Utánam

Már két hónapja fekete ruhát viselsz, az arcod így még sápadtabbnak hat. Mindig gyűlölted a fekete színt, a gyász színe, mondtad, addig jó, amíg színes ruhákban járhat az ember.
Benyitsz abba a szobába, ahol már jó ideje nem jártál. Lassan nyomod le a kilincset, mintha arra vigyáznál, hogy bent valaki fel ne ébredjen, holott tudod: ilyesmitől nem kell tartani. A nyitott ajtón keresztül fénysugár tolakodik be melletted és szemrehányón mutatja a milliónyi apró porszemet a padlón. Tétova léptekkel a szemközti, súlyos szekrényhez indulsz. Közben tekinteted ide-oda kalandozik, majd egy festményen elidőzik pár pillanatig, de a gondolat, amit ébreszt benned, láthatatlan marad. A kép egy tengerparti kisváros macskaköves sikátorát ábrázolja, melynek két oldalán egymással összenőtt, színes házak magasodnak.
A szekrény egyik ajtaja kissé megereszkedett, nehezen nyílik. Két kézzel próbálkozol. Felszisszensz, mert a mozdulattól végighasadt gyűrűsujjadon a köröm. Karodat ösztönösen elrántod, ettől a jobboldali ajtó kileng, a felső zsanér megadta magát. Leemeled az ajtót, a falnak támasztod. Lesöpörsz néhány pókhálót mellőle, mire egy kövér pók riadtan a szekrény mögé szalad. A másik ajtót kitárod, halk nyikorgás jelzi: régen tett mozdulat ez. Szemmagasságban halomban fekvő papírok, egyik-másik a polcról lelógva kissé meggyűrődött. Mellettük pici papírdoboz. Felsóhajtasz. Hátrasimítasz egy tincset, ami az arcodba lóg, majd kiemelsz egy adag papírt és az ablak melletti íróasztalhoz viszed.
Leülsz a zöld kárpitos, karfás székre és egyesével elkezded átnézni a papírokat. Iratok... Számlák, szerződések, banki értesítők; némelyiken nagyon régi a dátum. Hirtelen egy apró papírdarab csúszik le a földre, meglepetten emeled fel.
Fénykép, két nevető arccal. Hosszasan nézed, végül már nem is a papírt, hanem mögötte valami láthatatlan képet, ami az emlékeidből most hirtelen idelebbent.
Évek óta nem nevettél.
Haladsz tovább, a fényképet az asztal szélére helyezed, újra iratok sora következik. Komótosan átnézed valamennyit, rendszerezve visszaviszed őket a szekrénybe, egy részét pedig a szeméttartóba dobod.
Kiveszed a felső polcról a kis dobozt. Visszaülsz a székre, leemeled a dobozka tetejét. Egy apró, bájos mutatós órát és egy borítékot találsz a dobozban. Mélyet lélegzel, mintha magadban tízig számolnál. A borítékból nagyon régen olvasott, de jól ismert levélkét húzol ki: esküvői meghívó. Az időpont rajta tizenegy óra, pontosan annyi, amennyit a mellette elhelyezett kis óra mutat.
Az íróasztal fiókjából tollat veszel elő, és írni kezdesz a meghívó hátoldalára. Soványabbak a betűid, mint régen. Te is az vagy.
„Én voltam. Te voltál.
Mi voltunk.
Én voltam. Te voltál.
Én vagyok.”
Ennyit írsz csupán, majd a meghívót borítékostul visszahelyezed a kis dobozba, rá az órát. Aztán mégis kiveszed az órát, forgatni kezded a mutatóit addig, amíg az óramutató a négyeshez, a percmutató a tizenketteshez nem ér. Visszateszed a dobozba, rá a tetejét. Felállsz és a szekrényhez mész újra. A dobozt az asztalon hagyod a fénykép mellett.

Most a középső polcot veszed szemügyre, térdedet kissé berogyasztva hátranyúlsz. Meglepetten húzol elő egy méretes tárgyat, ami eddig a szekrény hátoldalának támasztva pihent, elbarikádozva egyéb holmikkal. Fekete, bőr hegedűtok. Közben a földre esik néhány kacat, azokat visszapakolod, majd a hegedűtokot az asztalhoz viszed. Nem ülsz le, még állva felpattintod a zárakat, lassan hátranyitod a tok fedelét. Sötétkék selyemkendő tárul a szemed elé, a lágy anyagot két ujjaddal összecsípve ráhajtod a fedélre. Mogyorószínű hegedű fekszik a tokban. Gyantaillat csapja meg az orrodat, ezért elkezdesz kutatni és meg is találod az illat forrását. Tenyeredbe fogod a gyantakockát, mélyet szippantasz a jól ismert szagból. Aztán pár másodperc után visszateszed, és most a hegedűt emeled ki a tokból. Leülsz a székre, öledbe fekteted a hangszert. Bal kezeddel fogva az állad felé közelíted, de félúton megáll a mozdulat. Sohasem próbáltál játszani rajta. Hallgattad hosszú órákig – sír a hegedű, mindig ezt mondtad – közben távolra néztél a kis ablakon át, valami mások által fel nem fedezett világba, szemed sarkából olykor kósza könnycsepp indult útjára.
Évek óta nem sírtál.
Az elmúlt, végtelennek tűnő hónapok alatt csak az autóban hallgattál zenét, a kórház felé menet. Csupán az odaúton; hazafelé már néma csendben vezettél.
Az öledben nyugvó hegedűt hosszan nézed, bal kezed mutatóujjával szinte önkéntelenül végigsimítod a csiga vonalát, a nyakat, majd egy alig hallhatót pendítesz az egyik húron. Mély hang rezgi be szobát, a jó ideje fel nem hangolt hegedű hamis sóhajtása.

Csengetnek. Összerezzensz, mert az éles hang kiránt a gondolataidból és hirtelen nem tudod hová tenni. Aztán tudatosul benned a hang forrása, a hegedűt az asztalra teszed. Felállsz, megigazítod a ruhádat és elindulsz a bejárati ajtó felé. Kinyitod. Egy fiatal srác áll veled szemben, színes tulipáncsokorral a kezében.
– Kézcsókom, ezt magának hoztam! – közli nyeglén. Te értetlenül nézel rá. – A férje küldi.
– Az lehetetlen – suttogod. – Ő már...
– Ja igen, tudom! Részvétem... Felhívott három hónappal ezelőtt, hogy a mai napon ezt hozzam ide. Ki is fizettette egy ismerősével.
Döbbenten nézel. Szemeddel kutatni kezdesz valamilyen információ után, ami esetleg a csokorban el lehet helyezve. A fiú ezt észreveszi, megszólal:
– Nincs hozzá üzenet. Én vettem fel a rendelést, elkezdett diktálni egy hosszú levelet az úr. Képzelheti, azt írtam tíz percig, közben állt a sor.
– És mi volt az? – kérdezed alig hallhatóan.
– Valami olyasmik, hogy neki már csak napok vannak hátra, meg hogy sajnálja ezt, sajnálja azt, hogy elhidegültek... de soha nem volt a szavak embere, meg hasonlók. Aztán amikor a végére értünk, váratlanul azt mondta: tudja mit? Tépje szét, ne írjon semmit. Csak szóban adjon át egy üzenetet.
Kérdőn nézel rá, de nem szólalsz meg. Folytatja.
– Na, szóval csak annyit üzent, hogy ne járjon fekete ruhákban – fejezi be a fiú, a csokrot a kezedbe nyomja és leszalad a lépcsőn.
Te tartod a színes tulipánokat a kezedben, automatikus mozdulattal becsukod az ajtót, ráfordítod a kulcsot és percekig csak állsz nekidőlve. Az arcodon nem látszik semmi, de a szemed...

Felveszed a kedvenc, narancssárga ruhádat. Régi darab, a tested vonala már kevésbé sejlik át rajta, mint egykor. Vázát keresel elő, beleállítod a virágcsokrot. Puha léptekkel a fürdőszoba felé indulsz, vizet engedsz a vázába, kissé eligazítod benne a tulipánokat. Az előtérben áll egy asztalka a nagy tükör mellett. A vázát erre teszed, majd megállsz a tükörrel szemben és hosszan nézed benne magadat. Tested mozdulatlan, csak a tekinteted járja be a visszavetett kép minden egyes pontját. Percek telnek el, közben szépen lassan arcod izmai is mozdulni látszanak. A homlokod... a szád körüli szorítás... az állkapcsod merevsége lazul, végül a vállaidat is kissé lejjebb engeded.
Egyszerre nevetsz és sírsz.
És én ezt már nem láthatom.

---
Téma: Sebek, sebhelyek

3.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2018-05-08 18:34 Gitáros

Gitáros képe
3

Kedves Xila!
Rákattintottam az adatlapodra, a világon semmi nem derül ki előle, sem az, hogy nő vagy-e, vagy férfi - szerintem nő, a novellád hangulata valahogy ezt sugallja nekem - sem az, hogy hol élsz, mióta írsz, semmi.
Bár érdekelt volna, de mindegy, egy novella megítélésénél a szerző kiléte nem elsődleges szempont - legalábbis, szerintem...:)

Véleményem szerint egy kissé túlírtad ezt a történetet, ilyen aprólékossággal leírni, hogy valaki hogyan húz ki egy fiókot, vagy hogyan kezdi rendezgetni a poros irathalmokat, általában nem szerencsés, már csak azért sem, mert az átlagos olvasó könnyen elveszítheti a türelmét, és a hosszadalmas leírásokat átfutja, vagy továbbgördíti.
Nálam nem ez történt - mondjuk, én soha nem voltam "átlagos olvasó", miért pont most változtam volna meg...:D -, én, amikor az első mondatok bizalmatlanabb fogadtatása után belehelyezkedtem a novella hangulatába, kifejezetten élvezni kezdtem a leírásokat, és megértettem, hogy azt akartad megmutatni, van szókincsed, szépek a jelzőid, gördülékenyek a mondataid, és ez sikerült is, ez tehát mindenképpen pozitívum, mint ahogy az is, hogy helyesírási hibát nem találtam benne.
Ugyanakkor maga a történet - egy gyászoló nő gondolatai, emlékei - nem nagyon nyújtott újat, ilyen novellákat tucatszámra olvashatunk, legfeljebb a megírásuk színvonala különbözik egymástól.

Összességében tetszett, szépen végigvitt, kerek történet, viszont a legutolsó mondat megint csak újabb kérdéseket vet fel.
Mi az, hogy "És én ezt már nem láthatom".

Ki az, aki most megszólalt?
Esetleg a meghalt férj, aki eddig - úgymond - a túlvilágról kísérte figyelemmel a volt feleségének evilági ténykedéseit, és most, hogy az özvegy leveszi a fekete ruhát, és magára ölti a világosabb, narancsszínűt - ezzel mintegy jelezve, hogy új életet akar kezdeni -, többé már nem láthatja őt?
Ha ezt megmagyarázod, akkor sokkal világosabb lesz a történet.

Ettől függetlenül, azért adok három csillagot, ami itt azt jelenti, hogy "jó".

Üdv!

Miki

k, 2018-05-08 21:40 Xila

Kedves Miki!

Köszönöm, hogy elolvastad és véleményezted az írásomat! :-)
Valóban nő vagyok :-), az adatlapom "kissé" hiányos voltát igyekszem hamarosan korrigálni.
A túlírtságon amiatt mosolyogtam picit, mert alapjában véve inkább "alulíró" típus vagyok, gyakran átrohanok dolgokon, és tudatosan kell lassítanom magamat. :-) De teljesen igazat adok neked, ez nagyon részletes lett. (Azt, hogy máskor hogyan írok, nehéz lenne kitalálni, mert csak mostanában kezdtem pályázatokra beküldeni az írásaimat.)
Ez direkt ilyen lassú, belemélyedős novellának íródott, ahol egy hangulatot akartam átadni ezen a módon.
Őszintén örülök a kritikáknak, köszi még egyszer, és a 3 csillagot is.:-)
Ja, a végét úgy értettem, hogy a férfi életében egy idő után már valahogy nem találták meg egymással a közös hangot, elhidegültek, és ez a virág+üzenet feloldozás volt a nő számára, hogy merjen élni, de a férfi már azért nem láthatja (élőben), mert meghalt. Lehet, hogy szerencsésebb lett volna valami olyasmit írnom a végére, hogy "én ebben már nem vehetek részt".

Üdv,
Xila

cs, 2018-05-10 19:45 Sednol

Sednol képe

Már pár napja elolvastam, de zavar támadt bennem, és képtelen voltam megfogni, hogy mi az.

A történet tetszett. Nem találtam benne semmi kivetnivalót. Olvastatta is magát. Elolvastam még egyszer, de még mindig ugyan azt éreztem, de ma végre megvilágosodtam.

A nézőpontból eredő megszólítás, azaz inkább utasítás az, ami megfogott, behúzott a mélyére, és nem engedett. Még napok múltán sem. Ezt nagyon eltaláltnak érzem. Végig vezetsz az orromnál fogva, nem hagyod, hogy másra gondoljak, hiszen ezt és azt teszem és gondolom. Eljutok a végére, és a közvetlen hangnemből hirtelen csinálsz egy mesélőt. Egy férjet, egy párt. Egyszerűen száműzöl a történetből. Kizársz. Ez az, ami engem zavar. Az én olvasatomban itt van vége, és akkor nem sérül a közvetlennek érzett hangnem:
"Egyszerre nevetsz és sírsz."

Ha más nem jegyezné meg, vagy nem zavarná őket, akkor tudd be a hóbortomnak, de el kellett mondanom, hogyan érzek, mert mint látod, megérintett a történet, és ez főleg a hangnemének köszönhető.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

p, 2018-05-11 02:21 Alfredo Sagittarius

Alfredo Sagittarius képe
4

Olyan érzésem van, hogy azt az utolsó mondatot azért erőszakoltad bele, hogy megmagyarázd az E/2-es mesélést. Számomra iszonyatosan illúzióromboló volt. Sikerült beszippantania a történetnek, amit inkább a mesélésnek tudok be, mintsem a cselekménynek. Nem arról van szó, hogy nem érdekelt, mi lesz a vége, hanem az van, hogy egyszerűen jó volt olvasni, magával ragadott a hangulata, én is úgy éreztem, mintha ott lennék. Engem nem érdekel, hogy miért E/2, főleg úgy nem, hogy a magyarázat hazavágja az addig felépítetteket. Ha pedig csak egy fordulatot szerettél volna, hát azt kell mondjam, olcsó lett. Persze ez csak az én véleményem. Egyébként nagyon tetszett.

"Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral"

p, 2018-05-11 12:39 Ekibacsi

Ekibacsi képe

Úgy döntöttem, hogy pro és kontrára bontom a dolgokat:

Pro: A hangulat nálam átjött, ezt sikerült megteremtened, ami azért már félsiker. Szépen írsz, van szókincsed, amiből lassan egy stílus is ki fog alakulni, mert egyelőre még túl általánosak a mondataid, de ne értsd félre, ez nem azt jelenti, hogy rosszak. A helyesírásodban sem találtam hibát.

Kontra: Öt mondatból négyet ki kell húzni. Nem, nem azért, mert rossz, hanem mert felesleges. Esz-mé-let-le-nül las-san ha-lad a cse-lek-mény, mert minden mozzanatot leírsz, minden tárgyat tűpontosan körülírsz. Ezt a sztorit minimum fele ilyen hosszúságban el tudtad volna mesélni, és akkor nem untam volna magam annyira a végére (mert amúgy érdekelt, hogyan fejezed be, még ha számítottam is egy bizonyos befejezésre). A következő lépcső (amelyre jómagam is igyekszem fellépni), hogy minél rövidebben legyél képes leírni valamit, úgy, hogy üssön. Megtanulni azt, hogy mennyit kell leírni, sugallni, sejtetni, utalni, amiből az olvasó azonnal asszociál egy bizonyos cselekvésre vagy történésre, és így azt nem kell külön beleírni a történetbe. Ettől dinamikusabbá, feszesebbé válik a szöveg. Rengeteget szenved vele az ember az elején, mert végig az jár a fejében, hogyha kihagyja egy bizonyos (egyértelmű) cselekvés részletes leírását, akkor nem lesz érthető. Nálad ez odáig fajul, hogy még talán túl is írod az apró cselekedeteket. Konkrétan a novellád pár mozzanatból áll csupán, de azt bekezdéseken keresztül olvassuk. Ezért nekem borzasztó lassúnak hatott, de a belső fejlődés érdekelt, szóval azon a téren sikerült fenntartanod a figyelmem egy részét. Az, hogy milyen módon vesz le valaki egy iratot, fotót, hogy lapozgat, hogy nyit ki egy szekrényajtót, az általában az olvasót hidegen hagyja, de ami rosszabb, hogy az írás elveszti a feszességét.

A befejezés: a többiekkel ellentétben nekem tetszene az utolsó mondat, a "csattanó", de számomra ellentmondásos, kissé logikátlan.
"És én ezt már nem láthatom." - De hát végig ő narrál, ergo látja a feleségét, a túlvilágról követi szemmel (legalábbis az utolsó mondat erre enged következtetni), azt is látja, ahogy felveszi a narancssárga ruhát, szóval valami itt nem stimmel logikailag.

"Ja, a végét úgy értettem, hogy a férfi életében egy idő után már valahogy nem találták meg egymással a közös hangot, elhidegültek, és ez a virág+üzenet feloldozás volt a nő számára, hogy merjen élni, de a férfi már azért nem láthatja (élőben), mert meghalt." - Ez érdekes lenne, de a novellában ebből gyakorlatilag semmi nem jön át, mert nagyon keveset írsz róla. Elhidegülést pláne nem éreztem.

Ezek az én meglátásaim, remélem tudtam segíteni.

p, 2018-05-11 15:58 Xila

Elgondolkodtató és tanulságos volt számomra, amiket írtatok, köszönöm. :-)

Valóban túlírt a szöveg, de igazság szerint ez direkt lett ilyen, bár lehet, hogy ha más írta volna, én is túl soknak érezném, így belülről nekem nehéz megítélnem. Mivel ez a történet csak ennyi, igazából egy hangulat, ezért ha rövidebb lenne, már nem is lenne novella :-), de ez a túlírtság szempontjából mellékes, az igaz.

Az E/2 nézőpont kísérlet volt részemről, ez volt az első ilyen novellám, és igazatok van, most már (be)látom én is, hogy az utolsó mondatot nem kellett volna odaírnom... (Illetve a logikátlansága is igaz.) Úgy látszik, én ilyen "végét elszúrós" típus vagyok :-), volt már más novellám is, aminél az olvasók többsége úgy látta, hogy a csattanónak szánt utolsó bekezdéssel elrontottam.

Köszi a segítséget! :-)

p, 2018-05-11 21:09 bupber 81-Szomb...

Üdv.
Hallgass az ösztöneidre, a megérzésedre. Tanulni kell, és mások szavára is figyelni, de ha nem maradsz azon a láthatatlan vonalon, amit éned rajzol eléd, akkor elkorcsosodik minden, végül pedig egy épkézláb bekezdést sem leszel képes megírni.
A tanulást arra összpontosítsd, hogy azáltal az írói-éned csiszolódjék, és semmikép se arra használd, hogy megváltozzék.
És az író írjon! Amatőrnél is legyen tervbe véve napi háromszáz szó. Bármi, még értelmetlen is, később egy része meglepően összeáll, kiegészül.
Ha kitartó vagy, megállapodik a stílus, nem kusza az írás, nem viszel bele nagyzolást, se önmagad, nem foglalsz állást a világ bonyodalmai felett, hanem leíród úgy, ahogy TE látod, akkor az alkotások maguktól megtalálják az olvasóközönségüket. Az olvasói vélemények nagyon is különböznek egymástól!
De én ezt már nem látom – szerintem kell az utolsó mondat, és szerintem így, jelenidőben. (anélkül értelmetlen)
A túlírás fogalmának kapcsán: a túlírás nem feltétlen a szavak mennyisége. Ami bele- vagy hozzátartozik ahhoz a kerethez, ami neked egy teljes egészet alkot a mondanivalóról, azt mind le kell írni. Csakhogy ezt is ésszel kell csinálni.
Tervezni kell, és szerkezetben gondolkodni. Az a novella is, amelyikben nincs futólépésben haladó történet, pont úgy megtervezett szerkezetbe foglalandó, csak a jelenetek számát a megelevenítésre szánt képek száma váltja fel.
Hány kép kell, és melyikek azok a képek, amik megfelelő sorrendbe rakva megérintik az olvasót? (ezt mindig az író megérzése határozza meg) – és sose feledni, hogy a lényeg mindig a részletekben van!, azt pedig meg kell adni az olvasónak, másként nem fog érezni semmit.
Egy előre belátható szerkezet legyen az író fejében (papíron még jobb): négy, hat vagy hét kép (nem lényeges), ami ha nem történet ívet, akkor érzelmi ívet alkot, mindegyik hozzáad, föléje kerül az előzőnek, kivétel az utolsó. Mindegyiknek a terjedelme is meghatározandó a szerkezeti összhang alapján. Munka, munka és munka. Ihletből legfeljebb egy ötlet születik, egy mag, amit aztán át kell ültetni a próza követelményeibe, akármilyen szélesen engedékeny az utóbbi. A szerkezeti összhangnál – miről mennyit ír – az írók mindig, mindig és mindig szavakat számolnak (csak nem mondják).
Könnyen meglehet, hogy semmi újat nem mondtam, mert nem is az én találmányom, de nem árt néha összefoglalni, ha még nem szívódott eddig belénk elégé.
Betartásával elkerülhető a „túlírt” jelző csatolása az olvasó részéről, még a hosszabb terjedelmű, „semmitmondó” novellánál is.
Ami viszont a mondaton belüli túlírásra vonatkozik, azt gyomlálni kell:
Hátrasimítasz egy tincset, ami az arcodba lóg, majd kiemelsz egy adag papírt és az ablak melletti íróasztalhoz viszed. – 18 szó
Hátrasimítod az arcodba lógó tincset, majd kiemelsz egy adag papírt, és az íróasztalhoz viszed. – 14 szó

szo, 2018-05-12 13:54 Xila

Köszönöm :-)
(A poén az, hogy amikor ezt a novellát erre a pályázatra feltöltöttem, hibaüzenetet kaptam, és meg voltam róla győződve, hogy nem sikerült beküldenem. Nem foglalkoztam tovább a dologgal, és teljesen meglepődtem, amikor az eredményhirdetésnél a sajátomat is láttam a listában. Viszont közben beküldtem egy másik pályázatra (ami így már sajnos a jelenlegi megjelenés miatt ki lesz zárva), ahol 4000 karakter volt a limit; 3996-ra sikerült lerövidítenem. Abban pont úgy szerepel az a mondat, ahogy írtad a végén. :-) Lehet, hogy ez a jó módszer, szándékosan 2/3-ra rövidíteni.)

v, 2018-05-13 18:39 Kentaur

Kentaur képe

Csatlakozom azokhoz, akik szerint az utolsó mondat tönketeszi az egészet. A narrátorod egy halott ember, aki a saját bevallása szetrint nem láthatja azt, amit olyan részletesen elmesél, mintha ott állna melette. He? Most látja vagy nem látja? Ott lehet szellemként, vagy éppen a túlvilágról figyelheti, de akkor is látja, hiszen éppen most mondta el. Ideértve a látás kevésbé megszokott módjait is persze. Teljes önellentmondás, nem csodálom, ha mások is összezavarodtak. Ezt nem számítva kellemesen megírt történet, bár túl rövid és személyelen ahhoz, hogy együtt érezzünk a szereplőkkel. Ez a téma persze adja magát a sebekre - de pont ezért nem te vagy az egyetlen ezzel a témával. Amikor egy sablonnak számító téma jut az eszünkbe, maradhatunk éppen annál, de akkor tenni kell valamit, amitől átváltozik egyedivé a sablon. Itt ez nem történik meg.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

v, 2018-05-13 19:51 bupber 81-Szomb...

Kedves Kenta!
Nincs szellem, nincs túlvilág, és a narrátor mostanra nagyon is halott, tehát már nem lát semmit.
Ezt nem is tudnám elképzelni nem E/2-ben megírva.
Nem tudom, hogy mondjam az egyszerűt. Például elkezdek beszélni a feleségemhez. Ő nincs jelen, fogok egy papírt, és leírom gondolataimat. Mivel jól ismerem, tudom mit fog tenni (aztán vagy eltalálom vagy nem, de ez nem is érdekes)
Hozzá szólok, E/2-ben írom: Be jössz a házba, meglátod a sok mosatlant a kagylóban. Haragszol. Bemész a szobába és átöltözöl. Beállítod a telefon ébresztőjét, egy óra pihenést adsz magadnak, aztán elnyúlsz az ágyon. De én ezt már nem látom. (eddig ezerszer láttam, többet már nem) – Nem is vagyok otthon, a papírt vagy elolvassa valaki, vagy nem. Még intézkedek egy és mást. A papírt leteszem kezemből, és marokra fogom a revolvert.
Itt, jelenben, nincs is egy nő se akit látni kéne. – Tévedek?

v, 2018-05-27 14:37 Kentaur

Kentaur képe

Meg lehettt volna így is oldani (mondjuk én beleraktam volna egy csipet bizonytalanságot, mert akárhogy ismersz valakit, a hajszálpontos cselekedét nem tudod eltalálni) de ezen egyszerűen látszott, hogy nem alapos megfontolás/és vagy művészi elgondolás áll mögötte, hanem a szerző egyszerűen nem gondolta át, hogy az utolsó mondattal lehetetlenné teszi az egész addigit.

----------------------------------------------------------------------------

"fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége... Meg fogja tudni tőlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgősen, az idő alkalmatlan."

v, 2018-05-27 16:12 bupber 81-Szomb...

Lehet, valami távoli rezonancia miatt, de nekem „bejött” -- ahogy ti mondjátok -- a már előzőleg vázolt módon.
Szerintem nem a precizitásról van szó, mert úgy írja, amint elképzeli, és azt is, ami elsőre előjön. Persze egy csipetnyi bizonytalansággal jobban érthető lenne, mi is történik valójában.
Mondjuk, a fokozottabb tisztázás véget az elejére kellene egy rövid magyarázat. Végül is, honnan és mitől került ez az írás valakinek a kezébe, aki közönség elő terjeszthette? (mert aki leírta az halott ugyebár?)
Olyan Maugham stílusban, vagy mint Cervantes, aki a Don Quijote-re azt mondta: egy könyvespolc elmozdításánál talált a kéziratra.
Szóval, néha a hitelességre is gondolni kellene.

cs, 2018-05-24 16:51 mandarin

mandarin képe

Nekem is az a megoldás jutott eszembe, hogy ez nem történik meg így szó szerint, a férj még életében elképzeli ezt a napot, mikor majd a feleség megkapja a virágot.
Jó lett a hangulata, meg szerintem mindenki érti, hogy miért lett ilyen aprólékos, csak az a baj, hogy még annál is sokkal nagyonagyon részletes lett.
De ezeket már mind megírták, szóval én írok mást:
Nekem nagyon tetszett a jövőbe küldött csokor, lehet, hogy én nem olvasok elég populáris irodalmat, de engem meglepett. A srác stílusa lazított a hangulaton, ötletes és vicces volt. Örülök, hogy olvashattam! :)

"És veled mi van?"

cs, 2018-05-24 18:20 Dana

Dana képe

Jó lett volna ez a történet, de nem tudtam a mesélőt hova tenni. Meghalt. Hogyan beszél? Nem szellem, mert nem látja azt, akiről beszél, akit gyakorlatilag mozdulatról mozdulatra lekövet. Akkor? A szemszöggel volt a bajom...
Nekem ellentmondásos a két hónapja viselt gyász és az a megjegyzés, hogy az illető több éve nem nevetett. Miért nem? Ha jól értem, a férj csak nemrég halt meg. És miért nem sírt, amikor meghalt? A bennem felmerülő kérdő- és felkiáltójelek azok, amik elbizonytalanítottak.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2018-05-26 18:17 Xila

Köszönöm a hozzászólásokat és a véleményeket. A jövőben igyekszem hasznosítani őket. :-)

cs, 2018-05-31 19:44 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Van egy blogbejegyzésem, hogy mi alapján pontoztam.
9/8/8/7/3
Ez kifejezetten magas pontszám volt, de azért ne bízd el magad, szóban legorobítottalak az első olvasás után.
"Túl nagy szavakat használsz. Ez harsogóvá teszi az amúgy csendes írást. Igazából ott elvesztettél, hogy megfogja a szekrényajtót és "végighasad a körme", de azért mégis zsűrizni kell, szóval pár perc begubózódott rettegés és mantrázgatás után visszatértem. (Csak letörik, rendben? Ha végighasad, akkor hosszában. Az pedig jobban fáj, semhogy utána pakolásszon.) A mű legnagyobb hibája az ilyenek, mert például a vége kifejezetten tetszett, egészen pöpec. Ismert egy vicc (vagy történet, ki minek mondja), nem először dolgozzák fel, mégis sikerült jól tálalnod. És adtál egy egészen piciny pluszt is hozzá. De a stílusra ügyelj, könnyen megöli a mondanódat."
Ennyi írtam róla hamarjában. Összevetve a többiek véleményével a narrátor szemszögéről... ti tényleg nem ismeritek ezt az anekdotát, viccet, mifenét? A narrátor gyakorlatilag egy még az életben soha-meg-nem-írt levél, ami gyakorlatilag elképzeli, mi fog történni. Hogy ez megtörténik-e, az igazából lényegtelen. De ez az a bizonyos lediktált levél a kedvesnek, az első verzió, ami a fiúig sem jutott el. Vagy talán az utolsó, amit már nem tudott elmondani senkinek. Szóval egy hatalmas elszalasztott alkalom, és ahhoz tényleg egy nagyon csendes stílusra lenne szükség.
Persze nem tudhatom, hogy a szerző részéről az tudatos volt, ismerte-e a történet egyik Facebookos verzióját, vagy csak így sikerült. Ha utóbbi, az megmagyarázna sok hibát. Én a tudatosságra szavazok, az jobban hangzik, legyünk optimisták.
Minden optimizmus mellett azért megjegyzem, azt sem a pontozásba, sem a véleménybe nem vettem bele, hányszor röhögtem fel egy-egy rossz szóhasználaton vagy öntudatlan elszóláson, mert tényleg kedves próbáltam lenni, és valahol tetszett, hogy egy sima romantikus írásba úgy raktál bele egy hullát, hogy az elejétől nyilvánvaló, mégis cuki. Ezen mosolyogtam leginkább, ezért a nyolcas vigyor-pont, hogy ez szép megoldás a sebek, sebhelyek elhelyezésére. Kissé átlagos, de szép.
Viszont úgy látom, a narrátor csak nekem jött be.

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2018-06-04 11:34 Xila

Köszönöm a kritikát, az értékelést, és a legorombítást, mindegyik nagyon hasznos volt (és lesz) a számomra. :-) Örülök, hogy beküldtem ezt a novellát a Karcolatra, mert úgy látom (sok másik novella értékeléseit is elolvasva), hogy aki nem sértődik meg a negatív kritikákon, az sokat tud tanulni belőlük, ha akar. :-) Lehet, hogy megpróbálkozom majd egy kevésbé túlírt, más stílusú szöveggel is később.
(A facebook-os sztorit, amit írtál, egyébként nem ismertem, de nagyon érdekes volt olvasnom, ki hogyan értelmezte a novellámat.)