Úttalan utakon

A Szent Jakab Kórház különszobájának viseltes ágyán az ötvenes évei elejét taposó Anna feküdt. Mereven bámulta a mennyezetet, mellkasán nyitott könyv hevert.
Amióta megszűntek a műtétet követő fájdalmai, gondolatai folyton kavarogtak. Egyik szülte a másikat. Keresztezték egymást, összeolvadtak borúsabb képet festve jövőjéről. Egyre kétségbeesettebb lett. Próbált olvasni, hogy erőt merítsen, de a szavak nem segítettek, csak még mélyebbre taszították.
A könyv szerzője szerint mindenki emlékszik az első igazi átlényegülésére. Legkorábbi emléke az óvodába repítette. Farsang alkalmából tündérnek öltözött. Ott abban a pillanatban annak is érezte magát. Sokan megcsodálták, megdicsérték jelmezét, és ő jókívánságokkal hálálta meg a bókokat. Egyetlen pillanatra sem esett ki a szerepéből. Az évek alatt mindez tovatűnt. Nem is értette, hogyan juthatott idáig. Bármit megadott volna érte, hogy újra gyermek lehessen. Apróság, akinek a legnagyobb gondja, hogy megegye-e az elé tett ételt, esetleg megfelelő-e a ruhája színe. Érdekes mód ez utóbbi végigkísérte az eddigi életén, és ezt sikeresen átragasztotta a lányára, Krisztára is. Ő az óvodában boszorkánynak öltözött. Nem lehet minden tökéletes.
Anna úgy érezte, hogy eljárt felette az idő. Eltűnődött, vajon az anyja hatására öltözött tündérnek vagy a véletlen folytán.
Ő mindig is tündérnek látta az anyját, aki fáradhatatlanul küzdött a családjáért. Pár semmi hozzávalóból fejedelmi lakomát varázsolt, és rendet tartott. Mellette sohasem lehetett bánkódni, unatkozni. Anna azonban más utat járt be. Folyton elégedetlenkedett. Akaratlanul ugyan, de egy ideig hazahurcolta gondjait, és megmérgezte vele a családját. Változást csak az az emlékezetes pillanat hozott, amikor a férje a háta mögött azt mondta Krisztának, a lányuknak: Ne is figyelj a boszorkára!
Anna kitörölt a szeme sarkából egy könnycseppet.
Az emlék erősen élt benne, akár a düh, amire abban a pillanatban lobbant. Ahogy mondani szokták: az igazság fáj a legjobban, de ő úgy érezte, összefogtak ellene és elárulták. Azon a napon megvilágosodott. Mégis évek kellettek, hogy meglássa az igazságot. Minden tisztább, érthetőbb lett. Újra a régi akart lenni. Az a kicsi lány, aki még értékelte az élet apró szépségeit, akit nem rémített meg semmi.
A kilincs elbillent, a kórterem ajtaja kinyílt.
– Szia, kincsem! – mondta a nyolcvanas éveit taposó Rózsi néni a kórházi betegszobába lépve, majd becsukta az ajtót.
– Szia, anya! – küzdötte ültébe magát Anna, az éjjeliszekrényre tette a könyvet. – Örülök, hogy jöttél.
– Hová gondolsz, kincsem! Jövök, amíg tudok. – Elkezdte kipakolni a táskáját.
– Amíg van kihez…
Rózsi néni keze megállt, szúrós pillantást vetett a lányára.
– Ne forgasd ki a szavaimat! A lábaim már nem a régiek, arra gondoltam. Hetek óta nyavalyogsz. Szedd össze magad, és verd ki a fejedből ezt a butaságot!
– Bárcsak az lenne!
– Az! És erről többet egy szót se!
– De félek…
– Megértelek. Ezen sajnos nem segíthetek, de hidd el, minden rendbe jön! A nehezén már túlvagy.
– A műtéten igen, de semmit sem mondanak az állapotomról.
– Gondolom, csak biztosat akarnak. Adj nekik egy kis időt!
– Akár egy évet is, csak… – Elpityeredett.
Rózsi néni az asztalra tette a konyharuhába bugyolált jénait, a lányához ment, és az ágy szélére telepedett. Megfogta Anna kezét.
– Tessék összeszedni magad! Nem kell ehhez egy év. Eszel egy kis levest, megerősödsz, és minden a régi lesz.
– Pont ez a baj – törölgette a könnyeit Anna. – Nem akarom, hogy minden a régi legyen.
– Hát olyan rossz az?
– Unalmas.
Rózsi néni felnevetett.
– És ha tudnád, milyen unalmas lesz!
– De én ezt nem akarom.
– Válts!
– Azt sem akarok.
– Hát?
– Nagymama szeretnék lenni!
– Ezt mondd Krisztinek! Nemsokára itt lesz.
– Hát ez az. Már meg sem merem neki említeni.
– Ne gyötörd! Mindennek eljön egyszer az ideje.
– De mi van, ha…
– Ne készülj már ennyire a halálodra! Látod te még a dédunokáidat is, csak győzd kivárni.
Rózsi néni megsimogatta lánya arcát, Anna sóhajtott egy nagyot.
– Láttalak gügyögő csecsemőnek, boldog kislánynak, konok és szerelmes tinédzsernek. Magabiztosnak Zoltánnal kapcsolatban, dolgos asszonynak, aztán anyának. Szerettél, aggódtál, nevettél, bánkódtál. Eddig minden szerepben megálltad a helyed. Naponta többször is átlényegültél a helyzetnek megfelelően. Mind ezt tesszük, szerepeket játszunk, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból. Hogy néha várni kell a jutalomra? Igen. De gondolj csak bele, mivé lennénk, ha mindig minden egyből az ölünkbe pottyanna? Nem lenne unalmas? – pillantot kérdőn Annára. – Azt mondom, tedd most is ezt, és élvezd, ami megadatott! Krisztinek lesz gyermeke, talán nem is egy, de még nem jött el az ideje. Ha az emlékezetem nem csal, te is harmincévesen szültél. Hallottál te engem követelőzni? Mondtam egy szóval is vagy éreztettem, hogy siess?
Anna megrázta a fejét.
– Megijedtél, megértem. Tedd túl magad rajta!
Rózsi néni megpaskolta a lánya kezét.
– Kezdjük azzal, hogy eszel!
Anna elmosolyodva biccentett, majd megölelte az anyját, és nyomott egy puszit az arcára.
A párás jénai ismerősen simult a kezébe. A leves íze felidézte mindazt, ami valaha volt, és a jövő reményével kecsegtetett. Félórával később jóllakva sokkal rózsásabbnak látta a helyzetét. Éppen végzett az evéssel, amikor betoppant a lánya. Az anyjával sokat sejtetően pillantottak rá.
Kriszta szórakozottan körbenézett, majd megszólalt:
– Ti meg miben sántikáltok?

"Mindennapi álcánk"

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2018-05-08 20:17 Ekibacsi

Ekibacsi képe

" küzdötte ültébe magát Anna, az éjjeliszekrényre tette a könyvet." - ezt átfogalmaznám, a vessző után pedig raknék egy "és"-t.
"megpacskolta" - ez nem "megpaskolta" akart inkább lenni?

Sednol, ez most nem jött össze. A novella első fele egy információdzsungel, ráadásul az fajta, ahol mondod és nem mutatod (ebben a tekintetben a második fele sokkal jobb), amit tudatni akarsz. Picit olyan kötelező beszámoló jellegű, mintha gyorsan el akarnád hadarni, hogy megismerjük a főszereplőt, illetve a benne kavargó érzéseket, amiket nem igazán sikerül átadnod. Amint a nyolcvanas éveit taposó édesanya megérkezik, valahol ott kezdődik el a novella (bár a párbeszéd egy része mégsem passzol a két nő életkorához), de mire igazán elmélyülhetne, sajnos véget is ér.

Az már lehet az én hibám, hogy nem értettem, ez az egész hogyan kapcsolódik a "Mindennapi álcánk" témakörhöz, de ez egyáltalán nem zavart volna, ha kerek egész és élvezetes a történet.

Még volt egy elütés valahol azt hiszem, illetve néhány stílidegen megfogalmazás, de engem az zavart jobban, hogy nem áll össze kerek egésszé a novella.

k, 2018-05-08 20:41 Sednol

Sednol képe

Megpaskolta, az akart az lenni.

Sajnálom. Ezek szerint nem sikerült az elejével megalapoznom a továbbiakat. A mindennapi álcákhoz úgy kapcsolódik, hogy sehol sem adjuk igazán magunkat. Szerepeket játszunk, és amint végzünk az egyikkel, már át is lényegülünk. Ha hosszabbra veszem, kicsúszok a korlátból. Egy pillanatképet akartam, nem többet.

Nem baj, ha nem tetszett. Legközelebb jobb lesz.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

h, 2018-05-14 21:13 Suana

Foglalkoztatott ez az írás (is).

És csak a hozzászólásodnak köszönhetően tudom megfogalmazni a véleményemet.
Valóban folyamatosan szerepeket játszunk, arcokat cserélünk. Van, hogy magunk édekében, van, hogy másért tesszük.

A novelládban Rózsi néni olyan álarcot vett fel, amilyenre a lányának éppen szüksége volt. És valószínűleg csak addig viselte, míg ki nem lépett a kórházi szoba ajtaján.

A történet egy pici "dúsítást" még elbírt volna.

Üdv: Sz

k, 2018-05-15 17:48 mandarin

mandarin képe

Nekem az eleje is tetszett, főleg az a gondolat, hogy azért öltözött tündérnek, mert annak látta az anyját, a lánya boszorkánynak öltözött (itt még megjegyezte magában, hogy semmi se tökéletes, ergo mindig mindennek úgy kell lenni, ahogy ő akarja, erre még visszatérek), majd jön, hogy a férje mondogatta a lányának, hogy ne figyelj a boszorkányra, és ezzel lassan neki is összeáll a kép.
Haragudott rájuk, hogy összeesküdtek ellene, holott a lányának mégis valahol ugyanúgy példakép volt, ugyanúgy felnézett rá, mint Anna a saját anyjára (hisz mégis boszorkánynak öltözött, nem a Spice Girls egyik tagjának). Ugyanez az akaratos személyiségtípus jelenik meg abban, mikor az anyja tiszta iróniából megjegyzi, hogy a gyerektémát ne neki mondja, hanem a lányának, aztán hamar kiderül, hogy mondja is neki rendszeresen. Örülök, hogy olvashattam! :)

"És veled mi van?"

sze, 2018-05-16 18:57 Sednol

Sednol képe

Én is örülök, hogy olvastad, annak meg még inkább, hogy valamelyest tetszett is.

A másik írásomnál már kifejtettem az egyik hozzászólásban, miért ilyen a felépítése
a történeteknek, itt nem ismételném önmagam.

Ha jobban belegondolunk, a világ ebben az örökös táncban kering.

Némi túlzással azt is mondhatnám: Előttem az utódom, utódom az elődöm.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

v, 2018-05-20 22:05 bupber 81-Szomb...

Szia!
Egyben tisztázni is szeretnék egyes dolgokat. Nem mást, csak megbeszélni. Mert unom, hogy az én fogalmazásom kínai, nekem pedig a tiéd pont úgy helytelen.
Amióta megszűntek a műtétet követő fájdalmai. – maradhat, mert fejlődik a nyelv (merre?), de én megakadok, felfigyelek a különc fogalmazásra, mert már fél évszázada, hogy könyveket olvasok, és lehet az én hibám de csak a „műtét után jelentkező fájdalmak” -ra emlékszek. A műtétet követően, az valami más.
Egyik szülte a másikat. – ez is értelmes, mint az egész többi, de… Egyik a másikat szülte – Nem így szoktad olvasni? Például ha kocsisorról van szó, és nem gondolat sorról, jobban kibontakozik: Egyik a másikat követte. – így rögzítették belém a könyvek, most meg kell változtatni?
összeolvadtak borúsabb képet festve jövőjéről. – Na, ezt nem is tudom, hogy mondjam. Összeolvadtak – ez van a tagmondat elején. Önmagában kijelentés, és nem lehet akárhogyan folytatni. Egy lehetséges folytatás a jelzős szerkezet: Összeolvadtak, mint… De itt nem erről van szó. Keresem a lehetőségeket, de sehogy sem jó, nincs értelme. Amit te akarsz mondani, szerintem így hangzana: Összeolvadva borús képet festettek jövőjéről – nekem így tiszta és érthető (Nem kell se borúsabb legyen, mert nincs mihez viszonyítani, és se festve, mert a -va -ve forma nem tart ide. Ha azt mondom valakiről, hogy sietve ment az állomásra, akkor ott elfogadott, de itt nem érzem annak)
átlényegülés – ezt a szót nem értem. Nem tudom mit értesz ez alatt.
Legkorábbi emléke az óvodába repítette – most komolyan, képzeljem el a repülését? Milyen messze volt az az óvoda? Hány utcán kellett átrepíteni? Amúgy, egy emlék tud repíteni?
Egyelőre megállok, nem látom értelmét a folytatásnak.

h, 2018-05-21 07:44 Sednol

Sednol képe

Szia!

Ha már megálltál az írásom olvasásában, akkor arra szeretnélek kérni, hogy ne is folytasd, sőt egyikbe se olvass bele! Hogy miért? Egyszerű a válasz. Veled ellentétben már elfogadtam, hogy nem azonosan gondolkodunk, fogalmazunk, így az írásaidat képes vagyok ennek fényében olvasni, értelmezni. Itt az ideje, hogy te is tiszteletben tartsd a nyelvi másságomat, ami a múltamból kifolyólag szórendileg tartalmazhat némi eltérést.

Az a csodálatos az írásban, hogy néhány kőbevésett szabályon kívül elég tág teret nyújt a kifejezésre. Te az olvasottságodra hivatkozva akarod átíratni az emberekkel a mondataikat. Korábbi írók így írták. Örülök neki. Én másként írom. Miért? Mert én így látom logikusnak.

„Egyik szülte a másikat.” Ez egész pontosan így hangzik: Egyik gondolat szülte a másikat. Lássuk a te szemléletedben: Egyik a másik gondolatot szülte. Egyik gondolat a másikat szülte. Ezek jól hangzanak számodra? Számomra nem. Dallamtalanok, nyelvtörők. Mit akartam kifejezni fontossági sorrendben? Azt hogy az egyik gondolat szülte a másikat, és ezt pontosan úgy is fejeztem ki. Nem szeretném a többi mondatomat is megmagyarázni. Nem látom értelmét.

Az emlék és a repülés viszonyára csak maga a google kismillió találatot ad kiadott könyvekből idézve, és ezt ennyivel el is intézném.

Egyetlen dolgot szeretnék tőled kérni, és ezzel csatlakozom egy számomra nem túl kedves jelenséghez: ne akarj megváltoztatni! Én sem akarlak téged. Szélmalom harcot vívunk egymással. Fejezzük be. Remélem, belátással leszel a válaszomban rejlő kérés iránt.

Köszönöm.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

h, 2018-05-21 10:09 bupber 81-Szomb...

Kérésedet betartom.

k, 2018-05-22 16:17 Kentaur

Kentaur képe

"...Anna feküdt. Mereven bámulta a mennyezetet, mellkasán nyitott könyv hevert." -oké, hogy neked ilyesmi nem jut eszedbe, de hölgyek nem annyira tudnak könyvet fektetni a mellkasukra bizonyos női jellegzetességek miatt, ha kicsi a könyv, akkor tuti lebillen (hacsak nem kicsi ámde lapos az a női jellegzetesség), ha meg Tolsztoj összes, az igen fájdalmas tud lenni egy fél perc után (ez utóbbi minden méretnél). :-D
Ott abban a pillanatban - Ott, abban
"Amióta megszűntek a műtétet követő fájdalmai" - de még kórházban van, nem? Én nemrég jártam meg a kórházat, a tapasztalataim frissek: a fájdalom egy komolyabb műtétnél úgy körülbelül 4-5 hét múlva múlik el, a durvább fájdalom úgy két hét. Viszont ha nincs komplikáció, nem vagy lázas és produkáltál emésztési végterméket is, a 3-4. nap kiengednek, varratszedés két hét múlva, kontrol hat hét múlva, addigra vagy hivatalosan gyúgyult nagyműtét után, és kb. tényleg addigra múlik el a fájdalom utója is. Egyszóval: amikor már nincsenek fájdalmaid, akkor te már rég nem a kórházban vagy nagyműtét esetében. Engem a negyedik napon engedtek haza, addigra mérséklődött a fájdalom olyan szintűre, hogy képes voltam segítség nélkül megtenni 10 métert egy reumás csiga sebességével. Esetleg kisműtétnél elképzelhető, hogy a fájdalom hamarabb elmúlik, mint a megfigyelési idő, de azt vettem ki, hogy ez bizony nagyműtét volt, hiszen nem biztos a felépülése.
"éveit taposó" - kétszer is szerepel, sok ez ilyen kis műben.
Leves jénaiban? Na ilyet még nem láttam. Miért van jénai tálban a leves? Azt nem lehet rendesen lezárni, hogyhogy nem folyt ki útközben? (Mellesleg nincs az a nővérke, aki megengedné, hogy levest egyél az ágyban, jesszus, leharapná a fejüket is.)

Krisztina nevezetű nőként azt is elmondanám, hogy találkoztam már jó pár druszámmal, de olyannal még soha, aki ne vagy az egyik vagy a másik becézést preferálná: Kriszti vagy Kriszta - herótot kapunk a másiktól, akármelyik is tetszen, és ezt a családunk nagyon jól tudja, tehát véletlenül sem fognak ránk vegyesen hivatkozni.

A másik jobban tetszett, talán mert ott hitelesebb a szemszög meg a szituáció, de alapvetésében ugyanaz ezzel is a bajom + attól, hogy belaraktál egy párbeszédet arról, hogy milyen szerepeink vannak az életben, attól nem érzem, hogy kapcsolódna a témához. Az a része a párbeszédnek kissé erőltetett is. Ráadásul életkroszakaink, családi szerepeink egyáltalán nem álcák. Főleg az anyaszerep nem. Ezeket nem lehet le-föl venni, előre megfontolt szándékból úgy tenni mintha.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

k, 2018-05-22 18:00 Sednol

Sednol képe

Oké, oké, átírom hasára. :D És tényleg fel sem merült bennem.

A megszűntek rossz szóhasználatnak tűnik. Helyesebb lenne a csillapodtak.
Éveit taposó, szinte már betegesen irtom a szóismétléseket. Ezt is ki fogom gyomlálni.

Nem mondod, hogy sohasem láttál még olyat, hogy konyharuhába bugyolált jénaiba vittek az öregek levest? Nálunk ennek családi hagyománya volt. Összetejgumizták, bebugyolálták két konyharuhába, zacskóba tették, és úgy vitték. Egyetlen alkalomra sem emlékszem, hogy kifolyt volna. Ez még azokban az időkben volt, amikor hírből sem ismerték a műanyag fedeles ételhordókat. Fogalmam sincs, hogy miért nem vettek fémet a mamámék, de sokszor láttam. Megvolt a maga szépsége. Ha jénait látok, sokszor eszembe jut. Karácsonykor még mindig így hozzák át a káposztás rétest. Jó érzés kicsomagolni, leemelni a párást üvegtetőt, és azon melegében bezabálni. :D

A narrátor hívja Krisztának, a nagymama meg Krisztinek. A névvel kapcsolatban magamból indultam ki. A család minden tagja másként hív. Egyszer jól elmagyarázták nekem, hogy milyen beteg szokás ez, hogy a saját nevemet adom a gyereknek, mert nem fogja tudni, éppen kihez szólnak. Hárman vagyunk Jánosok, ha nagyapám élne, négyen lennénk, de még olyan nem fordult elő egyetlen összejövetelen sem, pedig népes család vagyunk, hogy ne tudtuk volna, éppen kinek kiabálnak. A hangsúly mindent elárul.

Megértem, ha a másik jobban tetszett. Ez sokszori olvasásra is felületesebbnek tűnt. Sajnos már nem maradt elég időm a pofozgatásra. Sokáig vívódtam, hogy átalakítom csak párbeszéddé. Az anyaszerep kivételes szerep, de azt is csak a megfelelő személy kedvéért öltjük magunkra. Még akkor is, ha csak üzenetet írunk neki. Ez igaz az apaszerepre is. Nem is nevezném ezeket igazán szerepeknek. Arcok, melyekkel könnyebben lehet kezelni a helyzeteket. Vannak, akik gyorsan tudnak váltani. Ők a szerencsésebbek.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu