Golyó a fejben

Lelassul az idő, ha egy pisztoly csövével nézel farkasszemet. Hirtelen elhomályosodik minden környező dolog. Nem látod a lángoló furgon roncsait, a fákat, vagy az utat, ahogyan a lobogó tűznyelvek megvilágítják, mint ahogyan nem látod a fegyvert tartó személyt sem. Csak te, és a sötéten ásítozó torkollat. Tudod, hogy nem vagy elég gyors. Nem versenyezhetsz a golyó sebességével, ezért csak állsz ott, és vársz. Várod a csodát, de a csoda ma nem jön el. Fény villan a sötét lyukban, hallod a dörrenést, és szinte látod a golyót feléd közeledni. Lassan, és elkerülhetetlenül. Egy ütést érzel a fejeden, hátraesel, és sötét lesz minden.

Utolsónak érkeztem a helyszínre. Tizenegy halott. Mészárlás. A legkülönösebb az volt az egészben, hogy mindannyian a maffia emberei. Hatan az oroszoktól, és öten az olaszoktól. Egyre több a hulla, és mind a maffia emberei. Bandaháború készülődött, és senkinek nem jelentett jót. Végignéztem a halottakat, és felfedeztem néhány ismerős arcot. Ott volt Semyonov, az egyik orosz fejes, a személyes testőre, és néhány verőember. Az olaszoknál viszont csupa keményfiú, akik általában a piszkos munkát végzik. Semyonov volt a kakukktojás. Nem értettem, hogyan keveredhetett ide. Ha valami nézeteltérése támad valakivel, akkor ritkán intézi el személyesen a dolgot. Úgy döntöttem elmegyek Karlhoz. Ő talán tud valami használható információval szolgálni.
- Zane! Hol a francba voltál eddig? – a főnök mély, rekedt hangját nem lehetett máséval összetéveszteni.
- Késtem.
- Azt látom! – levette a szemüvegét, és az ingujjával megtörölte a lencséket. – Szarban vagyunk Zane, és te csak úgy elkésel? Tizenegy hulla csak ma! Tegnap kettő. Előtte három, és nem tudunk mit mondani a sajtónak!
- Ez nem az én problémám.
- De igen a tied is! Nézz magadra Zane! Ápolatlan, borostás arc, sötét ballonkabát, késés, trehányság! Ez nem egy mozifilm Zane! Szedd már össze magad! – izzadtságcseppek ütköztek Stavros ki a homlokán.
Persze ha már a mozifilmeknél tartunk, Stavros is a tipikus nagydarab, félőrült rendőrfőnököt játszotta, csak neki nem állt jól. Már csak egy dolog hiányzott a figurához…
- Főnök, szokott maga szivarozni?
- Szoktam, de mi közöd van hozzá?
- Semmi – vigyorogtam, és kihasználva a pillanatnyi csendet, távoztam.

Karl antikváriuma eldugott kis hely volt. Poros kis üzletnek tűnt, amit a gazdája nem a haszonért tart fent, hanem mert már annyira a szívéhez nőtt. Persze a látszat csalt. Karl orgazda volt. Bármilyen lopott dolgot átvett, de legügyesebben az információval kereskedett. Információt adott pénzért, vagy számára hasznos hírekért. Veszélyes tevékenység volt ez, de az öreg Karl ügyesen csinálta. Sosem árult el túl nagy titkokat, és mindenkit szívesen fogadott. Így senkinek nem vált ellenségévé, sőt mindenki kedvelte valamennyire.
- Frank Zane! Ó micsoda megtiszteltetés, hogy a rendőrség is ellátogat kicsiny boltomba! – köszöntött a hajlott hátú öreg már messziről.
- Hagyjuk az udvariaskodást Karl!
- Én sajnos udvariasnak születtem – mosolygott. Ősz haja szépen fésülve csillogott. Poros, barna öltönyt viselt, és úgy nézett ki, mintha egy ötven évvel korábbi divatbemutatóról érkezett volna. – Miben segíthetek Mr. Zane?
- Hallottál valami érdekeset mostanában az oroszok, vagy az olaszok táján?
- Nem is tudom – mormogta. – Maga tud valami új hírrel szolgálni?
- Tizenegy halott a kikötő egyik raktárépületében. Hat orosz, és öt olasz. Az oroszok között ott volt Semyonov is.
- Ehh.. – elmosolyodott. – A jó öreg Semyonov. Nem volt túl szimpatikus ügyfél, de mindig korrekt módon viselkedett, ha a fizetésre került a sor. Kár érte. Persze az anyját is eladta volna, ha valamire szüksége volt, de manapság ez már nem meglepő – feljebb tolta félig lecsúszott szemüvegét az orrán, és rosszallóan megrázta a fejét. – A mai világban már nem nehéz hozzájutni a legérdekesebb, és legféltettebb információkhoz. Régen ez művészet volt, de manapság már bármit meg lehet venni.
- Talán régen sem volt jobb. Az idő megszépíti az emlékeket – mosolyogtam.
-Talán – sóhajtott az öreg. – Freddy Sorelli járt ma nálam. Eléggé ideges volt, és mindenáron fegyvert akart venni. Minél nagyobbat. Úgy láttam, mintha véres lett volna a ruhája.
Freddy Sorelli. Érdekes véletlen. Elköszöntem Karltól, és elindultam a kocsim felé. Freddy az olaszok kedvence volt, persze nem szó szerint. Valójában senki sem kedvelte, sőt kifejezetten utálták sokan, de Freddy annyira jelentéktelen volt, hogy még golyót is sajnálták rá. Hamar jó helyet verekedett ki magának az olaszok között. Persze a verekedés, kicsit túlzás, mert Freddy nem volt egy hősies alkat, viszont ha az olaszoknak az egyik fejesüket kellett elküldeniük valami kétes kimenetelű találkozóra, akkor ő ment, és ebből szépen megélt.
Korábban már volt dolgom vele, így jól tudtam hol keressem. Freddy Sorelli háza egy igazi gyöngyszem volt a környéken. Neki magának nem volt túl sok stílusa, de az építésze ügyes lehetett. A villa nagy volt, de nem hivalkodó. Szép és ízléses külsővel, rengeteg ablakkal, úszómedencével, hatalmas kerttel, és gyönyörű kovácsoltvas kapuval.
Becsöngettem, de a kaputelefon sokáig néma volt. Csalódtam Freddyben. Elég butának tartottam ahhoz, hogy ha bajban van, oda menjen, ahol először keresik. Már éppen indulni készültem, amikor halk kattanást hallottam.
- Ki-ki az? – kelt életre sisteregve a kaputelefon.
- Frank Zane, NYPD ( New York Police Department).
- Hála az égnek! – Freddy hangja remegett. – A hálószobában vagyok! Segítsen kérem!
A kapu kinyílt, a telefon pedig elnémult. Nem volt nehéz kitalálni, hogy valami nincs rendben. Freddy ritkán volt ilyen szívélyes velem. Bajban volt.
Beugrottam az autómba, és a bejárat elé hajtottam. Az ajtó nyitva volt. Egy meglepően nagy előszobában találtam magam puha, párnázott díványokkal, aranyozott ruhafogasokkal, és vastag szőnyegekkel. Egy hatalmas lépcső vezetett az emeletre. Felrohantam, és nem volt időm a mesterien faragott korlátban, és a falakat díszítő festményekben gyönyörködni. Freddy szenvedélyes gyűjtő volt. Bármilyen értékes szobrot, vagy festményt megvásárolt, anélkül, hogy tudott volna valamit a készítőjéről.
Lassan úgy éreztem, hogy eltévedtem. A hosszú folyosók, és a rengeteg szoba labirintusként nyelt el. Már nem óvatoskodtam, és egyszerűen berúgtam az épp elé kerülő szobák ajtaját.
Mikor rátaláltam Freddy-re, legalább annyira meglepődtem, mint ő. Göndör fekete fürtjei izzadtan tapadtak a homlokára, egész teste remegett, és ami e legfurcsább volt, hogy színes drótokkal volt megkötözve.
- Ne jöjjön közelebb! – hördült fel kisfiús hangján.
- Mi történt Freddy?
- A drótok – vihogott fel – a drótok egy bombához vannak kötve – rázta meg a fejét. Hirtelen lefagyott az arcáról az ideges mosoly, és üvöltözni kezdett. – Nem érti? A hátamon van! A hátamon van az a rohadt bomba!
- Nyugi! Ki tette ezt?
- Megöltek mindenkit! – meg se hallotta, amit kérdeztem. – Engem is meg fognak. Az oroszok azt hiszik, hogy én voltam! Ki fognak nyírni! – a hangja egyre erőtlenebbé vált, és halk zokogásba kezdett. Lassan kezdett összeállni a kép. Úgy tűnt, hogy Freddy is ott volt az oroszok, és az olaszok találkozóján. Ő volt ez egyetlen túlélő, de nehezen tudtam elképzelni, hogy annyi embert lemészárolt. Valaki más tette, de természetesen mindenki Sorelli-t fogja gyanúsítani.
- Ki volt még ott Freddy? Ki volt még ott a találkozón?
- Ha kijuttat innen elmondom! – hirtelen az értelem fénye lobbant fel a szemében. Újra reményt látott rá, hogy túlélheti. Könyörögni kezdett. – Vigyen ki innen kérem! Az oroszok megölnek! Segítsen! Cserébe elmondok mindent!
Tudtam, hogy nem fog beszélni, csak ha segítek neki. Közelebb léptem, hogy megnézzem a bombát. Mestermunka volt. A drótokkal úgy kötözték meg az olaszt, hogy csak valami vágóeszközzel lehessen kiszabadítani, ám a drótok a bombához csatlakoztak.
- Na melyiket vágjam el? – vigyorogtam. – A kéket, vagy a pirosat?
- Nem tudom…a kéket…vagy inkább a pirosat. Nem! Nem tudom! – úgy tűnt Freddy lassan teljesen kikészül, de megérdemelt egy kis játékot.
- Nyugalom nincsen se kék, se piros! – egyszerűen nem tudtam eltűntetni a vidámságot a képemről. Freddy Sorelli végre azt kapja, amit érdemelt. Az egyetlen szépséghibája az volt a dolognak, hogy szükségem volt rá.
- Egyáltalán ért hozzá?
- Tűzszerésznek nézek én ki?
- Rohadék zsaru. Mocskos szemétláda! Itt szórakozik velem…
- Szóval maradni akarsz?
Láttam rajta, hogy nem. Úgy döntöttem, hogy elég a szórakozásból. A lábai nem voltak megkötözve, de alig mert mozdulni, nehogy megrántsa az egyik drótot. Az ajtó felé húztam, amikor valami zörejt hallottam. Lábdobogás. Freddynek vendégei érkeztek. Félre kellett tennünk minden óvatosságot, és futásnak eredtünk.
- A hátsó garázsban van egy furgon! – lihegte az olasz. – Arra rövidebb az út!
Hittem neki, végül is az életéről volt szó. Ami már nagyobb baj volt, hogy én is veszélyben voltam. Nem szívesen tettem kockára a bőröm egy ilyen szemét miatt.
Befordulva az egyik folyosó sarkán szó szerint belefutottunk egy maszkos férfibe. Szerencsére ő húzta a rövidebbet, és hanyatt esett az ütközéstől. Habozás nélkül fejbe lőttem. Fekete, testhezálló ruha, maszk, golyóálló mellény, automata fegyverek. Ezek bizony nem barátkozni jöttek. Tovább futottunk. Freddy jobbra irányított. Feltéptem az előttem álló ajtót.
Sosem gondoltam, hogy Sorellinek könyvtára is van, pedig volt neki, és nem is akármilyen. Nem csak a fal mentén húzódtak könyvespolcok, hanem az egész szobát betöltötték a hosszú sorokban húzódó szekrények tele könyvekkel. Nem volt sok időnk bámészkodni. Egy géppisztoly ugatott fel, és golyók csapódtak a falba mellettünk. Átkoztam magam, hogy nem hoztam el a maszkos férfi fegyverét. Nem voltam rossz lövész, de itt nem sok esélyem volt egyetlen pisztollyal. Hirtelen ötlettől vezérelve nekivetődtem vállal az egyik szekrénynek. Nagyot nyekkentem, de sikerült kibillentenem a hatalmas bútort, ami nekicsapódva a mögötte állónak szépen megindította a dominó effektust.
- Mi a jó eget csinálsz? – Freddy legszívesebben széttépett volna, ha van neki mivel. – Tönkreteszed az egész házat!
- Kuss legyen! – egy fájdalmas nyögést hallottam a helyiség túloldaláról. Sikerült eltalálnom a fegyverest. Csak az egyik keze lógott ki a szekrény, és a könyvek halmai alól. Nem irigyeltem a szerencsétlent. Felkaptam a géppisztolyát, és továbbsiettünk.
Nagy nehezen elértük a hátsó garázst, és tényleg itt állt a furgon. Nem láttam a közelben senkit, ezért gyorsan bepattantam a járműbe. A kulcs a kesztyűtartóban volt. Persze Sorellinek nem kellett tartania attól, hogy ellopnak tőle valamit. Jó páran őrizték a házát általában.
Freddy is be akart szállni mellém, de hátraküldtem. Jobb ha nincs szem előtt. A furgonnak zárt csomagtere volt, és úgy gondoltam, hogy ott nagyobb biztonságban lesz.
- Hé! Az embereid hova lettek? – jutott eszembe hirtelen.
- Mégis mit gondolsz! – kiabált az olasz hátulról. – Kinyírták mindet.
A garázsajtó távirányítású volt. Kinyitottam, és kiszáguldottam rajta. Géppisztolyok ugattak fel mögöttünk, és néhány lövedék eltalálta az autót, de szerencsére engem nem, és Freddy is megúszta épségben. Egy maszkos orosz ugrott elém, de ugyanazzal a lendülettel fel is kenődött az autó elejére. Széles véres csíkot hagyva maga után csúszott le a motorháztetőről, be a kerekek alá, a furgon pedig egy nagyobb zökkenéssel vette tudomásul, hogy megszabadultunk a potyautastól.
A kapu még nyitva állt, és én átszáguldottam rajta. Már éppen örülni kezdtem, amikor újra fegyverropogást hallottam. Hirtelen egy hatalmas durranás süketített meg. A lökéshullámtól nekicsapódtam a szélvédőnek, de az nem engedett. Úgy éreztem, mintha kirántották volna a furgon alól a talajt. Az autó felborult, és többször is megpördült mire megállt.
Egy pillanatra elveszthettem az eszméletemet. Aztán arra tértem magamhoz, hogy fojtogató füstszagot, és meleget érzek. Az autó lángokban állt. Megpróbáltam kimászni. A harmadik rúgásra kinyílt az ajtó, és én az aszfaltra zuhantam. Nyögve próbáltam távolabb kúszni a furgon roncsaitól. A kocsi hátulja teljesen hiányzott. Valaki eltalálta Freddy bombáját. Ez érdekelt most a legkevésbé. Minden porcikám fájt. Képtelen voltam felállni.
A lángoló roncs fénye egy közeledő alakot világított meg. Nem láttam tisztán ki az, de ismerős volt a mozgása. Ruganyos, és kecses. Mintha a kifutón sétálna. A lobogó lángok formás idomokat tettek láthatóvá meg.
- Intézd el Franket! Mi az oroszokat vesszük kezelésbe! – az ismerős férfihang távolról, a sötétből érkezett.
Napbarnított arc, érzéki ajkak, zöld szemek. Zoe. Azt hittem, hogy csak képzelődök. Zoe már évekkel ezelőtt meghalt, mégis ott állt előttem. Hirtelen úgy éreztem, hogy elmúlt minden fájdalmam. Nem éreztem semmit. Csak az előttem álló nőre koncentráltam. Szemügyre vettem rajta minden apró részletet, és biztos voltam benne, hogy Zoe az.
- Állj fel Frank! – máskor csilingelő hangja most szomorkás volt.
- Meghaltál Zoe! – nyögtem elhalóan.
- Biztos vagy benne? – nevetett fel. Szerettem ezt a nevetést hallgatni. Lassan felálltam, és még mindig úgy bámultam őt, mintha kísértetet látnék. Remegni kezdtek a térdeim. – El kellett hitetnünk mindenkivel, hogy meghaltam. Veled is. Csak magadnak köszönheted ezt – rázta meg a fejét. Selymes barna haja libbenő fátyolként követte feje minden mozdulatát. – Túlságosan fafejű voltál, ahhoz, hogy beavassunk.
- Ti álltok a maffiagyilkosságok mögött?
- Igen Frank. Jól csináljuk, nem? – mosolygott. Sok mindent odaadtam volna azért, hogy egy ilyen mosoly csak nekem szóljon. – Kinek hiányoznának?
- Miért beszélsz többes számban? Ki segít neked?
- Sajnálom Frank. Rendőrként meg volt kötve a kezünk. Így új dimenziók nyílnak meg a bűnüldözésben, de ez most nem számít – hirtelen elhallgatott. Egy apró könnycsepp gyűlt össze bal szemének sarkában, és gördült le az arcán nedves nyomot hagyva. Nagyot sóhajtott és a megfelelő szavakat kereste. – Szomorú vagyok, hogy így alakult, de nem engedhetünk el. Beleköptél a levesünkbe. Szerettem volna, ha velünk tartasz. Hiányoztál – suttogta Zoe, és felemelte a fegyverét.
Tudtam, hogy Zoe valójában bocsánatot akar kérni, amiért meg kell ölnie. Megbocsátottam neki. Nem tudtam haragudni rá ezért az apróságért.

Lelassul az idő, ha egy pisztoly csövével nézel farkasszemet. Hirtelen elhomályosodik minden környező dolog. Nem látod a lángoló furgon roncsait, a fákat, vagy az utat, ahogyan a lobogó tűznyelvek megvilágítják, mint ahogyan nem látod a fegyvert tartó személyt sem. Csak te, és a sötéten ásítozó torkollat. Tudod, hogy nem vagy elég gyors. Nem versenyezhetsz a golyó sebességével, ezért csak állsz ott, és vársz. Várod a csodát, de a csoda ma nem jön el. Fény villan a sötét lyukban, hallod a dörrenést, és szinte látod a golyót feléd közeledni. Lassan, és elkerülhetetlenül. Egy ütést érzel a fejeden, hátraesel, és sötét lesz minden.

Kellemes tud lenni ez a nyugodt sötétség egy hosszú nap után. Fény. Lámpák fénye szúrt a szemembe hirtelen, és rögtön le is hunytam őket, de nem enyhült a hasogató fejfájás. Visszavágytam a sötétségbe, de hangok zavartak meg.
- Mondják meg milyen állapotban van! – rekedt, mély hang hallatszott. – A főnöke vagyok! Jogom van tudni!
- Uram, kérem nyugodjon meg! – egy nő szólt kellemes, lágy hangon. Úgy látszik minden nővérnek ilyen hangja van. – A golyó megakadt a koponyacsontban. Az állapota stabil. Nemsokára megműtik, és kiveszik a lövedéket a fejéből.
Nem tudtam örülni neki, hogy túléltem. Mi történhetett? Olyan közelről nem lehet elhibázni egy lövést. Megremegett volna Zoe keze? Talán még mindig szeret? Szeretett egyáltalán valaha?

Álmatlanul feküdtem a kórházi ágyon. Egyedül voltam a sötét kórteremben. Csak az ajtó üvegén keresztül szűrődött be némi fény. Fehér falak. Tisztaságot sugároznak, ugyanakkor fájdalmasan üresek, és hidegek ugyanúgy, mint a kórházi ágyak. Idegenek. Teljes csend, nyugalom, fehérség, és hidegség. Bármilyen fáradt is az ember, nem tud elaludni.
Úgy döntöttem felkelek. Gyorsan próbáltam felállni, és borzalmas fájdalom hasított a fejembe. A homlokomon lévő kötéshez kaptam. A golyó csak a fejem oldalát érte, ezért is akadhatott el, de még mindig ott volt. Még nem műtöttek meg.
Hirtelen kivágódott az ajtó. A belépő fehérköpenyes férfi jobban meglepődött, mint én. Egy eszméletlen fekvő betegre számított. Lepillantottam a kezében lévő pisztolyra, és én reagáltam gyorsabban. Az asztalon heverő, üres ágytállal vágtam arcon. Persze egy ütés nem volt elég neki, és én addig vertem, ami mozgott. Nem tudtam ki küldhette, de az biztos volt, hogy nyakig benn vagyok a bajban. Az olaszok valószínűleg engem keresnek Sorelli halála miatt, de könnyen lehet, hogy az oroszoknak is gyanússá váltam. Persze ott van még Zoe. A talány, amit meg kell oldanom.
Újra hasogatni kezdett a fejem, emlékeztetve rá, hogy ilyen állapotban nem kellene annyit használnom. Felkaptam a padlón heverő gazdátlanná vált pisztolyt, és a kijárat felé indultam.
Az ügyeletes nővér megpróbált visszatartani, de amikor meglátta a fegyveremet sikítozva elrohant.
El kellett lopnom egy autót a kórház elől. Nem tehettem mást. Haza kellett mennem. Tudtam, hogy ez nem túl okos ötlet, de nem voltam olyan állapotban, hogy máshol keressek menedéket. Csak homályosan érzékeltem a külvilágot. Mintha sűrű, de átlátszó folyadékban próbálnék előrehaladni. Minden lépés lassúnak, és fájdalmasnak tűnt, de egyszer csak a lakásomban találtam magam. Lerogytam az ágyra. Félálomban gondolkodtam. Halott bűnözők. Zoe. Kórház.
Emlékszem az utolsó alkalomra, amikor kórházban voltam. Egy piti kis tolvajt üldöztünk, amikor valaki hátba lőtt. A kórházi ágyon feküdtem, amikor Zoe, és a többiek meghaltak.
A legjobb nyomozókból alakították meg a drogkommandót. Öten voltunk. Zoe, én, Lex, Troy és a testvére Nathan. Hatékonyan dolgoztunk, és ez sokaknak szemet szúrt.
Azon az estén csak négyen indultak el. A feltörekvő drogbáró Errol Savini egyik nagyobb drogszállítmányát akarták lekapcsolni a kikötőben, de a raktárépület, ahol tűzharcba keveredtek felrobbant. Senki nem élte túl. Azaz mégis. Zoe. Talán a többiek sem haltak meg?

Furcsa álmaim voltak. Zoe állt velem szemben. Mosolygott. Csak mosolygott, és én megcsókoltam. Aztán Zoe vonásai megremegtek. Álkapcsa szélesebb lett a haja egészen rövid, és szőke. Ajka késpenge vékonyságúvá szűkült. Lex ált előttem. Gyűlöltem azt az öntelt vigyort, ami a képén ült. A karja csillogni kezdett, és fémes állagot vett fel. Felém döfött késpenge-szerű kezével, és a mellkasomba szúrt. Éreztem, ahogyan a hideg fém áthatol a bőrön, a húson, és összetörve egy bordámat a szívembe szalad.
Lex eltűnt, csak a kés maradt meg. Valahol a magasban lógtam, és sok ember állt alattam. Ott volt Lex, Zoe, Troy és Nathan. Mindannyian mosolyogva integettek.

Kopogásra ébredtem. Nem tudom mennyit aludhattam. Feltápászkodtam, és pisztollyal a kezemben indultam a bejárat felé. Ki akartam nézni a kémlelőnyíláson, de az ajtó nekem csapódott, és ledöntött a lábamról.
- Hello Frank! – Troy volt az. – Rég láttalak! – üdvözölt, és az oldalamba rúgott egyet. – Tudod sosem kedveltelek, de most igazán dühös vagyok rád. Mindenbe beleütöd az orrod – hadarta. Mindig is érthetetlenül beszélt.
- Rájöttem már egy ideje – nyögtem – hogy nem vagyunk nagy haverok - már meg sem lepődtem, hogy ő is feltűnt a színen. – Látom nem sokat nőttél, mióta nem találkoztunk.
- Nem szeretem ha gúnyolódnak velem – nevetett fel, és a hátamra taposott. – Erre emlékezhetnél! – Troy-nak mindig is voltak komplexusai. Meg volt győződve róla, hogy senki sem tiszteli, mert túlságosan alacsony. Valójában nem sokan mertek szórakozni vele. Troy puszta kézzel bárkit képes volt elintézni. – Sok éves munkánkat teheted tönkre Frank, és ezt nem hagyhatjuk!
Nem sok esélyem volt ellene. A pisztolyom kiesett a kezemből, és a földön kúszva próbáltam megtalálni, Troy meg közben ott rúgott, ahol ért. Hallottam a reccsenést, ahogy eltört egy egyik bordám. Vért köptem, és a rúgás erejétől félig becsúsztam az előszobaszekrény alá. Egy kézbe illő fekete tárgyat pillantottam meg a szekrény alatt.
Troy lehajolt, és kihúzott a szekrény alól. Az arcom egész közel került az övéhez, és láttam, ahogyan a meglepetés kiült a képére, amikor a pisztolyomat az állához nyomtam. Behunytam a szemem, és meghúztam a ravaszt. Meleg permet terítette be az arcomat. Lelöktem magamról a holttestet és nagyot nyögtem. Tudtam, hogy még nem ájulhatok el, de nem volt könnyű küzdenem a fájdalom ellen.
Átkutattam Troy zsebeit. Egy telefont, egy pisztolyt és egy slusszkulcsot találtam. Nem volt nehéz ráakadnom az autójára. Mindig is imádta a Dodge-okat, de csakis feketében.
Nem tudtam merre menjek, de egy dologban biztos voltam. El kellett tűnnöm a lakásom közeléből. Megcsörrent Troy telefonja. Nathan volt az. Ő sem halt meg. Nathan remekül értett a robbanóanyagokhoz. Most, hogy megtudtam, hogy él, biztos voltam benne, hogy ő készítette Sorelli bombáját. Freddy először meglépett előlük, ám gyorsan rátaláltak, és ott hagyták prédául az oroszoknak, de történt egy nem várt dolog. Belekeveredtem én is az ügybe, és végezniük kellett Freddy-vel mielőtt köpött volna.
- Elintézted öcsi? – búgott Nathan mély, dallamos hangja.
- Ja! – próbáltam röviden, és gyorsan válaszolni, hogy ne jöjjön rá, hogy nem Troy-al beszél.
- Oké. Gyere a Charlie’s Nest-be. Tízes szoba. Ott megbeszéljük a részleteket.
Ismertem azt a helyet. Nathan nem fog örülni az öccse halálának. Féltem, hogy vele is végeznem kell. Azt vettem észre, hogy már egyáltalán nem érdekel, hogy mi folyik itt. Zoe-t akartam. Csak Zoe-t, és senki mást.

A Charlie’s Nest egy koszos kis motel volt a város szélén. Olcsó volt, és az árához képest viszonylag kulturált hely. Bekopogtam a tízes számú szoba ajtaján. Pisztolyomat a kezemben tartottam felkészülve minden eshetőségre. Nathan szinte azonnal ajtót nyitott.
Nem lehetett leolvasni semmilyen érzelmet kerek arcáról. Csak merev tartásán láttam, hogy tétovázik. Még nem döntötte el, hogy a pisztolyáért nyúljon, vagy hagyjon beszélni. Aztán lassan megmozdult a keze.
- Ne Nathan! – nem akartam lelőni. Kedveltem ezt a nagydarab barátságos fickót. Sosem volt vele nézeteltérésem. Ő volt annak idején a csapat lelke. Ha veszekedés tört ki közöttünk, ő nyugalmával, és barátságos mosolyával bárkit képes volt lefegyverezni.
- Megölted Troyt – suttogta. A szemei könnybe lábadtak. – Ezt nem kellett volna – rázta meg a fejét, és megragadta a pisztolyát. Én mellbe lőttem. A golyó lyukat ütött a mellkasán, Nathan pedig elterült a padlón. Nehezen lélegzett, de még élt, és nekem ki kellett ezt használnom. Leültem mellé, és a karjaimba vettem a fejét
- Segíts nekem Nathan! – kérleltem. – Hol van Zoe?
- Nem árulhatom el – nyögte.
- Tudnom kell! Szeretem őt, hát nem érted! Évekig éltem abban tudatban, hogy meghalt. Meg kell találnom őt!
- Tudod Frank a drogkommandó nem állt le – mosolygott Nathan. – Újraalapítottuk, és a mi szabályaink szerint kezdtünk játszani, de azt hiszem Lex kihasznál minket. A saját birodalmát építgeti – egy pillanatra lehunyta a szemét, és eltorzult az arca a fájdalomtól. – A kikötő. 6 B raktárépület. Menj!
Nem akartam otthagyni, de nem tehettem mást. Kiabálást hallottam, és mozgolódás zajait. Biztosan meghallotta valaki a lövést. El kellett tűnnöm. Beugrottam az autóba, és a kikötőbe hajtottam.

A kikötő egyhangú, négyszögletes épületei barátságtalanul tekintettek rám. Sokáig bolyongtam mire megtaláltam, amit kerestem. Ez a raktárépület sem különbözött a többitől, nekem mégis nagyon fontos volt most.
A hatalmas rakodóbejáraton keresztül nem mehettem be, így máshol próbáltam bejutni. A raktár oldalán találtam egy ajtót. Meg akartam próbálni a kilincset, hátha van olyan szerencsém, hogy nyitva hagyták, de ekkor mozgolódást hallottam. Meghallhatták az autó motorjának hangját. Talán kiküldtek valakit, hogy ellenőrizze, ki kószál itt ilyenkor.
Előhúztam a pisztolyomat, és vártam. A kilincs lenyomódott, az ajtó kinyílt, apró kis fényfoltot ejtve az éjszaka sötétjén, és Zoe lépett ki elém.
Telt ajka résnyire nyíltak a meglepetéstől, és újra elvesztem zöld szemeiben. Hagytam, hogy a pisztolyom kicsússzon a kezemből, és megragadtam Zoe vállait. Nem tudtam uralkodni magamon. Hevesen megcsókoltam újra és újra. Betoltam az ajtó mögött helyiségbe és közben vadul szorítottam feszes testét. Nem érdekelt mi van körülöttem. Csak ő számított most, és azt vettem észre, hogy zokog. A kezeimbe fogtam az arcát, és a szemébe néztem. Ő lesütötte a tekintetét.
- Sajnálom Frank! – nyögte sírástól gyötört hangon. – Nem akartam! Annyira sajnálom! Emlékszel rá, amikor a kikötői bevetés előtt meglőttek? – nézett a szemembe végre. – Én voltam. Akkor azért tettem, mert féltem, hogy nem csatlakoztál volna hozzánk, és akkor Lex végzett volna veled. Most viszont nem tudom miért. Félek Lextől! Nem mertem ellentmondani neki! – hozzám bújt, és átölelt. Ez az ölelés fontosabb volt számomra, mint bármi más.
- Miért? Miért tartottál Lex-el? El kellett volna mondanod! Akkor most minden más lenne!
- Szerettelek, és akkor még szerettem Lex-et is, de ma már… - lövés dörrent, durván és szakította félbe mondanivalóját. Éreztem, ahogy Zoe teste megfeszül egy pillanatra, majd elernyedt, aztán lassan kicsúszott a kezeim közül. Könnyek szöktek a szemembe. Nem tudtam uralkodni a testemen. Összecsuklottak a lábaim, és térdre estem. Magamhoz öleltem Zoe-t, de tudtam, hogy már nem él. Felemeltem a fejem, hogy lássam ki lőtt.
Lex állt néhány méterre tőlem. Most nem ült ki a képére az utálatos vigyora. Fehér öltönyt viselt, aranyozott szegéllyel, a jobb kezében pedig egy vakítóan csillogó ezüst pisztolyt tartott. Meredten bámulta a holttestet. Nem tudta elhinni, amit tett.
- Meg kellett tennem! – temette bal kezébe arcát. – Annyira szép! Annyira gyönyörű! Nem lehet másé! Azt hittem, hogy már nem szeret téged – rázta a fejét – hogy képes lesz megölni, de tévedtem.
Valami elpattant bennem. Úgy éreztem, hogy a golyó megmozdul a fejemben. Mélyebbre fúrja magát a bőr alatt ereket tépve szét. Vér öntötte el az agyamat.
- Megöllek Lex – jelentettem ki tárgyilagosan. Tehetetlen düh tombolt bennem, miközben felálltam Zoe holtteste mellől. Tudtam, hogy bármit is eszek, már sosem támaszthatom fel őt, mégis ölni akartam. Szét akartam tépni Lex-et. Ha kell puszta kézzel. A pisztolyomat elejtettem kint, de Troy fegyvere még nálam volt. Előrántottam, és tüzeltem, de a lövésim célt tévesztettek.
Egy apró kis irodában álltam, aminek két ajtaja volt. Az egyik a hatalmas épület raktárhelyiségébe vezetett. Követtem Lex-et, és lőttem mindenre, ami mozgott. A raktár tele volt különféle szerkezetekkel, és hordókkal. Eltaláltam néhányat. Szikrát kapott a bennük lévő átlátszó folyadék, és robbanások rázták meg az épületek. Vadul lobogó lángok jártak őrült táncot, és egyre nőtt a hőség. Nem törődtem vele. A tűz, ami körülöttem tombolt nem volt fogható ahhoz, ami bennem égett. Lex lépett ki a füst mögül.
- Látod Frank? Ez is miattad van – tárta szét a kezeit. – Nem tartod be a szabályokat! Megesik, hogy valaki túlél egy tömegszerencsétlenséget, vagy kigyógyul egy halálos betegségből, de akit közelről fejbe lőnek, annak bizony kötelessége meghalni!
- Miért Lex? Miért ez az egész?
- Emlékszel Errol Savini-re? Akkoriban robbant be a drogpiacra, amikor megalapították a kis csapatunkat – emlékeztem rá. - Szövetséget kötöttem vele. Untam már a szabályokat! A bűnösök bűnhődjenek! Nem kell ide bíróság, nem kellenek ügyvédek! A fél életemet a rendőrségnél töltöttem, és ismerem New York összes nagyobb bűnözőjét. Tudjuk, hogy ki mit tett, de nem tehetünk semmit. Meg van kötve a kezünk! Miért kell bizonyítékokra várnunk? Miért kell drogeladáson rajtakapnunk, amikor tudjuk, hogy minden nap azt csinálja? Miért hagyunk embereket meghalni mikor csak néhány lövésre lenne szükség, és a gyökerénél vághatnánk el a problémát?
- Mert ez a törvény Lex!
- Ugyan már! Te mikor törődtél ilyesmivel? – emelte égnek a kezeit Lex teátrális mozdulatokkal. - Megegyeztem Savini-vel. Segített nekünk eltűnni, és cserébe végeztem a vetélytársaival. Persze ő sem volt különb a többinél, és nem kerülhette le a végzetét – vigyorodott el. – Aztán Savini pénzével, Zoe, Nathan és Troy szakértelmével már nem kellett félnünk semmitől. A maffia retteg. Kiirtottuk volna őket, de jöttél te, és beletapostál az egészbe.
- Engem nem érdekel mit csinálsz – vágtam közbe. – Azt teszel, amit akarsz. Tőlem naponta eljátszhatod a halálod! Zoe-t viszont nem kellett volna belekeverned! Én csak miatta jöttem!
- Pont ez volt a baj mindig is! – szakított félbe hevesen. Szoborszerű arca most eltorzult a dühtől. – Ezért nem vettelek be a buliba. Zoe az enyém volt! Engem szeretett! Ezért nem akartam, hogy velünk tarts. Én győztem meg a többieket, hogy túlságosan is önfejű vagy, és sosem mennél bele a dologba.
- Ez már nem számít. Zoe halott, és te is meg fogsz halni.
- Ó milyen harciasak lettünk! – tette újra közszemlére tökéletes fogsorát. – Rendben Frank! Küzdjünk meg! Mint két igazi cowboy! – eltette a fegyverét. Ő is az oldalán hordta a pisztolyát, mint én, és belementem a játékba. Le akartam győzni Lex-et. – Mert azok vagyunk, nem? Két magányos farkas, két igazi hős! – nevetett Lex teátrális mozdulatokkal kísérve mondandóját.
Elmosolyodtam, és elraktam a pisztolyom a tokjába. Ez volt ő. Lex a showman. Ő is azt akarta, amit én. Szemtől szemben győzelmet aratni a másik felett.
Csendben álltunk egymással szemben. Valaha barátok voltunk, de ez elmúlt. Jött Zoe, és ellenségek lettünk. Ma pedig egyikünk meghal.
Csak az arcát figyeltem. Dühített a vigyora, és pont ezt akarta elérni. Azt akarta, hogy ideges legyek, és hibázzak, de nem adtam meg neki az örömet.
Előrántottam a fegyverem és lőttem. A golyó pontosan a homloka közepén találta el Lex-et. Pontosan ott, ahol Zoe-nak kellett volna engem. Elvesztettem az egyensúlyomat, és hátra estem. Lex is gyors volt. A bal vállamból vér szivárgott. Lassan elhomályosult szemeim előtt a világ. Sárga és vörös fények táncoltak a szemeim előtt. Fuldoklottam a füsttől, de mielőtt elájultam volna, szirénák hangjait hallottam.

(Tribute to M. P.)

4.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.5 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2005-02-27 10:28 Ritus

Ritus képe

Leszámítva az orvosi szempontból talált hibákat tetszett a sztori! :)
Kicsit halhatatlan a főhős:
A hátsó ülésen felrobban egy bomba Freddy hátán, de ő kisebb sérülésekkel megússza :),
aztán érdekesen megakad a koponyacsontokban a közeli fejlövéskor kapott golyó, de főhősünknek még mindig ott a lélekjelenléte, mintha apró horzsolást kapott volna csak. ;)
„Úgy éreztem, hogy a golyó megmozdul a fejemben. Mélyebbre fúrja magát a húsban ereket tépve szét.” – ezt mindenképp javítsd ki ;), az agyállományban nincsen hús!
Ja, és felsorolásban azért illik a sor végén említeni magad! ;)
A leíróbb jellegű írásaid jobban tetszenek nekem... :D

_________________________________
"Szólj, gondolj, tégy jót,
s minden szó, gondolat, tett
tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád!"
(Vörösmarty)

v, 2005-02-27 14:01 Rem

Rem képe

"Tudtam, hogy bármit is eszek, már sosem támaszthatom fel őt, mégis ölni akartam." Ezt javítsd ki, mert így eléggé vicces. ;)
Kicsit Max Paynes és Kerezstapás. ;) Izgalmas kis történet, de nagyon hosszú. Inkább írj hozzá még és tördeld. ;)
Nekem tettszett.
______________________
Az öreg dobozoló sámán

v, 2005-02-27 15:17 adriandraco

adriandraco képe

Köszi Rem.
"Kicsit Max Paynes" - ez szándékos :) tetszett a játék sztorija és írnom kellett egy MP történetet nekem is :)

"(Tribute to M. P.)" :)
Köszi a véleményt!

__________________________
http://adriandarco.atw.hu

v, 2005-02-27 15:24 adriandraco

adriandraco képe

A fejlövéses dolog jogos, de ezt már megbeszéltük :) Ennyi fantasy kell egy krimibe is :)
A robbanásos rész sztem belefér. Ez csak egy kisebb teljesítményű bomba volt.
__________________________
http://adriandarco.atw.hu