Emlékköd

Emlékköd

A helybeliek egyszerűen csak a Holtak Városának nevezték. Akkora volt, mint egy város; halott, néma, nyugodt és időtlen, mert az volt, ami: egy évszázadok óta mozdulatlan temető. Az elhunytak suttogása hallatszott a sírok között élesen süvítő szélben, amiből az élők csak a fájdalmat és a békét érezték. A késő ősz és a kora tél láthatatlan határán, amikor a fák aludni készültek, ezer színben játszott a sírkert. Télen, amikor minden megpihent, amikor a fagyos téli szél az emberek kabátja alá bújt, és megborzongatta testüket, akkor senki nem tudott hinni abban, hogy a nyár még eljön valaha. A frissen hullott hó szikrázott az erőtlen napsütésben, új álmokat, örök emlékeket, meghitt érzéseket hozott.
A férfi egyedül lépett be a Holtak Városának hatalmas kovácsoltvas kapuján. Nemcsak a temető rendelkezett évszázados múlttal, de annak nyugati bejárata is. Viharban, vagy nagyobb erejű szélben a nehéz, régi kovácsmesterek páratlan munkáját idéző kapufelirat ingatagon mozdult a széllel, a vasdarabok ütközésének hangja pedig minden élőben félelmet keltett. A férfi nem gyorsította meg a lépteit, amikor felismerte az addig ismeretlen hang eredetét. Ugyanolyan puha és magabiztos léptek vitték rá a temető macskaköves útjára, mint amilyenekkel mindig is haladt. A szél a lába köré csavarta hosszú, hajdan fekete színű szövetkabátját.
Gyűlölt itt lenni; azonban számtalanszor kimondott fogadalom után sem tudta megtenni azt, hogy nem keresi fel őt hetente. Gyűlölte, hogy nem tud elszakadni tőle, és hogy képtelen elviselhető életet élni nélküle. Azon a novemberi kora reggelen hallotta a holtak nevetését, és úgy vélte, kigúnyolják őt, mert nem tartozik még közéjük. Szívének mélyén egy tőr ejtette seb ismét vérezni kezdett, talpai alatt szilánkokra tört a jég, szemével az éjjel hullott hó nyomait kutatta – de már nem találta. Tejfehér köd úszott a kripták között kanyargó úton, a férfi pedig emlékeibe mélyedve lépkedett a parcellák rengetegében.
Ismeretlen mauzóleumok mellett haladt, minden lépéssel egyre közelebb kerülve eltávozott feleségéhez, míg lélekben egyre távolodott tőle. Szemének íriszén emlékek táncoltak, s ő szíve fájdalmát követve menekülni akart. Talán hozzá kellett volna szoknia… A temetőbe térve érzelmei közt mindig lezajlott ez a harc, s bár eddig egyszer sem volt képes hátat fordítani, mindannyiszor szeretett volna mélyen belekapaszkodni abba a lehetetlen vágyba, hogy Alayna nem halt meg, hogy egy nap ugyanúgy felbukkan majd az életében, ahogy korábban történt.
Nem emlékezett az első találkozásra azzal a nővel, aki aztán később a felesége lett. Életének egy addig csukott ajtaján libbent be, ő pedig először észre sem vette. Arra eszmélt, hogy állandó társává vált éjszakai sétái során, miközben lelkének másik felét vélte felismerni benne. Tűz és víz voltak, de így egészítették ki egymást, és ez a férfit sohasem zavarta. Szerette őt, és csak ez számított. Vágyakozó, múltba révedő gondolatok örvénylettek elméjében, melyekből egy halkan elmormolt nőies káromkodás hallatán szabadult ki.
Oldalra pillantva látta meg a fekete hajú nőt, ahogy egy táska cipzárjával próbál közös nevezőre jutni, és rendeltetése szerinti állapotba helyezni azt. Hosszú idő után ez volt az első esemény, amely mosolyfélét csalt az arcára, ha leheletnyit is. Mérhetetlen hálát érzett ezért, és miközben a szél könnyen szállt, s vitte magával a köd egy darabját, halvány mosollyal indult meg a nő felé.
Nem búcsúzott el asszonyától; úgy gondolta, eleget tesz a benne lappangó akaratnak, és visszatér majd hozzá. Néhány lépésnyire állt meg attól a nőtől, aki melegséget csempészett a szívébe ezen a fázós novemberi reggelen, aki először mosolyogtatta meg azóta, hogy feleségét elveszítette. Segíteni szeretett volna neki, valamiképp köszönetet mondani; de az a halk akarat a lelkében világosan tudta, mit akar valójában. Arra vágyott, hogy megismerkedhessen azzal a nővel, mert érezte a szálakat, amelyek egy másik világban összekötötték őket… Érezte az áttűnéseket a világ feledésbe merült oldalán.
A nőt figyelte, halkan kuncogott, s úgy hitte: a szél magával repíti nevetésének csendes foszlányait. Szeme élesen villant, amikor a nő ránézett, felvonta a szemöldökét, és merészen felé fordulva kérdőre vonta őt.
- Mi olyan vicces, uram?
- Semmi, elnézést – mosolygott még mindig. Szemét villámgyorsan futtatta végig a nőn, majd közelebb lépett hozzá. – Kérem, segíthetnék?
A nő bólintott, átadta neki az engedetlen táskát, és kíváncsian nézte a férfit. Szinte ragyogott a férfi lelkének, személyiségének ereje, mely egybeolvadt a temető évszázados ereklyéivel. Szépsége időtlen volt, megfoghatatlan, olyan határtalan és magabiztos kisugárzás, amelyet azonnal megérzett, amikor a férfi szemébe nézett.
A nő Látó volt. Egy azok közül, akik a világ mögé látnak; egy azok közül, akik a világ megannyi színét ismerik, látnak múltat, jelent, jövőt, véres küzdelem hangtalan előszelét, rövid béke mennydörgés-zörejét. Látta a pillanatot, élni tudott benne, megélte minden csodájával és lehetőségével. Amikor találkozott a férfival, tudta, hogy nem a külső világ érkezettje, holott szépsége okkal tévesztette meg.
Amikor átnyújtotta a táskát, látta a férfi hosszú ujjait, jobb kezének gyűrűs ujján egy jegygyűrű csillogását, és a szíve mélyén tudta, hogy a férfi a felesége miatt van itt. A lefelé irányuló tekintet ellenére látta a mérhetetlen magányt és fájdalmat abban a szempárban. Arra gondolt, hogy ha ő elveszítené a férjét is, azt végképp nem élné túl. Próbálta elképzelni a világot, az életét nélküle, de tudta, hogy nélküle nincs világ, nincs élete, nincs semmije. Egyedül maradna, magányosan, egy olyan fájdalommal, amit képtelenség egyetlen embernek elviselnie, mert nincs más társa, nincs senki, aki megértené őt.
Nem szerette az ilyen gondolatokat, így magában morgolódva irányította figyelmét a vele szemben álló férfire. Szótlanul figyelte, ahogy egy erőteljes mozdulatnak köszönhetően a táska cipzárja ismét képessé vált szokásos útjának megtételére, az egyhangú fel és le irányra, ahogy a szemek a megszokott ütemben kapcsolódtak egymásba, vagy épp váltak el egymástól.
- Köszönöm – mosolygott hálásan, amikor a férfi felé nyújtotta a táskát, miközben a szemében a fájdalom mellett már mást is látni vélt.
- Nem tesz semmit, asszonyom.
- Clarisse Yseult – nyújtotta a kezét a nő. Lélektükrének zöldje ragyogott a napsütésben, mosolyának őszintesége jégkérgeket olvaszthatott volna le a fagyos szívekről; de vele szemben csak egy magányos, megkeseredett szív állt.
- Damian Caderyn – nyújtotta a kezét a férfi is. Hangjának pokoli mélységétől, mozdulatának magabiztosságától Clarisse megborzongott, ahogy érkezésekor a holtak nevetésétől.
Ijesztő felismerés volt. Lelkében olyan apró megingás kélt, mint mikor a mérleg egy serpenyőjébe egy tollpihe hull; mégsem rémült meg ettől, és azt sem tudhatta, hogy azt a nevetést a férfi is hallotta. Nem tudhatta, hogy egy hozzá hasonlóan különleges emberrel találkozott, nem tudhatta, hogy a találkozás mekkora hatással lesz a későbbi életére. A férjére gondolt, a leírhatatlan csodára, ahogy őt ismerte meg, arra a bámulatos éjszakára, mikor először látta őt; a szenvedélyre, ami mindenkit magával ragadott, ha Jacques a színpadon volt, és az érzésre, ami összekötötte őket, arra a hihetetlen érzésre, hogy a férfi csak neki játszik…
A házasságuk alatt derült ki, hogy ahogy azon első alkalommal, és utána is mindig – Jacques valóban csak neki játszott. Profi volt; ha a forgatókönyv szerinti karakter különbözött is tőle, a saját képére formálta, önmagát alakította a színpadon, önmagát mutatta a nőnek, érzelmeinek ezer arcát, és Clarisse minden mozdulatát, szemének minden árnyát-villanását ismerte, és értelmezni tudta. Egy csodálatos múlt számtalan emléke idéződött fel benne, aminek örömteli oldala négy hónappal ezelőtt ismét darabokra tört.
Követte a férfi tekintetét, mikor a fejfára nézett. Szíve összeszorult, ahogy mindig is, mikor ránézett, mikor újra és újra elolvasta azt a nevet, melyet ő adott neki, az évszámot, mikor a világra jött, azzal a másikkal, mikor az életét veszítette el. Akaratlanul, de megszorította a férfi kezét. Szemébe könnyek gyűltek, de kicsordulni nem engedte őket.
- A lányom – suttogta. Érezte a megkönnyebbülést, mely annak az egyetlen szónak a kiejtésével érkezett, és érezte azt a hatalmas öklöt, mely marokra fogta a szívét. Elengedte a férfi kezét, a táskájából egy mécsest vett ki, és nekilátott annak, ami miatt érkezett.
Damian szótlanul figyelte a nőt, követte a mozdulatait, és hallgatta, ahogy lassan beszélni kezd.
- Négy hónapja – kezdte, de a mondatot csak egy szívdobbanásnyi idő múltán fejezte be – halt meg. Még félek eljönni ide. Talán ostobaságnak gondolja, de rettegtem attól, hogy viszontlátom őt.
- Én a feleségemet veszítettem el – mondta. Tudta jól, mire gondol a nő, mikor a viszontlátástól való félelemről beszélt, mert így volt ezzel maga is. A temetőben járva néha látott olyan lényeket, akik érinthetetlenek voltak, és odaátról érkeztek. Nem segített a nőnek, nem ért a sírhoz, mert tudta, hogy Clarisse-nek ezeket a lépéseket egyedül kell megtennie. – Nemsoká lesz egy éve. A temetést követően két hónapig nem tudtam eljönni hozzá. Ugyanettől féltem. És attól, hogy az egyfajta beletörődöttséget jelent majd, hogy elfogadom azt, hogy valóban elveszítettem őt. Részegen jöttem el hozzá először, a fájdalom vezetett, és egész éjjel üvöltöttem a sírja felett. Nem tudom, hogyan jutottam haza akkor éjszaka. Másnap ismét eljöttem, és megfogadtam, hogy soha többé nem fog úgy látni, olyan állapotban, olyan kiszolgáltatottnak, mikor az érzelmeim még inkább erejük teljében vannak, és ennyire az uralmuk alá hajtanak. Azóta… azóta minden héten legalább egyszer itt vagyok.
- Őszinte részvétem, Damian – nézett rá a nő, szemükben a fájdalmon kívül a megértés és együttérzés is tükrözte egymást, és nem volt szükségük arra, hogy ezt szavakkal is elmondják egymásnak. Ösztönösen, tudat alatt tudták, hogy megoszthatják egymással a fájdalmukat, azoknak az embereknek az elvesztését, akik a maguk nemében egyetlenek voltak.
- Őszinte részvétem, Clarisse – mondta ő is, majd csend borult a Holtak Városára.
Damian magára hagyta Clarisse-t a lányával: rengeteg dolgot kellett elmesélni, és rengeteg titkos vallomást elsuttogni, melyet senki nem hall a fejfán kívül; míg ő maga visszatért a felesége sírjához. Tudta, vagy, ha azt nem, akkor sejtette, min mehet keresztül a nő, akit most ismert meg, és csodálta, hogy ilyen rövid idő eltelte után már nem hullajt könnyeket, s olyan erővel volt képes irányítani az érzelmeit, amelyre ő talán soha nem volt képes. Túl vad szellem volt, amolyan hangulatember, érzései voltak azok, amik mindig is vezették az életét, amik irányították lépteit. Időnként lopva a nőre pillantott. Clarisse különlegessége olyan erős volt, mint ő maga: reflektorként törte az éjszaka sötétjét, és úgy vonzotta Damian tekintetét, akár a mágnes. Feleségére gondolva azonban ismerte a fényt, és tudta, hogy egy ideig még biztosan nem fog tudni úgy élni, mint a felesége halála előtt. Alayna volt mindaz, ami az életet jelentette számára, valami, ami nélkül nehéz továbbélni. Mert tudta, hogy mi lehetne a helyett, ami most van.
Clarisse-nek nem volt szüksége bátorságra ahhoz, hogy odamenjen a férfihez. Érezte a biztonságot a közelében, és megmagyarázhatatlan módon még bízott is benne. Fájt látnia a férfi fájdalmát, ahogy a felesége sírjára tekint, a vágyat a szemében, így óvatosan karolt belé.
Együtt, halkan beszélgetve indultak el a temető északi kijárata felé, mikor az eső lágyan szemerkélni kezdett.
- Nincs egyedül, igaz, Clarisse?
- Férjnél vagyok.
- Mesélj róla – kérte a férfi. Szeretette volna még hallgatni a nő hangját, és meg szerette volna ismerni.
- Órákig tudnék beszélni róla – mosolygott Clarisse őszinte mosollyal, majd kereste a szavakat, amikkel elmondhatná az elmondhatatlant. Azt akarta, hogy a szavai által Damian is érezhesse azt, ami őt a férjéhez köti, mindazt, amit iránta érez. – Szeretem őt. Szeretem a hosszú ujjait, a szemét, és a haját! Sűrű, de vékony szálú, rettenetesen nehezen kezelhető, mégis nagyon ritkán fogja össze. Egy sóhajtás, és összekócolódik. Szeretem, hogy összeszoktunk, és szeretem vele a hétköznapokat is. Elnézni jelentéktelen helyzetekben, és érezni a természetessé forrt együttlétet. De legfőképpen és mindenekelőtt: szeretem, hogy ő a Társam… még akkor is, ha ezt sosem fogom talán elhinni igazán. Híres ember, tudod. Megannyi színpadon láthatod játszani őt. Abszolút maximalista, igazi profi, és rendkívül precíz.
- Azt hiszem, egyszer mindenképpen meg kell néznem őt.
- Örülnék, ha így történne – felelte Clarisse, és ahogy minden szó, mely valaha elhagyta ajkait, úgy ezek is igazak voltak.
- Én is – válaszolta.
- Damian, Ön…
- Nem, nem szeretnék – mondta még azelőtt, hogy a kérdés elhangzott volna. – Fáj beszélnem róla, és nem is tudnék. Különleges nő volt. Ha másoknak nem is, nekem az volt. Szerettem őt. Még mindig szeretem; és ez a legszörnyűbb az egészben.
Clarisse próbálta maga elé képzelni azt a nőt, akit Damian ennyire szeret. Tudta, hogy az a nő méltó társa lehetett, különben nem vette volna nőül őt. Beleszédült az általa ismert világ hatalmasságába, és a tudatba, hogy e mellett rengeteg más, és új van, amivel eddig még nem találkozott. Arra gondolt, hogy talán az emberiség valóban egy porszem csupán a világmindenségben, hiszen a város is hatalmas, ahol él. Milliókkal találkozik, ha kilép az utcára. Lehet, hogy Damiannal is találkozott már így, vagy akár a feleségével; megeshet, hogy egy utcában laknak, és fogalmuk sincs erről sem, és egymásról is alig tudnak valamit. Különlegesnek érezte a találkozást, igéző csodának, a végtelen ajándékának, mert megtörténhet, hogy valahol valóban előre elrendelték. Lehet, hogy egy férfinak a feleségét, egy nőnek pedig a lányát kellett elvesztenie ahhoz, hogy így történjen.
Clarisse sokszor kívánt egy csendes, nyugodt sarkot, ahol nem hallja város zaját, ahol azt csinálhat, amit szeretne, ahol azzal lehet, akivel lenni szeretne. Rengeteg időt töltött a férjével, és remélte, hogy a lányuk halálát is át fogják vészelni együtt. Csak Jacquesban bízhatott, és abban, hogy mennyi mindent éltek át, a szerelmükben, mert abban az egyben biztos volt, hogy annak az ő részéről soha nem lesz vége. Tudta, hogy Jacques számára az igazi, két szabad, különböző lélek kapcsolódott egymásba akkor, mikor találkoztak, akkor, mikor a felesége lett.
- Valószínű, hogy találkozni fogsz Jacques-kal – mondta Clarisse, és felnézett Damianra. – Úgy beszéltük meg, hogy értem jön. Örülnék, ha találkoznátok.
- Annak én is örülnék. Felkeltetted az érdeklődésem.
Továbbra is beszélgetve haladtak a kijárat felé, az esőcseppek pedig csillogón gördültek végig arcukon, kabátjukon. Majd velük szemben egyre inkább kibontakozott egy hosszú hajú férfi alakja. Magas volt, jóképű, szálegyenes tartással, és amikor közelebb ért, a szemében féltékenység csillant, amikor meglátta azt a másik férfit a felesége oldalán. Clarisse látta azt a pillanatnyi fényt a férje szemében, érezte a két férfi közt egyre intenzívebben lüktető feszültséget, így úgy döntött, bemutatja őket egymásnak.
- Damian, ő a férjem, Jacques Yseult. Jacques, az úr Damian Caderyn.
- Üdvözlöm, Jacques – nyújtotta a kezét Damian, miközben fejében megelevenedett Clarisse mondata: Egyetlen sóhajtás. - Már rengeteget hallottam Önről. Örülök, hogy megismerhetem.
- Üdvözlöm, Monsieur Caderyn – nyújtotta a kezét Jacques is.
- Segítettem a feleségének – mondta Damian, mert a felesége miatt ő is számtalanszor került ilyen helyzetbe, mikor féltékenységből szét tudta volna tépni azt a másik férfit, aki egyáltalán rá mert nézni Alaynára. Remélte, hogy Jacques is megnyugszik attól, amitől ő is meg szokott: a szavaktól. – Beakadt a táskájának a cipzárja. Valamint Clarisse-től úgy hallottam, Ön kiváló tehetség. Őszintén remélem, hogy egyszer lesz alkalmam eljutni egy előadására.
Jacques nem távolodott el. Tisztelte Damiant azért, amit tett, és azért, hogy igaz, őszinte érdeklődéssel kezdeményezte a beszélgetést. Tudta, hogy Clarisse látta a pillantásában a féltékenységet, és most már abban is biztos volt, hogy Damian is látta, ez mégsem foglalkoztatta, vagy zavarta. Mindenki érez így, aki igazán szeret. Nem volt mit megbánnia, és nem is volt oka arra, hogy ne bízzon Clarisse-ben. Szerette a nőt, és tudta, hogy Clarisse is szereti őt. Ismerte az irigykedő pillantásokat, amik mindig fogadták, ha Clarisse-szel megjelent valahol. A levegőben lehetett tapintani kettejük bizalmát, szerelmét, és az erőt, amivel kitartanak egymás mellett. Egymással, egymásért.
Jacques gyengéden elmosolyodott, és immár hárman tértek egyre közelebb a temető kijáratához.
Különböző mértékben, de mindhárman érezték azt, hogy a találkozásuknak oka volt. Hittek abban, hogy látni fogják még egymást, és úgy fogják tudni köszönteni egymást, ahogy az igaz barátok, akik hosszú idő után újra találkoznak, és semmisnek érzik azt az időt, amit egymás nélkül töltöttek. Lélekben mindig együtt maradtak, és soha nem szakadtak el egymástól. Sem idő, sem tér nem számított. Csak a biztonság, hogy ő ott van a másik oldalon, bármikor is legyen szükség rá, a tudat, hogy az igaz barát barátsága nem szűnik soha. Örök, mint ahogy a Nap is felkel minden reggel.
- Hófedte örökzöld… - suttogta Damian a búcsúzásnál, és remélte, hogy a suttogását senki nem hallotta rajta kívül. Nem tudta, hogy miért hagyta el ez a két szó a száját, az a két szó, melyek önmagukban is gyönyörűek, de érezte a megmásíthatatlan késztetést, hogy ki kell mondani, ő pedig egyszerűen csak engedelmeskedett neki.
- Tessék…? – kérdezte Clarisse habozva. Damian szemét kutatta, ahogy a férfi az övét, de nem talált választ abban a szempárban.
- Csak a szemed… - mondta a férfi, és tudta, hogy nem magyarázhatja meg, miért mondta ezt. Akaratlanul hagyta el ajkait, holott a kiejtése után azonnal tisztába került azzal, mit is jelenthet. Zöld, mint Clarisse szeme, örök, mint a fenyő, a barátság, vagy a Napkelte, és hófedte, mert Clarisse szerette a telet, a hideget, északot. De úgy érezte, ezt nem mondhatja el neki. - Elnézést, nem fontos.
- Köszönöm – suttogta Clarisse, mikor megölelte.
Elválva ismét egymás szemét kutatták, majd Damian kezet fogott Jacques-kal, és igyekezett meggyőzni a férfit, hogy meg fogja nézni az egyik darabot, amiben szerepel. Clarisse ámulva figyelte a két férfit: a férjét, akit mindennél jobban szeretett, és egy idegen férfit, akit már most a barátjának érzett. Gyönyörű látvány volt, mikor kezet fogtak, és Clarisse tudta, hogy bár ők még keveset tettek meg a közös útjukból, idővel biztonságosan tudnak majd egymás mellett haladni, barátként. Maga sem tudta, honnan vagy miért, de biztosra vette, hogy Damian személyében barátra leltek mindketten. Egy rendkívül pozitív elem egy kirakósban, ami segíti a túlélést, ami segíthet abban, hogy túléljék a lányuk halálát.
Jacques és Clarisse egymást karolva indultak el közös útjukon, Damian pedig továbbra is a kapuban állva figyelte őket. Vágyott arra, hogy ő is tartozhasson valakihez, de érezte, hogy ez a találkozás akkora erővel hatott rá, hogy nem kell ettől tartania. Tartozott valakikhez, még ha nem is látja őket többé, még ha nem is olyan tartozás ez, mint ahogy a feleségéhez tartozott. Ha nem is úgy, mint korábban, de végre ismét élni fog. Sóhajtott, majd a körülötte lévők láthatták a félmosolyt az arcán, mellyel ő is rálépett a saját útjára.
A világnak egy másik síkján három lélek ragyogott a füstszínű homályban, és találkozásuk tűztengerében sodródtak titkon egymás felé, eggyé, mikor ott az eső vörös színben hullott, szemükből a láthatatlan könnyek bíborvörösen folytak, s lelküknek parányi darabja, mely egymásból egymásba csatlakozott, színtelenül, kristálytisztán vérzett.
*
Kedveltétek volna egymást – suttogta Damian. Felnézve a szeretett nő márványfejfáján megpillantotta a hófehér rózsát, mely egy találkozás emlékét elevenítette fel benne, s melyet csak egyvalaki hozhatott. Damian végigsimított a márványba faragott néven, és kifelé haladva a Holtak Városából elhatározta, hogy elmegy a színházba.

4.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2009-03-01 20:43 Styra

Styra képe

Volt pár vesszőhiba, és néhány szóismétlés, egy-két helyen lemaradt a névelő, egyszer majd kigyűjtöm, ha van rá igény. Viszont maga a hangulata tetszett, ezért nem volt kedvem a copizgatással megtörni.
Egy dolog zavart: nem írtad, mikor ért oda a sírhoz, így "Nem búcsúzott el asszonyától; úgy gondolta, eleget tesz a benne lappangó akaratnak, és visszatér majd hozzá." ennél a résznél nem érti az ember, hogy miért is kellett volna elbúcsúznia, mert nem tudja, hogy már előtte állt.
"Egy rendkívül pozitív elem egy puzzle-ben" ez a puzzle elég idegen itt, a kirakós jobb lenne
Kettős érzésem van az írással kapcsolatban. Egyrészt ott van az idill, ami a szerelemben és a találkozásban van, mársrészt a szomorúság, ami miatt találkoznak. Furcsa a kettő elegye.
A hirtelen váltások is zavaróak néha, ahogy változik, hogy a három szereplő között épp kinek a gondolatait, érzéseit ecseteled. Egy ilyen terjedelmű íráson belül nem is szokták szeretni a mindentudó mesélőt, talán érdemes lenne legalább egy üres sorral jelezni a váltásokat.
__________________________________________________
Csillagból születtünk, s csillag leszünk újra
Ha életünk lángját egy széllökés elfújja.

k, 2009-03-03 09:07 Adachi

Adachi képe

Szia!
Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál nekem, és lenne igény arra, hogy kigyűjtsd a hibákat. Szeretném tudni, miket rontottam el. :) A vesszők rendre nem mennek, és a névelőkön sem csodálkozom, néha túl… emelkedetten akarok írni, és akkor előfordulnak ilyenek. A puzzle-t javítom, hogy mikor ért oda a sírhoz, ott meg majd legközelebb igyekszem jobban odafigyelni, és az ilyen bakikat elkerülni. Ebben a mindentudó mesélő dologban egyetértek veled, a napokban átolvastam az írást, és akkor jutottam én is arra, hogy picit szájbarágós lett. Van még mit fejlődnöm, de ezekre a jövőben igyekszem jobban odafigyelni.
Még egyszer is köszönöm. :)

sze, 2009-03-04 13:41 Styra

Styra képe

Szia!

A héten remélem lesz rá időm, és bocsi, hogy kések vele :)
__________________________________________________
Csillagból születtünk, s csillag leszünk újra
Ha életünk lángját egy széllökés elfújja.

k, 2009-03-17 15:39 Adachi

Adachi képe

Semmi gond, én köszönöm, hogy megcsinálod. :)

sze, 2009-03-04 13:30 Ndy

Ndy képe

Jó írás, jók a képek - a korodhoz képest pedig főleg. Kicsit gótikus, kicsit idealista; inkább hangulatnovellának mondanám, de ennek is megvan a helye és a közönsége.
Bár gondolom ki lett javítva, az első harmad végénél rengetegszer szerepel a "nő" szócska.
A találkozás résznél egy mondat elejéig van egy nézőpontváltás is, azt is helyre kéne hozni. Ha megteszed, akkor ötös :)

k, 2009-03-17 15:42 Adachi

Adachi képe

Volt pár hetem, hogy átgondoljam, mit is írjak válaszként Neked, de az az igazság, hogy nem igazán tudtam megfogalmazni az "ideális" választ. :) Egyszerűen csak köszönöm, hogy leírtad a véleményedet az írásról. :) És majd a javítást is igyekszem megcsinálni, csak mostanában nem nagyon van időm eljutni odáig. De igyekszem, és még egyszer is köszönöm. :)

h, 2009-07-27 11:16 Obb_régi

Megpróbálsz emelkedett, magasztos, szinte fennkölt lenni. Egy szépirodalmi alkotáshoz nem úgy közelítünk, hogy értelmetlenségig cikornyázunk össze szavakat egy halomba és minden mozdulatot, érzést, képet lekísérünk ákombákomokkal.
De persze hiába is tépném a szám rávilágításokkal.
-----
De ez csak én vok, és lehet, hogy nem is lényeges.
De...
Nem a győzelem, sem a részvét, hanem a fontos, fontos!

h, 2009-07-27 12:58 Adachi

Adachi képe

Köszönöm a megtisztelő véleményt.

sze, 2009-11-25 01:24 Angyalka

Angyalka képe
5

Nekem nagyon tetszett! Régen is tetszett az írásod, de azóta is nagyon sokat fejlődtél. /Írom ezt egy februári írásra,,,/ Azt meg amiről írsz, a témáidat kifejezetten szeretem. Hibát sem találtam /nem is kerestem, nem értek hozzá :D/

Olvasnék tőled többet is... :)

Viszont írásra! :)

Angyalka

sze, 2010-01-20 22:23 Liliana

Liliana képe
4

Szia!

Azt hiszem, ilyenre szokták mondani, hogy a hangulatomhoz illő írás...

Köszönöm, hogy olvashattam!

Érezd, ahogy a szavak hangjegyekké válnak, és végül láthatóvá válik előtted a dallam!
"Jó boszorkány vagyok, és legyőzöm a gonosz banyákat!"