Tisztán látható

(Sebek, sebhelyek)

1.2.2020. számú hangfelvétel átirata.

– Tehát, akkor kezdjük! Először is, köszönöm a lehetőséget, hogy mi, a News…
– Ha ezt nem hagyja abba, akkor lőttek az interjúnak!
– Öhm, értem. Akkor hogyan szeretné?
– Először is, semmi befolyásolás, semmi udvariaskodás! Ismerem a módszereiket, engem nem fognak brutális terroristának beállítani, aki ahhoz is hülye, hogy ezt észrevegye. Másodszor pedig semmit nem kérdezhet rólam, kizárólag a tetteimről. Éppen ezért hívjon Dr. Senkinek.
– Rendben… Akkor, Dr. Senki, azt állítja, ön találta fel és terjesztette el azt a jelenséget, ami mostanra az egész világon megfigyelhető, és amit jobb híján Sebhely-járványnak hívunk.
– Így igaz. Én tettem, és megvolt rá a jó okom. Egyébként az összes elmélet tévúton jár, méghozzá alapjaiban. Még a „begyógyult sebek” nevű áll hozzá a legközelebb. Aki nem ismerné, ez az elmélet azt feltételezi, hogy a „járvány” előhozza az összes valaha szerzett sebet, mintegy fölnagyítva. Azaz ha ötéves korában beverte a lába ujját, akkor az most egy bedagadt, elszíneződött lábujj formájában fog jelentkezni. Ismétlem, hogy ez az elmélet is ostobaság, de valamivel kisebb, mint a többi. Azt nem veszi figyelembe, hogy a sebhelyek között van régi is, és egészen friss, amelyik be sem gyógyult, tehát sebek is.
– A legfontosabb kérdéssel kezdeném. Mit szól a hatásokhoz, Dr. Senki? Ezt várta? Ez volt a célja a… kísérletnek, ha lehet annak nevezni?
– Igen, ez egy kísérlet volt, és a hatáson őszintén ledöbbentem. A média gonosztevőnek állít be és az emberek rögtön járványra, betegségre, terrortámadásra gyanakodnak. Úgy látszik, senkinek sem jutott eszébe, hogy megvizsgálja a tisztán élettani hatásokat.
– Azok mik lennének?
– Abszolút semmi! Nézze, tudom, hogy sok öngyilkosság, idegösszeroppanás, szívinfarktus és más egyéb tünet kíséri a sebhelyek és sebek megjelenését. Azonban szeretném leszögezni, hogy maguknak a sebhelyeknek, illetve a kísérletemnek alapjában nincs semmiféle negatív élettani hatása. A bőr lélegző-képessége kissé lecsökken ugyan a sok sebhelytől, de ez sem veszélyes mértékben. Ez minden. Minden egyéb tünet pszichés eredetű, nem más, mint az emberek válaszreakciója a sebhelyek látványára.
– De mit gondolt, mi fog történni, ha az embereken hirtelen számtalan, esztétikailag kifogásolható sebhely jelenik meg? Nem gondolt a filmsztárokra, modellekre, akik az arcukkal keresik a kenyerüket? Vagy akárcsak egy hétköznapi, csinos nőre, akinek azzal kell szembesülnie, hogy szörnyeteggé vált?
– Ön annak látja?
– Tessék?
– Látom, van magán gyűrű. Bizonyára a felesége is elkapta a „járványt”. Undorodik most tőle? Szörnyetegnek látja?
– Nem értem, ez hogy jön most…
– Válaszoljon, ha folytatni akarja az interjút!
– Nem, természetesen nem undorom tőle csak azért, mert lett rajta pár új sebhely. Még akkor sem, ha az arcán is van egy-kettő. Rajtam is lett jó pár. De meg kell értenie, hogy ez sokaknak hatalmas lelki törést okozhat…
– Egy fenét!
– Kifejtené ezt bővebben?
– Igen, meglehet, hogy egy-két önimádó paprikajancsinak okozhat némi kellemetlenséget, amíg meg nem szokja. De ez is hamar elmúlik, mivel nemsokára nem lesz a földön olyan ember, aki ne hordozna jól látható sebhelyeket. Talán ön is tudja a beszámolókból, hogy még a csecsemőkön is van egy pár. Csak egy rövid idő kell, és el sem tudjuk majd képzelni az emberi testet ezek nélkül a sebhelyek nélkül. A fiatalok körében máris új divathullám terjed, azzal lehet menő, ha minél érdekesebb alakú, színű, vagy elhelyezkedésű sebhelye van.
– Akkor mi a helyzet az áldozatokkal? Pom Padurina énekesnővel például…
– Ő egy kivétel, nem várta ki, amíg megszokja, és a sok korábbi plasztikai műtét nyomott hagyott, ezért valóban borzalmasan nézett ki az arca. Ez talán igaz még néhány öngyilkosra, de szerintem nagyon kevésre. Az idegösszeomlások és szívinfarktusok egy része sajnálatos mellékhatás, a háttérben húzódó, már meglévő és előrehaladott állapotú betegség jött elő a sokkhatásra. Egy egészséges ember nem kap szívinfarktust semmiféle sokktól. Ugyanígy előjött volna egy rájuk dudáló autótól vagy más ijedelemtől, stresszhelyzettől, ha nem is most. Ez a része igencsak elszomorít, és őszintén bánom. Talán még éveket is eléltek volna, bár ez kétséges. De mindehhez hozzá kell tennem, hogy ezek az esetek számításaim szerint az áldozatoknak maximum tíz százalékát jelentik.
– És a többi áldozat? És mit értett azon, hogy Pom Padurina plasztikai műtétei hagytak nyomot? Mégis igaz a „begyógyult sebek” elmélet?
– Mindjárt az énekesnőt is meg fogja érteni. Nos, a többi áldozat megsejtette vagy egyenesen rájött arra, mi is a kísérletem lényege. És ez az a hatás, amivel nem tudok mit kezdeni, ami a legmélyebb megbánásra sarkall. Szánom a meglévő gyengeségeik miatti áldozatokat is, de rájuk lehetett számítani, hogy lesznek. A többi áldozat… nos, ők viszont elképesztenek. Mint mondtam, egyáltalán nem erre a hatásra számítottam.
– De most már árulja el, Dr. Senki, hogy mi is volt a kísérlete lényege!
– Sokat tépelődtem, hogy megtegyem-e. Meglehet ugyanis, hogy ez még több áldozatot fog eredményezni. Ugyanakkor az is megtörténhet, hogy a megértés segít a feldolgozásban, és így életeket ment. Amikor beleegyeztem ebbe az interjúba, megkérdeztem öntől, hogy vállalna-e némi rizikót is, és ön igent mondott. Most, mielőtt tovább megyünk, újra meg kell kérdeznem, hogy lesz-e ebben az én kísérleti alanyom? Ha az igazság önre felszabadítólag hat, akkor beleegyezem az interjú leközlésébe.
– Mint újságíró, feltétlenül hiszek abban, hogy az igazság mindig felszabadító. Ha okoz is némi fájdalmat, még mindig jobb tudni a bajról, mint vakon birkózni vele. Úgyhogy a válaszom igen. Vállalom a kockázatot.
– Rendben. Nos tehát, íme, az ön felszabadító igazsága. Ha már a kísérleti alanyom, nézzük az ön példáját! Látom, lett pár forradásnyom az arcán. Nem túl nagyok, nem is túl csúnyák, de ott vannak. Olyanok, mintha leforrázta volna magát valamivel.
– Igen.
– Mint láthatja, nekem is van, ez elég elterjedt „tünet”. Mit szólna ahhoz, ha azt mondanám, valóban leforrázták?
– Forráztam már le magam párszor életemben, de emlékeim szerint az arcomon soha. Úgyhogy nem igazán értem. Azt mondja, ezek valódi leforrázások nyomai, amit valaki vagy valakik okoztak?
– Igen, azt mondom. Ezek a legteljesebb mértékben valós sebek, melyeket mások okoztak önnek, ahogy elnézem, nem is mostanában. Hogy ne kerülgessem tovább a forró kását, ezek a lélek sebei, eddig is ott voltak, csak most tisztán láthatóak. Ha többet nem is, annyit elárulok magamról, hogy nem véletlenül hívatom magam doktornak, és bár korábban a biokémia felé is kikacsintottam, igazi terepem éppen az emberi lélek. Az mindegy, hogy pszichológus, pszichiáter, terapeuta vagy más vagyok, lényeg, hogy a lélek sebeivel foglalkozom. A láthatatlan sebekkel. Nos, többé nem azok, hála a biokémiai ismereteimnek. A mindkettőnk arcán látható forrázás-nyomok azoknak a lelki sebeknek a helyei, amikor nyilvánosan megaláztak minket, vagy amikor teljesen váratlanul elárultak. Én magam már be is határoztam a sajátjaimat. Ez itt a jobb arcom alsó felén az, amikor életem első szerelmét rajtakaptam a közös barátunkkal, egy kicsit feljebb láthatja azt, amikor a doktori disszertációmat visszautasították a mentorom füle hallatára. A másik arcomon, a sok kisebb egymáson lévő forradásnyom, amikor érthetetlen módon kudarcot vallottam valamiben, egy kutatásban, egy munkában, egy kapcsolatban… És még nem látta, mi van az ingem alatt!
– …
– Megértem, hogy hirtelen nem jut szóhoz. Hadd segítsek akkor az említett énekesnő példájával! Azt mondtam, a plasztikai műtétek hagytak nyomot az arcán. Ez igaz is egy bizonyos szemszögből. Az hagyott rajta nyomot, hogy szükségét érezte ezeknek a plasztikai műtéteknek. Hogy az ötödik után is csúnyának látta magát, hogy nem bírta elfogadni és végeredményében kimondhatjuk, hogy gyűlölte magát. Önostorozás, így is hívják ezt a viselkedést, és ha látta azokat a rémes fotókat az énekesnő arcáról a halála után, akkor már érti, hogy azok a kifejezések, melyekkel a lélek sebeit illetjük, egyetemesek és igazak.* Ha kockázatot vállal és nem jól sül el, akkor megégette magát, ha szerelmi bánat éri, akkor összetörték a szívét, ha durván megbántották, akkor arcon csapták. Vagy a példánknál maradva, leforrázottnak érzi magát, amikor elárulják vagy megalázzák. A sort tetszés szerint folytathatnám, de azt hiszem, így is érti, mit akarok mondani.
– De…de…
– Vérzik az orra. Hadd adjak egy zsebkendőt! Tartsunk ez kis szünetet?
– Nem kell, már jól vagyok. Azt hiszem. De nem tudom, mit kérdezhetnék még azon kívül, hogy miért. Miért tette? Még mindig nem értem a kísérletének a lényegét.
– Ismeri azt a szólást, amit a kicsiknek szoktak még ma is mondani, ha csúfolják őket? „Botok és kövek talán összetörhetik a csontjaimat, de a szavak nem bánthatnak.” Ennél nagyobb hazugságot nem is mondhatnánk a gyermekeinknek. Sokan egyenesen büszkék arra, hogy soha még csak viccből sem legyintették meg a gyermeküket vagy párjukat, de közben akár egy életre megnyomorították őket gonosz szavaikkal. Itt a válasza. Mint látja, már nem vagyok fiatal, egész életemet arra tettem fel, hogy az emberek lelki sebeit gyógyítsam. És még ma, a modern korban, amikor már közhely a stressz, a kiégés, és a depresszió végre valódi betegségnek számít, még most is az az általános hozzáállás, hogy a pszichológusok, pszichiáterek, terapeuták félig-meddig kuruzslónak számítanak. Rosszabb esetben „dilidokik”, aki hozzájuk fordul, az biztosan flepnis. Hadd világítsam meg egy egyszerű példával! Ha eltöri a lábát, kap közel egy hónap betegszabadságot, hogy rendben felépülhessen, mert a törés komoly dolog. De ha ne adj’ isten meghalna a felesége, összesen egyetlen napot kapna, a temetésre már a szabadságát kéne kivennie. Persze megteheti, hogy fizetetlen szabadságot vesz ki, de ezt egy-két hétnél tovább nem néznék el magának. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam a lélek sebeihez való hozzáállásunkról. A törött lábára egy teljes hónapot kapna egy zokszó nélkül, a feleségére, tételezzük fel, hogy élete szereméről, gyermekei anyjáról van szó, nos, az ő meggyászolására pedig egyetlen napot. Az a fájdalom ennyit ér a társadalom szemében. Mert nem látszik, nem nyilvánvaló, hogyan akadályozná meg magát sokkal jobban mindennapi életének zavartalan folytatásában, mint egy lábtörés.
– Tehát ennek akart véget vetni? Láthatóvá tenni, ami láthatatlan?
– Igen. Azt akartam, vegyük észre azonnal és látványosan, mit teszünk egymással és önmagunkkal. Ne lehessen többé legyinteni a lelki fájdalmakra, sebekre. Úgy véltem, azonnal nyilvánvaló lesz mindenkinek a párhuzam. Ahogy például magának ismét eleredt az orra vére. Nem ott, a másik oldalon… Szóval, arra számítottam, hogy az emberek felismerik végre a kapcsolatot, ha többé nem tagadhatják le. Ha csúfolják a gyereket, az vérezni fog, ha valakit megsértünk, bedagad a szeme környéke, mintha megütöttük volna. Az isten szerelmére, hiszen annyira nyilvánvaló! De nem, még így sem. Az emberek döntő többsége még mindig, még így is becsukja a szemét! Terrorizmus, járvány, minden és mindenki az ok, csak mi nem. Azok az áldozatok, akik felismerték a kapcsolatot a látható sebek és a tetteik között, egyszerűen nem bírták elviselni. Ránéztek magukra vagy éppen a partnerükre, és látták, hogy jó pár sebet, talán éppen a legsúlyosabbakat ők maguk okoztak.
– Azt mondja, hogy a feleségem… Hogy én… Én?
– Igen, bizonyára nem egy sebet ön okozott a kedves feleségén, és megnyugtatom, ez teljesen normális. Mindannyian okozunk magunknak és másoknak sebeket. Miért lenne ez más, mintha véletlenül rácsukná a kocsiajtót a felesége kezére? Vagy ha megvágná magát főzés közben? Hiszen ezeket ugyanúgy nem direkt tesszük, legalábbis egy épelméjű ember soha nem bánt valakit csak azért, hogy fájdalmat okozzon. Jó esetben azért kerülnek ránk ezek a sebhelyek is, amiért a testi eredetűek. Mert nem gondoltuk. Mert nem úgy gondoltuk. Mert nem tudtuk, hogy ez lesz. De ahogy óvodás kora körül minden gyereknek megtanítjuk, hogy saját fájdalmára nem az a megoldás, ha megüti a másik gyereket, úgy itt lenne az ideje ugyanezt megtanítani a bántó szavakkal és viselkedéssel kapcsolatban is. Hogy az is csak véletlenül fordulhasson elő, ne pedig azért, mert semmibe vesszük a másik lelki sebeit. Eltüntetni minden felelőtlenségből, pitiáner bosszúból, önzésből, kisebbrendűséből, és igen; gonoszságból okozott lelki sérülést! Látja, hogy micsoda lehetőség ez egy szakmámbelinek? Kísérletemet a lélek antibiotikumának, a psziché tetanuszának, a mentálhigiéné C vitaminjának szántam. Mennyi öngyilkosság, depresszió, trauma által kiváltott lelki zavar tűnne el egy csapásra!
– Bocsásson meg, kissé szédülök…
– Nehogy rosszul legyen nekem! Hiszen a jó hírt még nem is mondtam. Nem is értem, miért nem gondolt rá senki, hogy a lélek sebei is begyógyíthatóak. Kellő odafigyeléssel és persze az új felelősséggel, amit meg kell tanulnia az emberiségnek, ezek a sebek idővel mind el fognak tűnni. Hát nem érti? Van gyógyír… A fülénél… Igen, ott. Jesszusom, ez tényleg a füléből jön! Ne mozduljon!
– Én nem… Én nem! Én soha. Nem akartam!
– Maradjon már nyugton az isten szerelmére! Nem érti, hogy belső vérzése van? Szó szerint összetört belül. Istenem! Pedig mondtam, hogy van gyógyír. De még lehetne segíteni. Csak el kell fogadnia, amit tett, és máris jobban lesz. Hallja? Csak egy kis felelősség, hát nem érti? Várjon már, maradjon már ülve! Nyugodjon meg! Inkább meghalna, minthogy szembenézzen vele? Tessék, most már a szeméből is folyik a vér… Hová megy? Várjon már, így neki fog menni valaminek! Ne! Várjon már meg! Épp az út felé tart!

(A felvétel a továbbiakban már csak érthetetlen kiabálásokat és zörejeket rögzített.)

* Az elmélet, miszerint világszerte azonos kifejezéseket használunk érzelmi állapotunk kifejezésére, valós. Lásd: Lakoff és Johnson fogalmi metafora elmélete. Például a világ szinte összes nyelve a boldogság kifejezésére egy bizonyos metaforát a „fent”-et alkalmazza: repes a boldogságtól, a fellegekben jár, feldobódott, a mennyekben érzi magát, öt centivel a föld fölött jár, a boldogság kék madara, stb. Ugyanez elmondható a lelki problémákra, melyeket sebeknek, hiányosságnak, fájdalomnak, betegségnek élünk meg.

4.666665
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.7 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2018-05-07 18:06 Sednol

Sednol képe

Érdekes megközelítése ez a sebeknek/sebhelyeknek. A pályázat sokrétűségéből is látszik, hogy mennyire másként látunk, élünk meg dolgokat. Meglehet, többször kellene hasonló kezdeményezésbe időt fektetni.

A történet elgondolkodtató, úgyhogy megyek is, és körbenézek.

Egy apróság:

„Tartsunk ez kis szünetet?” ez-egy.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

sze, 2018-05-09 03:40 Alfredo Sagittarius

Alfredo Sagittarius képe

Gratulálok a helyezéshez! Egy igazán érdekes alapötlet, amiből felépítetted a történetet. A végig párbeszédes forma nem könnyíthette meg a dolgodat, de jól sikerült a megvalósítás, abszurditása ellenére hihető és elgondolkodtató.

"Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral"

sze, 2018-05-09 08:39 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm az eddigi gratulációkat, olvasásokat és értékeléseket.
Pont azért találtam jónak az ötletet, mert elrugaszkodik a hagyományos megközelítéstől: a főhőst érte vagy éri valamiféle extra fájdalom és ezt megpróbálja feldolgozni. Persze az is sablon, hogy mindannyiunknak vannak sebei, és a legősibb vágyálmunk, mely a vallásokban csúcsosodik ki, hogy ezek a sebek, és a végső csapás, a halál valahogyan elkerülhető. Ám a legtöbben ezeket a dolgokat megpróbáljuk nem tudomásul venni, gyerekkorunkban sérthetetlenek hisszük magunkat, és felnőtt korunkan senm veszünk tudomást arról, amiről nem muszáj. Ha pedg valaki olyan megoldást kínálna, amihez tudomásul kell venni azt, amit igyekszünk kizárni, valószínűleg inkább a tagadást választanánk.
Bizonyára van ennek az ördögi körnek valami neve a pszichológiában, de ha nincs, nevezzük halálparadoxonnak: inkább meghalok, de nem fogadom el, hogy olyan sérülékeny vagyok, hogy bele is halhatok.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

p, 2018-05-11 13:13 Ekibacsi

Ekibacsi képe
4

Az ötlet baromira bejön. Szépen felépítetted, kidolgoztad, és mindezt párbeszéden keresztül átadni nem semmi feladat. Ugyanakkor a felvezetést hosszúnak éreztem, már-már érdektelenné vált, aztán a közepétől ismét beindult. A végére pedig szépen beérik, de mégis hiányzott valami extra nekem az egész írásból.

Gratula a helyezéshez, Kenta! Amikor megláttam a nevedet a nevezettek között, nem volt kérdés, hogy ott leszel a top 3-ban :)

p, 2018-05-11 19:03 Kentaur

Kentaur képe

Kösz, Ekibácsi.
Talán neked is a hangulat hiányzott, ki tudja. Remélem, csak te érzed vontatottnak az elejét, mert hát ha nem vezetem fel kellően a problémát, miből lesz a konfliktus?

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

p, 2018-05-11 16:55 Roah

Roah képe

Gratulálok! :)))

Az én világomban a történet egyik része evidencia. Látni a láthatatlant, mutatni a mutathatatlant. Látni bőrrel, füllel és érzésekkel.
Hm.
A szem gyakran téved, hamis, a nép nem látja, ami ott van, és azt látja, ami ott sincs - szerintem. Pedig láthatná, azt hiszem, ha másként nem, hát egy kiadós fikció terjesztette járványon át. :)))

Jobb térd-törés, bal térd-törés, bal csukló orsócsont törés, jobb lábfej két lábujj-törés, gerinc-sérülés, jobb alkar T alakú szakadása, két borda-törés, egy borda repedés, vese-sérülés, nyolc centis nyaki vágás, és még tudnám folytatni. Volt néhány sérülésem, és van néhány forradásom, jah, jó, oké, sok a sérülésem, a lesérülésem, de még mindig élek, életben vagyok, és igen...egész életemben, születésem pillanatától kezdve nyakamon a kés, és ő...alapjáraton is imádok itt lenni, mindig is imádtam, de egy ilyen lét ezt a szenvedélyt, amit úgy hívnak, élet, meghatványozza. "Tudod, minél közelebb vagy a halálhoz, annál inkább érzed, hogy élsz." Azt hiszem, így mondta James Hunt, egy autóversenyző. (Rendkívül szeretem ezt a mondatot. Kiváló megfogalmazásnak tartom.)
Tudtad, hogy a bőr örökkön-örökké rekonstruálja önmagát? Hogy azért változnak a sebhelyek méretei, formái, mélységei, mert a metódus sosem áll le? Nonsztop zajlik a rekonstrukció? Tudtad? :)))
A mentális vagy szellemi sebhelyek rekonstrukciói azonban eltérőek, a lélek más - de nem reménytelen.

Vannak, akik arra születtek, hogy a sebeket okozzák. Vannak, akik arra születtek, hogy a sebeket gyógyítsák. Vannak, akik harcolnak azokkal, akik a sebeket okozzák, vannak, akik maguk rekonstruálják a sebeiket, és vannak, akik megtanulnak a sebeikkel élni, külsővel-belsővel.
Ezt vallom.

Annyi minden eszembe jut még a novellával kapcsolatban, Isten és keleti filozófia, lélek, a szenvedéstől az örömig, hogy azt se tudom, hol kezdeném - szóval újra megfogtál egy klassz témát, két kézzel, amin sokáig lehet meditálni. :))) Ezért önmagában is dobogós nálam a mű, tudod, azért, mert nem csak leír, hanem tovább élhet még fejben, fejekben, lehet hurcolászni, hogy nem pusztán egy misztikus történet, hanem többet is ad. Ha nem lettél volna vele harmadik, most jelöltelek volna közönségdíjasak közé is. (Szerintem jelöllek közönség díjra is.)

És most egy kis más - nem úszod meg! :))) -, a kivitel ambivalens számomra kissé. Tőled az. Az egyik erősséged, a hangulat, itt nem kapott túl nagy lehetőséget, teret, közben meg egy jó ötletnek találom, hogy dialógusban ábrázoltál, tőled szokatlan módon. Neked kisujjból megy a hangulat, mint mindig, zsigeri, és most vagy azért hiányoltam, mert nagyon bírom, vagy azért, mert megszoktam a megátalkodott Red Kentaur hangulatot, vagy kifejezetten ebből a történetből hiányzott...? Tényleg nem tudom. És azt is megjegyzem, hogy kifejezetten kedvelem a kísérletező írástechnikákat, amikor egy szerző a biztonsági övezetéből kijön, nem, nem kimerészkedik, hanem egész egyszerűen kijön, és kipróbál valami mást. Kockázatos? Sokan ezt hiszik - ellenben szerintem óriási profitra lehet szert tenni vele, nem beszélve a tapasztalatokról, ami menet közben akarva-akaratlan is megvalósul(hat).
Aztán...túl sok a sebhelyezés, van, ahol nagyon tömör a külalak, szellősebbhez szoktattál. Van elütés, de az csak úgy mondom, hogy tudj róla, és ha érdekel, hol, akkor rögvest mondom is. ;) Illetve mutatom.
Szóval azt hiszem, nekem a szerkezete furcsa, de ismétlem, elképzelhető, hogy tőled az, mert nemigen jellemző rád, hogy ekkora terjedelmű párbeszédekkel dolgozz.

És a lényeg: tetszett!

Mint mindig, most se okoztál nekem csalódást. :)))

Muhaha. ;)

Valahol olvastam, hogy a "sebhelyek azt mutatják meg, honnan jöttünk, de azt nem, hogy hova tartunk."

https://www.youtube.com/watch?v=b8uM5LRTV1I

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

p, 2018-05-11 19:07 Kentaur

Kentaur képe

Sorendben:
-tudtam, igen.
-„Tartsunk ez kis szünetet?” ez-egy. - ha ez az a bizonyos elütés, Sednol már szólt, ha nem ez az, elő vele!
- köszönöm!

A minden napra legalább két novella elolvasása és értékelése szerintem kicsit lefárasztotta a hozzászólókámat. De azért tudod te. Pacsi meg minden.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

p, 2018-05-11 19:18 Roah

Roah képe

Ez az:

"...tételezzük fel, hogy élete szereméről,..."

Amúgy a repülés...hogy az örömről a repülés következik, hogy eufóriát okoz az álmok világában is a repülés, a levitáció, lebegés, azt felénk úgy tartják, hogy a gravitáció nélküliség okozza - eredeti mivolt létformája.
A lélekre nem mindig hat a gravitáció. :)))

Pacsi! ;)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

p, 2018-05-18 13:53 mandarin

mandarin képe

Húh, ez érdekes megközelítése volt a témának, nem is tudok hirtelen mit hozzátenni, hisz a többiek már sokmindent leírtak.
Én nem annyira szeretem a csak párbeszédes formát, mert sokat elvesz a hangulatból, és a hallgatást úgy lehet benne jelölni, hogy -... (telefonon nincs gondolatjelem).
Mégis, azért ennek volt hangulata. Biztos nem olyan erőteljes, mint a többi írásodnak, én azokat nem olvastam, ezért arra gondolok, emiatt hiányozhatott ez másoknak, de számomra benne volt eleinte az a kissé félelmetes attitűdje a doktornak, hogy talán egy valódi terroristával ül szemközt a riporterünk, ami a beszélgetés közben elmúlt, és egy jóakaró, de meggondolatlan tudós képe bontakozott ki.
Én az interjúztatót eleinte nőnek képzeltem, amíg ki nem derült, hogy felesége van. Nem tudom miért, de csajosnak tűnt. Ezt csak azért írom, hátha neked fontos, engem nem zavart, kifejezetten utálom a kategorizálást. Miért ne lehetne egy férfi csajosabb, egy nő meg pasisabb, nem egyet ismerek. Örülök, hogy olvashattam! :)

"És veled mi van?"

szo, 2018-05-19 09:18 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm az olvasást. Örülök, hogy így, párbeszédben is átjött a hangulat, szeretek kísérletezni, kihívásokat kialálni magamnak. A párbeszédes írás egy jó kihívás, átadni mindent csak a szereplők viselkedéséből. Kezdő íróknak kötelezővé tenném, de bizony bármikor érdekes játék a profibbaknak is.
A szereplőimnek általában nincs nemük, hacsak nem kell megneveznem őket. De ha van is, nem igazán érdekel, hogy megfeleljenek a nemi elvárásoknak, hacsak nem kifejezetten fontos a novellában valamiért. Előfordult már, hogy ellenkező neműnek képzelték a karakteremet, mint amilyen, akkor nőt képzeltek pasinak.
A riporter karakterét kissé nebáncsvirágnak képzeltem el, értelmiségi család széltől óvott sarja, aki megengedheti magának, hogy Elvei legyenek, nagybetűvel. Talán ettől a "kifinomultságtól" érezted nőiesnek. Nem tudom, mert én ritkán képzelek valakit a viselkedése alapján valamilyen neműnek. De mindegy is, mert tényleg nem fontos itt most, hogy karakterem kifejezetten férifas legyen - jelentsen ez bármit is.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

v, 2018-05-20 14:46 Bjursta

Bjursta képe
5

Ez nagyon jó. Egyszerűen nagyon jó. Írásként is nagyon jó, de a felvetett gondolat az különösen érdekes. Magam is szívesen foglalkozom a tárggyal, de így még nem gondoltam végig, a másiknak okozott sebek számomra - ha már írtam volt róla, mondjuk igy : iróként - az emberek közötti kapcsolatként, konfliktusként jelentkeztek, képeződtek le, és íródtak meg.
A lelki sebek kérdése, - a létrejöttük, és mert nem, vagy nehezen gyógyulnak, a hallgatás és a felelősség elhárítása miatt -, létezésünk egyik fontos kérdése.
Részben teljesen emberi - itt nem etikai, hanem biológiai értelemben használva az emberit - hozzáállás persze, mert nem bírnánk magunk sem élni, ha állandó lelkifurdalásban élnénk, így saját cselekvéseinket utólagosan mindig helybenhagyjuk, mindegy mi a következménye, másrészt teljesen embertelen persze - itt most etikai értelemben véve az emberit -.
Nagyon érdekes ez, a gyűlölet, gonoszság jön magától, a szeretetet tanítani kell. Mindegyre győzködni kell az embereket arról, hogy a szeretet a legfőbb parancs, mert valahogyan magunktól nem jövünk erre rá.
Az elméletben magam odáig is eljutottam, hogy az egymással való kommunikációban, interakcióban a gondolat is elegendő, nem is kell a tett a másik megbántásához. A gondolattal ereje nagy, ha bennem megfogalmazódott már véghez is vittem.
Szóval nagyon jó felvetésnek tartom az írásban foglaltakat. Egy dolgon vitatkoznék, ép elméjű ember szándékosan nem bánt mást, csak azért hogy fájdalmat okozzon. Szerintem határozottan igen, nagyon is, pusztán csak a fájdalomért bánt, emberi játszmáink egy része erről szól, a lelki sérülések bekövetkezte így - ezért - történik meg.
Engem párbeszéd itt nem zavart, ez a módja a gondolatok megosztásának, ez igy jó.

Most egy kis off:

Kentaur stílusát amikor kritikát ír, olykor kissé érdesnek tartom, ezt már le is írtam, viszont : olyan odaadással és elkötelezettséggel ír minden, most a pályázatnál megjelenő íráshoz szakszerű - szakmai és érdemi - véleményt, hogy az külön tiszteletre méltó.
Bármit is mondtam, vagy gondoltam korábban rólad, ezennel visszavonom. Kérlek ne haragudj.
Köszönöm.

"Segítsetek a géppuskásnak!"

h, 2018-05-21 07:50 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm az az olvasást meg a véleményt. Jó, hogy ennyire elgondolkodtatott, szeretem, amikor egy írás "tovább él" az olvasóban.
Én pozitívabban látom ezt a kérdést, kisgyermekkorban egészséges pszichénél elkezd kifejlődni egy "tükörhatásnak" nevezett dolog: rájövünk, hogy a másik is érző lény. Innentől van esélye a jobb-rosszabb empátia kifejlődésének. Ha ez nem történik meg, azt hívjuk pszichopatának, de egy pszichopata nem élvezi a másoknak okozott fájdalmat, csak egyszerűen nincsenek érzései mások iránt. Negatívok sem, ezért nem érdekli, ha a céljához fájdalmat kell okoznia.
Amikor valaki a másoknak okozott fájdalmat élvezi, azért és csakis azért bánt, hogy fájdalmat okozzon, azt szadistának hívjuk. Ép pszichéjű ember ezt valóban nem élvezi. Sőt, kevésbé ép pszichéjű emberek is szeretik azt képzelni, hogy ők jók, az okozott szenvedések pedig szükséges rosszak a nagyobb jó érdekében, vagy pedig egyenesen az életbenmaradás miatt szükségesek. Hitler példul meg volt róla győződve, hogy jót cselekszik, és ha nem tenné, sok millió ártatlan ember veszne oda egy szörnyű összeesküvésben. De tudjuk róla, hogy nem volt szadista, személyesen soha nem keresett fel egyetlen koncentrációs tábort sem. Soha nem látta, nem akarta látni, mivel nem élvezte a tudtatot, egyszerűen csak téveszméi miatt szükségesnek látta.
A hétköznapi harcokban sem azért okozunk fájdalmat, hogy fájdalmat okozzunk: hatalomért, védekezésből, megelőző támadásból, figyelmetlenségből, érdektelenségből, sok mindenből - de csak azért, mert élvezzük nézni, hogy egy másik érző lény szenved, azért nem, hacsak nem vagyunk szadisták.

Offra: nem tudom, mit gondoltál rólam korábban, de nem te lennél az első, aki elhamarkodottan ítél, csak mert nem mézes-mázos a stílusom. De én nem gondoltam rólad semmit, úgyhogy miért is haragudnék? Nem bántottál, nem kavartál szart, nem ócsároltál és nem ártottál az irodalomnak vagy egy kezdőnek.
Nekem mondjuk már a felvetés is furcsa, hogy azért foglalkozzak egy művel egy délutánon/több napon keresztül, vagy azért segítsek egy antológia lektorálásában, vagy azért vegyek részt egy újság szerkesztésében, vagy azért írjak cikket, vagy azért vállaljam be a zsűritag szerepét egy pályázaton, hogy mondjuk jól megaszongyam a magamét vagy mit tudom én, és ettől én jól érezzem magam. Nincs nekem erre időm, és különben is marha rossz üzlet lenne szerintem.
Kissé rossz a szociális érzékenységem, sosem leszek a társaság üdvöskéje, meg mindenki által kedvelt jó fej, meg cuki nő, valahogy mindig elrontom az ilyesmit, de pont a Karcolat azon kevés helyek egyike, ahol önmagam lehetek, és azt nézik, hogy milyen író vagyok, közösségi tagként meg azt, hogy mit tettem le az asztalra az évek során. Szerintem aki itt van, irodalomszeretetből van itt, ezt még akkor is becsülni kell benne, ha akármilyen unszimpatikus. Közös a cél, és mi kollégák vagyunk életünk hivatásában, amiért nemhogy nem kapunk pénzt, hanem még fizetnénk is, hogy csinálhassuk. - Aki nem ezért van itt, előbb-utóbb lemorzsolódik.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

sze, 2018-05-30 11:59 Chris Cage

Mindenekelőtt gratulálok a helyezésedhez. Az eddig olvasott tíz-tizenkét novella közül egyértelműen kiemelkedik a tiéd, hisz remek az ötlet, és jól esett párbeszédet olvasni. Nincs is erősebb, mint egy izgalmas, drámai párbeszéd.

Gondolkodtam, miért indult nekem nehezen, és azért, mert a kezdést nem sikerült belőni. Szerintem az első hat sor elhagyató, felesleges felvezetés, hiszen később jelzed, hogy ez egy interjú, és ahogy a kérdező anonim, úgy a doktornak sem kellene név. A Dr. Senki számomra zavaró, és ha megnézed, négyszer szerepel, mindegyik kihúzható. Esetleg ha valami nélkülözhetetlen infó elkerülte a figyelmem az elejéről, azt máshova is be lehetne építeni.
Ez a kezdés sokkal erősebb lenne, mert rögtön felkelti az érdeklődést:

"Azt állítja, ön találta fel és terjesztette el azt a jelenséget, ami mostanra az egész világon megfigyelhető, és amit jobb híján Sebhely-járványnak hívunk."

Ugyancsak az első benyomáshoz kötődik, de talán még fontosabb: a cím. A szöveg ismeretében rendben van, de ha meglátom, semmit sem érzek. A hatásvadász cím tökéletes ellentéte, ami semmit nem vált ki az emberből. Lehet, ha nem figyelem, ki írta, és hányadik helyet ért el, meg sem nyitom.

Ha a cím is úgy betalálna, mint ez a mondat, egy szavam sem lehetne:

"Kísérletemet a lélek antibiotikumának, a psziché tetanuszának, a mentálhigiéné C vitaminjának szántam."

Egyszóval, tetszett. Ami jó, nem ragozom. Örülök, hogy olvashattam, és még egyszer grat!

sze, 2018-05-30 20:04 Kentaur

Kentaur képe

Köszönöm az olvasást meg a gratulációt.
A címadásokkal általában bajban vagyok, rengeteg "ezazamitmostírok", meg "főnixnekmegy", meg ilyesmi címem van, és hatalmas svunggal szoktam leülni, körülbelül amikor a szerkesztő másodjára kérdez rá, vagy tudom, hogy vagy most küldöm be pályázatra, vagy soha, hogy na jó, Most Aztán Címet Adok! :-D Most például látom, hogy mennyivel jobb cím lett volna A lélek antibiotikuma. Szinte sikít, hogy cím lehessen. :-)

A névadás elkerülésével technikai okokból nem értek egyet, egy párbeszédes műben egyszerűen muszáj, hogy legalább az egyik szereplőt "szólitsuk" valahogy, különben az olvasó összezavarodhat, hogy hol is tart, ki is beszél most. Belefutottam már ebbe, úgyhogy megtanultam a leckét. Ha megfigyeled, a ""Dr. Senki" az elsőt kivéve azokon a kritikus helyeken van elhelyezve, ahol az összezavarodás könnyen megtörténhetne, mert belefolyunk abba, hogy mit mesélnek, elkalandozhat arról a figyelem, hogy ki meséli.

Az in medias res kezdéssel is írástechnikai okokból nem értek egyet, mint a végén kiderül, ez egy hangfelvétel átirata, ha hiányzik az a rövidke bevezetés az elejéről, amivel minden interjú kezdődne a való életben (és amit félig megakaszt a doktor), akkor hiteltelenné válna, vagy magyarázkodhatnék a végén, hogy miért hiányzik - ami megint erőltetett lenne.
Általában én is a kevesebb több híve vagyok, de egy jó író mindig gondol ad1: az olvasókra, ad2: a hiteleségre. Ha ezek megkívánnak pár plusz mondatot, akkor az a pár plusz mondat szükséges.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

cs, 2018-05-31 10:24 Chris Cage

Kedves, hogy gondolsz az olvasókra. :) Újra megnéztem, és fenntartom, hogy nem szükséges a név, hisz pontosan elkülöníthető a két beszélő. Épp ez az egyik ismérve a jó párbeszédnek, amilyen a tiéd is: nevek nélkül sem zavarodunk meg. Persze nem nagy dolog, ne vesszünk össze rajta, bizonyos olvasóknak több segítség kell, másoknak ez már sok.

Olvasva a hozzászólásodat egy kicsit az az érzésem, a hangfelvétel mint keret a problémák forrása. Nekem az utolsó zárójeles mondat sem tetszik annyira, hiszen elüt, lehetne száz százalék párbeszéd, vagy ennyi erővel máshova is beszúrhatnál ilyeneket, pl. valaki hosszan krákog, de szerintem kár lenne, mert működik a dolog, mindenfajta narráció elvenne belőle.

A hitelesség fontos, de kijátszhatnád úgy, hogy nem ragaszkodsz a "vágatlan" hangfelvételhez: eltünteted ezt a keretet, esetleg alcímben jelzed, hogy ez csak részlet az ilyen-olyan hangfelvételből, és akkor nem kell feláldoznod az erős kezdést a hitelesség oltárán.

Remélem, nem mentem az agyadra. A reménytelen novellát nem érdemes középszerűvé fejleszteni, a jót tökéletessé ellenben igencsak kívánatos. Ezért rugóztam még kicsit a témán. :)

cs, 2018-05-31 16:24 Kentaur

Kentaur képe

Az olvasókra gondolni nem kedvesség, hanem alapvető. Enélkül senki nem lesz író, maximum meg nem értett művész, aki az asztalfióknak ír.
Persze, megcsinálhatnám egészen máshogy is, úgy, hogy nem is hangfelvétel, meg úgy is, hogy nem is novella, hanem mondjuk vers. :-D
Nem ragaszkodom foggal-körömmel az erős kezdésekhez, van úgy, hogy valami nem igényli. Úgy láttam, hogy ez a novella nem igényli. Remélem, én se megyek az idegeidre, egyszerűen nem vagyok meggyőződve róla, hogy az ötleteidtől valóban jobb lenne, de érdemes volt elgondolkodni rajta, és köszönet érte, hogy foglalkozol vele.
Tökéletes írás... nos, a sacc/kb. 150 körüli novellából, amit megírtam az elmúlt 10 év alatt, szerintem csak pár lett tökéletes, egészen sok nagyon jó, és a többségük jó, nem beszélve a nem jókról, és csak reménykedem benne, hogy igazán pocsékat sosem írtam. De ha úgy látnám, hogy pont ezektől lenne tökéletes, persze hogy megfogadnám a tanácsot. Általában érzem, mikor tökéletes egy novellám. Ez nem az, de azért jó. Viszont akárhogy facsarnám, nem lenne tökéletes, főleg nem ezekkel a változtatásokkal. Nekem az a tapasztalatom, hogy a tökéletes mű megadatik, az első mondatnál tudod, hogy ez most Az. Csiszolni persze lehet és kell is, de soha nem egyetlen ember meglátásai vagy ízlése alapján, mert akkor csak számára lesz tökéletes, én viszont nem neki írok. Hanem azoknak a bizonyos olvasóknak, akikre mindig gondolni kell.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

p, 2018-06-01 10:34 Chris Cage

Természetesen nem azt akartam, hogy a kedvemért átírd. Lehet, hogy tényleg nem működnének a javaslataim. Elfogulatlanul és a legjobb szándékkal írtam. Ha elgondolkodtál rajtuk, az épp elég. :)

p, 2018-06-01 18:34 Roah

Roah képe
5

Ezt a novellát pedig a tematikája tette számomra közönségdíjra érdemessé.

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."