Hamut lehel a csend

– A francba, már megint esik! – átkozódott magában Andris.
Csalódottan megnyalta kicserepesedett ajkát, és szorosabbra húzta vízhatlan kabátját, a beomlott Nyugati Pályaudvar megmaradt tartópillérén guggoltában. Testsúlyát áthelyezte a sarkára. Egy hete sincs, hogy a közelben lévő bevásárlóközpontból az élete kockáztatásával megszerezte a Prologic Mimicry Thermo ruhaszettet, és a hozzá tartozó dupla rétegű dzsekit, erre most portyázás közben elered az égi áldás - vagy mostanában inkább átok. Mióta eljött az állomásról, híján volt a víznek és az élelmiszernek is. Ha nem égetne úgy az a rohadt eső, összegyűjtené és akár két-három napra is elég lenne. Nap mint nap a túlélésért küzdött és az idejét sem tudta, mikor evett utoljára meleg ételt. A héten talált szőlőcukorból az utolsót reggel megette, de a folyamatos koplalás miatt egyre nehezebben bírta. Ma muszáj lesz valami ehetőt szereznie, kerül, amibe kerül. Ha kell, a fertőzöttek húsát is megeszi, csak végre legyen valami tápláló a gyomrában! Éhségtől elhomályosuló tekintettel tovább pásztázta a teret.
Kövér esőcseppek marták sisteregve a főváros néptelen, fagyos utcáit. A világégés után két évvel, a fellegek - mintha eddig magukban gyűjtögették volna - sokkal gyakrabban okádták a városra radioaktív szennyüket. Nem tudta senki, hogy ki kezdte a háborút, de az atomvillanások fénye beragyogta egész kontinensünket, a Pireneusok bérceitől az Ural vonulatáig. Magyarországot némileg megvédte a Kárpátok, de a légkörbe jutott radioaktív felhő sugárzó pusztasággá változtatta a Kárpát-medencét is. Káosz és halál lett úrrá az ismert világon, eljött a Hanyatlás Kora. Budapest szellemvárossá vált, két oldala végleg elszakadt egymástól. A hidak a sárga színben pompázó Dunába roskadtak, mint a lábukról ledöntött óriások. A régi világ fagyba dermedt, és a több száz éves múlt örökre elveszett. A túlélők szívébe félelmet lopott a kataklizma után beálló nukleáris tél.
Egyhangúan teltek a napok, mióta Ádám meghalt. Igaz, állandó zsörtölődésétől András falra mászott, de most a fél kezét odaadta volna, hogy újra hallja kellemes baritonját. Hiányzott neki a barátja. Egy hete sincs, hogy élettelen, görcsbe meredt testét a sínek mellé ásott gödörbe temette. Nehéz dolga volt a sírral, mert a fagyott föld keményen ellenállt. Az utolsó gránátot elhasználta a lyuk kibővítésére, hogy Ádámnak méltó helye legyen. Többet érdemelt annál, minthogy valami falánk dögevő gyomrában végezze.
*
Az életben maradtak vezetője Laci lett, aki a világégés előtt elektrotechnikusként dolgozott egy multinál. Egy volt a túlélők közül, akik abban reménykedtek, hogy valahol kint létezik egy hely, ahová nem ért el a bombák fénye. Személyiségével és eltökéltségével tartotta a lelket sorstársaiban. Az alagutakban rozsdásodó szerelvények műszerfalából összerakott egy adóvevőt, hogy vészjelzésük eljuthasson a többi túlélőhöz. Ádámra és Andrisra bízta a rádiót, és közösen imádkoztak egy szebb jövőért. A két barát együtt jött elő a metró védelméből, első napjaik a felderítésről és a tapogatódzásról szóltak. A felszín pont úgy várta őket, ahogy a külvilági kalmárok jellemezték: radioaktív köd és vihar, fertőzött túlélők és jeges romok mindenfelé, amerre a szem ellátott. A Duna sárgán csillogott az éjszakai fényben és a szennyezett vízben fickándozó halszerű lények borotvaéles fogakkal marták egymást. Terveik szerint a Bazilika épen maradt harangtornyára kellene felszereli a jeladót, onnan remélhetőleg eljut valakihez az előre rögzített vészjelzés. Bevették magukat a Nyugati Pályaudvar romjai közé, a hideg elől egy oldalára fordult InterCity vagonban leltek menedékre. Miután az állomáson tanyázó fosztogatókat levadászták, eredeti küldetésükre összpontosítottak: a reményre, ami miatt útnak indultak.
A Bazilika megközelítése nehéz feladatnak bizonyult. A Bajcsy és a Podmaniczky utca is reménytelennek tűnt első látásra, a feltornyozott autók és buszok között túl jó célpontok lettek volna bárki számára. Így maradt a körút, ahol jól haladtak, és semmi ellenállásba nem ütköztek egészen az Oktogonig. Aztán beütött a krach. Az egyik épségben maradt ház tetején tanyázó terézvárosi sámánok rájuk küldték csahos ebeiket. A dögkutyákból álló falka a Béke szállóig üldözte őket, míg végül az egyik körfolyosós házban sikerült elrejtőzniük. Szerencséjükre a tetőre vezető lépcsők épen maradtak, így még ha lassabban is, de vissza jutottak a Nyugatihoz. Aznap este támadták meg őket a pókok…A bestiák ökör méretűre nőttek, és nem elég, hogy gyorsak voltak, de még a marásuk is mérgező volt. A kétségbeesett harcban barátja feláldozta magát, hogy Andris élhessen. Másnap a komor felhők árnyékában egyenként vadászta le és gyújtotta fel a dögöket, de ez már nem hozta vissza Ádámot.
*
Sötét árny suhant át az utcán, léptei ropogtak a fagyott járdán. Az eső dacára óvatosan, lassan vadászó állat módjára haladt, és egy-egy hangosabb reccsenésre megtorpant. Ágaskodva nézelődött a romok között, majd visszahúzódott, mintha megérezte volna, hogy figyeli valaki. Mikor elérte célját - az áruház bejáratát -, kiegyenesedett és utoljára szétnézett. Ekkor engedte útjára a nyílvesszőt a pilléren gubbasztó Andris. Az sivító hanggal szelte át a köztük lévő távolságot, rezegve állt meg a jövevény vállában, és a volt szupermarket megkopott falához szegezte. A következő vessző a lábát találta el. András levette ujját íja idegéről, rápillantott a Nyugati épen maradt órájára és kivárt. A felpattogzott számlapon a mutató megakadt a rátapadt mocsoktól, az óra időtlenségbe dermedt. Háromnegyed tíz volt rajta, ki tudja hány éve…. A szerkezet azonban mégsem volt teljesen halott, a másodpercmutató kitartóan próbált szembeszállni a mozdulatlansággal. A csendben visszhangzó kattogása mégiscsak jó volt időmérésre. Háromszázig számolt el és közben árgus szemekkel leste környezetét. Senki sem bukkant fel a zsákmányért. Andris felállt és megmozgatta átfagyott tagjait, a vér jóleső zsibongással tért vissza végtagjaiba. Komótosan lemászott rejtekhelyéről, és leválasztotta magát a rögzítő karabinerekről. Kinézett a pályaudvar leomlott boltíve mögül, a Jászai környékéről füst szállt fel, de ezt leszámítva tisztának tűnt a tér. Utált nyílt terepen lenni és főleg a szemközti oldalt utálta. Nem derítette fel eleddig és az árnyékok közt bármi meglapulhatott. Belegondolni is rossz volt, mivel találkozhat.
A Geiger-Müller-cső heves villogása mozdította ki tétlen nézelődéséből. A fény élénken lüktetett, ez elég is volt Andrisnak, hogy tudja, ezt nem az időjárás okozza. A távolból paták kopogásának hangját fújta felé a szél. Valami közeleg…
*
– Érkezzen bármi, én már nem várom meg! Ha szerencsém van, valami ehetőt lőttem, és maximum három perc alatt megjárom. Behúzódom az InterCity vagonjába, magamra zárom az ajtót és bezabálok! – Erre a gondolatra görcsbe rándult a gyomra, és az éhség mozgásra ösztönözte. Az árnyékos boltív alatt lapulva mérlegelte lehetőségeit, és a futás mellett döntött. Éhsége győzött a józan ész felett. Cikkcakkban rohant át a nyílt, síkos terepen zsákmányához. A jeges aszfalton épphogy meg tudta őrizni egyensúlyát loholás közben. A tükörjégen csúszva átsiklott a villamosmegállón, és a tér közepén heverő, rozsdaette forgóórát lendületből ugrotta át. A sors íróniájaképp az oldalára dőlt szerkezet még járt, és a fagyott üveg alatt pontosan mutatta az időt, pedig ebben a halott világban semmi szükség nem volt rá . Andris mellkasa szúrt a hirtelen megerőltetéstől, mikor kimerülten áldozatához ért, aki torz Jézusként lógott a falon. A nyílvesszők tollukig belefúródtak és a falhoz szegezték a még rángatózó testet. Andris előhúzta élvasból csiszolt pengéjét, készen arra, hogy ha bárminemű ellenállásba ütközik, egyetlen vágással tegyen pontot a végére.
Egy méterre lehetett, mikor megtorpant. Prédája nem fertőzött volt, sem fosztogató. Az áldozat a metrósok egérszürke karbantartó egyenruháját viselte, és koszos arcán döbbenet tükröződött, ahogy megpillantotta támadóját. Kérlelően felé nyújtotta a kezét:
– Andris …te…vagy…az? Kérlek… segíts…
A vadász szótlanul bólintott a szemerkélő esőben. Tehetetlenül nézte Laci szenvedését és gyomra hatalmasat kordult. Gyűlölte a világot, és legfőképp saját magát! Nem helyes, hogy erre kényszerül! De most a túlélés mindennél fontosabb. Küldetése van, meg kell mentenie a többieket! Bármi áron! Ádám önfeláldozása hiábavaló lesz, ha nem tesz meg mindent saját magáért. Kezében hezitálás közben megremegett a penge, majd meglendült és a kés csendülve vásott el a falon. Ott, ahol az előbb még Lacit látta, most csak a tollukig falba fúródott nyílvesszők álltak ki, és egy teremtett lélek sem volt. Andris nem hitt a szemének. Káprázat, illúzió! Nem tudta eldönteni, hogy az agya űzött vele ilyen csúf tréfát, vagy maga a város. Mikor elindultak, a többiek óva intették a felszíntől, de sosem vette komolyan figyelmeztetésüket. Épp úgy, mint a sötét folyosókon terjedő rémtörténeteket sem, miszerint a város egyes részein annyian haltak meg egyszerre, hogy elvékonyodott a Fátyol, ami elválasztja az élők világát a holtakétól. A sugárzás pedig feleleveníti a múltat, és a letűnt idők árnyékai csapdába csalják áldozataikat. A hamis képek nyomán figyelmetlenné válik az ember és rövid úton csatlakozik a Fátylon Túliakhoz.
Felüvöltött, hangjában csalódás és reménytelenség keveredett, mint ahogy körülötte a múlt a jelennel. Mérgében az ajkába harapott és saját, vasízű vérét nyelte. Az arcára hulló esőcseppek már véres csíkban folytak össze könnyeivel. A remény a túlélésre, és a többiek megmentésére olyan távolinak tűnt, mint annyire a Bazilika. Összetörten és elcsigázottan indult búvóhelye felé, még eső-, és véráztatta arcát sem törölte meg. Az égető cseppek okozta fájdalom is eltompult a teher alatt, ami a lelkét nyomta. Hadd égjen a bőrébe a savas eső az utolsó cseppig! Most már úgyis vége mindennek!
*
Üres héj volt, nem érzett semmit. Sem az arcát maró esőt, sem a késztetést, hogy megmentse magát és a többieket. Legszívesebben Ádám kirobbantott sírjában feküdt volna és átadta volna magát a fagynak vagy a dögevőknek. Az apátia csendes szörnye észrevétlenül rátelepedett és kifogyott az energiából. Elnehezült. Mi lenne, ha megadná magát az elkerülhetetlen végnek és feloldódna az esőben? Nemsokára csak egy kupac fehér csonttá válna, amit még a fagyott föld is kivetne magából. A hét végére a csont is szétmálna és ő egyszerűen eltűnne, de vajon a többiekkel mi lesz? Egy ideig reménykednének, de pár hónap múlva elfelejtenék még az emlékét is... Öntudat nélküli teste azonban diadalmaskodott, és Andris hagyta, hogy a genetikailag belekódolt túlélési ösztön vezesse. Megmozdult, és az óvóhely felé indult, vissza a pályaudvar romjaihoz, mit sem törődött a kabátjába kapó széllel. A sav már a húsába mart, de ez sem szakította meg a férfi monoton útját.
A villamossíneknél az övére akasztott ioncső újra fényárba borult, és ismét paták kopogását hallotta a Jászai felől. Az utcán, méterekkel előtte, a gomolygó párából egy szarvas bukkant fel. A nemes állat majd egy méterrel magasodott Andris fölé, és lassú tempóban közeledett. Megállt és mindkét fejét a magasba emelte, szinte kihívóan nézett a férfira. Zölden ragyogó teste világított a jég és a romok szürke, egyhangú világában. Bundája makulátlanul tiszta volt, barna szemében értelem csillant és közelebb léptetett a kiválasztotthoz.
– Takarodj! Hagyj békén! – kiáltotta Andris és földre rogyott, hangja betöltötte a teret. A szarvas megugrott és néhány méterrel odébb szökkent. Egy ideig tanácstalanul állt és patájával a földet kaparta. Segíteni akart ezen az emberen, mert úgy érezte, hogy ő más, mint a többi. Megvan benne a szikra, ami változást hozhat a világra.
Odament hozzá és lehajtotta mindkét fejét, hogy megnyalja az arcát. A férfi odakapta a tekintetét, szemében zavarodottság és kétség tükröződött. Kezében megvillant a penge.
– Meg akarsz halni állat? – Andris fegyverét vaktában a pofátlan jószág felé lendítette. A szarvas hátraugrott, és ha csak centikkel is, de elkerülte a gyilkos szerszámot. Az új világ hírnökeként túlélők után kutatott, hogy egy szebb jövőbe vezesse a kiválasztottakat, de ismét csalatkoznia kellett az emberekben. Ez a példány is ugyanolyan volt, mint a többi. Ő se látott tovább saját nyomorúságánál, és eltaszította a felkínált segítséget.
Eleddig hiábavalónak tűnt, de nem adta fel a keresést. Lemondóan fújt egyet a fegyveres férfi felé, és tovább szökkent a ködbe, maga mögött hagyva a reményvesztett embert. Kell lennie valakinek, aki érdemes az újrakezdésre!
Mozdulata nyomán egy szakadt nylonzacskót kapott hátára és emelt magasba a szél. Budapest néptelen utcái nyom nélkül nyelték el a nemes állatot.

(Érzésem szerint a pályázat mindkét témájához passzol a novella, így nem tudnám konkrétan bekategorizálni. ha nagyon muszáj akkor pedig a 2. Mindennapi álcánk, avagy hányan laknak benned?- hez tenném)

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2018-05-09 18:22 Dana

Dana képe

Szeretem a világégés utáni jövőt ábrázoló írásokat. Tetszett a stílus is, bár a szöveg egy jó részét én lehúztam volna mint felesleg. Teteszett a "Csodaszarvas" megjelenése, ötletnek jó volt, viszont ahogy behoztad a történetbe, az nem. Alapvetően Andris gondolatait narráltad, aztán egyszer csak jött egy gondolkodó szarvas... A felismerés lehetett volna a szereplőé, átkozhatta volna saját emberi nyomorát, amiért nem vette észre a lehetőséget, ami egy jobb világba vezethette volna, csak a kaját. A rádió/adóvevő szerepét nem értettem, vagyis fontosságát, hiszen előtte arról beszél, hogy külvilági kalmárokkal egyébként találkoztak, a sámánok meg (akárkik legyenek is azok) ellenségesen viselkedtek velük, szóval kiknek akartak pluszban üzenni?
Kevésnek találom az információt, ami alapján a szarvas különlegesnek találta Andrist. Nekem nem jött át a jellemzéséből, hogy ő bármiben más lett volna. Ádám áldozta fel magát, Laci volt a jelenlegi vezető. Mit látott Andrisban a szarvas? És mi ezt miért nem látjuk?
Nem vagyok benne biztos, hogy illet bármelyik témába is.
Helyesírási hibák, központozási hibák akadtak sajnos. Itt-ott igeidőt is tévesztett, birtokos személyjelet is használtál helytelenül.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

cs, 2018-05-10 20:36 Rawbone

Rawbone képe

Igazad van, nem feltétlenül a kiírt pályázatra készült, és valóban sántít pár helyen ahogy te és a többi hozzászóló megjegyezte. Újra kéne írnom, illetve gondolom ezt, ami biztos jót tenne neki.

sze, 2018-05-09 18:56 Sednol

Sednol képe

Világégés után szabadon bóklászhat az író fantáziája, amit mindig szívesen olvasok.

A Csodaszarvast behozatala túl direkt, az arcunkba tolod, holott, aki ismeri a történetét
(merem remélni, kis hazánkban alig páran akadnak ilyenek) azok pontosan értik, mit
szimbolizál. Ha ennyire direktbe szeretnéd, hogy azok is megértsék, akik esetleg hiányt
szenvednek a tudásban, akkor azt tedd a szereplőd szemszögéből. Fogja fel a szarvas
jelentőségét, akár úgy is, hogy eszébe jutnak az iskolai tanulmányai, de mindez mit sem
számít, az éhsége felülkerekedik. Így nem hat annyira direktnek, belefér a magyarázat is,
és azok, akik birtokában vannak a tudásnak sem fogják magukat hülyének érezni.

A Vox populi, vox dei-hez képest ez összecsapottnak hat számomra. Olyannak,
mintha bíztál volna a világbeli jártasságodban, és magára hagytad volna, hogy a másik
javára fordítsd az időt. Tudsz te, ha nem kapkodod el, ez az említett írásból is látszik.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

cs, 2018-05-10 20:34 Rawbone

Rawbone képe

Köszi a véleményt Sednol.
A Vox és ez köz van kb. egy évnyi különbség. Igazából ebből indult az egész posztapok mániám, ami valami olyasmiből jött, hogy milyen lehetne Magyarország egy kataklizma után. Ennek első szelete volt, az majd jött az ismeretlen katona, és van pár másik is, amit még nem töltöttem fel.
Egyetértek veled, és a többiekkel, miszerint egy csomó hiba van benne, és egy tisztességes reboot/ újraírás ráférne. Valamikor majd beütemezem :)

cs, 2018-05-10 08:07 Kentaur

Kentaur képe

Hogy a pitlikumba járhat a Nyugati digitális órája? Van talán áram? :-O
A többi rész is meglehetősen hiteltelen, olyan összecsapott, vagy átgondolatlan. Ha a környezet sugárfertőzött, hogy élhetnek túl a felszínen?
A szereplő viselkedését sem értem, az egyik pillanatban megenné egy társát is, a másikban meg elkerget egy szarvast. Ha ott tartasz, hogy embertásadról a kaja jut eszedbe, akkor szerintem bármiféle állatról még inkább, a békegalambot is tollastul zabálnád be.
Tele van az egész szóismétlésekkel, furcsán használt szavakkal. Például a "csahos ebeik" olyannyira egy pejoratív szóhasználat a szolgalelkű szövetségesekre, hogy először nem fogtam fel, hogy valóban kutyákról beszélsz. Szövegközi gonolatoknál nem értem, miért használsz hirtelen kötőjelet gondolatjel helyett, amikor a párbeszédekben kötőjel van (tehát nem azért, mert nem ismered).
"A héten talált szőlőcukorból az utolsót reggel megette, de a folyamatos koplalás miatt egyre nehezebben bírta." - a két mondatrész olyannyira nem kapcsolódik egybe, hogy így a következő értelme van: megette a szőlőcukrot, de egyre nehezebben bírta megenni a folyamatos koplalás miatt. - Ez a szőlőcukros rész is fura amúgy, ha a nem romlandó étel megmaradt és ehető maradt, akkor miért pont csakis szőlőcukrot talált? Kevesen maradtak, csak pár év telt el (hiszen az elemesnek feltételezett óra még jár), a boltok pedig tele vannak konzervel, tésztával, rizzsel, lisztel, cukorral, mindenféle üdítővel és palackozott vízzel, a tartós rágcsákról és töménytelen édességről nem is beszélek... Ha csak páran maradtak, mint az sejthető, ezek a készletek nemhogy pár évre, de legalább húsz évre elegek kell legyenek. Egyszerű emberekről beszélsz, mégis, kézigránátot bezzeg tudnak szerezni (honnan a fenéből?), de konzervet, amit a romok közt is találhatnának, hiszen minden háztartás tele van velük, azt nem?
"Meg akarsz halni állat?" - az "állat" itt megszólítás, tehát vessző kell elé. De meglehetősen fura, az állatokat fajnevükön szólítjuk meg, ha már nevük nincs és szükségesnek érezzük a megszólítást. "Gyere ide, kutyus!" - mondjuk a láthatóan eltévedt ebnek, és soha nem azt, hogy "állat". De miért is érzi szükségét a szereplő így megszólítani, talán van ott másvalaki is?
Öszeséggében hiteltelen, megakasztó, a hangulat nem nagyon jön át (még mindig az a legerősebb oldala), néhol egyenesen logikátlan.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

cs, 2018-05-10 20:49 Rawbone

Rawbone képe

Nem volt ez összecsapva, inkább átgondolatlan volt, így a kaja, egyéb logikátlan dolgok szerepe jobban kisütött belőle. Viszont abszolút jogosak a meglátások, köszönöm. Tervben is vettem, hogy a megjegyzések alapján (tök jól kigyűjtöttétek) újra fogom írni ezt a novellát.

cs, 2018-05-31 21:25 Bloody Dora

Bloody Dora képe

7/6/5/6/2
"Ezzel mi nem gond... Oké, nézzük. Volt egy ötleted, egy ihleted (Metro 2033?), vágyad, hogy megvalósítsd, és eredetinek tartottad, ha ezt pesti környezetbe helyezed. Nem az, de nem ez a gond. A probléma minden más. A kivitelezés, a háttér, a szavak, a rossz hangulatfestő leírások, a hiteltelen sztori, a "most sci-fi vagy fantasy vagyok" zsáner, a radioaktív, világító, kétfejű, értelmes csodaszarvas. Azt hiszem, ez tipikusan a "fejlődő" írás, amit alaposan át kéne nézni, meg kéne beszélni, hogy lássa a szerző is, mi a gond vele. (És mondjuk gondolkodjon el azon, hogy ne használjon rossz hasonlatokat. A lábukról ledöntött óriások a ledöntött hidak helyett nem jó, a hidaknak pont a lába marad meg. A szavak erősek!)"
(Lásd megint a blogbejegyzést a pontozásról és az elővéleményről.)

Ez volt az első írás, aminél átmentem Bloody Dorába, és nagyon nem tetszett a villamos közönségének, hogy magyaráztam az e-könyv olvasómnak, miközben hevesen gesztikuláltam, majdnem kivertem a mellettem állók szemét, majd hazaérve folytattam itthon. Utóbbi a villamos közönségét nem érdekelte, ellenben az itthoniakat, az egy szem Jamest. Fel kellett volna venni azt a szöveget, amit levágtam, simán elmenne kritikának.
A háttér, ellenben a vallásos írásoddal, kidolgozatlan, hányaveti. Tudományosság nyomokban sincs benne, ami nem lenne gond, ha nem próbáltad volna meg ezt elhitetni (vagy magad is elhinni). A posztapokalipszisről fals fogalmaid vannak, ami azt jelenti, hogy másodkézből jött az ihlet, vagy el sem gondolkodtál azon, mi lenne, ha a mai világunk belefurna az atomkatasztrófába. Ha ilyeneket szeretnél írni, kérlek, legközelebb kezdd ezzel.
Emiatt van millió és egy zavaró tényező. Pl. mitől lenne egy rádió nagy szám, hogy külön kelljen fabrikálni? (Kb, térdig járunk a csúcskategóriás mobilokban.) Mennyi idő telt el az általunk ismert preapokaliptikus világ a a történet között? Hol évmilliókra engedsz következtetni, hol évekre. Hol vannak a túlélők, mit csinálnak? Miért kell külön felvenni velük a kapcsolatot, akár életek árán is, ha vannak külvilági kalmárok? (Vagy lehet, hogy nem a kereskedőkre, hanem a fejlábúakra utaltál ezzel...?) Hol vannak azok, akiknek azért jobb lehetőségeik nyíltak a túlélésre? Hol a hadsereg maradéka? Mit tudunk a világról, vagy mit nem? Mi az utolsó hír? Sokkal több a kérdés, mint kéne, hogy élvezzük a hátteret.
Ez rányomta a bélyegét az egészre. Maga a történet is zavaros, és tényleg nem értettem a kategóriát sem, ahová elhelyezted (simán mehetne a sebek közé, az van bőven).

_____________________
Dr. Bloody Dora