Rókát a rókának III/1

1.

Fátyolos köd ereszkedett a vidékre...

A lenyugvó nap utolsó sugarai fáradtan csillantak meg a bükkösök levelein. A Vértes hegység északi lejtőjén takaros vár bújt meg a végtelen, néhol szinte áthatolhatatlan rengetegben. A köd lassan kúszott alá a fellegekből a hegy lábáig. A levegő fokozatosan lehűlt, a lehellet is meglátszott. Az erdő sűrűjében megbúvó vár fala alatt bősz sereg várakozott a parancsra. Újlaki Miklós, Gerencsér várura – kinek vagyona, s birtoka a királyéval vetekedett – elkiáltotta magát. Öblös hangja messzire szállt, sokáig visszhangzott a hegyek felől.

– Vitány ura, mutasd magad! Volt merszed lányom elszöktetni a lakodalma előtt?! Állj elém, te senkiházi kutya! – harsogta, közben kardjával hasítva ketté a levegőt.

Várt egy kicsit, de válasz nem érkezett, így ismét útjára engedte mély hangját, mely a sötétben egészen ördöginek hatott.

– Hédervári Imre, gyáva vagy! Várad falai között fogsz meghalni! – majd a fegyveresekhez fordulva folytatta. – Roham! Túszokat ne ejtsetek, kardélre, aki él és mozog!

Abban a pillanatban vad ordítás harsant fel, melybe szinte beleremegett a Vértes. A katonák megcsáklyázták a magas falakat, nekitámasztották a létrákat, s mint az éhes sáskaraj, úgy indultak felfelé. Ám ekkor újabb csatakiáltás hallatszott, viszont már a falak mögül. Jókora üstökből szurok és forró víz zúdult az ostromlók nyakába. Lepottyantak mind egy szálig, kinek bordája tört, kinek arca főtt.

– Nyílzáport a kutyáknak! – üvöltötte Újlaki.

A parancs utolsó szava még el sem hangzott, máris surrogva csapódtak a vesszők a tornyoknak, falaknak. Ám továbbra sem tudtak komolyabb kárt tenni a várvédőkben. Az egy-két csatát már megjárt gróf belátta, hogy így nem mennek semmire. Más módon kell bejutniuk a várba. Nyomban tábort vertek Vitány körül. Felhúzták a sátrakat, több helyütt lángok lobbantak fel az éjszaka sötétjében. Már jó ideje fent volt a hold, mikor mozgolódás támadt a táborban. Újlaki Miklós az egyik tábortűz közelében ülve tanácskozott hű vitézeivel, amikor az erdő felől léptek zaja hallatszott. Két őr közeledett, maguk után vonszolva valamit.

Mikor a grófhoz értek, annak lába elé vetették éji zsákmányukat.

– Meg akart lógni, nagyságos úr, de elcsíptük.

Miklós gróf a szerzeményre pillantott, elundorodva a látványtól. Alacsony, bozontos emberke tápászkodott fel a porból. Ócska rongyokat viselt, haja kócos, hosszú szakálla mocskos volt. Az egész ember bűzlött, mint egy kupac trágya.

– Ki fia-borja vagy? Te, ganéj? – rivallt az emberkére a gróf. – Mi dolgod a setétben bóklászni, he?

– Szutyka vagyok, vitézúr… – felelt az, ám az egyik őr a szavába vágott.

– Az egyik közeli fáról leskelődött nagyságod után!

– Szóval Hédervári kémje vagy… – gerjedt haragra a gróf, ám az emberke rögtön éktelen rimánkodásba kezdett.

– Dehogy, nadzságos uram! Családomnak mentem vízért a kútra, oszt láttam jön nagy sereg erre, ezért felkapaszkodtam a fára.

– Anyádnak hazudjá’, büdös fattya! – mért egy jól irányzott rúgást az emberkére a gróf, mire az összecsuklott, de csakhamar ismét talpon volt.

– Hazudni? Világéletemben a böcsület útját jártam, nadzságos uram! – rikácsolt tovább Szutyka, majd hirtelen nyájasan folytatta. – Tudom mire van szüksége a vitézúrnak… Nem tudja bevenni Vitány várát… titkos alagút nélkül…

Erre mindegyik katona felkapta a fejét, csakúgy, mint maga a gróf.

– Mit beszélsz, ördögfia? – kérdezte halkan. – Alagút?

– Igen, nadzsága. Tudom merre van a bejárat, néhány csengő aranyért meg is mutatom… – mondta, apró szemei ravaszan csillogtak.

Újlaki Miklós erre nagyot nézett, majd váratlanul arcán mosoly húzódott, vállai rázkódtak a nevetéstől. A vitézek is mind követték uruk példáját, jót derültek az emberkén.

– Megkapod, koszos, lásd milyen úr vagyok! De ha becsapsz, itt helyben felkoncollak! – azzal egy kis pénzes erszényt vett elő, s tartalmát a földre szórta. A fényes érmék csilingelve gurultak Szutyka lábához, aki rögvest fel is kapkodta mindet. Mielőtt azonban zsebre dugta volna jussát, egyet a foga közé tett, hogy valódi-e. Arany volt, nem más.

– No, vezess a titkos járathoz, vagy megjárod! – kiáltott rá a gróf, mire egy katona megragadta Szutykát, aki rögvest előresietett.

Miklós gróf és hű vitézei követték Szutykát. Lassan megkerülték a várat, egészen egy patak medréig. Ott az alacsony emberke egy sziklára mutatott, hogy görgessék odébb és meglátják az utat. A gróf azonban Szutykának adta a megtisztelő feladatot. Amaz elég nehezen bírt egyedül a sziklával, de azért sikerült megmozdítani. S tényleg, ott tátongott a titkos alagút bejárata. Több sem kellett a katonáknak, egytől egyig besorjáztak az alagútba. Szutyka pedig dolga végeztével visszaosont a fák közé. Soha többé nem hallott felőle senki.

***

Hédervári Imre hatalmas robajra ébredt. Betörték az Öregtorony vaskos faajtaját. Fogalma sem volt, hogyan juthattak be Újlaki Miklós vitézei a várba. Töprengeni nincs idő, cselekedni kell! Gyorsan fölpattant a székről, hol nemrég elnyomta az álom. Kardot rántott, csizmájába tőrt rejtett, majd átrohant a szomszéd helyiségbe. Krimhilda is felriadt a zajra – akiért ez az egész ostrom kirobbant –, félelemtől reszketve ült az ágyban, mikor Hédervári a szobába rontott.

– Itt vannak, kedvesem! Meneküljünk, amíg nem késő!

Ekkor újabb robaj hallatszott, átszakították az emeleti ajtót is. Egy pillanat alatt idegen katonákkal – köztük Miklós gróffal – lett tele a helyiség. A gróf amint meglátta lányát és a várurat, előrelépett, s dühében hatalmas csapást készült mérni kardjával Hédervárira. De Vitány ura sem maradt rest, megperdült, s elkerült az iszonyatos csapás elől. Ugyanazzal a lendülettel viszont már ő készült támadni Miklós gróf ellen. De akármilyen gyors is volt Hédervári Imre, a gróf ügyesebben forgatta a pengét, jókora vágást ejtve a fiatal várúr derekán. Hédervári egyensúlyát vesztve elesett. Próbált lábrakapni, ám a gróf hasbarúgta, majd lánya felé fordult.

– Leverem róla port, ha addig élek is! Aztán te kerülsz sorra! – fenyegetőzött a dühödt apa, arca rákvörös lett a méregtől.

Ezalatt vitány ura összeszedte erejét és sikerült föltápászkodnia. Miklós gróf azonban észrevette. Megragadta az ágy mellett árválkodó széket és teljes erejéből Hédervári felé hajította. Az ifjú várúr súlyos ütést kapott a fején, amint a szék nekicsapódott. Eszméletlenül hullott a földre. Mozdulatlanul feküdt kezében kardjával, véres halántékkal. Krimhilda sikoltva apjának ugrott, de az egyszerűen arcon csapta, mire szegény lány nekiesett a falnak.

Csak később, Gerencsér várának udvarában tért magához. Hajnalodott. A vitézek már lenyergelték lovaikat, levették sisakjukat. Krimhilda arra lett figyelmes, hogy kezét, lábát nem tudja megmozdítani. Hogyan is tudta volna? Úgy odakötötték egy oszlophoz, hogy onnan még az ördög sem viheti el.

Újlaki Miklós gyors léptekkel közeledett. Tekintete szikrát szórt, vastag szemöldöke igencsak ijesztővé tette az arcát. A lány még sohasem látta így az édesapját.

– Újlaki Krimhilda, áruló lettél! Halld meg szavam! Ítélkezem fölötted! E pillanattól fogva kitagadlak a családból, nem vagy többé gyermekem! Életed hátralévő részét e falak között fogott tölteni. Tömlöcbe vetlek és befalazom annak ajtaját! Legyen példa ez minden családját elárulónak!

Krimhilda könnyei záporesőként hullottak. Némán sírt, gyászolva kedvesét és gyászolva saját, kegyetlen sorsát, amit tulajdon édesapja szánt neki.

Minden úgy történt, ahogy Újlaki Miklós rendelkezett. Lányát egy sötét tömlöcbe zárták, melynek bejáratát befalazták. Az egyetlen nyílása a helyiségnek egy keskeny ablak volt, ami valaha lőrésnek készülhetett, most azonban vaskos rács fedte.

Egy várbéli szolgáló fia nagyon szerette Krimhildát. Az úrnő is kedvelte a kisfiút, gyakran játszott vele. A gyermek sírt is, mikor szüleitől hallotta a várúr szörnyű ítéletét. Elhatározta, hogy odalopódzik a tömlöchöz. Ám katonák strázsáltak ott éjjel-nappal. A kisfiú azonban csakhamar meglelte a keskeny ablakot. S örült, mikor úrnője hangját újra hallhatta. A fiú titokban vitt neki ételt, italt.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2012-12-01 10:10 Sren

Sren képe

Nem könnyű bármit is mondani befejezetlen műre, úgyhogy ezt itt most kiteszem, és várom a folytatását. A bakikat – szórendek, közbevetések tekintetében – remélem, kilistázza Neked valami jótét lélek. Ha nem, akkor talán lesz pár percem délután, és jövök kötözködni.:)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

h, 2012-12-03 21:30 A. G. Stone

A. G. Stone képe

Néhány napon belül küldöm is a folytatást. Addig is kíváncsian várom a véleményeket! :)

sze, 2012-12-05 18:30 Vist

Vist képe

Alagutat ígérnek, de barlang felől érdeklődnek. Fura.
"– Itt vannak, kedvesem! Önt keresik, menekülnünk kell! Minden perc drága, jöjjön!" Nekem az mondat mesterkéltnek tűnik ott azon a helyen. Legalább valami közbevetéssel megtörném.
"jókora vágást ejtve a fiatal várúr derekán. Hédervári eszméletlenül hullott a földre." Lehet, hogy így van, de én azt gondolnám, hogy a derék körüli sérülésektől nem ájul el azonnal az ember.
Szerintem nem a legszerencsésebb helyen bontottad szét. Az az utolsó két bekezdés nagyon a levegőben lóg szerintem.

Egyébként az első kétharmad kimondottan tetszett, a vége viszont erősen más ritmusú lett, mintha le akartad volna tudni. A folytatás persze változtathat ezen az érzésen.

sze, 2012-12-05 22:18 A. G. Stone

A. G. Stone képe

A barlang-alagút részt javítottam, illetve átírtam a "– Itt vannak, kedvesem! Önt keresik, menekülnünk kell! Minden perc drága, jöjjön!" párbeszédet rövidebbre, s egyértelműbbre: "– Itt vannak, kedvesem! Meneküljünk, amíg nem késő!". Remélem így jobb lett valamicskét.

A deréktáji sérülést illetően még gondolkozom, valóban attól nem ájulna el normális esetben az ember. Csak nem tudom, hogyan kellene megsérülnie. Az ájulás lényeges, hogy úgy tűnjön, Hédervári meghalt.

A folytatást már beküldtem, hamarosan megjelenik. :)

sze, 2012-12-05 22:09 GColt

Az első bekezdés szerintem túlságosan széttördelt, inkább szép összetett mondatok kellenének, megalapozná a hangulatot.
Amikor változik a helyszín, azt szerintem új bekezdésbe kellene tenni.
Tetszik.
Érdekes a nyelvezete.
Kerestél valami kort, amire jellemző, vagy csak úgy kitalálod?

*****

- Nincs olyan, hogy sürgős, olyan van, hogy későn szóltál...

sze, 2012-12-05 22:22 A. G. Stone

A. G. Stone képe

Igen, az elejét magam is gyanúsnak vélem ilyen szempontból, ma vagy holnap javítom, amint időm lesz. :)
A folytatásban minden kiderül, annyit azért elárulok, hogy a 15-16. században játszódik. A nyelvezetet illetően igyekeztem minél élethűbben visszaadni a kor jellegzetességét. Örülök, hogy tetszett. :) Kíváncsian várom a véleményed a folytatásnál is.

szo, 2012-12-08 17:14 A. G. Stone

A. G. Stone képe

Nos, átírtam az elejét és a deréksérüléses részt is áteszközöltem. Toldoztam-foltoztam. Remélem fogyaszthatóbb! :)