Gyerekfejjel

Sebek, sebhelyek

Először én tudtam meg: kézzel kitapintható daganat. Tíz évesen nem igazán tudtam, hogy mit is jelent ez pontosan, de láttam rajta, hogy nagyon letörte a hír. Úton hazafelé próbáltam vigasztalni és azt mondtam, hogy csináljunk úgy, mintha csak egy torokfájás lenne; hát nem sokat segített… Aztán otthon hasonló, szomorú döbbenetet láttam anyu arcán, mikor neki is elmondta. Egy-két nappal később szembesültem a dolog komolyságával, amikor anya szájából először hallottam a „rákos” szót, vagyis hogy apukám rákbeteg. Ezzel a kifejezéssel már többször találkoztam és azt is tudtam, hogy ez egy halálos kór, de ki lehet belőle gyógyulni.
A rákövetkező napokban felgyorsultak az események: vizsgálatok sora, orvosok sokasága, majd befekvés a kórházba a műtéthez. Az operáció előtti napon a család két barátja bejött őt meglátogatni, majd a távozásukkor csupa biztató jókívánságokkal köszöntek el, akaratlanul is kiemelve a helyzet súlyosságát, aztán pedig hirtelen csend lett köztünk. Sosem szerettem a kínos csendet, így egy „ideülök apu mellé” felkiáltással helyet is foglaltam. Ami ezután jött, eléggé sokkoló volt számomra: apa a vállamra hajtotta a fejét és zokogni kezdett. Soha korábban nem történt még ilyen, sőt sírni sem láttam addig soha. Ő volt az én hősöm, aki megtanított focizni, biciklizni, cipőt kötni és még persze rengeteg más dolgot. Olyan erős volt, hogy szinte bármeddig el tudta rúgni a labdát, ráadásul pontosan oda, ahova akarta; nem csoda tehát, hogy pont olyan akartam lenni én is, mint Ő. De akkor ott zokogott a vállamon és én nem tudtam semmit sem mondani, csak megfogtam a kezét, majd anyu kezdte őt megnyugtatni.
Másnap délelőtt volt a műtét, nekem pedig iskolában kellett lennem, bár nem sok értelme volt. Mintha csak lebegtem volna ott a többiek között, nem tudtam figyelni semmire. Tanítás után siettem haza, anya viszont csak később jött, de legalább azzal a jó hírrel, hogy bár nehéz volt az operáció, összességében jól sikerült. Aznap nem mehettem be a kórházba, ami nagyon dühített, de vigasztalt a tudat, hogy meggyógyították aput. A legközelebbi látogatáson meggyötörtnek láttam őt, mégis mintha megkönnyebbült volna egy kicsit, ezzel pedig én is.
Az ezt követő hetekben ráléptünk a gyógyulás hosszú és rögös útjára. Bár gyakran az orvosokat látogatva, de úgy tűnt, jól haladunk. Kicsit átalakultak a hétköznapok, sok mindenre oda kellett figyelni, viszont úgy látszott, hogy ha nem is lesz minden a régi, attól még lehet minden jó. Egy napsütéses kora őszi napon egyszer még biciklizni is elmentünk hárman, apa, a bátyám és én.
Aztán azt mondták az orvosok, hogy kemoterápiás kezelés szükséges. Ezt se igazán értettem, nem tudtam pontosan mi is ez, de hogy ha kell, hát kell; a gyógyulás nem egy olyan sport, amiben lehet fegyvernemet választani. Ahogy elkezdődött a terápia, apa egyre gyengébb lett, nekem pedig szinte fizikálisan is fájt őt nézni, de igyekeztem mindezt palástolni, optimizmust és vidámságot árasztani magamból, olykor vicceket mondani vagy éppen aktuális, vidám történeteket mesélni neki. Ő sosem mutatta nekünk, hogy ha fájt neki valami, erősnek akart tűnni még azokban a nehéz időkben is, számomra pedig ott és akkor is ő volt a világ erősebb embere.
A Karácsony nem olyan volt, ahogy azt korábban megszoktuk, de engem igazából nem is érdekelt. Otthon voltunk mind a négyen, együtt. Az Újév már ismét kórházlátogatásokkal telve indult, ráadásul már a szomszédos Szeged városába kellett átjárnunk, én pedig mentem minden nap anyuval, nem is volt kérdés. Apa már nagyon sovány volt, beesett az arca és nem sok mindent tudott már egyedül csinálni. Az egyik nap, a látogatás után, bementünk egy hangulatos kis hamburgerezőbe úton hazafelé. Én választhattam ki, hogy milyen összetevők kerüljenek a burgerembe, ennek megfelelően nagyon finom volt. Aztán a buszon anyu valamiért azt kérdezte: „Mi lesz, ha nem tudják apát meggyógyítani?” Ezt nem is akartam meghallani, így válaszolni sem. Végül valamit biztos feleltem, de próbáltam az egészet elengedni a fülem mellett. Egy dologban voltam biztos: aznap este ettem életem legrosszabb hamburgerét.
Aztán egyszer azt mondta anya, hogy nem mehetek be vele a kórházba. Nem tudtam mire vélni ezt, vissza is kérdeztem, de nem kaptam érdemleges választ. Így napokon keresztül csak telefonon beszéltünk apuval, este pedig vártuk haza anyut; addig a nagymamánk vigyázott ránk.
Egy csütörtöki napon apa felhívott bennünket telefonon. Először mama beszélt vele, aztán a testvérem következett, majd szóltak, hogy én jövök. Azt mondtam, hogy megvárom, amíg anya hazaér és akkor majd újra felhívjuk – elvégre ez volt a megszokott rend. Anya hazaért, a telefon csengett, de nem vette fel senki; nyilván elaludt apa, hiszen este volt már. Ketten ültünk a kanapén és anya megkérdezte: mi lesz, ha nem tudják meggyógyítani apát? „De úgyis meg fogják gyógyítani!” – válaszoltam, de valami furcsa, rossz érzés lett úrrá rajtam, mintha valami méreg áradt volna szét bennem. Elmentem fürdeni, a kádban pedig csak néztem magam elé és egyszer csak sírni kezdtem. Nem voltam biztos benne, hogy miért, csak sírtam és nagyon rosszul éreztem magam. Ekkor az az ötletem támadt, hogy életemben először és talán utoljára imádkozni fogok Istenhez. Nem tudtam, hogy kell, nem voltunk vallásos emberek, csak próbáltam utánozni azt, amit korábban láttam, halottam. Másnap reggel anyu telefonált, én meg még feküdtem az ágyamban és hallottam a beszédet a másik szobából, ahogy a nővér van a vonal túlsó végén. A beszélgetésnek vége lett, anya pedig sírva jött át hozzám és azt mondta: „Apa meghalt.” Nem tudom, mi történt ezután…
Azt viszont már valahol mélyen magamban tudtam, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el az előző este, amikor nem mentem a telefonhoz.
Azóta eltelt tizenöt év, megtapasztaltam sok mindent, talán még több dolgot nem értek, de abban biztos vagyok, hogy akkor, csütörtökön tettem a legrosszabb dolgot az elmúlt és hátralévő éveim során valaha. Nem tudom, mit mondtam volna neki, bár sokszor álmodtam sokféle mondatot és minden egyes nap, amikor eszembe jut egy újabb szó, csak megerősít ebben a keserű bizonyosságban. Az évek alatt egyfajta reflex alakult ki bennem, hogy mindig, minden fontos dolgot elmondjak a számomra fontos embereknek, ami épp eszembe jut. Van, hogy ez akár kellemetlen, sőt kínos helyzeteket eredményez, de soha nem bánom ezeket. Ha pedig nem tudom velük közölni azt, amit szeretnék, hát leírom. Különböző helyeken, különböző formában gyűlnek így a szavak, egyetlen egy céllal, hogy én elmondjam. Lehet, hogy ezeket nem fogja soha meghallani senki, de én mégis valahogy bízom abban, hogy talán egyszer, talán valaki. Talán a címzett.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2018-05-08 07:42 Kentaur

Kentaur képe

Az irodalomnak alapvetően kétféle szegmense van, a dokumentációs és a fikció. Ha ez fikció lenne (terápiás írás), az rossz lenne, mivel annak pocsék lenne. Egy-két momentum mintha erre utalna, például ez:"A rákövetkező napokban felgyorsultak az események: vizsgálatok sora, orvosok sokasága, majd befekvés a kórházba a műtéthez" - pár éve volt szerencsétlenségem végignézni egy rákbeteg küzdelmét (sajnos elhunyt), és kicsit sem "elkövetkező napok", inkább elkövetkező hónapok. Vidéki nagyvárosról volt szó, de szerintem még Budapesten sem menne hamarabb, hónapokra előre be vannak táblázva, fél évre a diagnózis után kapta az első kezelést illetve a műtét fontolgatását. Kettő: kemoterápiára nem fektetnek be, ha már olyan rosszul van a beteg, hogy kórházi ápolásra szorul, akkor nem mehet kemoterápiára, maga a kemoterápia az orvosok szerint "járóbeteg" dolog (igaz, hogy sokan borzasztóan rosszul vannak tőle, de ez nem igazán hatja meg őket). Három: A beteg számára a végstádiumban ugyan igénybevehető a kórházi "kezelés" (inkább ápolás, nem gyógyíhják akkor már meg, csak cserélik az infúziót meg a lepedőt), de akiknek van családja, általában nem választja az elfekvőt, hanem maradék idejében a családja körében szeretne lenni. Ez persze az egész novella (ha fikció) "csattanóját" lehetetlenné tette volna.
Összességében: utálom a dokumentációs irodalmat, önéletrajzokat, emlékiratokat és terápiás írásokat. Éppen ezért ha az, nem is tudom értékelni. Fikciónak viszont nagyon elcsépelt lenne a "nem tudtam elköszönni" fordulata.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

k, 2018-05-08 09:26 Cs. Pál Orsi

Cs. Pál Orsi képe

Az elmesélő tízéveskori önmagára emlékszik vissza, az érzésekre és történésekre, amikor az édesapja megbetegedett. A leírt érzések azonban egyáltalán nem egy tízéves szintjén vannak. Hiányzik belőle a gyermeki szemléletmód, annak egyszerű szépsége, még akkor is, ha felnőttként emlékszik vissza minderre. A felsorolásszerű írásmódtól szenvtelenné vált kissé a történet, hiányzott belőle az érzelmek mélysége. A történet ettől függetlenül megrázott, de inkább azért, mert maga az élethelyzet (végignézni egy szerettünk elsorvadását, vagy bármilyen módon elveszíteni egy szerettünket) ezt váltja ki belőlem. Ha valós történetet dolgoztál fel, akkor nagyon sajnálom amin át kellett menned, ha kitaláció az egész, akkor azt kell mondanom, hogy nagyon üres lett.

"Csak a Puffin ad neked erőt és mindent lebíró akaratot."

cs, 2018-05-17 07:10 Dana

Dana képe

Stílus: nem igazán volt egyedi. Ha saját "élményből" táplálkoztál, belevihetted volna jobban az érzelmeidet. Tagolással, rövidebb mondatokkal mutathattál volna némi zaklatottságát.
A hangvétel lehangoló volt, a témához illő, de mégsem eléggé nyomasztó. Azt hiszem – főleg, ha saját élményből táplálkozott az írás –, több érzelmet, vagyis az érzelmek mélyebb árnyalását vártam volna. Inkább egy ilyen „beszámolót” kaptam, de érzelmileg nem hatott rám, legfeljebb a végén.
A karakterek nincsenek kibontva. Mondom, én hiányolom az érzelmeket, amiktől együtt tudnék érezni a szereplővel és az ő fájdalmával, ami nyilván ott van. A végén kicsit elengeded magad, ezt kellett volna jobban, az egész írás alatt. A karakterek szempontjából amit még furcsának tartok, hogy egy kisfiú előbb tudná meg, hogy az apja nagybeteg, mint bárki más. Miért mondaná el az apa vagy az orvos egy tízévesnek a diagnózist? Egyáltalán miért van az apával?
Helyesírás, központozás: nagyjából okés.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen