Illangó 2. rész

3.

Felsejlett a hajnal, vörösen izzott az égbolt. A vadász felültette Illangót a lóra, maga pedig gyalogszerrel vezette a paripát. Azon a lápos vidéken, ahol most voltak, mindenképpen vezetni kellett a lovat, nehogy belelépjen olyan zsombékba, ami hirtelen a mélybe rántaná. De még így is megtörténhet a baj. A legveszélyesebb helyzetbe akkor kerültek, mikor váratlanul jobb felől lidércfény lobbant föl a láp fölött. Nem kis erőfeszítésbe került a megrémült lovat megtartani, nehogy ijedtében bevágtasson a mocsárba. Egy óra múlva épségben kijutottak a lápvidékről. A mocsarat sztyeppe váltotta fel. Néhol nem is volt fű, csak kietlen pusztaság.
A tapasztalt Ügek könnyedén tájékozódott a sztyeppén. Rögvest megállapította, hogy északnyugat fele kell menniük, hogy elérjék a Kazár Birodalom határát.
– Hogyan jutunk el ma éjjelig a szabirok földjére? – kérdezte a táltosnő.
– Kétségkívül a legrövidebb utat kell megjárnunk – magyarázta a vadász. – Úgy számolom néhány órai járás után elérjük a folyó menti falvakat. Ha ott szerzünk egy csónakot és biztonsággal lecsurgunk a folyón – amit a kazárok és az alánok Donnak hívnak –, akkor elérhetjük a szabir földet.
Az út további részén nem nagyon szóltak egymáshoz. Gyönyörködtek a szép tájban. Sokan úgy hiszik, a sztyeppe, a puszta unalmas hely, hiszen alig egy-egy fa és kevesen élnek ott. Pedig nincs változatosabb hely a végtelen sztyeppénél. Minden fűcsomó, magányos fa vagy földbucka rejteget valami érdekeset. Ha az ember lába ilyen tájon tapodja a talajt, mindig megáll egy-egy pillanatra. Mintha ősi szellemek figyelnék az itt élő lovas népeket. „Ősapáink és ősanyáink lelke lebeg a pusztaság fölött” – ahogy ők mondogatták.
Úgy félnapnyi járás után végre elérték a folyót. A sztyeppei emberek egyik különlegessége a kiváló hallásuk. A két vándor már jó előre hallotta a folyó zúgását és a belőle szerteágazó patakok csobogását. A sztyeppén messzire viszi a hangot szél.
Ügek hirtelen megtorpant. Szokása szerint ilyenkor hunyorított, orrát kissé felhúzta. A vadász izmai megfeszültek.
– Úgy érzem egy állat közeledik, hallom, ahogy kaptat a pusztán. Egyenesen felénk tart – mondta a horizontot kémlelve.
Egyszer csak – mintha varázsszavakat mormolt volna – egy négylábú állat bukkant fel. Nemsokára már elég közel ért, hogy jobban megszemlélhessék. Egy felkantározott ló volt, ami olyan ritka errefelé, mint a fehér holló. Nem mindennap lát az ember kantárral felszerelt lovat lovas nélkül. Az érdekes viszont az volt benne, hogy úgy tűnt, mintha valamit húzna maga után. Talán zsákot vagy batyut.
– Biztos elkóborolt valahonnan... – gondolkozott hangosan Illangó. – Vagy elhajtották.
– Nem... egy lovat nem hajtanak el és nem kóborol. Egy ló mindig a lovasa alatt van. Szerintem valami történhetett... nekem gyanús ez a paripa.
Mikor a ló melléjük ért, mindketten meglepődtek. Az állat nyakán és oldalán több helyen vérző sebek éktelenkedtek. De nem csak ez okozta a legnagyobb meglepetést. Ugyanis amit maga mögött vonszolt nem zsák volt, hanem a lovasa. Az ember vérbe fagyva feküdt, arccal a földnek, hátából fekete tollú nyílvessző meredt az ég felé. Ez egyet jelentett.
– Besenyők! – kiáltotta a vadász. – Valószínű, hogy az a kis csapat is ezekhez tartozott, ami a hegy lábánál portyázott. Ha jól számítom ez a besenyőhorda sokkal nagyobb lehet. Sőt! Akár ötvenen is megülhetik a lovukat benne! Bizonyára megtámadták a falut... csak Égiúr tudhatja átjutunk-e élve!
Illangó egy vonásnyit sem törődött a veszéllyel.
– Menjünk!
Miközben tovább baktattak a pusztán a falu felé, mindketten egyetértettek abban, hogy úgy, ahogy vannak nem sétálhatnak le a folyóhoz. Tehát valami cselre volna szükség. Ügek hozakodott először elő valami jó ötlettel.
– Mi lenne, ha álruhát öltenénk, mintha a falu lakói lennénk, vagy elcsenjük pár megboldogult besenyő bőrpáncélját!
A táltosnő némán bólintott. A terv készen állt. Már csak kivitelezni kellett valahogy. Illangó tudta, hogy a táltosköpenye túl feltűnő, ezért valahogy el kéne tüntetni. Lehúzni nem húzhatta, hiszen erre a túlparton nagy szükség lesz.
A faluszélen éppen nem voltak besenyők, ott nyugodtan ruházkodhattak. A vadász gyakorlatiasan körülnézett az egyik viskóban. Kisvártatva mosolyogva jött ki onnan, kezében néhány irhát szorongatott. Mindketten magukra kanyarintották a ruhákat. Ügek még arra is gondolt, hogy kölcsönvegye egy halott besenyő feketetollas süvegét.
– No, mit mondtam! Hehehe, így még Öregisten sem ismer rám! – kuncogott a vadász.
Úgy örült a nagy eszének, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Az új maskarában valóban úgy néztek ki, mint az igazi besenyők.
A lovat elhajtották, maguk pedig a folyó felé indultak. Váratlanul hatalmas csattanás hallatszott. Nem messze tőlük összedőlt egy égő kunyhó. A távolból kürt hangja hasította a párás levegőt. Ahogy kifordultak a házak mögül megpillantották a Dont, de ugyanekkor szörnyű látvány tárult a szemük elé. A szélrózsa minden irányában holtak feküdtek. Parasztok, katonák, lovak, marhák. Vad kiáltások közepette lovasok vágtattak keresztül a falun. Aranyveretes páncéljukon fogócskát játszottak Szemes sugarai. Illangóék elbújtak a lugasban. A lovasok idegen nyelven beszéltek. Ügek értette a beszédüket.
– Keressétek a kangárok... besenyőket – vagy mik ezek –, ti, mihasznák! – ordította túl a kürtöt a vezér – Nem éri meg egyik se a delet! Öregisten rúgja meg!
– Majd leverjük őket, mint vak a köcsögöt! – kiáltotta az alvezér.
Ekkor előbukkantak a besenyők is, de még hogy! Íjuk idegén tüzes vesszőket tartottak. Lőttek. Az ég elsötétült.... A vezér lefordult a lováról.
– Haj-rájuk! – ordított elkeseredetten az alvezér, mire bőszen megindult az aranypáncélos kazár sereg.
– Nincs sok időnk! Most vagy soha! – mondta Ügek. – Vagy átverekedjük magunkat a lovak között vagy itt pusztulunk!
Nekiiramodtak. Nem könnyű feladat egy csata kellős közepén átrohanni, de a két vándornak sikerült. Talán Égiúr mosolygott rájuk odafentről. Azonban néhány kazár észrevette a besenyőruhába bújt menekülőket. S rögvest utánuk vetették magukat. Mikor a parthoz értek, több csónak árválkodott a nádasban. A vadász villámgyorsan megragadta az egyik vízi alkalmatosságot és ugyanazzal a lendülettel belelökte a fodrozódó vízre. Közben a kazárok is elérték a partot. Ketten íjat feszítettek, hatan a csónakkal bajlódtak. Illangóék hamar beugrottak a csónakba. Ügek evezőt ragadott, s igyekeztek lőtávolon kívülre érni. Időközben a kazárok kiszabadították az iszapos homok csapdájából a másik csónakot és teljes erőből üldözőbe vették a menekülőket. A két íjász állva célzott, a társaik térdelve eveztek, ahogy karjuk bírta. Az íjászok lőttek. Nyílvesszők csapódtak a Illangóék csónakjába. Egy-egy vessző a vízbe hullott. A felfröccsenő víz a csónakban ülők nyakába zúdult. Ekkor hirtelen imbolyogni kezdett valami a ladikban egy rossz pokróccal letakart zsákok között. Ügek lerántotta a leplet, mire egy alacsony, kucsmás emberkével találta szembe magát. A kucsmás alán volt, aki biztosan a besenyők elől bújt meg a csónakban. Az alán annyira megrémült, hogy alig bírt megszólalni, csak hebegett-habogott. Ügek megragadta a karját és felráncigálta, majd a kezébe nyomott egy másik evezőt.
– Evezz, vagy meghalsz!
– Mi már is meghalni... – makogott az alán.
– Csináld, amit mondtam, vagy én öllek meg, itt helyben!
Erre az alán buzgón evezni kezdett. Szinte röpült a csónak. Mögöttük a kazárok kicsit lemaradtak, de tartották a tempójukat. A Don gyors folyásának köszönhetően lassan a határhoz értek. A kazárok jól tudták, ha a szökevények átlépik a határt, már a szabirok rendelkeznek fölöttük. Mindent megtettek, hogy még idő előtt elkapják a csónak utasait. Illangó és az alán erőfeszítésének ellenére a távolság egyre csökkent a két ladik között. A kazárok ismét céloztak, s néhány szívdobbanásnyi idő múlva lőttek. Surrogva röpültek a vesszők. Az egyik átütötte a Illangó derekát. A táltosnő felsikoltott a fájdalomtól. Ügek hátrafordult és rálőtt a kazárokra. Az egyik íjász hanyatt vágódott a csónakban. Társai kénytelenek voltak a vízbe lökni, hogy minél kisebb legyen a súly. Kisvártatva még egy kazár kísérte az örök vadászmezőkre a halott társát. Már csak alig húsz könyök volt a két csónak között. A kazárok ekkor mással próbálkoztak. Parittyákat húztak elő, s kövekkel kezdték dobálni a szökevényeket. Illangó érezte, amint az oldalába nyilalló fájdalom átjárja a testét. Kezei kezdtek megbénulni. Képtelen volt evezni. Az egyik repülő kődarab levitte a kucsmát az alán fejéről, aki elkezdett keservesen ordítozni. Öregistenéhez imádkozott. Ügek látta, hogy nem tehetnek semmit, a kazárok alig fél vonás múlva utolérik őket. Semmi esélyük. Gyorsan Illangóhoz fordult.
– Tégy valamit!
A két csónak már fej fej mellett haladt. Ügek ijedten nézett a táltosnőre. Tekintetében a halál édeskeserű mosolya villant fel. A vadász jól tudta, ezek az utolsó lélegzetvételei. Illangó ajkai alig láthatóan szavakat formáltak. Elsötétült az ég... A kazárok rémülten forgolódtak a csónakjukban. Majd nagy fehérség lepte el a folyót. Minden eltűnt. Fátyolos köd ereszkedett a vidékre. Ügek az orráig sem látott. Az alán még mindig rimánkodott Öregistenhez. A vadász előrehajolt, s befogta a száját, nehogy a kazárok meghallják. Aztán váratlanul fény tört elő a semmiből. Tündöklő sólyom szállt a csónak orrára. A Turul emberi hangon szólt.
– Kísérlek utadon, vadász! Erős fejedelmek...
Ekkor fülsiketítő robaj hallatszott. A csónak kettétört...

 

***

 

A jurtában két férfi ült. Mindketten fehér, rovásokkal díszített köpenyt viseltek. Halkan beszélgettek, szinte suttogva.
– A táltosnő meghalt, az Ég rendelése szerint. A Felső Világ kiválasztotta... – mondta az egyik, miközben egy aranyvesszőt vizsgált, melyre egyetlen mondatot róttak.
– Mi van a pálcán? – kérdezte csendesen a másik férfi.
– Turul fia Álmos.
– Mit jelent ez?
– Nem tudom... az idő majd felfedi előttünk. A szellemek hallgatnak.
– Az üzenetet titokban kell tartani. Senki nem tudhat róla.
– Mi is hallgatunk.

 

***

Ügek izgatottan félrerántotta a jurtája pónyáját. Bent néhány asszony volt és Ügek felesége, Emese, aki éppen gyermeket szült.
– Fiad született, vadász! – mondta örömmel az egyik asszony.
– Fiam! – kiáltotta boldogan Ügek. – Mi legyen a neve? – kérdezte Emesét.
– Te álmot láttál a hegyekben, én álmot láttam a jurtában. Legyen Álmos.
Ügek kezébe vette a csecsemőt. Gyengéden megsimogatta a fejét.
– Álmos... – ismételte halkan a fia nevét.

 

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2012-02-15 23:56 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Nem olvastam az elsőt, és régen olvastam én tőled bármit is, hogy kimondhassan, fejlődtél-é. Amit látok: az elején szóismétlés. Mocsár-láp-sztyeppe. Illetve a veszélyes átkelés a mocsáron elég kunkorira sikerült, így jobbára el is sikkad. Mintha... nem lenne tétje, vagy nem is tudom.
A szóismételgetés később is marad (a sztyeppnek sok-sok szép neve van), illetve vannak furcsán hiányos mondataid.
Azt hiszem, ez abból fakad, hogy nagyon sietsz. Ezt nyugodt szívvel olyan szépen bő lére lehetett volna engedni, hogy ihaj. Iparosmunka? Az. Így viszont kb. forgatókönyv, ami nem egy izgalmas olvasmány (olvasmányértéke nem sok van, a történet viszont tetszik). A párbeszédek jók. A narráció - kapd össze magad, öregapám, és írj valami olyat, amitől Jókai is megnyalná a tíz ujját, márpedig azért ő aztán hömpölyögtetett. Simán elmész olyan ziccerek mellett, amit minimális tudással is remekül ki lehet fejteni. A hosszú leírásnak persze hátránya, hogy kézben kell tartani a cselekményt is, fenn kell tartani az érdeklődést, meg ilyenek, és jó sokat lehet benne hibázni, de nézd, így van egy megfelelő alapod. Mert ez tökéletes első vázlat. Ezt később kibővíteni, kifejteni - maga a tökély. A cselekmény nem sunnyad el, és a szöveg bizonyos pontokon egyszerűen visít egy ropogós leírásért. Egyszerű dolgod lesz (ebből a szempontból... megírni már más tészta, az sosem egyszerű).
Biztonsági írás. Tőmondatok (vagy rendkívül egyszerűek), szikáran egy infó-egy mondat, gyors törések. Megakasztod az olvasást, a lendületet azonban továbbviszi a sztori. Úgy a negyedik ilyen bekezdésnél erős a késztetés, hogy az ember elátkozza a tőmondataidat. Írj szépen, ritmusosan. Mint egy zene. Ehhez... lassú ív, nagyzenekar illik.
A végéhez egy poénom is van: a fiú is Álmos, én is az vagyok. Jó éjt! :)

_____________________
Dr. Bloody Dora

cs, 2012-02-16 20:52 BaDMaN

BaDMaN képe

 A hangulata változatlan, de én úgy érzem nem azt kaptam a végére, amire számítottam. Az üldözéses résznél futkosott a hátamon a hideg, hogy ebből vajon, hogy másznak ki....a megoldást pedig eléggé ötlethiányosnak éreztem. A legvégső csattanó szinte már sugallja önmagát.

 

szo, 2012-02-18 14:19 Chris Cage

 

Elolvastam egyben a két részt, mert fragmentumokkal nem érdemes külön foglalkozni, mégiscsak egy novelláról van szó. :)

Ennek következtében észrevételeim a mű egészére vonatkoznak, vagyis írtam ki mondatokat az első részből is.

"Az öregember remegő kezekkel nyúlt egy gondosan lezárt, tegezszerű bőrtokhoz." – inkább legyen kézzel

"A bot végével erősen a földbe volt szúrva, oldalát körös-körül rovások díszítették." - apróság, de jobb volna ha mélyen lett volna leszúrva, semmint erősen

"Egy másik lovas oldalról megrúgta a csuklyást, míg az a botjával próbált védekezni, de nem ért el semmi komolyabb eredményt, így is a sárba pottyant." - mondatszerkesztési malőr: úgy tűnik mintha a lovas pottyanna a sárba, pedig a csuklyás esett el

*A csuklyás a botjával próbált védekezni, amikor egy lovas felé rúgott, de nem ért el semmi... - így egyértelműbb lenne

Mikor megtalálta félrehajtotta a csuklyát, s meglepődve látta, hogy egy nő fekszik előtte eszméletlenül a földön. - megtalálta után vessző

"A tűz fénye tükröződött a szemeiben" - többesszám, fúj :)

– Hol vagyok? Ki vagy te? – a lány volt. - Nagybetű

"Nem messze a tőlük összedőlt egy égő kunyhó" 

Az első része erősebb, gördülékenyebb, a mondataid is hosszabbak. A létigét túl sokszor használod (a voltok kikerülhetők, a szöveg választékosabbá tehető némi átfogalmazással). A leírásokkal takarékoskodsz, pedig sokat dobnának a hangulaton.

Egy kis kipofozás után (ami jó sok szöszölést jelent), rá sem ismernél a saját történetedre, annyival jobb lenne.

Törekedj a legjobbra! Ha kétségeid támadnak az írásoddal kapcsolatban, addig dolgozz rajta, míg el nem oszlatod őket! Keresd a leghelyénvalóbb kifejezéseket, merülj el az írásodban, elemezd! Amit többféleképpen el tudsz mondani, ott próbáld végig az összes variánst! Szelektálj és kombinálj! (Hű, de hülyén hangzik, pedig lényegében erről van szó).

Az Illangóban van fantázia, történelem, harc és varázslat. Csupán a precíziós munkálatokkal kell törődnöd, melynek során kitéped az összes hajad, miközben legalább százszor elolvasod, toldozod, kurtítod. Beszúrsz és törölsz. A végén kijöhet egy másik sztori, mert netán fejedre pottyan az ihlet átírás közben.

Szóval kb. 10% a megírás 90% az átírás, már ami az erőbedobást illeti. :)

Lehet, hogy úgy tűnik, nem tetszett az írásod, pedig igen. Azért buzdítalak átírásra, mert tényleg ez a dolog lelke, egyetlen remekmű sem íródott verejték nélkül.

Kísérletezz! Olvasni foglak. ;)

v, 2012-02-19 19:32 A. G. Stone

A. G. Stone képe

Hozzáláttam a javításhoz. Még nem sikerült mindent korrigálni, de hamarosan sort kerítek rá, csak az elkövetkező pár napban előreláthatólag nem lesz időm. Az Illangó második része azért tűnhet kissé elsietettnek, mert ezt a novellát az iskolám pályázatára készítettem és közeledett a határidő.

A hasznos tanácsokat és természetesen az olvasást hálásan köszönöm!

"10% a megírás 90% az átírás, már ami az erőbedobást illeti."

Ez a mondat eszembe jutatta Thomas A. Edison egyik nagy mondását, miszerint a zseni 1% ötlet 99% verejték. :)

k, 2012-03-06 22:14 BrUNo

BrUNo képe

Először is :)

Egyben a kettő egész jó kis olvasmány :D nekem tetszik a hangulat, a stílusod, stb. Ami igazán megfogott az a csónakos üldözős rész. Éreztem magamban a pörgést, az adrenalint, ahogy izgulok a szereplőkért. Amikor megjelent a történetben az alán, rögtön arra gondoltam, hogy olyan Péntek kaliberű karakter lesz, aki eleinte egy senki, és aztán megment mindenkit, de hozod a formád, hogy senki sem az, akinek...

Este tizenegykor csak ilyeneket olvasgatnék, úgyhogy hajrá!! Egy picit hosszabban, részletesebben, és tökéletes lesz. (amúgy, nem kötekedésből, de nekem még a tő mondatok is nagyon bejöttek, hisz'n ha jó az olvasmány, akkor az ilyen apróságok vagy a kisebb hibák fel sem tűnnek :P).

A poén az komoly (nincs rá más szó).

Tehát, lényeg a lényeg, nekem bejött, és remélem minél hamarabb követi egy másik a sorban. (és ha jól emlékszem én is ígértem egyet, amit pár nap, és be is küldök :D)

"Nincs nagyobb vakság, mint az értetlenség." 

http://hami.paw.hu/kt.norbi

szo, 2012-03-10 21:28 A. G. Stone

A. G. Stone képe

Kedves Bruno!

Örömmel olvastam a soraid. Nagyon örülök, hogy a történet tetszett és sikerült magával ragadnia. Köszönöm a bíztatást, igyekszem! Egyébként gondoltam rá, hogy ebből a történetből írnék egy jóval hosszabb változatot... Kíváncsian várom az írásod és köszönöm az olvasást! :)