A szétlapított bogár

Nem tudtam hol vagyok. Üresek voltak az utcák. Sötétek és kihaltak. Kiválasztottam egy irányt, és elindultam, de úgy tűnt, hogy az utak vagy végtelenül hosszúak és elhagyatottak, vagy előbb-utóbb egymásba kanyarodnak és nem vezetnek sehová. Álmodtam. Biztos voltam benne, hogy ez nem a valóság.
Elveszve bolyongtam a barbár település romos házai között, és féltem, mert megrémített a vidék vadsága, de a legijesztőbb az volt, hogy tudtam, lelkem mélyén én is ilyen vagyok. Ugyanez a vadság él bennem is rejtve, miközben kiégett elmém tudásra szomjazik. Kellett a mag, melyből új gondolat sarjad, de vajon milyen lesz ez a gondolat? Burjánzó, mindent benövő és elfojtó?
Örömmel töltött el a fakó épület látványa, mert reméltem, itt megtalálom, amit keresek. Szememet meresztve próbáltam kibetűzni milyen kifejezést rejt a viseletes cégtábla, ám nem sikerült megfejtenem a felfestett szavak értelmét.
Mosollyal az arcomon nyitottam be, de a csend érintése megállásra késztetett. A hallgatag utcák szinte zajosnak tűntek a fogadó belső teréhez képest. Nem a hang hiánya volt ez, hanem annak ellentéte, amely fekete lyukként szippantott magába minden auditív tényezőt. Dermedten álltam az ajtóban, és lassan ráébredtem, hogy csak a látvány sugallja, mi több szuggerálja elmémbe a csend érzetét, és a kis helyiség nem annyira kihalt, mint amilyennek elsőre látszik.
Az egyik sarokban két számítógép zümmögött monoton dallamot. Egy félbehagyott játék színes képpontjai vibráltak a monitoron kérlelően, várva a befejezést, létezésük beteljesülését. Valahonnan egy patkány elhaló kaparászása hallatszott, ahogyan utolsó erejével táplálékmorzsák után kutat, de a sok nélkülözés lassan kiszívta apró testéből az erőt. Fent egy picinyke molylepke próbált halk koppanásokkal közelebb jutni az életet adó világossághoz, de a villanykörte sárgás, csalóka fényét sosem érhette el. Reménytelen volt a helyzetük, mint a két alaké, akik mozdulatlanul könyököltek a szobácska egyetlen asztalán. Vastag porréteg lepte be hajukat, vállukat, s mindent a fogadóban. Néhány félig telt söröskorsó őrizte kötelességtudóan gyanús kinézetű tartalmát, és elnyomott cigaretta végek hevertek vad összevisszaságban körülöttük. Talán évtizedek, évszázadok óta ülhettek itt, nyugodt mozdulatlanságba fagyva. Arcukról súlyos melankólia tükröződött, és üres tekintettel bámultak valamit az asztal lapján.
Tudni akartam mit néztek, ezért megindultam feléjük. Éreztem, hogy óvatos lépteim tompa puffanásai egyre jobban elvékonyítják a szoba atmoszféráját, s olykor-olykor meg kellett állnom, mert féltem, végleg összetörik a látszólagos csend sérülékeny burka. Lassan odaértem hozzájuk, és szememmel mozdulatlan tekintetük célpontját kerestem. Nehéz volt kivenni az apró, összezúzott maradványokból, hogy mi lehetett az asztal közepén pihenő alig észrevehető alakocska, de idővel utat tört bennem a felismerés fénye. Egy bogár volt az. Egy szétlapított fekete bogár. Mindketten azt bámulták.
Ijedten ugrottam hátra az asztaltól hirtelen. Megmozdult az egyik férfi, és szólásra nyitotta száját. Véreres szemei körül sötét karikák húzódtak. Szája, fekete gödrében sárgás, törött fogak álltak egymás mellett katonás sorrendben.
- Elpusztult – nyögte elhalóan. – Meg akartam érteni, beszélni akartam vele, de nagy igyekezetemben agyonnyomtam! – temette kezeibe arcát. Egy nagyot sóhajtott, és zokogásban tört. Könnyei átpréselődtek az ujjai között, és az asztal porában nyelődtek el. Aztán hirtelen elhallgatott, teste előrezuhant, és feje nagyot koppant az asztal lapján. Por szállt fel a levegőbe.
- El kell érnem! El kell érnem, de nem megy! – ciripelte valaki. Körülnézem a szobában, de nem láttam senkit, akitől a hang származhatott volna. Újra meghallottam a halk szavakat. Felemeltem a fejem, és a felettem erőlködő lepkére pillantottam. A kis rovar beszélt. Felém fordult, és megrovó pillantást vetett rám. Sosem gondoltam, hogy egy molylepkének lehetnek arckifejezései, de biztos voltam benne, hogy ez a kis lény haragszik rám.
- Látod? – tárta szét apró lábait. – Ez mind miattatok van! Nekem kell a fény! Szükségem van rá, de nem érhetem el. Ha el is érném, mire lenne jó? Megölne azonnal. Miért építetek ilyen dolgokat?
Már épp válaszolni akartam, amikor cincogást hallottam a sarokból.
- Ne is mondd! – szólt a patkány. – Ott vannak a városok tele táplálékkal, és búvóhellyel, mi pedig egyre szaporodunk. Egyre többen, és többen leszünk, és ez nem jó. Ennek nem kellene így lennie!
- Bizony! – bólogatott a lepke. – Ezek csak magukra gondolnak! Nem törődnek mással!
- Ugyan már! – nevettem. – Egy lepke, és egy patkány panaszkodik? Ha valami bajotok van, miért nem mondjátok el másnak is? – próbáltam viccelődni tudván, hogy csak egy furcsa álom főszereplője vagyok.
A patkánynak elkerekedtek a szemei, és a úgy tűnt, hogy a lepke egy pillanatra megállt a levegőben. Úgy néztek rám, mint a kisfiúra, mint aki valami nagyon nagy butaságot mondott. Aztán mindketten kacagni kezdtek. A patkány a hasát fogta a nevetéstől, a molylepke, pedig majdnem lezuhant, úgy hahotázott.
- Az állatok nem tudnak beszélni! – röhögött a patkány.
- A rovarok sem – kacagott a lepke.
- Honnan vettél ilyen badarságot? – nyögdécselte a kis rágcsáló, és tovább nevettek.
Kezdett már nagyon idegesíteni ez az álom. Ritkán történik velem olyan, hogy egy patkány, vagy egy lepke nevet ki. Rá kellet jönnöm, hogy ez nem túl jó érzés.
- Akkor, hogyan értsünk meg benneteket? Hogyan segítsünk? – kiáltottam dühösen.
Hirtelen elhalt a nevetés, és újra csend ülte meg a szobát. Csak egy óra kattogott valahol ütemesen. Mindkét apróság szomorú tekintettel bámult rám. A patkány megfordult és egy sötét üregbe bújt. A lepke az asztal felé intett.
- A bogárnak már megpróbáltatok segíteni. Őt már meg akartátok érteni egyszer, és látod mi lett a vége?
- Talán nem szándékos volt.
- Talán – koppant nagyot a lepke a villanykörte üvegburkán. – Tudod mi a baj veletek? Tudjátok, hogy rosszat tesztek, mégis folytatjátok.
Köszönés nélkül távoztam az épületből. Embereket akartam látni végre. Kint nem az üres utcák labirintusa fogadott. Egy városban voltam. Mindenhol férfiak és nők sétáltak és beszélgettek. Neonfények villogtak, kivetítők sugározták színes és őrjítően kavargó adásaikat. Romos házak, omladozó bódék, csodás kastélyok, és díszes villák váltogatták egymást vad összevisszaságban. Nem volt egyetlen szabad, tiszta fal sem. Szakadozott plakátok hirdették hazugságaikat és kétes művészi értékű graffitik tekintettek le rám mindenhonnan.
Egy döglött ponty sétált el mellettem sárga tornacipőben. Nedves pikkelyein megcsillantak a fények, szája pedig egy ideig némán tátogott.
- Vásároljon legújabb termékeinkből! – szólalt meg végre rekedt hangon. Rám kacsintott élettelen halszemével. – A legmodernebb mérgekkel ízesítettük mindet!
A sarkon egy haldokló férfi fetrengett saját vérében. Szörnyű sebek vöröslöttek a testén. Arca eltorzult a kíntól, és olyan erős fájdalmat érzett, hogy kiáltani sem volt képes.
Sokan álltak körülötte, de senki nem segített. Néhányan érdeklődve figyelték a férfi szenvedését, mások pedig fényképeztek, vagy kamerájukkal rögzítették a számukra érdekes eseményt. Olykor, ha a földön fetrengő férfi fájdalmai csillapodni látszottak, akkor az egyik kamerás férfi lopva az oldalába rúgott, hogy hosszabb legyen a műsor.
Hirtelen egy hatalmas épületben, egy színpad előtt találtam magam. Egy férfi és egy nő állt rajta. Összeölelkeztek, és szerelmes szavakat suttogtak. A közönség örömkönnyekkel jutalmazta a szerelmesek első csókját. Aztán a férfi és a nő is kést ragadott, és egymás szívébe döfték. A nézők elszörnyülködve nézték a durva jelenetet, de csillogó szemük arról árulkodott, hogy élvezik az előadás minden pillanatát, és még többet akarnak.
Kiszaladtam a teremből, és egy hatalmas úttest előtt találtam magamat. Félelmetes sebességgel száguldottak rajta a különböző járművek. Az út szélén emberek, és különféle állatok álltak. Mind megpróbált átjutni, de az összes az autók alatt végezte. A bűnösök még csak le sem lassítottak.
Megfordultam, és egy hatalmas fa előtt találtam magam. Lehetett vagy ezer éves. Kérge néhol megkopott, de levelei még zölden csillogtak. Hatalmas volt és méltóságteljes, de mégis szomorúság áradt felőle. A fa könnyezett. Fehér folyadék fakadt cseppenként a törzséből, és kérgének repedéseiben megbújva folyt a föld felé. Egy pocakos, mosolygós férfi állt mellette. Apró kis üvegcsékbe gyűjtötte a könnycseppeket, és csodatévő szerként árulta. Ha pedig a könnyek elapadtak, akkor a férfi fémesen csillogó késével sebeket hasított a fa testén.
Nem messze a fától öltönyös férfiak ültek halomba hordott holttesteken. Mosolyogva koccintottak fekete, sűrű folyadékkal teli poharukkal. Jóízűen ittak, majd elszürkült arccal holtan estek össze.
Fojtogató érzés kúszott egyre feljebb a torkomban, és öklendezni kezdtem. A gyomrom összepréselődött, de nem volt mit kiadnia magából. Szédültem, és kibírhatatlanul hasogatott a fejem a körülöttem lévő gépek zúgásától. Rádiók, televíziók, járművek, gyárak, és emberi beszéd zaja állt össze fülsüketítő szimfóniává. A kellemetlen szagú levegőt szinte harapni lehetett. Úgy tűnt, hogy a levegőben terjengő füstpamacsokból kezek formálódnak. A kezek a nyakamra fonódtak, és fojtogatni kezdtek. Közben le kellet hunynom a szemeim, mert úgy éreztem, hogy kiégnek a villódzó fényektől.
Egy kihalt sikátorba szaladtam. Vissza akartam kerülni a valóságba. Fel akartam ébredni, de rájöttem, hogy nincs honnan. Magzati pózba húztam össze magam a földön, és egy álomba menekültem

4.2
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.2 (5 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2005-03-04 22:44 Ritus

Ritus képe

Örülök, hogy végre megint nagyobb teret engedtél a leírásaid forgatagának! :)
A leghétköznapibb dolgokat is úgy tudod megfogalmazni, felruházni olyan jelzőkkel, hogy sokkal érdekesebb lesz és megelevenedik az egész.
Nagyon tetszettek ezek a megszemélyesítések pl. :
„a csend érintése megállásra késztetett”,
„két számítógép zümmögött monoton dallamot”,
„Egy félbehagyott játék színes képpontjai vibráltak a monitoron kérlelően, várva a befejezést, létezésük beteljesülését.”
Valóban furcsa volt először, de összességében nagyon tetszett!:)
Gratulálok, ügyes írás (mint mindig)! :D

_________________________________
"Szólj, gondolj, tégy jót,
s minden szó, gondolat, tett
tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád!"
(Vörösmarty)

h, 2005-03-07 19:32 Rem

Rem képe

Eléggé pesszimista a vége, sőt borulátó a vége. Lehet, hogy egy neurotikus panaszoktól szenvedő ember világába kalauzoltál el benünket, illetve a mai világ kinagyított képibe, melynek okát nem tudjuk meg, szóval az első hiányérzetem itt volt. A másik (mert ugye, ha van egyes akkor kell lenni kettesnek is :lol: ) olyan egyedül harcol, nincsenek sorstársai a főhősnek, ettől olyan Rambói alakká változik. Én és s világ, bár itt a főhős elmenekül. Nagyon sok mindenben össze lehet a filmmel a műved hasonlítani. ;)
A képek precízen kidolgozott, néhol szóismétlésekbe botlik az ember, de nehezen észre vehetőek az elénk táruló képsorok miatt.
Hiányok ellenére tettszett a mű. ;) De még most is hiányolom őket. ;>
______________________
Az öreg dobozoló sámán