Lány a sarokban

Folynak le a színek a fákról. Egy esernyő alatt állva nézem, hogyan mossa el az eső a barnát, hogyan válik szét a sárga és piros, hogyan csorog le a zöld a levelekről.
Esőcseppenként szürkül a világ.
Tehetetlenül ácsorogva várom. Csak Vanda piros masnija és szája, a kék szeme rikít bántón. Akarom a percet, amikor végre róla is lecsöpög minden, és elfeledhetem végre, hogy valaha léteztek színek.
– Dóra. – Gyengéd szorítás a vállamon; Gábor könnyed kezét a világ súlyának érzem. Előttünk hullnak, hullnak, hullnak a rögök anyám koporsójára. Körülöttünk lugas, mellettem hatéves kishúgom, Vanda pityereg. Kétségbeesetten kapaszkodik a kabátomba.
Gábor beáll az esernyőm alá.
– Jól vagy?
– Sosem szerettem – válaszolom száraz szemmel.
– Jaj, Dóra!
Hagyom, hogy Gábor úgy öleljen, mintha fájna valami. Az esernyő bénultan fordul a földre, az eső monoton hangon kopog Gábor kabátján, kilopja a barnát a hajából. Vanda is ázik, de az ő fekete hajzuhatagát és ruháit nem fakítják el a cseppek, fehér harisnyáján barna marad a sár.
Gáborral először az egyetemen találkoztam. Langaléta fiú volt, az enyémnél hosszabb lófarokkal, pulikutyaszőr-hajjal. Először a bozontja tűnt fel, másodjára hatalmas keze és lába. „Te jó vagy kémiából, igaz?” – ezzel jött oda hozzám. Magyarázni kezdtem, és hamar kiderült, hogy ő is. Bevallotta, hogy csak kíváncsi volt a lányra a sarokban. „Furcsa perverzió” – válaszoltam, ő pedig nevetett. Így lettünk barátok. Mindez két éve volt.
Megsimogatom a haját. Egy fél éve levágta, és bár néha hiányzott, idővel hozzászoktam. A barnaságával is így lesz majd. Űr lesz, amit megtanulok figyelmen kívül hagyni, mert ez az élet rendje. Az eső előbb-utóbb minden színt kilop a világból.
Csak elfogyna végre mind.
A pap elmúlásról kezd prédikálni, mennyről és Istenről. Tompán arra gondolok, ha lenne Isten, lennének színek Vandán kívül is. Akkor nem ölte volna meg anyám a puszta létével.
A húgom, mintha megérezné, hogy rá gondolok, felveszi az esernyőt, és megpróbálja újra a fejünk fölé tartani. Elveszem tőle.
– Ilyenkor természetes, hogy megkérdezzük, miért? Alig negyvenhárom éves korában, családanyaként… Miért vette el Isten ilyen fiatalon?
A pap szavai hallatán mosolyra rándul a szám. Anyám harminchét éves koráig fiatal volt, fiatalosabb nálam. Szó szerint tündér volt: táncos léptű, ívelt szemöldökű meselény. Tündérként vénnek számított, és nekem köszönhette, hogy megélhette ezt a kort. Na, nem mintha ő köszönte volna. Büszke sosem lehetett rám. Reflektorfényben sziporkázott, míg én csak a lány voltam mögötte a sarokban.
Aztán megszülte Vandát, és elkezdett kifakulni. Csak fél év után vettem észre, és még ugyanennyi időbe tellett rájönnöm az okára: a tündérek fénye vérvonalanként állandó. Vanda egyre gyönyörűbbé vált, míg anyám halványodott. Az első négy évben büszke mosollyal figyelte, ahogy a lánya ellop tőle mindent.
Az utolsó két évben összement. Arcára kíméletlenül vájta a ráncokat a fájdalom, ébenfekete haja kihullott – mindez együtt sem varázsolta olyan öreggé, mint a szeméből sugárzó fáradt beletörődés. Akkor már félt a haláltól.
Amikor az a mogyoróbarna szem szürkévé lett, akkor hagytam fel a látogatásával. Halottá vált a tekintete, és a holtakat nincs értelme látogatni – ők már nem képesek szeretni tanulni.
Gábor nem értette meg – mágia híján rákot állapítottak meg anyámnál, és ő hinni akarta, hogy gyógyítható. Üvöltözött velem, és ragaszkodott hozzá, hogy Vandával továbbra is látogassák.
Anyám szeme után én kezdtem kikopni a világból. Napról napra, óráról órára, apránként. Ahányszor nem mentem be hozzá, elvesztettem valamit: a szemem, vagy egy-egy hajtincs színét… Elszürkült a bőröm, és egy idő után hiába kentem fel élénk rúzst, a szám makacsul szürke maradt, csókolni képtelen.
Anyám fizikai halálára Gábor berángatott a kórházba. Addigra már anyámnak sem csak a szeméből koptak ki a színek. A kórteremben még a falakról is lepergett a fehér, ahogy az élet pereg le a halálról.
Utolsó találkozásunk örömére anyám a fejemhez vágta, hogy sosem mertem élni. Meghúzódtam, figyeltem, hallgattam. „Kényelmes volt jelentéktelen árnyéknak lenni a sarokban, mi? Ahelyett, hogy odaálltál volna mellém…” Mert Vanda bezzeg odaállt. Mintha erény lenne, hogy az a kis vakarék megölte őt!
„Nekünk nem szabad sokáig élnünk, Dóra. Meg kell halnunk, mint a kérészeknek, táncolva, könnyedén, mielőtt hozzászokhatnánk ahhoz, hogy élünk... Ha mellém álltál volna... Ha mertél volna élni, akkor most nem félnék ennyire!”
Megmondtam neki, hogy szürke patkányként fog meghalni, ahogy én is. Sírt, de tudtam, nem fáj neki. Halott volt, és a holtaknak semmi se fáj… A szemébe vágtam, hogy az ő hibája a halála, miért kellett neki egy jobb, helyettem. Ő akarta megszülni Vandát, azt a tökéletes, tündibündi kis...
– Vanda miatt aggódsz? – Gábor halkan kérdezi, nehogy meghallja a kis korcs. A váratlan kérdésre hátrébb lépek.
– Csak sóhajtottál. Mostanság mindig miatta sóhajtozol. – Óvatosan megfogja a kezem. – Dóra… Ez nem a legjobb alkalom, sőt, a legrosszabb… De… Vanda miatt nemigen van később. – Izzad a tenyere, és akadozva, de olajozottan buknak ki a szavak, mint mikor valaki csak félig tanul meg egy szöveget. – Figyelj, az anyja lehetnél. Én pedig lehetnék az apja… ha te is szeretnéd.
– Én? Az anyja annak...? – elharapom. Gábor elengedi a kezem, és innentől némán várjuk végig a gyászbeszédet.
A szabaddá vált kezem Vanda kaparintja meg. Anyánkra ütött: még így, kisírt szemmel is kitűnik a tömegből. Könnyeivel angyalnak látszik, akinek az ázott szárnyak súlya görnyeszti a vállát.
Valójában persze sosem voltak szárnyai, csak táncos léptei, és a halálban ugyanolyan szürke patkány lesz, mint amivé mindenkit mosott az eső. Várom már azt a percet, a színek eltűntét. Nem szeretem látni, mit veszítettem.
Hosszú ideig tart a szertartás, még hosszabb ideig a képmutató részvétnyilvánítás, az udvariaskodások. Órák telnek, de eljön végre a perc, amikor kézen foghatom a kishúgom.
– Vanda, egy igazi tündér vagy. – Megcsodálom vörös száját és masniját, ívelt szemöldökét, fekete haját és kék szemét. Az eső megkímélte, de minek?
Elköszönök Gábortól, és Vandára mosolygok. – Gyere, hazaviszlek.
A kis kéz bizakodón kapaszkodik belém, míg elindulunk a téli sötétben a fák közé. Ő sosem hibáztatta magát anyu halála miatt. Romlatlanul ragyogott, és anyu őt szerette. Őt szerette. Én nem szeretem. Anyámat sem. Szürke, szürke, szürke... Piros.
Sziklakerten haladunk át, és Vanda közelebb bújik hozzám, a sötéttől félve. Én csendben számolom a szívverésem. Egy… Kettő…
Háromnál a földre lököm, ránehezedek, a tenyerem a szájában. Nem sikít, leblokkol. A kezembe akadó első nagyobb kővel a fejére csapok, egyszer, kétszer, míg nem érzem a bőrömön a vére melegét, és nem reccsen a koponyája a kezem alatt. Aztán tovább ütöm, míg ki nem szürkül az az elárultságtól könnyes kék szem, és el nem fakul az a száj, a masni.
Utána sokáig ülök a sárban, a kövek közt. Valamiféle meghatottság lesz úrrá rajtam. Már nem is emlékszem, milyen a sárga és a zöld, vagy Vanda szeme kékje.
Az eső csak mossa, mossa, mossa a vöröset a szürke földbe.

(Téma: Sebek, sebhelyek.)

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2018-05-06 19:45 mandarin

mandarin képe

Ez nekem nagyon tetszett! Eleinte azt gondoltam, hogy valami urban fanatsy szerű történet lesz, de a végére kiderült, hogy nem feltétlenül. Nagyon érdekesen ábrázolod az őrületet, féltékenységet. Örülök, hogy olvashattam! :)

"És veled mi van?"

k, 2018-05-08 18:24 Wen_chan

Köszönöm, örülök, hogy tetszett :3

h, 2018-05-07 08:34 Cs. Pál Orsi

Cs. Pál Orsi képe

Vannak frusztrációk bennem az írással kapcsolatosan, ez tény. De amikor elkezdtem olvasni a novelládat, az első pár mondat után abbahagytam, mert rám tört az irigység, hogy én sosem fogok tudni ilyen szépen írni. :) Új vagyok, nem olvastam tőled mást eddig, így lehet hogy a többi olvasónak ez evidens, engem mellbe vágott a dolog. :) Aztán persze összekapartam az egómat, és csak úgy ittam a szavakat, voltak mondatok amiket szavanként újraolvastam.
Ami kicsit megakasztott az olvasásban, az a "tündérlét". Én bőven megelégedtem volna azzal is, ha "sima" emberek a szereplők, elhittem volna simán úgy is a történetet.
Köszönöm az élményt, és szívből gratulálok a novelládhoz, no meg a megérdemelt helyezéshez!

"Csak a Puffin ad neked erőt és mindent lebíró akaratot."

k, 2018-05-08 18:27 Wen_chan

Wow, köszönöm! :)
Én is új vagyok, szóval pacsi :D
Sima emberekkel hogyan hitted volna el? Rákkal? :)

h, 2018-05-07 09:10 Ekibacsi

Ekibacsi képe

Tetszett, ahogy végigvitted a novella hangulatát a színekkel, esővel és egyéb hangulatfestő elemekkel. Picit soknak éreztem helyenként a részletes leírásokat, miközben a valód háttérsztori lassan haladt, és nem igazán mélyült el. A motiváció a főszereplő részéről számomra kissé sekélyesnek tűnt, nem igazán éreztem át, mehetett volna mélyebbre a dolog. Hiányzott valami erős múltbeli seb - de lehet, hogy csak nekem érződött szegényesnek.

Gratulálok a helyezéshez, láttam, hogy nem túl régen regisztráltál, nem tudom, mióta írsz, de örülök, hogy egy "újoncot" is kiemeltek.

k, 2018-05-08 18:41 Wen_chan

Nagyon köszönöm, örülök, hogy tetszettek a leírások!
Érdekes a hiány, amit mondasz. Szerinted hol, pontosan mit kellene elmélyíteni benne? Milyen múltbéli seb lett volna kellő motiváció?
Újonc vagyok, idézőjelek nélkül :D Éppen ezért is vagyok kíváncsi rá, te mit látsz benne, hol kellene javítani?

h, 2018-05-07 19:14 Sednol

Sednol képe

Az elején a képeknél párszor megakadtam, de aztán elmúlt. Beszippantott.
Sikerült olyan hangulatot teremtened a színekkel, ami hatott.
Gratulálok! Ez egy bőr alá nyűként befurakodó írás, amitől a történet végén akár az életünk árán is szabadulni akarunk. Legalábbis én. Működik, és ez a lényeg.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

k, 2018-05-08 18:43 Wen_chan

Köszönöm! Örülök, hogy végül beszippantott :)
A bőr alá fúródással pedig külön boldoggá tettél, ezt egy ilyen írássá próbáltam tenni ^^

sze, 2018-05-09 02:51 Alfredo Sagittarius

Alfredo Sagittarius képe

Gratulálok a helyezésedhez, és csak jelezni akartam, hogy elolvastam, engem is teljesen magával ragadott a műved hangulata, de az is, ahogy kibontakozott a történet. Annyira profin egyben van, nagyon meglepődtem, amikor láttam, hogy újonc vagy. Ez igen!

"Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral"