A szökevény

Azon a teliholdas éjszakán kutyák csaholása és szapora léptek zaja verte fel az erdő csendjét. A szökevény nyomában ijedten rezzentek a bokrok és reccsentek az ágak, miközben az üldözők fáklyáinak fénye fenyegetően közeledett a fák között. A férfi gyorsan irányt váltva rohant tovább; először egy kidőlt fatörzset ugrott át, majd útja egy bozóton keresztül vezetett. A tüskés cserje jól megszaggatta a már így is rongyosra nyűtt ruháját, ahol pedig lehetett a csalán csípte a lábszárát. Nem törődött vele, menekülnie kellett, ha élni akart. Ismerte az erdőt, tudta, hogy a meredek lejtő után egy patak csörgedezik, amely egy mocsarat táplál. Ez volt az egyetlen esélye, hogy túljárjon a kutyák szimatán: ha átgázol a vízen és a lápos iszapban, nehezebben akadnak a nyomára.
Egy szusszanásra megállt, mélyet szippantott a hűvös levegőből, aztán nekiiramodott a lejtőnek. Már éppen leért volna, amikor váratlanul megbotlott egy kiálló gyökérben és hasra esve egészen a patakpartig csúszott. Oldalát, karját felhorzsolták a kövek, meg a kemény föld, de ez volt most a legkevesebb. Fürge mozdulattal feltápászkodott és átrohant a patakon, majd kapkodva végighentergett az iszaposban. Közben hallotta az egyre közeledő kiáltozásokat, s egy pillanat múlva már a domboldal tetején a fáklyák is felvillantak. „Gazemberek… hogy törne ki a lábuk!” – morogta magában, azzal kikecmergett a békanyálból és továbbszökellt a zsombékokon. Szerencsére üldözőivel ellentétben nem először vágott át a mocsáron, így jó okkal számíthatott rá, hogy nyerhet némi időt, amíg ezek a megátalkodottak átverekedik magukat a vizenyős területen. Mire azok a kis láphoz értek, ő már túljutott rajta, s gyorsan el is rejtőzött egy biztosnak tűnő helyen.
– Keressétek, mihasznák! – rivallt a bőrvértes férfi a többi fegyveresre.
Ekkor hatalmas csobbanás hallatszott, amit kiadós káromkodás követett. Egy óvatlan fáklyás derékig merült a lucsokban, és bár ketten is a segítségére siettek, így is csak a fél csizmája árán tudott kikászálódni. Nem beszélve az iszapban végleg elmerült fáklyáról.
Most a bőrvértes kezdett szitkozódni, mérgében pedig visszalökte az iszapba a pórul járt férfit. Aztán füttyentett, hogy a csapat fele maradjon, a többiek meg kövessék, s azzal be is vette magát az ingoványba. A fegyveresek vezérük példáját követve lándzsájuk nyelével tapogatták maguk előtt a vizenyős talajt, zsombékról zsombékra haladva. Egyikük egy vizslát is magával hozott, s az okos állat nyomába lépkedve igyekezett átvergődni a mocsáron. De alighogy átért, a vizsla hirtelen megtorpant és rögtön csaholni kezdett, bár nem tudta, pontosan hol van, akit eddig üldözött, mégis érezte a közelségét. Itt egy ritkásabb erdőrész terült el, amelyen embermagas füvet lengett a szél.
– Itt bujkál a nyomorult – sziszegte gyűlölködve a bőrvértes és jobbjával intve egyet megindult, alakja csakhamar eltűnt a fűben.
Emberei legyező alakzatban szétválva követték. Mivel csak hármuknál volt fáklya, a többiek a holdfényben bízhattak.
A szökevény egy vaskos fatörzsnek dőlve fülelt, próbálta elcsendesíteni ziháló légzését. Csak most vette észre, hogy milyen hideg ez az éjszaka, még a lehelet is meglátszott, elrongyosodott ruháiban pedig szinte didergett. Ám mindez most cseppet sem számított, hiszen e pillanatban az éberség volt a legfontosabb. Szemeit behunyta, így figyelve a szelet és a bokrok suhogását, ahogy hallotta azt is, amint tőle nem messze a fegyveresek lassú lépteinek súlya alatt meg-megzizzent az avar. Felnézett az ezüstösen derengő teliholdra, s tekintetével követte, ahogy fényét mohón elemésztik a fekete felhők. „Most kéne megmozdulni, amíg a sötétségben bújik a hold!” – villant át elméjén a gondolat, és már készült, hogy a következő fához rohan, mire megreccsent egy ág a közelben. A szökevény férfi azonnal mozdulatlanná vált, hátát fatörzshöz szorította, és légzését visszatartva várt. A következő pillanatban újabb nesz hallatszott, de most már szinte karnyújtásnyira. Lélegzetvisszafojtva figyelte, amint egy fegyveres halad el mellette. A félhomály ellenére jól látta az alakját, nála alacsonyabb, kissé köpcös alkatú volt, s csupán egy döfésre alkalmas tőrt szorongatott a kezében, aminek pengéje megcsillant az éjszakában. Ekkor lassan kezdett világosodni, ahogy a hold ismét kiszabadulni készült a felhők fogságából. A szökevény tudta, hogy most kell cselekednie, mert ha a harcos véletlenül feléje fordul, azonnal elveszett. Nesztelenül ellökte magát a fatörzstől, majd egy jól irányzott mozdulattal a földre rántotta a köpcöst, egyik karjával a száját tapasztotta be, míg a másikat a nyaka köré fonta és úgy szorította, ahogy csak az erejéből tellett. A meglepett fegyveres kezéből kihullott a tőr, lábával rúgott még egyet a fűben, majd utolérte a végzet, némán és elkerülhetetlenül.
A szökevény még ezután is ösztönösen szorította, aztán feleszmélve lassan elengedte a mozdulatlan testet. Fülében érezte, amint a gyilkolás izgalmától ereiben lüktetett a vér. Néhány pillanatig pihegett egy kicsit, hogy újra higgadtságot erőltessen magára, addig pedig figyelt, nem közeledik-e még valaki.
Nem közeledett, így elmarta a földről a tőrt, módszeresen átkutatta a köpcös ruháját, hátha talál valami hasznos holmit. Azonban csalódnia kellett, mert a férfinél nem volt több fegyver, ám a tarsolya, melyben az ember a tűzcsiholó szerszámokat hordta magánál még jó szolgálatot tehet. Kioldotta hát a holttest övét és a tarsollyal együtt gyorsan a saját derekára csatolta. Várt egy kicsit, majd a fűben lapulva a korábban kiszemelt fához osont. Már épp a fatörzshöz ért volna, amikor a kutya felvakkantott, s gazdája kezéből pórázát kirántva egyenesen feléje rohant. Több sem kellett, erre a jelre az összes fegyveres egy emberként indult a szagot fogott vizsla után. Az eb pillanatok alatt megtalálta a menekülőt, fenyegetően morogva, fogait megvillantva próbálta sakkban tartani. A szökevény hátrált, majd lábával dobbantott egyet, mire a vizsla támadásba lendült. A férfi kezében megvillant a tőr, s az eb nyüszítve zuhant a porba. Ugyan nem ejtett halálos sebet, de a vágás ahhoz épp elegendő volt, hogy kis időre megbénítsa a vizslát a fájdalom.
– Kapjátok el! Nincs kegyelem! – harsant fel a bőrvértes őrjöngő hangja.
Nyilván ekkor talált rá a köpcös élettelen testére a fűben.
– Ott, a fánál! – kiáltott egy fiatalabb fegyveres, kardjával a szökevényre bökve.
A férfinek nem volt választása, inaszakadtából rohant a domboldalon felfele. Mikor egy ismerősnek tűnő szikla mellett haladt el, szinte villámcsapásként érte a felismerés: most a lehető legrosszabb irányba menekül, ugyanis a domboldal tetején egy mély szakadék tátongott. De már késő volt, üldözői szinte már a nyakában lihegtek.
Mikor felért a hold ismét elbújóban volt. „Talán ez ismét előnyére válhat” – gondolta. De ezúttal rosszul számított. A felhők foszlányai közül még egyszer felragyogott a telihold, s a fegyveresek most tisztán látták az alakját, amint a szakadék szélén állt.
– Lándzsát neki! – ordította bőrvértes férfi.
Ez volt az utolsó emberi szó, amit a szökevény azon az éjszakán hallott. Hangtalanul zuhant a szakadék feneketlen mélységébe. A fegyveresek kíváncsian felsorakoztak a sziklaperemen és a sötétséget kémlelték.
– Megöltük? – kérdezte egy izzadt fejű kopasz, s egyik lábával szórakozottan lerúgott néhány kavicsot a mélybe.
A bőrvértes megvonta vállát, rá sem nézett a kopaszra, úgy válaszolt.
– Ugyan, hiszen tudjátok, csak baleset volt… – lihegte, lehelete fátyolos páraként illant tova a holdfényben.
Azon az éjszakán egy szökevény zuhant a szakadékba.
Valaki tudta miért.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2018-07-15 16:57 Sren

Sren képe

"Szinte, szinte, szinte"... - Dórink kedvenc szava, és szerintem örülj, hogy nem az ő keze alá került ez az írás.

Nem lenne rossz, de pokolian sablonos szófordulatokkal jössz.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

sze, 2018-07-18 17:39 Roah

Roah képe

Rég láttalak a Karcon. ;)

Kijöttél a gyakorlatból, rég írtál?

Ne haragudj, nekem nem tetszett.

Vagy csak többet vártam az írástól? Nem tudom, talán.

Oké, a karakter nem csapatta a parkourt, és nem is John Rambo, na de a narráció...csizmával foglalkozni, mialatt köddé kell válnia, láthatatlanná, amikor fel kell szívódnia, és nem használja ki az erdő, egy sötét erdő kiváló elrejtőzést segítő lehetőségeit, úgy, hogy még a terepet is ismeri? Nem húzódik meg valahol, hogy legalább időt nyerjen? Nem azt hiányoltam, hogy másszon fel egy fára, várja ki az üldözőit, és a bozótos fedezékében/ből kapja el őket egyesével, ha kell, lesből, ha kell hátra-szaltóval és állcsúcson rúgással, ha nincs más választása - na jó, de, egy kicsit olvastam volna ilyesmiről is, arról, hogy nem hagyja magát, hanem fordít a szituáción, és kicsapdos néhány fogat -, de hát érted, az üldözők lármáztak, zajt csaptak - tengersok észre vall -, aztán egy szakadék felett érdeklődve megkérdik, megölték-e (nem, biztosan előfizetéses sárkányrepülős és vígan száll a szurdokban...áh, ne haragudj, tényleg ne, csak annyira élet illetve halálszerűtlennek tartom a kérdést, az egész megnyilvánulását a hajtóvadászoknak) hogy az van, hogy én ezt...
...én nem veszem be, szívből sajnálom.

Engem egy ilyen leírásban nem érdekelt a Hold állása a sötét égbolton, ne haragudj. Nem szántam csóri karaktert, túl távoli maradt - az akciójelenetek irodalomban egy nehéz munka-területnek számítanak, szerintem, nehéz jól megmunkálni. A lélektan sokat segíthet ilyenkor, ha azokhoz nyúlsz, mondjuk a legősibb karakter-kvalitáshoz, a félelemhez. A félelmet sokan lebecsülik, vagy negatív tulajdonságnak vélik, de ezzel nem értek egyet. A félelemben bizonyos helyzetben brutális energia van. Akkora, ami olyan dolgokat hozhat ki egy karakterből, ami még őt is meglepi. Ha egy karakter fél, azt fel lehet használni az ellen, akitől, amitől fél. A félelem, a rettegés attól, hogy gém óver, hogy annyi és nincs tovább, bekapcsolhatja a túlélő ösztönt, hihetetlen erőt szabadíthat fel.
Lélektan és mozgás, a menekülés ábrázolása, egyszerre, ebben a párosításban szerintem több kakaó lehet irodalmi szempontból. Egy szerzőnek pedig még megírni is igazi unikum, nem? Mennyi minden történhet egy karakterrel, ha az fél és menekül...? Gondolj Kingre.;)
Egy a lényege: adhatsz az olvasónak.
Sokat adhatsz az olvasónak.
Többet, szerintem.

Menj rá a fogalmazásra!
Ezt feltétlenül javaslom. Szerintem kerüld az elavult, poros szókapcsolatokat, mert ha sok van belőlük, megszülethet a klisé. Egységesíts. Néhol költői, néhol felszínes, néhol kifejezetten csapzottnak éreztem a mondatokat, mintha nem tudtad volna, hogyan is kellene megírni. (Súgok! ;) Általánosságban, a jövőre nézve: ha esetleg valami fejtörést okoz, hogy miként írd le, azt ugord át, ne írd meg, amíg nem tudod megírni, egész egyszerűen hagyd ki, vagy javításkor szabadulj meg tőle és húzd. Mik lehetnek ezek a mondatok? Amiknek a megírásánál elbizonytalanodtál. Azok lesznek.)

Na de csak itt maradtam, csak végig olvastam, csak lekötött, csak érdekelt, hogy hova menekül a karakter, hogy mi lesz végül vele, szóval a kíváncsiságot az írás elérte. :)))

Szökés? ;)

https://www.youtube.com/watch?v=Wxi96oXIJ-s

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

sze, 2018-07-18 18:55 A. G. Stone

A. G. Stone képe

Szia Roah! :))

Valóban, már egy jó ideje nem írtam, utoljára 2013-ban küldtem be írást a Karcra. Köszi az olvasást és a tartalmas kritikát is! Rátapintottál a lényegre, írás közben több helyen nem voltam biztos a leírásban, újra átolvastam a szöveget és értem - remélem jól - mire gondolsz sablonos szókapcsolatok alatt (pl. rögtön az első mondatban a "verte fel az erdő csendjét", stb.).

Újra fogom írni a szöveget, jobban koncentrálva a megfogalmazásra és a lélektani elemekre! Elvégre az átdolgozás az írás egyik fontos ismérve. ;) Hamarosan kicserélem majd az újraírt szöveget a mostanival. Oda is kíváncsian várom a véleményed!

És örülök, hogy mindennek ellenére sikerült megragadni a hangulatot és lekötött a szöveg. :))

Küldök én is egy jó kis zenét! ;)

https://www.youtube.com/watch?v=Qn3_McZkySk

sze, 2018-07-18 19:20 Roah

Roah képe

Ilyen jó a Flash zenéje?! :)))) Már vittem is, még mindig szól, egyik jobb, mint a másik!

Fuuu, ezt viszem, nagyon köszönöm! Fuu, nagyon adja! Mekkora erő van bennük? :))) Gyors, szélsebes!
Bírom, amikor a zene, a hangok szimbiózisban vannak azzal, amihez szól, amiről szól.
Szóval nagyon köszi! :)))

Pacsi! ;)

Aha, tényleg az volt az érzésem olvasáskor, hogy a fogalmazási probléma emiatt lehetett, a határozatlanság miatt.
2013? Uh. Hát az szép kihagyás. De hát az írás olyan, mint a bringázás, nem lehet elfelejteni, szóval nem féltelek ám. ;)

Persze, igen, jól érted az elavult szókapcsolatokat - néha becsúszhat, meg szerintem van azoknak haszna, funkciója, kell az is, csak arra ügyelj, hogy ne halmozd fel. De a másik végletbe ne ess, tudod, amikor már mindenre keres egy szerző szinonimát. ;) Csak egyre kevesebbet és kevesebbet használj - miként mondanád el te az olvasónak, amit látsz, hogyan mutatnád meg te a karaktert, ez jusson eszedbe.
Képzelőerő. ;) Használd bátran!
Hackerkedj! Törd fel a karaktert, és nézz bele - nálad jobban senki sem tudhatja, mi van odabent. :))) Csak merészen, őszintén. :)))

Örülök ám, hogy újra itt vagy. ;)

Persze, visszajövök, és megnézem a javított szöveget. :)))

A varázslat legyen veled!

Pacsi! ;)

https://www.youtube.com/watch?v=d-xJiy9JzwU

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

h, 2018-08-13 12:02 Dom Wolf

Dom Wolf képe

Jó ebben a stílusban olvasni, úgyhogy megpróbálom nem elvenni a kedved az egésztől a hozzászólásom többi részében, de kihívás lesz.

Kiemelnék pár mondatot ami visszatérő hibád. Ha van kedved egy játékhoz, mond meg nekem kérlek, melyikek a felesleges szavak:
A férfi gyorsan irányt váltva rohant tovább
A tüskés cserje jól megszaggatta
s gyorsan el is rejtőzött egy biztosnak tűnő helyen.
a vizsla hirtelen megtorpant
gyorsan a saját derekára csatolta
szinte villámcsapásként érte a felismerés
lihegte, lehelete fátyolos páraként illant tova a holdfényben.

A műfaj gondolom kardozós fantasy, itt nem árt, ha jók a harc leírásai. A fojtogatás elment, de ebből semmit nem él át az olvasó:
"A szökevény hátrált, majd lábával dobbantott egyet, mire a vizsla támadásba lendült. A férfi kezében megvillant a tőr, s az eb nyüszítve zuhant a porba."

"– Ugyan, hiszen tudjátok, csak baleset volt… – lihegte, lehelete fátyolos páraként illant tova a holdfényben.
Azon az éjszakán egy szökevény zuhant a szakadékba.
Valaki tudta miért."
- nekem is ez a bajom, hogy valaki tud valamit. Csak nem én. Jó dolog, ha vannak nyitott kérdések, egészen addig, amíg az olvasónak már halvány sejtése sincsen arról, hogy mi is történt, mert így súlytalanná válik a lebegtetéstől a történet (hehe, ez egészen ironikus, de esküszöm, hogy nem szándék szóvicc volt).

Amit még jó lenne átgondolni legközelebb egy hasonló novella megírásakor, az a nézőpont, egy regényben lehet váltogatni, hogy éppen kinek a szemszögéből mesélsz, de egy novellánál vagy a szökevény, vagy az üldözők szemével lehet leírni egy ilyen sztorit.

Jelenleg kettes adnék, de bízom benne, hogy nem sértettelek vérig, és amint látom, Roah már rávett arra, hogy javíts rajta, így kíváncsi leszek arra a változatra is.