Furcsa volt ez a sajnálom. Nem illett egy történészhez. Talán volt valami az arcomon.
Gyorsan elköszöntem, és hazamentem.
Román másnap átjött. Az Ignorenkó a magyar Ignác név orosz megfelelője, azt mondta. Sokan vették fel akkor így a nevüket a Szovjet közigazgatásban. Az egy kegyetlen világ volt. Igazságtalan, ostoba vezetőkkel. Sokat mesélt róla. Aztán megkérdezte, szerettem-e Szását. Mondtam, hogy nem. Nem szerettem.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2018-05-06 12:23 Dana

Dana képe

Szerettem ezt a novellát, nálam ott volt az öt legjobb között. A hossza ellenére fenntartottad az érdeklődésemet, továbbá a fogalmazásában, történetvezetésben, koherenciában sem találtam különösebb kivetnivalót. Hatalmas nagy hibát nem találtam a helyesírásban, központozásban, nyelvhelyességben sem.
Talán a puszizkodós tanárnővel, az ő szerepével nem voltam kibékülve -- legalábbis nem értettem, miért kap ekkora hangsúlyt az írásban. Amit hozzátettem volna: valamiféle magyarázatot, miért nem akart találkozni Szásával a lány.
A hangulat jó volt; tetszett, hogy "tagadásban tartottad" a szereplőt, aki ugyan nem ejtett könnyet a végén, mégis oda tudtam képzelni. (Viszont ha mégsem hullt könny, még képzeletben sem, azzal sincs bajom.)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2018-05-12 07:35 Kentaur

Kentaur képe

Összevetve az Anna című írással, mintha nem ugyanaz az ember írta volna a kettőt. Azt felejteni kellett volna, és ebbe fektetni még egy pinduri energiát.

Ebben is ugyanúgy ott vannak a központozási hibák:
"– Veronika kisasszony! – így hívnak engem – Mióta nem szimpatizál Arany alkotásaival?" -nagybetű:– Veronika kisasszony! – Így hívnak engem – Mióta nem szimpatizál Arany alkotásaival?
"Szása a kis pacsirtájának hívott, – ő sem tudta, hogy miért –," -így: Szása a kis pacsirtájának hívott – ő sem tudta, hogy miért –,
Ezt a két dolgot igazán megjegyezhetnéd, és már oké is lenne a központozásod.

Viszont annyival jobb lett, mint a másik, hogy komolyan gondolkodom azon, hogy ez lesz az egyik közönségdíjasom. (Csak előbb el akarom olvasni mindet)
Egyetértek Danával abban, hogy egy egészen picit ki kellett volna bontani a leszbikus vonulatot, érteni, hogy akkor nem is sejti, de később kicsit elgondolkodhatna felőle, ha csak annyit is, hogy később értette meg az akkori csókokat és simogatásokat. Ugyanakkor a szereplőd passzivitása, hogy még csak bele sem gondol a dolgokba, annyira jellemző arra a korszakra, az akkori leánynevelési attitűdre, sőt, a nők egy típusára, de a fiatal lányok egy típusára mindenképpen. Én is ilyen voltam fiatal lánynak (az átkos utórezgései közepette, amikor még a tanárok simán vonalzóval veretek minket), vártam a szerelmet, de akkor se ismertem volna fel, ha az orrom hegyén táncol, nem kezdeményeztem, de soha nem is ellenkeztem, azzal voltam, aki éppen jött, nem értettem az érzéseim, éppen ezért kontrolálni sem tudtam őket. Lehet, hogy csak véletlen, de nagyon hiteles lett a női karaktered, holott egyszer sem értjük meg az érzéseit, talán mert ő maga sem érti őket.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

v, 2018-06-03 11:36 Ekibacsi

Ekibacsi képe
5

Egyetértek Kentával abban, hogy a leszbikus vonulat így kissé értelmét veszti, hogy nem bontod ki a végén sem, nem adsz rá valamiféle magyarázatot.

Ennek ellenére Borika novellája után ez a legösszeszedettebb és legjobban megírt történet - még, ha a téma nem is a kedvencem. Az eddig elolvasott novellák közül még mindig ezt tartom kiemelkedőnek, ezért közönségdíjra jelölöm ezt a művet - kár, hogy a szerző ide se bagózik, ezt azért sajnálom.

p, 2018-06-01 18:07 Kentaur

Kentaur képe
5

Közönségdíjra jelölöm ezt a novellát.
(Még akkor is, ha a szerző ide se szagol.) A közönségdíjasaim között az utolsó, de ott szilárdan tarja magát most is, hogy mindet elolvastam. A mű hibái ellenére megéri, a szerző ugye meg tudjuk, hogyan a legjobb...:-D

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

h, 2018-09-10 05:25 mandarin

mandarin képe

El akartam olvasni az összes pályázott novellát, és bár nagyon elhúzódott, azt hiszem, sikerült (azért még átnézem, hogy nem felejtettem el valamit). Örülök, hogy ez maradt a végére, nagyon olvastatta magát, szeretek erről az időszakról olvasni. A hangulata is megfogott. Én a puszilkodó tanárnőnél arra gondoltam, hogy ekkora kedvenc a lány, ami a figyelem csökkenésével lassan elmarad. Persze, lehet, hogy csak én vagyok naiv.

"És veled mi van?"